A tisztelet fogalma: "más iránt érzett elismerésünknek, megbecsülésünknek
magunktartásában és cselekedeteinkben nyilvánított érzése. Az öregekben az
életbölcseséget, a jellemet, végzett munkásságot tiszteljük, a nőkben a
nőiességet, tisztaságot stb. Minthogy ily kölcsönös megbecsülés s társadalmi
szellem éltetője, joggal nagyra tartjuk külső formáit is és a nevelésben kiváló
gondot fordítunk az érzés ápolására." (Forrás: Pallas Nagylexikon)
A közelmúltban, heti rendszerességgel ütemezett osztályvezetői meghallgatást tartottam. Az ennek helyszínéül szolgáló meghallgató helyiség előtt várakoztak a fogvatartottak, akik közül néhányan kérelmükre kerültek előállításra, míg volt jó néhány olyan fogvatartott is, aki fegyelmi tárgyalásra várakozott. Utóbbiak között volt öt előzetesen letartóztatott, akikkel szemben korábban amiatt került kezdeményezésre fegyelmi eljárás, mert magatartásukkal, hangoskodásukkal megzavarták a szabad levegőn tartózkodás végrehajtásának rendjét. Ahogy a fegyelmi tárgyalásra való felkészülés során áttekintetem a fegyelmi iratokat, az elvégzett kivizsgálás megállapításai szerint vétkességük összességében megállapíthatónak tűnt előttem. Talán emiatt is történt meg az, hogy erősen felzaklatott, amikor az egyik kérelem kapcsán előállított fogvatartott meghallgatása során azt tapasztaltam, hogy a folyosón egyre nagyobb hangzavar, nyüzsgés, nevetgélés támad.
Kilöktem magam alól a széket, kinyitottam az ajtót, kiléptem a folyosóra, ahol azt láttam, hogy az öt előzetesen letartóztatott nem a számukra korábban meghatározott módon várakozik, hanem csoportba verődve, falnak támaszkodva, széles és hangos mosollyal az arcukon, vidáman és kedélyesen beszélget egymással, észre sem véve, hogy ott vagyok. Megálltam mellettük, ami azért már feltűnt nekik, és meglepett arccal, mintegy az arcukra fagyott mosollyal elhallgattak. Nem éppen nyugodt hanglejtéssel kérdőre vontam őket, hogy mégis mit képzelnek. Nem elég, hogy fegyelmi tárgyalásra várakoznak, de annak során újabb fegyelmi cselekményt követnek el az ismét nem megfelelő magatartás tanúsításával? Csönd lett. Néma csönd. Azt hittem, hogy ennyi elég volt, és visszamentem a meghallgatást folytatni.
A kérelemmel hozzám fordult fogvatartott, akinek a meghallgatását kényszerűségből megszakítottam, egy szuicid hajlammal megáldott személy, aki időnként igényli a vele való foglalkozást. Ez szintén egy ilyen alkalom volt, ráadásul a munkába állását is el szerette volna érni, ami jelen időszakban nem egyszerű dolog. Túlzsúfoltság, kevés munkalehetőség, hadd ne soroljam...
Szóval, az érintett meghallgatása során nem unatkoztam, igyekeztem elérni, hogy legyen türelmes, ne csináljon ostobaságot egy újabb falcolás formájában, satöbbi. Mindeközben hallottam, ahogy a szolgálatban lévő biztonsági tiszt is azon van, hogy eligazítsa a korábban általam is kifogásolt magatartású előzetesen letartóztatottakat a helyes, elvárt viselkedésre.
Befejeztem a kérelmező meghallgatását, majd egyszerre hívtam be a fegyelmi tárgyalásukra az ötös fogat tagjait. Ismét megkérdeztem tőlük, hogy mégis mi a sz.rt képzelnek magukról, mi az oka annak, hogy néhány percen keresztül nem tudnak normális ember módjára viselkedni. Alapjában véve nem is az zavart leginkább, hogy az általam tartott meghallgatást, annak végrehajtását zavarják, hanem az, hogy saját fogvatartott társaik részére sem adják meg azt az alapvető tiszteletet, hogy csöndben várakoznak a folyosón, mialatt mások előadják nekem a problémájukat, kérdésüket.
Mert az még valahol érthető is, hogy velem vagy a személyi állomány más tagjával szemben nem feltétlenül mindenkor tanúsítanak tisztelettudó, helyén való magatartást a fogvatartottak. De azt, hogy egymással szemben sem tudnak úgy viselkedni, ahogy az normális emberektől elvárható lenne, legalább ennyire bosszantó dolognak tartom. Az én szememben például teljesen mindegy, hogy egy fogvatartott adott esetben a személyi állomány egyik tagjával vagy egyik társával szemben nyilvánul meg tiszteletlennek értékelhető módon. Mert mindkét dolgot elítéltem. Milyen alapon várja el ugyanis valaki, hogy tiszteletet kapjon, ha képtelen azt másoknak megadni?!
Ráadásul a folyosón rajtuk kívül még több más fogvatartott is tartózkodott, köztük a fogvatartotti hierarchia magasabban jegyzett szereplői is, csendben, kulturáltan várva sorukra. A helyzet miatt érzett haragomat félretéve próbáltam megértetni az érintett öt fővel, hogy számomra miért jelent problémát a viselkedésük, és ezért beszélgetésbe kezdetem velük. Eszembe jutott egy Albert Camus-gondolat: "Hogy éljünk és élni hagyjunk, hogy az embert megillető tiszteletet, jóakaratot, a belé vetett hitet kinyilváníthassuk, annak érdekében szükséges embernek emberrel beszélnie." Időt nem sajnálva tehát beszélgetésbe fogtam a fogvatartottakkal, mert ahogy azt korábban már többször megfogalmaztam,, én még mindig hiszem azt, hogy a kommunikáció a börtönben hihetetlenül fontos dolog. Megbeszéltük, hogy ők mit szólnának akkor, ha valamilyen problémájuk, őket érzékenyen érintő kérdés, számukra fontos dolog miatt kérnének meghallgatást valakitől, és miközben elő akarják adni, hogy mi is az, néhány társuk ellehetetlenítené a meghallgatásukat. Hát nem örülnének, mondák egyöntetűen. Kértem őket, hogy a zárkájukba való visszaérkezésüket követően gondolják át még egyszer a történteket, és a jövőben csak úgy cselekedjenek, másokkal szemben olyan megnyilvánulásokat tanúsítsanak, amit fordított helyzetben ők maguk is elfogadhatónak tartanának.
Az újabb rendzavarásért végül nem került kiállításra fegyelmi lap, viszont minden részletét mérlegelve az esetnek, valamennyiükkel szemben magánelzárás fegyelmi fenyítést szabtam ki, melynek tartamát közösen az érintettekkel, egy napban határoztam meg. Hogy jól tettem -e? Nem tudom, akkor és ott, mindez jónak tűnt. Hogy legközelebb, hasonló helyzetben az érintettek hogyan viselkednek majd? Az a jövő titka...
"A tiszteletet nem lehet kicsikarni. Ha én tiszteletet csikarok ki, akkor én vagyok a diktátor. De akkor az valójában nem tisztelet, hanem félelem. Óriási különbség." (Csernus Imre)
