Van-e élet a börtön után?

Van-e élet a börtön után?

 

A MOME TransferLab interdiszciplináris műhely 2014 őszén újabb három eseménnyel folytatja 2012-ben megkezdett beszélgetéssorozatát a büntetés-végrehajtás és börtönépítészet kérdéseihez kapcsolódóan. A BESZÉLŐN 5 a három eseményt felvonultató őszi programsorozat nyitánya, melynek mostani témája a börtön utáni élet, a szabadulást követő társadalmi reintegráció kérdésköre és ennek építészeti vonatkozásai.

A beszélgetés alkalmával már működő reintegrációs módszereket mutatunk be meghívótt előadóink közreműködésével. A Váltó-sáv Alapítvány az elsők között kezdett Félutas házat működtetni Magyarországon. A Feldmár Intézet B-terv programja egy fiatal kezdeményezés, amely szintén egy “menedéket” hozott létre az arra igényt mutató börtönből szabadultak számára. Fenyvesi Bori a MOME építész hallgatója diplomamunkájával többek között a két alapítvány reintegrácios modelljeire is reflektáló újszerű építészeti programot alkotott meg.

Milyen építészeti térre van szükség a zárkaélmény után? Mi az a félutas ház? Hogyan tud hatékonyan együttműködni a szociális és építészeti program a szabadult egyén igényeire fókuszálva?

A beszélgetés résztvevői:

Büky Dorottya (Feldmár Intézet – Tévelygőkért Alapítvány)

Fenyvesi Bori (MOME építész, Szelíd ház projekt)

Mészáros Mercedes (Váltó-Sáv Alapítvány)

Payer Katalin (moderátor)

És itt látható a videoanyag:

Hamarosan érkezik a Mesekör újabb előadása...

MIRKÓ

A Balassagyarmati Fegyház és Börtön Mesekörének következő előadása

2013. november 16. 14.00 óra, 

Dürer kert, 1146 Budapest, Ajtósi Dürer sor 19-21.

 

Egy fiú, akit üt, ver az apja... Nekilódul a világnak, nem pénzért, nem presztízsért, nem hatalomért, csak azért, hogy megtalálja azt, amit otthon nem kaphat meg; valami igaz, színes, tiszta, fényes szeretetet.

Hová lesz egy apa lelke? Hát elrabolta a Kutyafejű. Mert, ha nem ez van, akkor csak az őrület marad. „Nem hiszem el, hogy ezt csinálja az apám…” Gyerünk, keressük meg azt, ami elveszett!

Igazi mese, benne a rablás, a börtön, Senki, a tolvajok csodás királya, vad és elképesztő boszorkányok, és persze Kutyafejű, a rettenetes, félelmetes, legyőzhetetlen, örök ellenség. Maga a Gonosz. Hogy legyőzi-e a Kutyafejűt Mirkó és az ő köcsög tesói? Mit gondolsz?

 
Az biztos, hogy, ha nem jössz el, akkor Te nem vehetsz részt a nagy csatában. Pedig neked is van miért harcolnod, van mit legyőznöd. Még fegyvert is kapsz tőlünk. És nem vagy egyedül. Talán ez a legfontosabb…

Ahogy arról korábban már több alkalommal magam is beszámoltam, a Feldmár Intézet 2011-ben kezdett el dolgozni a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben elhelyezett fogvatartottak egy csoportjával. A program közösséget teremtett a fogvatartottak számára, amelynek keretén belül gyermekeik számára mesejátékokat állítanak össze saját életük tapasztalatai és élményeik alapján. Minden évben többször, de Karácsony előtt mindenképpen előadásra kerülnek ezek a mesék, ún. rendkívüli családi beszélők keretében, ahol a gyerekek ajándékul DVD-n megkapják a mesejátékokat.

Most ezen a valóban rendkívüli beszélőn Ön is beléphet félelmetes és varázslatos világukba. Sírhat és nevethet velük. A rendezvényen a fenti időpontban a Mesekör bemutatja a Mirkó c. mesejátékot, amit nyilvános beszélő követ, Al Ghaoui Hesna vezetésével. Külön öröm, hogy ez alkalommal Feldmár András is személyesen vesz részt a beszélgetésben.

A rendezvényre a belépés ingyenes, de név szerinti regisztrációhoz kötött, illetve a nézőket megkérjük arra, hogy a kezdés előtt legalább fél órával érkezzenek meg a helyszínre.

Az előzetes regisztrációt a következő linken lehet megtenni:

https://docs.google.com/forms/d/1v1KWk2lbasmRo_2yHy-FT0-oBNND8R4a-Wc8cTRVWkY/viewform

Módszertani Film - Családi Döntéshozó Csoport bv. inézeten belül

A Családi Döntéshozó Csoportkonferancia büntetés-végrehajtási intézeten belül történő alkalmazási lehetőségeinek bemutatása 

 http://gyarmatbv.dyndns.hu/html/palyazatok/2013/0212/video/index.html

Az előbbi linken megtekinthető az a módszertani jellegű film, amely a CSDCS büntetés-végrehajtási keretek közötti alkalmazási lehetőségeit mutatja be. Érdeklődőknek ajánlott!

 

Gondolatok beszélő kapcsán...

A tegnapi napon ellenőriztem a fogvatartottak látogató fogadásának végrehajtását. Az aktuális csoportban éppen előzetesen letartóztatottak találkozhattak az engedélyezett kapcsolattartóik közül őket meglátogató hozzátartozóikkal. Ahogy az a gyakorlatban ilyenkor normál esetben lenni szokott, a látogatás helyszínén e célra biztosított asztalok egyik oldalán a fogvatartottak ültek, velük szemben a látogatók. A lárma elég nagy volt, gondoljunk csak bele abba, amikor egy zárt helyiségben közel száztíz ember igyekszik kommunikálni, egymást túlkiabálva, hogy az egyes asztaloknál ülők minél jobban értsék egymást. A beszélő alatt mindvégig üzemel az intézeti bolt, ahol a hozzátartozók vásárolhatnak is a fogvatartottak számára, a külön engedéllyel ott árusításra kerülő termékekből, a birtokban tartható tárgyak mennyiségére is tekintettel. Korábban már többször tapasztaltam azt, amit tegnap is, nevezetesen, hogy sok hozzátartozó szinte több időt tölt a sorban állással és a vásárlással, mint a fogvatartottal való beszélgetéssel. Az ablaknál tegnap is kígyózó sor állt, több asztalnál mindeközben egyedül ült a fogvatartott, mert a kapcsolattartója vásárlásra várakozott. Az egyik hölgyet megszólítottam, kérdezvén, hogy miért nem ül vissza egy kicsit a helyére, és figyeli, hogy mikor lesz kevesebb ember a boltnál, mert lesz még lehetősége és ideje arra, hogy vegyen valamit a fogvatartottnak. Javasoltam, hogy használják ki inkább az alkalmat arra, ami a célja lenne: beszélgessenek egymással. Ő azt felelte, hogy igazam van, de nem akar lemaradni a vásárlásról, mert mindenképpen vennie kell valamit a fogvatartott számára, ne mondják azt, hogy ő csóró vagy nem vesz semmit. Mondtam neki, hogy megértem, de higgye el, hogy a fogvatartottak nem éheznek, zárójelben megjegyeztem, hogy nem is úgy néznek ki, ami mosolyt csalt nemcsak a velem beszélgető hölgy, hanem a körülöttünk álló többi hozzátartozó arcára is. És nem szenvednek hiányt semmiben sem, mosunk és fűtünk is rájuk, biztosítjuk a fürdési lehetőséget, tehát a körülményekhez képest megvan mindenük. A hölgy azt felelte, hogy igazam van, meg hallja is a férjétől, hogy a többi börtönhöz képest nálunk tényleg jobb a koszt, de mégis vennie kell valamit, mert az úgy illik, meg ezt számon tartják a fogvatartottak. Én mégis azt gondoltam, hogy ülne inkább vissza a helyére, a vásárlásra szánt összeget meg költené inkább a gyerekekre, mert lehet, hogy otthon nagyobb szükség lenne erre...

Nem tudom... Megértem a hozzátartozók álláspontját, ezzel együtt azt hiszem, hogy a fogvatartottak döntő többsége fel sem tudja fogni (talán nem is akarja...), képtelen megérteni, hogy az otthoniak milyen nehéz körülmények között élnek. Mekkora megterhelést jelent sok család számára az, hogy összekuporgassák azt a pénzt, amiből havonta egy alkalommal el tudnak menni a beszélőre. És akkor még nem beszéltünk a beszélő alatti vásárlásról, meg a havonta beküldött csomagok értékéről... Kicsit rendet kellene tenni a fejekben, kicsit át kellene dolgozni a fogvatartottak és hozzátartozóik értékrendjét, egyfajta más jellegű fontossági sorrendet felállítva. Semmi közöm hozzá, de annyira tudok örülni, amikor azt látom, hogy egy-egy fogvatartott csomagot küld haza az otthoniaknak. Vagy a letéti pénze felhasználható részét hazaküldi a család számára. Vagy olyan fogvatartottat is láttam már, aki sosem engedte, hogy beszélőn vásároljanak neki, mert tudta, hogy szeretteinek nagyobb szüksége van arra a néhány ezer forintra, mint neki. És ezek az esetek azt mutatják, hogy van még remény, vannak még jobb érzésű fogvatartottak, akik nem csak magukra tudnak gondolni... Talán a példájuk egyszer mások által is követett lesz...                        

Kép szöveg nélkül...

Élet a börtönben - egy fogvatartott szemével

Kint vagy bent, vagy inkább bent vagy kint?!

"A minap egy érdekes beszélgetésnek voltam fültanúja. Többen arról beszélgettek, hogy hamarosan ismét beszélő, és jönnek a rokonok látogatóba. Majd elindult az egyezkedés arról, ki milyen ruhadarabot adjon kölcsön a másiknak.

Hol nadrág, ing vagy kiskabát volt terítéken. A lényeg, hogy jó állapotban legyen. Természetesen ezek mind a rabruha, azaz a mákos ruha részei. Azonban vannak, akik a kölcsönkérésnél nem állnak meg. Látogatások idején rendkívüli igény van a jó állapotban lévő ruhadarabokra, ezért vannak, akik képesek fizetni is az egységes börtönvaluták egyikével (kávé, dohány), vagy azok kombinációjával. Az ilyen rabok rendkívüli energiát fektetnek abba, hogy makulátlan legyen a kinézetük a látogatás alkalmával. Új ing, új nadrág, varratott öv, és így tovább. Teszik ezt olyan vehemenciával, mintha a mákosruha minősége fontos lenne szeretteik számára. Szerény véleményem szerint a látogatók nem a rabruha minősége alapján ítélik meg „vendéglátóikat”. Magasról tesznek arra, új-e az ing vagy szegedi mintás-e a nadrág. A lényeg, hogy legyen ápolt az embert, hiszen mégiscsak számára fontos emberekkel találkozik. Minden hónapban csupán egy órája van, hogy megölelhesse szeretteit, megcsókolja kedvesét, és 10 percnél tovább beszélhessen velük. Számomra ez a legfontosabb. Persze ezzel nem feltétlenül ért egyet minden rabtársam. Ennek kapcsán kezdtem felismerni, hogy vannak, akik számára a benti dolgok fontosabbak, mint a kintiek.

Talán merész kijelenteni, de sokan intézményfüggőek, és elvesznek az itteni egzisztenciájuk kialakításának labirintusában. Mint egy hajós, akinek megzavarodott az iránytűje, és India helyett Amerikába indul. Azonban a börtön nem az ígéret földje. Elképzelhető, hogy az én mentalitásom hibás, de nem tervezek semmit itt bent. Csupán arra koncentrálok, hogy minél rövidebb időt töltsek itt. Azonban vannak, akik szinte mindent megtesznek, hogy minél tovább élvezhessék az intézmény vendégszeretetét. Teszik ez bent elkövetett bűncselekményekkel, fegyelmik beszerzésével, ami a kedvezményük elvesztését vonja maga után, vagy, ha netalántán kikerülnének, gyorsan elkövetnek valamit, hogy újra volt „barátaik” körében találják magukat. „Szerencsém” volt megismerni olyan embert, aki zsenge 47 éves kora ellenére 30 éves „pályafutást” tudhat magáénak. Mindezek mellett kinézetre a 60-as éveit tapossa, szinte alig vannak ép fogai, és teljesen sárgák az ujjai a sok bibliás cigitől. Saját bevallása szerint nem emlékszik olyan nyárra, amit kint töltött volna. Általában maximum 2 hónapot töltött a rácsokon kívül... 

Persze vannak olyanok is, akik csupán kényelmesebbé kívánják tenni a bentlétüket. Ennek érdekében különféle dolgokat csennek el rabtársaiktól, vagy munkahelyükről. Ezzel is távolabbra kerülve a szabadság mámorító illatától. Például van olyan, aki rengeteg energiát fektet egy levéltartó mappa elkészítésébe. Ez egy rendkívül komplex feladat, mert különböző munkahelyekről kell összegyűjteni az alapanyagokat, és aztán rejtegetve eggyé gyúrni. Több ember bevonását, és több hetet kíván ez a folyamat. Mikor is feltettem a kérdést, hogy minek is ez a mappa, talán ennyi levelet kap az illető, akkor az volt a válasz, hogy 3-4 havonta egyet maximum. Azonban elmondta, hogy szinte mindenkinek van. A "mindenki" alatt persze a menőket érti. Így persze neki is kell. Képes ezért több fegyelmit is összegyűjteni, és újra és újra próbálkozni. Dacolva azzal, hogy az őrök nagyrészt elkapják, és így szinte bebiztosítja kedvezménye elvesztését. A mappa végül elkészült. Bár levél nem került bele, hisz előzőleg minden levelet összetépett... 

Vannak olyanok is, akik szinte passzióból csennek. Még nem tudják, mire lesz jó, de valamire biztos. E mellett bőszen mutogatják gyermekeikről, családjukról készült képeiket és hangoztatják, mennyire is hiányoznak nekik. Vagy befalcolnak /borotvával látványosan, de javarészt nem életveszélyes sérülést okozni kézen vagy nyakon/, ha kedvesük elhagyja őket. Közben bele sem gondolnak abba, hogy minden tettükkel minél hosszabb „vendégeskedésüket” biztosítják idebent. Amikor beszélnek a kinti világ, családjuk csupán, mint távoli, kellemes emlék jelenik meg fátyolos tekintetükben. Viszont rendkívüli fontosságúnak illetik benti „pozíciójukat”, „barátaikat” és cselekedeteiket.

Mintha valójában inkább ide tartoznának, mint a kinti világhoz. Persze van olyan család, aki ennek inkább örül is. Hiszen így nem kell a gyerekeknek végignézni, ahogy apjuk megveri anyjukat, és nőcskéket cipel a házastársi ágyba. Akadnak olyanok akik, szabadulásuk előtt szólnak börtönbeli munkáltatójuknak, hogy tartsák fenn neki a helyet, mert ő bizony nemsokára jön vissza. Ezek rendszerint megélhetési bűnözők, akik életvitelszerűen művelik ezt a „mesterséget”. Az ő védekezésük az, hogy nem fognak 50-60 ezer forintért gályázni. Kérdem én akkor a börtönben miért dolgozik a minimálbér törtrészéért..."

A rendszeres olvasóim már biztosan rájöttek, hogy ezúttal is annak az első bűntényes fogvatartottnak az írását tettem közzé, aki már több alkalommal járult hozzá bejegyzéseim számának gyarapításához. Azt hiszem, nem haszontalan, ha alkalmanként az elítéltek szemszögéből is bemutatjuk a rácsok mögötti életet. És ráadásul véleményem szerint is több olyan ember van a börtönlakók között, aki börtönre szocializálódott, hogy ilyen csúnyán fogalmazzak...