Gyermekeinkért - hallgatni ér!!!

2012. november 24-én került a Youtube-on megosztásra az a nóta, ami jelenleg az egyik kedvencem. Olyan mondanivalója van, amivel nagyon egyet tudok érteni. Amikor először meghallottam, már akkor megfogott a szöveg, és azóta naponta többször meghallgatom. Ajánlom mindenkinek, hogy ne csak a rap-zene iránti esetleges előítélettel hallgassa meg a nótát, hanem nyitott fülekkel, nyitott szívvel. Azt hiszem, senki nem fog csalódni, remekül visszaadja a mai társadalmunk problémáit...

A dal előadója Game Kutya, a zene DosE nevéhez fűződik, míg a keverést Awful követte el. Mivel a szöveg még nem elérhető, következzen egy kis kedvcsináló, alatta pedig maga a feltöltött teljes verzió. Real Trill Music 4 Life! 

Refrén:

Gyermekeinkért szóljon most ez a dal,

A gonosz karmai között vannak minden nap.

Csábít a pénz és a csillogás, nincsen szabadulás.

Ez nem olyan, mint a filmeken, mert itt minden más. 

Szöveg:

Álmodtam egy világot én is, 

Mint sokan mások, és elhittem, de miért is,

Mert kell valami, amibe kapaszkodsz, ha tré a helyzeted,

De a kérdést felteszed azért...

Hogy mondod el, hogy az emberek rosszak,

Hogy ne bízzon senkiben, mert kajak gonoszak.

Hogy Apu meg Anyu csak jót akar mindig,

Hogy ez nem csesztetés, csak a vérüket féltik.

Elkorcsosult világ ez, amit látsz a tévében,

Barátom, Szita Bence, nyugodj békében!

Dél-amerkai helyzetkép...

Forrás: http://mno.hu/szinesvilag/a-pokol-bortonei-1120254

Nemrégiben egy hivatalos ellenőrző szerv, az Emberi Jogi Tanács hat tagja vizsgálatot végzett a brazíliai Paraíba állam fővárosában, Joao Pessoában működő Romeu Goncalves de Abrantes börtönben.

Koszt, beteg és szomjas rabokkal teli, túlzsúfolt cellákat találtak. Az őrök nem voltak hajlandók kinyitni a büntetőszárnyat, amely hányadéktól és ürüléktől bűzlött, ezért a látogatók kénytelenek voltak a szellőzőaknán keresztül bedugni egy kamerát, amely világítatlan, berendezés nélküli cellákban tartott, meztelen foglyokat örökített meg. Az őrök ugyan azt állították, hogy egy tervezett szökés miatt, „átmenetileg” tartják őket ott, valójában már negyedik napja sínylődtek. Az őrök követelték, hogy adják át nekik a kamerát, és mivel nem tették, a vizsgálócsoport hat tagját őrizetbe vették. Három óráig voltak foglyok, mielőtt más állami tisztviselők kiszabadították őket.

Ezek a körülmények inkább általánosnak számítanak a latin-amerikai börtönökben, mintsem kivételnek. Az érintett országokban a lakosság nagyobb százaléka van börtönben, mint a világ más részein, és kevés latin-amerikai börtön tesz eleget kettős feladatának, annak, hogy a büntetés mellett segítse is a bűnözőket abban, hogy visszatérjenek a normális életbe. Azon túl, hogy a rabok gyakran brutális bánásmódnak vannak kitéve, sok börtönt maguk a bűnbandák irányítanak – írta a The Economist című brit hetilap.

Gyilkosságok és gyújtogatások

Az utóbbi egyik következménye, hogy megnőtt a börtönbeli gyilkosságok és a – sok esetben szándékosan előidézett – tűzesetek száma. A hondurasi Comayagua börtönében több mint 350 fogoly égett halálra februárban. Ugyanabban a hónapban Mexikóban a Zetas drogkartell három tucat bebörtönzött tagja 44 rabtársát ölte meg az apodacai börtönben, majd megszökött. Augusztusban legalább 26 rab halt meg a venezuelai Yare börtönben kirobbant bandaháborúban. A hatóságok később valóságos arzenált – gépkarabélyokat, mesterlövészpuskákat, egy géppuskát, kézigránátokat és két aknavetőt – koboztak el a foglyoktól. Majdnem harminc halálos áldozata volt egy másik venezuelai börtönben, az El Rodeóban tavaly kitört lázadásnak, amelynek során a bandafőnökök csaknem egy hónapig kitartottak a nemzeti gárda több ezer tagja ellenében.

A chilei főváros, Santiago San Miguel nevű börtönében 2010 decemberében, a rabok közti összecsapás során fellobbant tűz 81 embert ölt meg és 15-öt megsebesített. A túlélők szerint foglyok egy csoportja maga fabrikálta lángszóróval felgyújtotta a rivális csoport által matracokból emelt barikádot. A San Miguel nem tartozik a szigorú börtönök közé, és a chilei történelem legnagyobb börtöntüzének áldozatai ötéves vagy annál rövidebb büntetésüket töltötték olyan bűncselekményekért, mint a kalóz-DVD-k terjesztése és betöréses lopás. Bár kevesebb nyilvánosságot kapnak, ugyancsak nagyon sok áldozatot követelnek a börtönökben mindennapossá vált gyilkosságok.

Venezuelában, a szocialista Hugo Chávez elnöksége alatt 2004 és 2008 között minden évben több mint 400 rabot öltek meg a börtönökben. 2011-re a gyilkosságok száma 560-ra emelkedett, és a Prisons Observatory nevű nem hivatalos megfigyelőcsoport szerint az idén eléri a 600-at, miközben a rabok száma 45 ezer körül van az országban. Venezuelában tehát hússzor nagyobb az esélye annak, hogy valakit börtönben gyilkolnak meg, mint az utcán. A veszély a börtönigazgatókat sem kerüli el: az idén kettőt öltek meg közülük. Mexikóban is emelkedett a börtönbeli gyilkosságok száma. Míg 2007-ben még csak 15-öt, 2011-ben már 71-et követtek el, idén pedig az év első három hónapjában több mint 80-at – közölte Eduardo Guerrero biztonsági szakértő.

Bűncselekményeket szerveznek meg a börtönökből

Az erőszak fő oka az, hogy sok börtönt gyakorlatilag bűnbandák irányítanak: olyan menedékhelynek használják a létesítményeket, ahonnan kint elkövetett bűncselekményeket szervezhetnek meg.

Sok haláleset előidézője a bandák közötti harc, amelyet annak eldöntéséért vívnak, hogy ki foglalkozzon a fogolytársak megpumpolásával, a börtönbeli kábítószer- és fegyver-forgalmazással. Egy rabnak a börtönben mindenért fizetnie kell, az alvóhelytől egészen az életben maradás jogáig. A salvadori börtönökben a mobiltelefonok SIM-kártyái például nagyjából 250 dollárért cserélnek gazdát.

Venezuelában a börtönőrök tevékenysége kimerül a börtön külső védelmében, a napi létszámellenőrzésben, és a rabok bíróságra szállításában. Míg a hozzátartozókat látogatáskor megalázó személyi motozásnak vetik alá, köztudott, hogy a külső biztosításért felelős nemzeti gárdisták fegyvereket, kábítószert, mobiltelefonokat és egyéb holmit szállítanak a börtönökbe.

Prostituáltak és harci kakasok

Mexikóban néhány, helyi kormányzati irányítás alatt álló börtönben a rabok azt tesznek, amit akarnak. Tavaly a rendőrség az egyik acapulcói börtönben tartott razzia során 100 harci kakast, 19 prostituáltat és két pávát talált. Pár hónappal korábban egy sonorai börtönben a rabok tombolát rendeztek, és kisorsolták, hogy ki kapja azt a luxuscellát, amelyet légkondicionálással és DVD-lejátszóval szereltek fel. 2010-ben kiderült, hogy a durangói börtön őrei éjszakánként rabokat engedtek ki, hogy megbízásra gyilkosságokat kövessenek el.

Megszaporodtak a szökések is. Szeptemberben több mint 130 rab távozott egy alagúton át az amerikai határ közelében lévő mexikói Piedras Negras börtönéből. Venezuelában egy bandavezér tűnt el a tocoróni börtönből, és az utóbbi hónapokban mintegy százan oldottak kereket a különböző létesítményekből.

Jogvédőkből bűnszervezet

Brazíliában köztudott, hogy az ország legerősebb bűnbandája, a Primeiro Comando da Capital (PCC) a börtönrendszernek köszönheti a létét. A PCC-t 1993-ban a Sao Paulo állambeli Taubaté börtönben hozták létre, hogy harcoljon a rabok jogaiért, és megbosszulja annak a több mint 100 elítéltnek a halálát, akit egy évvel korábban rendőrök mészároltak le egy carandirui börtönben.

Azóta a PCC a börtönfalakon túlra terjeszkedett, zsarolással, kábítószer-kereskedelemmel, prostituáltak futtatásával és gyilkosságokkal foglalkozik. 2006-ban, miután a kormány elrendelte, hogy csapjanak le a vezetőire, megbénította Sao Paulo állam életét. A rácsok mögül a vezérek lázadást szerveztek az állam 144 börtöne közül 73-ban, bankrablásokra és buszok felgyújtására adtak parancsot. A PCC ma már az állam börtöneinek zömét ellenőrzése alatt tartja.

Az 1100 férőhelyesre épített santiagói San Miguel börtönben 1900 rab volt a korábbiakban említett tűzeset idején. Hondurasban 12 ezer embert tartanak a 8300 ember elhelyezésére méretezett börtönökben.

Napi 145 forint étkezésre

Súlyos gondokat okoz a börtönök költségvetésének szűkre szabása. Hondurasban a költségvetés 97 százalékát a börtönőrök fizetésére és a foglyok élelmezésére fordítják, és nagyon kevés pénz marad az egészségügyi és biztonsági feltételek megteremtésére. A kormány ezzel együtt is 13 lempirast – hozzávetőleg 145 forintnak megfelelő összeget – költ naponta egy fogoly élelmezésére, és a börtönőrök is sokszor rosszul fizetettek. Sok latin-amerikai országban olyan rendőrtiszteket helyeznek a börtönökbe, akik ezt nem tekintik megfelelőnek az előmenetel szempontjából, és szakmailag nincsenek felkészülve.

A túlzsúfoltságnak egyéb okai is vannak. Az igazságszolgáltatás lomhasága miatt sok az olyan rab, akinek még zajlik a tárgyalása. A börtönreform venezuelai hívei szerint a rabok 70 százaléka vár ítéletre. Sokan évekig várnak arra is, hogy egyáltalán kihallgassák őket, és kénytelenek bandafőnököknek fizetni azért, hogy bíróság elé kerülhessenek. A ténylegesen elítéltek ugyanakkor megvesztegetéssel visszanyerhetik a szabadságukat.

A brazíliai és hondurasi börtönök lakóinak körülbelül a fele nincs elítélve. „Ezek az emberek éveket töltenek együtt kemény bandatagokkal, és ettől a börtönök valójában a bűnözés iskolái lesznek” – állapította meg Migdonia Ayestas, egy a bűnözést figyelemmel kísérő hondurasi nem kormányzati szervezet tagja a brit hetilapnak nyilatkozva.

Nincs ennivaló - avagy fogvatartotti gondolatok a szabadulás utáni beilleszkedésről...

Arról, hogy „odakint hampaleg náne!”

"Volt egy kollégám a börtönös munkahelyemen, aki fél éve szabadult 5 évről, valami rablásba csúszott bele az alkoholfüggősége miatt. A negyvenes évei végén járó, alacsony, tömzsi emberkéről van szó, aki a kinti problémái ellenére – elhagyta őt a felesége, gyermekei sem beszéltek vele – jó kedélyű, viccre kész fickó volt, mindig megnevettetett. Egy-két alkalommal beszélgettünk négyszemközt is, komolyabb témákról, így megtudtam róla, hogy egy mélyen érző, sérülékeny személyiség. A szabadulása előtt erős kézfogással búcsúztattam és tiszta szívemből csupa jót kívántam neki, mert tudtam, hogy jobb sorsra érdemes. Ő is elérzékenyülten szorongatta a kezemet és őszintén mondta, hogy mielőbb húzzak el én is a „magas falak” közül.

Azt tudni kell, hogy a börtönvilág olyan csatornákon keresztül értesül a külvilág történéseiről, amikből általában tudunk az ex-társak hogylétéről. Így sajnálkozva vettük tudomásul, azt a hírt is, hogy az élete eléggé sanyarú lett kint, és ebben az ital újra kiemelt szerepet játszott. Már nagyjából el is könyveltem magamban az újabb veszteséget, amikor váratlanul találkoztunk! Sajnos még nem szabadultam, és szerencsére őt sem csukták be újra, de mégis a börtönben futottunk össze, ugyanis még a fogva tartása alatt részt vett egy benti programsorozaton, amelynek a záróakkordjaként visszatért egy közös beszélgetésre a szervezőkkel és az intézet vezetőivel. (Azt hiszem, ezt hívják nyomon követésnek és ebből is mérik a képzés sikerét.) Én pedig az esemény tiszteletére adott rövid, kis műsor egyik résztvevője voltam a nap végén.

Komoly döbbenet volt, amikor megláttam. A pocak lement, az arca megnyúlt és gyűrött lett, sőt már a haját is le kellett volna vágni. Az öltözéke is kívánni valót hagyott maga után és itt nem a divat követésére gondolok, hanem a tisztaságra.

Ennyit öregedni 6 hónap alatt! Egyből üdvözöltem, és persze váltottunk egy pár szót is, de végig tudtam, hogy hazudik. Azt mondta, hogy minden rendben, erdőn dolgozik, nemsokára kiutalnak neki egy önkormányzati lakást és bemutatta azt a házaspárt családjaként, akiknél időlegesen lakik. A beszélgetés közben egyszer sem nézett a szemembe, és amikor a jövendő lakásáról beszélt még ásított is közben, azokhoz hasonlóan, mint akik a zavarukat próbálják leplezni. Mosolyogva bólogattam, de a szívem nehéz volt közben; végtelenül szántam őt.

Félek azonban, hogy az esete nem egyedi. Amitől viszont jobban félek, hogy nemsokára visszakerül a bizonyos „magas falak” közé. Kimegy az ember a szabadulás után az „életbe”, és szembesül a valósággal. Nem az a helyzet, mint ahogyan elképzelte. Nem tud elhelyezkedni, mert a nem börtönviselteknek is nehéz. Nincs pénze, és a családja – már, ha van egyáltalán – sem áll úgy anyagilag, hogy támogathassa. A társadalom, ami elvileg visszavárja a már megjavult elítéltet, nem fogadja be, mert a kereskedelmi médiumokból megállás nélkül az folyik, hogy kit, hogyan és miért öltek meg, kit ütöttek el, raboltak ki, csaptak be. A negatív-hírhajhász újságírók pedig örömmel biggyesztik oda kommentárként, hogy az elkövető ennyit és ennyit ült már vagy éppen börtönben kéne lennie. Evidens, hogy a társadalom ilyen emberekre nem kíváncsi . . . Hiába szabadul valaki tele jót akarással és megbánással a múltja miatt, ha folyamatosan akadályokba ütközik. Ezt követi a gyengébb jellemű ex-raboknál az a gondolatmenet, hogy nincs más megoldás, győzzön a „sötét oldal” és ha már kibírtam x évet a börtönben, akkor ki fogok bírni még plusz akárhányat is.

Viccesen szokták egymást heccelni a börtönben, hogy „odakint nem nyílik naponta háromszor a tátika” vagy, hogy „kint meg hampaleg náne”. (értsd: meg kell dolgozni az ennivalóért, ami nem egyszerű – „hampaleg náne”: nincs ennivaló cigányul). Márpedig látom én is elítéltként, látják a felügyelők és a  vezetőség is, hogy a fogvatartottak nagy többségét nem kell kötelezni, hogy dolgozzon a börtönben, mert örömmel teszi. Örül az érte kapott munkadíjnak, örül, ha normán felül tud teljesíteni, örül, ha megdicsérik a jól végzett munkájáért. Ezzel a mentalitással lép ki a többség a kapun is a civil létbe, amikor letelik az ideje. Ebben a percben kellene a társadalomnak a hóna alá nyúlni, és lehetőséget kapnia, hogy „emberként” élhessen tovább.

Tisztán vagyok vele, hogy utópisztikus ilyet várni, hiszen az emberek nem kíváncsiak egy fogoly érzéseire, nincs olyan médium, ahol meg lehetne mutatni hogyan is gondolkodunk (üdítő kivétel ez a blog, amiért maximális tisztelet, ezúton is az osztályvezető úrnak) és rájöhetne a külvilág, hogy ezek ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, hiszen ha beütik a lábukat, nekik ugyanúgy fáj, mint nekünk. A különbség, hogy nagyot hibáztak, de jóvá akarják tenni.

Az is tény azonban, hogy sajnos vannak olyan fogvatartottak is, akik kifejezetten jól érzik magukat a börtönben. Eszük ágában nincsen hosszú időt tölteni a „friss levegőn” és előbb-utóbb – nem kifejezetten a megélhetési kényszer miatt – elérik céljukat: újra visszabuknak.

Felmerül a kérdés: hogyan tehet különbséget a társadalom a tettét megbánó és rendes életre vágyó volt rabok és a külvilágban csak röpke látogatáson részt venni szándékozók között? A válasz, tudom nem megnyugtató: alapból sehogy, de élni kell a majdani „ártatlanság vélelmével” és időt, lehetőséget adni a bizonyításra. Fenntartásokkal kezelni minden bűnügyi híradást, hisz azok csak a közönség borzongási vágyából és pletyka-éhségéből élek meg. Több teret adni az elítélteknek, hogy megmutathassák magukat, megváltoztak. Akik pedig önhibájukból ismét elbuknak, azok tanúságot tettek életképtelenségükről és onnantól szót sem érdemes vesztegetni rájuk . . ."

Különösebb komment nélkül teszem közzé a fogvatartotti írást, alapvetően egyetértve azzal a felvetésével, miszerint valóban válaszért kiált a kérdés: "hogyan lehet különbséget tenni a tettét megbánó és rendes életre vágyó volt rabok és a külvilágban csak röpke látogatáson részt venni szándékozók között?" Nem tudom a helyes választ, sajnos... A mi feladatunk épp ezért az, hogy a legjobb szakmai tudásunk alapján, a nevelési tervek nyomon követésével, a fogvatartottakkal való valódi foglalkozásokkal, célirányos és tervezett folyamatokkal arra törekedjünk, hogy megtaláljuk az első körbe tartozó személyeket. Illúziókat nem szoktam, és nem is akarok kergetni. Tisztában vagyok azzal, hogy a büntetés-végrehajtásban dolgozó szakemberek nem egy sikerorientált hivatást választottak magukénak, munkájuk tele van buktatókkal. Épp ezért a kis sikereknek, a kis eredményeknek is örülni kell. De ahhoz, hogy ilyenekről beszámolhassunk, a hatékonyságunkat kell növelni, mégpedig úgy, hogy valóban azokra a fogvatartottakra fordítsunk nagyobb figyelmet, azoknak a majdani beilleszkedését célozzuk meg jobban, akik valóban a társadalom tagjai kívánnak lenni, nem pedig egy újabb "büntetés-félbeszakításra" távoznak... A kiválasztás nem egyszerű, ehhez kell a megfelelő szakmai tevékenység, a fogvatartottak és kapcsolatrendszerük ismerete, illetve a külső erőforrásaik feltérképezése. Mert ahogy mindig mondom, a börtönben szinte minden elítélt tudja, hogyan kell viselkedni. Ki valódi elhatározásból, ki konformizmusból, ki érdekből - a lényeg, hogy az elítéltek nagyon nagy többsége legalább látszólag együttműködést mutat a rendszerrel, a bv. intézet által gyakorolt kontrollt tiszteletben tartva. A szabadulás után ez a kontroll megszűnhet. hacsak nincs egy olyan erős család, amely a büntetés-végrehajtás által addig gyakorolt kontrollt átveszi, és visszatartja a volt elítéltet az újabb bűncselekmény elkövetésétől, a bűnre csábító barátoktól. Fontos lenne, hogy minél több ilyen elítéltet találjunk, akikkel aztán differenciált, egyénre szabott foglalkozásokkal próbálunk meg egy kisebbfajta csodát tenni: oly módon felkészíteni őket a szabadulásukra, hogy azt követően valóban be tudjanak illeszkedni, minél kevesebb előítélettel szembetalálva magukat. Hm.. ez is egyfajta utópisztikus gondolat, azt hiszem. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy valóban van olyan fogvatartott, akinek sikerülhet. Hogy ez a csoport a fogvatartotti populáció hány százaléka? Nem tudom, nem szeretnék tippelésbe bocsátkozni. És eléggé pesszimista is vagyok, köszönhetően a tapasztalataimnak. Mégis úgy gondolom, hogy a fogvatartottak kb. 10 %-a számára valóban sikerülhet a beilleszkedés. A feladat tehát adott: kiválasztani azokat az elítélteket, akik megfelelő odafigyeléssel, folyamatos foglalkozásokkal felkészíthetőek az eredményes, sikeres re-integrációra. De tudjuk, hogy mindez nem csak rajtuk, rajtunk múlik...                  

Könyvadomány a Balassagyarmati Fegyház és Börtön könyvtára számára

A tegnapi napon a Budapest-Széphalom Jézus Szíve Templom Karitasz Csoportjának hat tagja, az intézetünk kápolnájában megrendezett ökumenikus ünnepség keretében  könyvadományt adott át a Balassagyarmati Fegyház és Börtön könyvtára számára. Az ünnepségen 55 fő fogvatartott vett részt, a zenei hátteret az intézeti Szent Dávid zenekar szolgáltatta, illetve egy fogvatartott tanúságtételt mutatott be társai és a jelenlévő vendégek előtt.

Gangnam Style a rácsok mögött...

A fogvatartottak megnyugtatásának egy új eszköze Thaiföldön...

Gangnam Style-versenyt rendeztek egy bangkoki börtönben, a szervezők célja a közösségépítés és az erőszak csökkentése. 100 elítélt 7 csapatban, saját lovaglótánc-koreográfiával mérte össze tudását.

A táncversenyt terápiás céllal szervezték, a börtön azon lakói számára, akik vizsgálati fogságban vannak vagy tárgyalásra várnak, és akik büntetése nem haladja meg a hét évet.

A szervezők szerint tánc segít az elítéltek rehabilitációjában, megfelelő testmozgás és csökkenti az erőszakot is, amellett hogy segít a csapatépítésben is. Maguk az elítéltek is nagyon elégedettek voltak az ötlettel, ahogy egyikük fogalmazott, a tánc szabadságot ad, és növeli az önbizalmat is.

 

(Forrás: http://nol.hu/mozaik/gangnam_style-lal_nyugtatjak_a_rabokat_egy_thaifoldi_bortonben)

Középiskolások gyűjtöttek a fiatalkorú raboknak

(Forrás: http://nol.hu/mozaik/kozepiskolasok_gyujtottek_a_fiatalkoru_raboknak)

Csaknem 800 ezer forintot gyűjtöttek össze a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjai a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében Tökölön fogva tartott fiatalkorúak szabadidős tevékenységének támogatására.

 

A pénzadományt kedden a rácsok mögött adták át a tököli katolikus börtönlelkész által létrehozott alapítványnak - tájékoztatta az MTI-t Szalai Tímea, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) sajtóirodájának vezetője.

 

A pannonhalmi gimnáziumban a november 5. és 11. között zajlott idei Szent Márton-hét témája a börtönök világa volt. Az ország több büntetés-végrehajtási intézetének számos fogvatartottja, valamint a személyi állomány egy része is bekapcsolódott a programokba (például Vácról, Tökölről, Győrből és Sopronkőhidáról).

Az előadásokon és kerekasztal-beszélgetéseken kívül egyebek mellett a Sopronkőhidai Fegyház és Börtön vándorkiállításának megnyitója, a váci börtönkórus fellépése, valamint a Tökölön büntetésüket töltő fiatalok bemutatkozása segített megismertetni a diákokat a rácsok mögötti világgal.

A pannonhalmiak ellátogattak a győri börtönbe, majd a tematikus hét lezárásaként a tököli intézetbe, ahol átadták az iskola által összegyűjtött csaknem 800 ezer forintot. A pénzt az intézetben működő alapítvány a büntetésüket töltő fiatalok szabadidős tevékenységének finanszírozására kívánja fordítani.

A keddi börtönlátogatáson a vendéglátók műsorral kedveskedtek a diákoknak, akik megnézték az intézet iskolakörletét, majd egy barátságos focimeccsbe is beszálltak - mondta Szalai Tímea.

Nyitott Börtön - Nyitott Bíróságok

"Nyitott Bíróságok" címmel került meghirdetésre az OBH részéről egy program, melynek lényege, hogy a középiskolások az életkori sajátosságaiknak megfelelően betekintést nyerhessenek az igazságszolgáltatás munkájába és megismerkedjenek a magyar jogrendszerrel. A program keretében érettségi előtt álló diákoknak és az őket kísérő pedagógusoknak biztosítunk lehetőséget arra, hogy megtekintsék a Balassagyarmati Fegyház és Börtönt, megismerjék az Intézet működését, az elítéltekkel kapcsolatos sokrétű, nevelő munkát. 

A Balassagyarmati Törvényszék elnökhelyettese, dr. Fekete Zsolt - aki egyben büntetés-végrehajtási bíró is - két kollégájával érkezett intézetünkbe, a J. L. Seagull Szakképző Iskola pedagógusait és diákjait kísérve. A rendhagyó látogatás keretében a vendégek megismerhették az intézet történetét, illetve a fogvatartottak majdani társadalmi visszailleszkedésének támogatására biztosított programokat, lehetőségeket, majd az elítéltekből alakult Fórum Színház tagjai egy kábítószerrel összefüggő cselekményt vittek színre és mutattak be a látogatók számára. Az előadást követően a látottak egy kötetlen beszélgetés keretén belül kerültek feldolgozásra, megbeszélésre, ezzel a Balassagyarmati Törvényszék egy később kijelölésre kerülő tárgyalótermében lebonyolításra kerülő perszimuláció megtartását is előkészítve.           

Üzenet...

Az alábbi képen egy magánelzárás végrehajtására rendszeresített zárkában található, a zárka padozatához rögzített fémvázas ülőke (stoki...) tetejére az utókor számára vésett üzenet olvasható, amelyből kiderül, hogy a készítője (bizonyos B. Attila) 15 nap tartamú MZ-fenyítés letöltésére került elhelyezésre a zárkában. A Maffia hallgatási törvénye, azaz az "Omerta" említése is egyértelműen érthető, mind a helyszín, mind az érintett személy miatt, de az számomra soha nem volt könnyen megmagyarázható (így most sem...), hogy egy magára valamit is adó bűnöző (?) miért is választja a "Kojak" becenevet, hiszen jól tudjuk, hogy a név eredeti, közismert birtokosa egy népszerű tv-sorozat nyomozója volt, akit anno Telly Savalas alakított... 
(Zárójelben jegyzem meg, hogy a közelmúltban méltán hatalmas közfelháborodásra okot adó, szinte mindenkit foglalkoztató kaposvári gyermekgyilkosság egyik gyanúsítottja is ezen a néven volt ismeretes a rendőr kollégák előtt. Az érintett személy esetében mi a "Fantomas" nevet ismertük, aki szintén egy bőrfejű filmhős volt, de legalább a bűnözői vonal képviselőjeként, hiszen a Jean Marais által egykor megformált karakter egy ezerarcú mesterbűnöző-ékszertolvaj volt...)          

W

"Dobd a W-t fel az égbe" - szól a sláger, azonban a börtönben inkább a "W" dob fel másokat, amint azt már néhány nappal ezelőtt is taglaltam. Szóval... ismét le kell szögezni, a rácsok mögött a "W" nem a West Coast életérzést jelenti...    

Örök Házsongárd

A korábban bemutatott könyvtárfejlesztési pályázat keretén belül a tegnapi napon Gránitz Miklós fotóművész járt intézetünkben, majd a Kiss Árpád Általános Iskolában, és mindkét helyszínen bemutatta Gaal Miklóssal közösen készített, "Örök Házsongárd - Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában" című albumát.

A kétkötetes album a Házsongárdi temetőt Kolozsvár történetével összefüggésben mutatja be az olvasó számára, a kezdetektől egészen 2000-ig. Az első kötet az 1850-ig terjedő időszakot öleli fel. E korai századokra ma már kevés eredeti helyén látható sírkő emlékeztet. Jórészt múzeumokban található kövek fotói vagy csupán a régi gyűjtők által lejegyzett szövegek, adatok segítségével mutatják be a temetőt és halottjait. Az első kötet térképmelléklete csak az 1850-ig állított, ma is létező síremlékeket tartalmazza, s néhány olyan közismert sírt, amelyek a tájékozódást segítik. A második kötet a 19. század közepétől a 2000-ig terjedő másfél század gyors városfejlődésének tükreként jellemzi a sírkertet, és veszi számba nagy halottjait. A bemutatott síremlékek tekintélyes száma miatt a kronológiai bemutatást itt szakmák, foglalkozások szerinti csoportosítással is árnyalják. E kötet térképén a tárgyalt korszak fontosabb sírjait jelölik be a szerzők. A kötetből a Házsongárd Alapítvány tevékenységéről is tájékoztatást kap az olvasó.

Ejtsd túszul önmagad! - avagy mennyit ér egy elítélt élete

A mai napon ismét egy viszonylag talán érdekesnek számító témával foglalkozom, és ebben a segítségem ezúttal is egy fogvatartott. Mielőtt belevágok, azt szeretném hangsúlyozni, hogy a történet részben igaz, de bárminemű hasonlatosság valós személyekhez, illetve megtörtént eseményekhez csupán a véletlen műve. Bár... lehet, hogy az élet már produkált hasonló dolgokat, ki tudja... Amint a történetből kiderül, az elítélteket is erősen foglalkoztatja a börtönön belüli önkárosítás. Ami egyrészt természetesen lehet egy komoly öngyilkossági szándék, amit megelőzni, kivédeni nagyon nehéz. A potenciálisan ebből a szempontból veszélyeztetett személyekre fokozottan oda kell figyelni, ami esetenként elég, de tudni kell, hogy aki igazán elszánt, aki igazán meg akar halni, az meg fogja találni az alkalmat és élni fog a kínálkozó lehetőséggel. Ezzel együtt tudomásul kell venni, hogy a mi feladatunk nem más, mint a szabadságvesztés büntetés végrehajtása, amibe nem fér bele az, hogy egy elítélt öngyilkosság következtében vonja ki magát a büntetés alól. Véleményem szerint egy fontos, alapvető feladatunk, hogy oly módon foglalkozzunk a bv. intézetekben elhelyezettekkel, hogy azok a szabadulásuk idején ne legyenek rosszabb állapotban a befogadás alkalmával felmért helyzethez képest. Mint ismeretes, a befogadáskor megtörténik a fogvatartottak nevelői, egészségügyi, pszichológiai vizsgálata, ami alapján fel lehet majd állítani egy képet a konkrét személyről, ami majd megalapozza a nevelési terv elkészítését, a büntetés alatti kezelés, foglalkozás irányát. De mindenképpen lényeges az, hogy az elítélt állapotában ne legyen visszaesés, romlás, lehetőség szerint. És egyértelmű az is, hogy a célokat tekintve a büntetés céljainak érvényesülése, illetve a büntetés-végrehajtási szervezet szempontjából, minden egyes öngyilkosság több, mint ami elfogadható. Az önkárosító magatartás másik formája a nem halálvágyból, nem szuicid jelleggel elkövetett autoagresszió, hanem a manipulatív célú azon cselekmények elkövetése, melyek során az érintett fogvatartottak azért fordulnak maguk ellen, mert valamit el szeretnének érni. Mindez lehet egy számukra kedvező döntés, egy jutalom, a kijelölt zárka megváltoztatás iránti kérelem kedvező elbírálása, vagy éppen egy segélykiáltás, illetve történetesen egy korábban kiszabott magánelzárás fegyelmi fenyítés végrehajtásának megtorpedózása. Egy a lényeg: ezen esetek kapcsán még véletlenül sem áll a háttérben a halál iránti vágy. A személyi állomány részéről mindkét esetben nagyon fontos a megfelelő intézkedések foganatosítása, a megfelelő hangnem, az adott helyzet szakmailag elfogadható megoldása, azonban nem szabad megfeledkezni a megelőzés jelentőségéről sem. Ismerni kell a fogvatartottak összetételét, személyiségét, és a velük közvetlenül foglalkozó büntetés-végrehajtási szakembereknek (nevelők, felügyelők, munkáltatók, eü. személyzet stb.) fokozott figyelmet kell fordítani mindazon fogvatartottak tevékenységére, hangulatára, akik szuicid szempontból kiemelten veszélyeztetettek (például korábban már volt ilyen jellegű, sikertelen kísérletük...). Fontos továbbá a szakterületek közötti együttműködés, az információk folyamatos, tényszerű cseréje és megosztása. Mindez talán nem egy lehetetlen elvárás. Mert fontos, hogy a kollégák beszéljenek egymással, és ne elbeszéljenek egymás mellett. És a büntetési célok érvényesülése érdekében, az ezzel kapcsolatos tevékenységek során kiemelt jelentősége van az egyes szakterületek közötti gördülékeny, folyamatos és megfelelő együttműködésnek.... És ennyi felvezetés után jöjjön a fogvatartotti írás, amibe talán bele-bele lehet kötni, de mégis úgy gondolom, hogy van benne igazság...                               

(Szellem...)

Ejtsd túszul önmagad

"A fogvatartottak, mint azt sokan és helyesen gondolják, a büntetés időtartama alatt kénytelenek lemondani jogaik egy részéről. Ilyen például a szabad helyváltoztatás joga és egyebek mellett korlátozódik a szólásszabadság is. Azonban ez a mindennapi életben nem igazán érdekli az elítéltek 99,9%-át. Ha van fürdés (meleg vizes), étel, dohány és kávé, akkor nyugalom van, az esetek többségében. A napokban azonban történt egy esemény, ami rádöbbentett arra, hogy a benti emberek agytekervényei teljesen másképp működnek, mint azt én normálisan gondoltam volna. Történt ugyanis, hogy az egyik fogvatartott túszul ejtette önmagát. Mikor először meghallottam nem hittem a fülemnek. Hogy tudja egy ember túszul ejteni önmagát? Ha meg is teszi, akkor mégis mi viszi erre? A válasz egyszerű: tartsunk borotvapengét vagy egyéb éles tárgyat a nyaki ütőerünkhöz és közöljük az őrséggel, készek vagyunk elvenni saját életünk. De miért is vetemednénk ilyen drámai kirohanásra? Vajon mi lehet az életünknél is fontosabb? Nos, jelen esetben a válasz: egy délutáni latin-amerikai sorozat...

Történt ugyanis, hogy valamilyen oknál fogva az elítélt nem tudta befejezni a sorozatát és ez oly mértékű lelki traumát okozott számára, hogy képes lett volna életét ontani a szépséges hősnő látványának hiányában. Hát ki nem tett volna hasonlóképp?! 

Ennek kapcsán jutott a fülembe egy másik történet, amelynek talán azt a címet adhatnánk, hogy „Emberi fáklya.” Történt ugyanis, hogy a nagy pangás időszakában emberünk cigaretta, dohány és kávé hiányában közölte a felügyelettel, hogy ő bizony tátikázni szeretne. Magyarul körbekunyerálni a többi zárkát csikkért és kávéért. Amikor kérését elutasították meglepő kreativitásról tett tanúbizonyságot az érdekeinek érvényesítése érdekében, és az elszántságát bemutatandó betekerte magát a szivacsába, és felgyújtotta önmagát. Ilyen esetben azt gondolom, nincs a felügyeletnek könnyű dolga, hiszen ők ilyen esetben is kötelesek megakadályozni a hasonló önpusztítást, önrombolást. Ezeknél az embereknél még az sem visszatartó erejű, hogy ez fegyelmi vétség és így kedvezmény hiányában később szabadulnak. Hiszen legtöbbjüknek az életkörülményei bent jobbak, mint kint, és az esetek többségében nem is várja őket senki. Ily módon az életüket egyenlő értékűnek tartják némi csikkel vagy néhány adag kávéval. 

Létezik azonban egy másik jelenség, ami ennek kapcsán említést érdemel. Ez pedig a falcolás avagy az öngyilkosság vagy annak kísérlete. A legtöbb eset hasonlóképp figyelemfelkeltésre vagy érdekérvényesítésre szolgál, azonban akadnak olyan esetek is, amikor az illető valóban komolyan véget kíván vetni az életének. A legtöbb ilyen eset, amiről hallottam, külső körülmények (feleség/barátnő megcsalta/elhagyta) hatására következik be. Illetve az is előfordul, hogy valaki rájön az ítélete súlyára, és az itt eltöltendő idő hosszúságára és kilátástalanságára. 

A módszerek igen kreatívak és az ilyen emberek rendkívül találékonyak. Van, aki a klasszikus "érmetszés pengével vagy egyéb éles tárggyal-módszert" választja. Azonban akad olyan, aki a pengét le is tudja nyelni, illetve kanalat is szoktak erre használni. De van, aki dohányt főz ki és azt megissza, ami ha jól eltalálja a dózist, szívmegállást okoz. Persze van az önakasztás is, de az a „szakértők” szerint ez igen körülményes és nehézkes. 

Természetesen nem kívánok tippeket adni senkinek sem, de az gondolom, aki rászánja magát egy ilyenre, az úgyis megtalálja a módját. Ami számomra inkább tanulság ebből, hogy mennyire kevésre becsüli meg néhány ember az életét és mennyire szegényes értékrend alapján ítéli meg önmagát. Vajon tényleg csupán ennyit ér egy emberélet, pontosabban egy elítélt bűnöző élete? Mondhatnánk talán azt is, ha ő ennyire becsüli önmagát, akkor a kívülállók miért értékeljék őt többre. Ráadásul nem olyan emberekről beszélünk javarészt, akik hasznosak a tágabban vett életközösségnek, a társadalomnak. Továbbá ezen emberek közül csupán kevesek képesek a változásra. Ha kiengedik őket a megszokott módszereikhez térnek vissza, amelynek a vége az, hogy ismét itt kötnek ki. Tehát sosem lesznek a társadalom produktív tagjai. 

Kimondhatjuk-e, hogy az ő életük annyit ér, mint egy szál cigaretta vagy egy adag kávé, netalántán egy latin szappanopera? Annyit, amennyiért ők képesek lennének elvenni saját életüket...."

Stevie Wamzer...

A mai bejegyzés témája alap, amint azt a hűséges olvasóim már első ránézésre tudják is. A börtönélet egy állandó problematikájáról, az ún. "wamzerség" intézményéről szól az írás, szerzője fogvatartott. Ezzel együtt lényegét tekintve jól látja, láttatja a dolgokat. Ami persze nem csak és kizárólag az elítélt populáció tagjaira, hanem a mindennapi életünkben minket, bárkit körülvevő emberekre nézve is sokszor igaz. Mert mennyi olyan ember van, aki azért, hogy magát adott esetben jobb színben tüntesse fel, a háttérben kavarja a lapokat. Közben másokat összeugraszt, másokat rossz színben tüntet fel, adott esetben eláztat. Ezek eléggé kártékony emberek, jobb őket elkerülni, már amennyiben ezt megtehetjük... Az elítéltek között is érdemes különbséget tenni vamzer és vamzer között. Az a fogvatartott, aki valamilyen előnyért cserébe másokat alaptalanul megvádol, jólértesültnek mutatja magát, mindennemű alap nélkül ad teljesen fals információkat, az vamzer a javából, még az én szememben is. Az viszont, aki valóban konkrét dolgokat ad, helytálló információval segíti a személyi állomány munkáját, az én szememben nem vamzer. A fogvatartott társak szemében viszont vamzer a javából... Nem egyszerű a kérdés, nem egyszerű a vamzerség megítélése. És nem mindefgy, hogy melyik oldalon állva próbáljuk megtalálni a választ. De azért keressük. Most viszont befejezem a saját eszmefuttatásomat, következzen inkább a kérdéssel nálam talán autentikusabban foglalkozó, azt fogvatartotti szemszögből megközelítő gondolatsor. Ha nem is minden részével értek egyet (mert például azt magam sem hiszem, hogy minden zárkában lenne a nevelőnek egy-egy vamzerja), azért sok okos gondolatot, hasznosnak számító információt tartalmaz. És ez nem vamzerság...               

(Kép forrása: http://bortonblog3.blogspot.hu/2012/08/vamzer-arulo.html)

Stevie Wamzer

"Nos, ez a személy nem valami celebritást jelöl, sőt még csak nem is egy konkrét embert. A börtön-szlengben a vamzer vagy wamzer, a W, a Volkswagen, a Wartburg és a Stevie Wamzer elnevezés is az áruló szinonimája. Áruló, besúgó, spicli vagy csupán olyan személy, aki nem kooperatív. Ezt a bélyeget viszonylag könnyen ragasztják az elítéltek egymásra. Néha úgy tűnik, amolyan kötőszó ez. A viccelődésnek szánt mondat:  „Stevie Wamzertől kérném a Kérlek, Ne Dobj Fel című számot.” mögött azonban valójában vélt és/vagy reális sérelmek húzódnak. Ki lehet vamzer? Mindenki, bárki. A „legjobb” kampink, zárkatárs vagy valaki, akit akkor láttunk először. Elég, ha csak rosszul veszi a levegőt. Vagy van kedvezménye, míg nekünk nincs. Vagy neki sikerül a minősítés, nekünk nem. Vagy őt hazaengedik jutalom eltávozásra, bennünket nem. Ergo, ha valaki elér valamit, azt csakis úgy érhette el, ha valakit feldobott vagy rendszeresen beszámol dolgokról. Tény azonban, hogy léteznek ilyen személyek. Általában azok a legnagyobb vamzerek, akik a legjobban kiabálják a többi elítélt társukra ezt a jelzőt. Ez sajnos utólag mindig beigazolódik. Mondhatni, empirikus faktum. A börtönben igen alacsony az ingerküszöb az eseménytelenség és a monotonitás miatt. Ezért van talán, hogy az emberek a kelleténél fogva többet adnak mások véleményére, és néha ezért balgaságokat is megtesznek. Sokszor hallani olyan összeveszésekről, ami abból adódott, hogy valaki valamit mondott a másikra, és az ezen sérelmét így vagy úgy kívánja megtorolni. Miközben, ha egy cseppet kulturáltabb módon próbálták volna rendezni a dolgot kiderül, hogy egy harmadik személy állt a dolog mögött, aki érdekből vagy csak brahiból keverte a kártyákat. A klasszikus esetben valaki az egyiknek leadja, hogy a másik miket mondott róla, a másiknak pedig ugyanezt az előzőről. Sok esetben ez a személy ténylegesen egy vamzer és azért keveri a kártyákat, hogy legyen mit jelentenie. Vannak olyanok, akik füzeteket betöltő jelentésáradattal látják el a felügyeletet. Amelyben esetlegesen az őrszemélyzet vagy a nevelőtiszt is helyet kap. Úgy vélik így képesek lesznek kiharcolni maguknak kedvezményeket, kedvezőbb színben tüntethetik fel magukat. Ha pedig nincs miről írni, akkor kitalálnak, vagy generálnak dolgokat. Nem tudom, mennyire igaz, de általánosan elfogadott tény az elítéltek között, hogy minden zárkában van egy vamzer, aki jelent a nevelőnek. Magyarul minden nevelőnek van egy besúgója, pontosabban egy hálózata. Nem tudom, mennyire önkéntes vagy kényszerített ez a hálózat, azonban jómagam nem tapasztaltam hasonlót. Bár hozzáteszem, engem is annak tartanak, már csak azért is, mert ezeket a sorokat megírom. Hiszen egy írástudó, tollal és A4-es lappal felfegyverkezve mi mást is tehet, mint jelentést írhat.. Pedig a cselesebbek levélnek álcázva adják ki, de van, aki nyíltabban csinálja, mert ettől remél védelmet. Szokták azt is mondani „Ne érj hozzá, vamzer bőre van!” vagy „Veled az Erő, velem pedig a Nevelő!” Azt gondolom, hogy ezek a dolgok, mind olyan mellékbüntetések, amiket a fogvatartottak magukra szabnak ki. Pedig ha talán megfogadnák az élni és élni hagyni egyszerű, de annál nehezebben kivitelezhető törvényét... Persze felvetődik a kérdés, vamzer-e az, aki „jelent”, ha bűncselekményt lát, vagy súlyos házirend-szegést, mint például rivót vagy telefont észlel. Ha nem tesz semmit, azzal magát is bajba sodorhatja. Ezért talán a legjobb semmiről sem tudni. Jómagam azt vallom, az ember foglalkozzon a saját dolgával, és fogadja meg a „Ne szólj szám, nem fáj fejem” mondás bölcsességét. Persze így is nehéz elkerülni, hogy az emberről mindenféléket kitaláljanak. Egy biztos, Stevie Wamzer szelleme mindörökké a börtönök falai közt kísért majd, és nehezíti meg a fogvatartottak életét, pontosabban ők egymásét..."