Élet a börtönévek után... - gondolatok Otis Johnson története kapcsán

„Az életem, miután 44 évet letöltöttem a börtönben…” – valahogy így lehetne lefordítani annak a videónak a címét, ami a közelmúltban bejárta a világot. Otis Johnson 25 évesen került börtönbe, ahonnan 69 évesen, 2014 augusztusában szabadult. A hosszú tartamú, negyvennégy éves szabadságvesztés büntetést a férfi emberölés miatt kapta, egy rendőrgyilkosság elkövetését követően. A szabadulás ideje eredetileg korábbra esett volna, azonban mielőtt elhagyhatta volna a bv. intézetet, még le kellett töltenie egy nyolc hónapos büntetést, amit még egy tizenhét éves korában elkövetett bolti lopás kapcsán kapott.      

A férfi társadalmi visszailleszkedésének, a mai modern világba való kikerülésének története kiemelt figyelmet kapott. Johnson az Egyesült Államok lakosságának csak egy rendkívül csekély hányadát reprezentálja. A volt elítélt szabadulását megelőző esztendőben, 2013-ban megközelítőleg 3900 olyan személy szabadult, aki legalább húsz év tartamú szabadságvesztés büntetést töltött le, ami kevesebb, mint az abban az évben szabaduló összes fogvatartott 0,7%-a.  

Ennek ellenére Johnson és a hozzá hasonló korú elítéltek helyzete mindenképpen kiemelt figyelmet érdemel. A több évtizedes fogva tartásból és a társadalomtól való elkülönítésből való szabadulás után az ilyen személyek helyzete és szükségletei teljesen különbözőek a náluk fiatalabb ex-bűnözőkétől. Az érintettek mentális és egészségügyi problémákkal rendelkeznek, illetve a hosszú tartamú bebörtönzés után a megküzdési stratégiáik hiánya és más mellékhatások is napvilágra kerülhetnek.

A társadalomba való visszakerülés számtalan idegen, ismeretlen dologgal szembesíti a szinte életfogytig tartó szabadságvesztésből szabaduló személyeket. Otis Johnson túlélési stratégiája az, hogy előre tekint, nem pedig vissza, a múltba. Mindeközben persze számtalan tanulnivalója van, hiszen a rácsok mögött eltöltött negyvennégy év alatt sok minden változott, sok minden olyan átalakulás történt, melyekről csak a televízióból vagy még onnan sem értesülhetett.     

A börtön egy speciális közeg, ahol a szabályozásnak megfelelően történik minden. A fogvatartottaknak vannak jogaik, vannak kötelezettségeik, és vannak lehetőségeik. Ezzel együtt tény, hogy mindent áthat az írott és íratlan szabályok rendszere. A házirend és a napirend meghatározza a fogvatartottak életének szinte minden pillanatát. Ennek ismeretében valóban felmerülhet a kérdés, hogy egy fogvatartott mennyire érezheti magát a társadalom részének, illetve milyen mértékben tervezhet a jövőre nézve. Nem könnyű kérdések, nem könnyű válaszok. Különösen nem olyan elítéltek esetében, akik úgy várják a közelgő szabadulásukat, hogy a civil életben nem számíthatnak érdemi segítségre, nem várja őket család, nem várja őket támogató közeg.

Annak idején mindig azt mondtam, hogy minél hosszabb tartamú szabadságvesztés büntetést tölt valaki, annál nagyobb az esélye annak, hogy a kinti kötelékek lazulnak, családtagjaik, barátaik irányukba támasztott érzelmei halványulnak, ne adjisten elmúlnak. A beilleszkedés nem lesz egyszerű, ráadásul az élet nagyon gyorsan elrohan mellettük. Olyannyira, hogy ezt a börtönévek során talán észre sem veszik. A szabadulást követően aztán már-már sokkhatásként éri őket az a számtalan változás, ami a büntetés töltése alatt bekövetkezett…

Emlékszem, amikor egy hosszú ítéletes, afféle „jó tanuló, jó sportoló” elítélt a szinte kifogástalan bv. intézeti magatartása elismeréseképpen ideiglenes eltávozási lehetőséget kapott. A kimaradás letelte után rendben, pontos időben visszatért a börtönbe, majd a következő munkanapon beszámolt tapasztalatairól. Arról, hogy miképpen hatott rá az, hogy eljutott a Tesco-ba. Annak idején, a börtönbe kerülése előtt ekkora üzletek még nem voltak, így az ideiglenes távollét során nem igazán tudta, mit kell kezdenie a helyzettel. Mint mesélte, egy darabig félreállva nézte, hogy mit csinálnak az emberek, és csak azt követően mert ő is belépni a vásárlótérbe, hogy a megfigyelés útján tapasztalatokat szerzett. És ez csak egy számára ismeretlen helyzet volt. Aztán következett a postai ügyintézés, amikor az automatából sorszámot kellett húznia, hogy egy ügyintézőhöz jusson. És a szabad élettel, a külvilággal való ismerkedés itt nem ért véget. Újdonság erejével hatott rá a „konzerves” sör, a mobiltelefon, és számos más egyéb, a szabad átlagemberek számára teljesen hétköznapi, átlagos dolog.

Az előbbiekben vázolt nehézségek mellett a szabadulóknak egyebek mellett meg kell ismerkedniük a kézzel fogható pénz vásárló értékével, meg kell tudniuk beosztaniuk azt. Fontos, hogy a börtönbeli szabályok kint már nem érvényesek, legalábbis nem olyan mértékben, mint a zárt világban. A volt elítélteknek meg kell tanulniuk úgy viselkedni, mint egy „normális” embernek. Úgy, hogy ne látszódjon rajtuk, honnan jöttek. Visszagondolva talán még mókásnak is tűnhet az a szituáció, amikor egy komolyzenei rendezvényen való részvétel céljából csoportos kimaradásra kísértem néhány fogvatartottat. Civilben voltak, a letéti zsákban tárolt ruhájukat a mosodában kitisztíttattam, így azokat kivasalva, illatosan kapták meg. Megborotválkoztak, megfürödtek a kimaradás előtt, alapvetően ápoltak voltak, lehetőségeikhez mérten az intézeti üzletben beszerezhető dezodorokkal is beillatosították magukat. Szóval teljesen úgy néztek ki, mint bárki az utcáról. Aztán kiléptünk a bv. intézet kapuján, és a fogvatartottak azonnal kettes sorokba rendeződtek, és szó nélkül várták az utasítást, hogy mit tegyenek. Az elvegyülés, a beilleszkedés itt kezdett megnehezülni…

Azt gondolom, hogy a szabadulásra való felkészítés folyamatába több olyan kézzel fogható, gyakorlatias ismeretet is célszerű beiktatni, beilleszteni, ami a valódi beilleszkedést segíti, ami csökkenti azon mozzanatok számát és bekövetkezési esélyét, ami alapján azonnal feltűnik, hogy valaki a rácsok mögül érkezik. Biztos vagyok benne, hogy a gyakorló szakemberek ennek meg fogják találni a megfelelő megoldását, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy vannak és lesznek olyan elítéltek, akik számára nemcsak a szabadulás pillanata következik be egyszer, hanem az új élet, a valódi újrakezdés pillanata is. Egy olyan időszak köszönt rájuk, amikor felvállalhatják a múltjukat, de azzal képesek szakítani, és képesek előre tekinteni.     

Mindentől függetlenül, ha valaki még nem látta volna, itt a hivatkozott video:

    

        

Tévelygőkért Alapítvány

A Tévelygőkért Alapítvány célja a szolidaritás jegyében az asszertív, erőszakmentes kommunikációs gyakorlat általánossá tétele és projektjeiben ennek gyakorlati, példaértékű megvalósítása, első sorban a marginalizált csoportokkal való közös munka során. Küldetésük a büntetés-végrehajtási rendszer által hátrányosan érintettek, felnőttek és gyermekek támogatása, amelynek során össztársadalmi problémákat céloznak meg (úgymint szabadságjogok, gyermekjog, mély-szegénység, roma-magyar együttélés). 

 

2014. június 10-én, Budapesten kezdte meg működését a Tévelygőkért Alapítvány első félutas otthona, ami a börtönből szabadult, családjukhoz visszatérni nem tudók számára nyújt lakhatási lehetőséget, de ennél sokkal többet: otthont, szerető embereket. 

Négyen fogják alkotni a kis lakóközösséget, egyikük az alapítvány tapasztalati munkatársa, másikuk teljesen civil személy, a harmadik lakó néhány hete szabadult, a negyedik pedig az elmúlt hétvégén lépett ki a szabad levegőre. A lakásban hamarosan megkezdődnek a felújítási és lakberendezési munkálatok, majd következhet a beköltözés. 

Azok, akik szeretnének részt venni az újszerű programban, önkéntesnek jelentkezhetnek, a következő linkre kattintva: Önkéntesnek jelentkezek

Egy sikeres újrakezdés rövid története...

A napokban egy volt fogvatartottól kaptunk egy levelet, melyet teljességében nem közlök, azonban fontosnak tartom, hogy néhány gondolatot megosszak belőle a blog olvasóival, mintegy annak bemutatására, hogy van remény az újrakezdésre...

A fiatalember első alkalommal volt büntetve, így számára már csak emiatt sem volt könnyű a börtön világának megélése. Mindenesetre, visszaemlékezve a börtönfalak között töltött idejére, elmondható, hogy a kezdeti nehézségek után alapvetően sikerült megfelelően beilleszkednie a fogvatartottak közé, egy norma- és szabálykövető, együttműködő emberként töltötte ítéletét. 

A visszajelzést olvasva megtudtam, hogy szabadulása után az első időszakban közmunkásként dolgozott, azonban ekkor is fontosnak és szükségesnek érezte, hogy az édesanyját támogassa a keresetéből, viszonozva valahol ezzel azt a törődést és támogatást, amit a családjától ő kapott a büntetése töltése alatti időszakban.

A szabadulás után az élet számára, számukra sem volt egyszerű és könnyű, ezért különösebb családi nyaralásra nem is tellett, ezzel együtt beszámolt arról, hogy mégis kerestek néhány közös, családi programot. Az viszont megdöbbentette, hogy a kinti élet mennyire nehéz, mennyire drága, például az egyik kirándulásuk során kifejezetten sokallotta a családi belépő árát az egyik nemzeti parkunkba...

A levél alapján azt érzem, hogy a volt fogvatartott úgy gondolja, hogy a szerény, becsületes élet, a reális igények eredményeképpen igenis van remény az újrakezdésre, a sikeres visszailleszkedésre. És az már csak hab a tortán, hogy a levele végén örömmel számol be arról, hogy most már egy országos hírű társaság alkalmazásában dolgozik, ráadásul munkahelyén találkozott a sértettje testvérével is, aki nem éreztetett vele semmit sem. Sőt előfordult olyan eset is, amikor a munka befejezését követően ő vitte haza a sértett bátyját, mindeközben normális emberekként tudtak beszélgetni egymással.

***

Nem tudom, ki hogy van vele, de kifejezetten fontosnak értékelem az ilyen visszajelzéseket. Főleg azért, mert a büntetés-végrehajtásban dolgozóknak nem sok információjuk van arról, hogy szabadulás után mi történt egy-egy volt elítélttel, illetve munkatársaimmal sikerült -e tennünk valamit annak érdekében, hogy a társadalmi visszailleszkedés sikeres legyen. A fenti történet talán sokak számára nem tartalmaz nagy dolgokat, kiemelkedő eredményeket. Én mégis úgy gondolom, hogy önmagában már az egy hatalmas siker, ha egy frissen szabaduló személy értékelni tudja a helyzetét, és megragad minden lehetőséget annak érdekében, hogy tényleg beilleszkedjen a társadalomba. Sokaktól hallottam már, hogy "én aztán többé nem jövök vissza a börtönbe!", de aztán az élet nem igazolta ezt. Mert az érintettek képtelenek voltak elfogadni a realitást, azt, hogy a civil élet nagyon nehéz, sok esetben nélkülözésekkel, lemondásokkal teli. Ha ezt valaki nem tudja elfogadni, akkor sajnos gyakran vezet egyenes út egy újabb bűncselekményhez. Abban az esetben azonban, ha a szabaduló képes felmérni a helyzetét, és meg tud maradni a realitások talaján, ráadásul élvezi a családja támogatását, segítségét, akkor sikeres visszailleszkedésről beszélhetünk, mint ahogy jelen esetben is megtehetjük. 

Köszönöm a visszajelzést, és amennyiben a jövőben bármi olyan történik az életében, amit szívesen megosztana velünk, akkor várjuk az újabb levelet!

      

                

Fogvatartotti versíró-pályázat 4. rész

F. Pál

"Rabköszöntő"

Kívánok minden honfi- és sorstársamnak boldog új évet!

A szabadulóknak kedvezményt,

A felügyelőknek unalmas szilveszteri éjszakát,

És fenyítés nélküli esztendőt.

A kapcsolattartóknak sikeres, boldog évet.

A gazdaságnak növekedést, az inflációnak csökkenést.

Amit pedig mindnyájan várunk a 2014-es esztendőtől:

Amnesztiát, leírást, minél hamarabbi szabadulást!

Egy szabad ember levele

A most közlésre kerülő levelet egy volt fogvatartott írta nekem, még néhány nappal ezelőtt. Előzetes jóváhagyásával most közlésre kerül, azzal, hogy néhány olyan dolgot kihagyok belőle, ami a személyét beazonosíthatná. Annál fontosabbnak tartom viszont, hogy az ő példája is mutatja, van élet a börtönön túl, és még ha rendkívül nehéz is, mégis van remény arra, hogy valaki tényleg sikeresen visszailleszkedjen a társadalomba. Az ilyen visszajelzések - bár nem sok van belőlük - megerősíthetik bennem, és valamennyi büntetés-végrehajtásban dolgozó kollégámban, hogy van értelme annak, hogy foglalkozzunk az elítéltekkel....     

"Tisztelt Alezredes Úr!
Bocsánat, hogy a Facebook oldalára írok üzenetet, de gondoltam, talán ez a net sem ördögtől való találmány..
Közeleg a karácsony, s én már hála az égnek, több mint egy éve szabadultam a balassagyarmati BV-ből. Az egy év oly gyorsan repült el, hogy csak kapkodom a fejem. Kikerülésem óta folyamatosan dolgozom, ráadásul elég sokat. Nem bánom, mert legalább nem kell nélkülöznöm, s a kislányomra is jut bőven. Mikor kikerültem, egy hajléktalanszállón dolgoztam szociális asszisztensként, de a próbaidőm alatt találtam egy sokkal jövedelmezőbb munkát, így váltottam, s február közepe óta személyi segítő és sofőr vagyok egy súlyosan mozgáskorlátozott vállalkozó fiatalembernél. Igaz, 30 napból 30-at vagyok ügyeletben éjjel-nappal, de úgy érzem (főleg a börtön után), hogy ezt az én energiámmal még hosszú évekig bírni fogom, meg hát igazából napi 3-4 órányi munkám van, az is részletekben. Nyáron voltam több kerékpáros túrán, s edzésként körbetekertem két nap alatt a Balatont. Igyekszem élni, és kiélni a visszakapott szabadságom. Járok rendszeresen a még a börtönben megismert pszichológusok által tartott csoportba, és ez is sokat jelent nekem. Továbbra is tartom, hogy sikereimet a maguk áldozatos, szívből jövő munkájuk nélkül nem, vagy sokkal nehezebben érhettem volna el. Életemben mindig dolgoztam, még a börtönben is, de most a munka szeretete, az alázatosság művészete az, amit bentről hoztam, s a legnehezebb időszakokban megjelenik a kép előttem, hogy vonulok le a benti munkahelyemre, 3:45-kor, ha tetszik, ha nem. Így 7-kor kelni már nem is olyan nehéz. No de nem untatom soraimmal, nyilván sokkal fontosabb dolgai is vannak.  Szeretnék Önnek és családjának is nagyon boldog karácsonyt kívánni, s sikerekben gazdag új évet. Köszönök mindent!"

Nincs ennivaló - avagy fogvatartotti gondolatok a szabadulás utáni beilleszkedésről...

Arról, hogy „odakint hampaleg náne!”

"Volt egy kollégám a börtönös munkahelyemen, aki fél éve szabadult 5 évről, valami rablásba csúszott bele az alkoholfüggősége miatt. A negyvenes évei végén járó, alacsony, tömzsi emberkéről van szó, aki a kinti problémái ellenére – elhagyta őt a felesége, gyermekei sem beszéltek vele – jó kedélyű, viccre kész fickó volt, mindig megnevettetett. Egy-két alkalommal beszélgettünk négyszemközt is, komolyabb témákról, így megtudtam róla, hogy egy mélyen érző, sérülékeny személyiség. A szabadulása előtt erős kézfogással búcsúztattam és tiszta szívemből csupa jót kívántam neki, mert tudtam, hogy jobb sorsra érdemes. Ő is elérzékenyülten szorongatta a kezemet és őszintén mondta, hogy mielőbb húzzak el én is a „magas falak” közül.

Azt tudni kell, hogy a börtönvilág olyan csatornákon keresztül értesül a külvilág történéseiről, amikből általában tudunk az ex-társak hogylétéről. Így sajnálkozva vettük tudomásul, azt a hírt is, hogy az élete eléggé sanyarú lett kint, és ebben az ital újra kiemelt szerepet játszott. Már nagyjából el is könyveltem magamban az újabb veszteséget, amikor váratlanul találkoztunk! Sajnos még nem szabadultam, és szerencsére őt sem csukták be újra, de mégis a börtönben futottunk össze, ugyanis még a fogva tartása alatt részt vett egy benti programsorozaton, amelynek a záróakkordjaként visszatért egy közös beszélgetésre a szervezőkkel és az intézet vezetőivel. (Azt hiszem, ezt hívják nyomon követésnek és ebből is mérik a képzés sikerét.) Én pedig az esemény tiszteletére adott rövid, kis műsor egyik résztvevője voltam a nap végén.

Komoly döbbenet volt, amikor megláttam. A pocak lement, az arca megnyúlt és gyűrött lett, sőt már a haját is le kellett volna vágni. Az öltözéke is kívánni valót hagyott maga után és itt nem a divat követésére gondolok, hanem a tisztaságra.

Ennyit öregedni 6 hónap alatt! Egyből üdvözöltem, és persze váltottunk egy pár szót is, de végig tudtam, hogy hazudik. Azt mondta, hogy minden rendben, erdőn dolgozik, nemsokára kiutalnak neki egy önkormányzati lakást és bemutatta azt a házaspárt családjaként, akiknél időlegesen lakik. A beszélgetés közben egyszer sem nézett a szemembe, és amikor a jövendő lakásáról beszélt még ásított is közben, azokhoz hasonlóan, mint akik a zavarukat próbálják leplezni. Mosolyogva bólogattam, de a szívem nehéz volt közben; végtelenül szántam őt.

Félek azonban, hogy az esete nem egyedi. Amitől viszont jobban félek, hogy nemsokára visszakerül a bizonyos „magas falak” közé. Kimegy az ember a szabadulás után az „életbe”, és szembesül a valósággal. Nem az a helyzet, mint ahogyan elképzelte. Nem tud elhelyezkedni, mert a nem börtönviselteknek is nehéz. Nincs pénze, és a családja – már, ha van egyáltalán – sem áll úgy anyagilag, hogy támogathassa. A társadalom, ami elvileg visszavárja a már megjavult elítéltet, nem fogadja be, mert a kereskedelmi médiumokból megállás nélkül az folyik, hogy kit, hogyan és miért öltek meg, kit ütöttek el, raboltak ki, csaptak be. A negatív-hírhajhász újságírók pedig örömmel biggyesztik oda kommentárként, hogy az elkövető ennyit és ennyit ült már vagy éppen börtönben kéne lennie. Evidens, hogy a társadalom ilyen emberekre nem kíváncsi . . . Hiába szabadul valaki tele jót akarással és megbánással a múltja miatt, ha folyamatosan akadályokba ütközik. Ezt követi a gyengébb jellemű ex-raboknál az a gondolatmenet, hogy nincs más megoldás, győzzön a „sötét oldal” és ha már kibírtam x évet a börtönben, akkor ki fogok bírni még plusz akárhányat is.

Viccesen szokták egymást heccelni a börtönben, hogy „odakint nem nyílik naponta háromszor a tátika” vagy, hogy „kint meg hampaleg náne”. (értsd: meg kell dolgozni az ennivalóért, ami nem egyszerű – „hampaleg náne”: nincs ennivaló cigányul). Márpedig látom én is elítéltként, látják a felügyelők és a  vezetőség is, hogy a fogvatartottak nagy többségét nem kell kötelezni, hogy dolgozzon a börtönben, mert örömmel teszi. Örül az érte kapott munkadíjnak, örül, ha normán felül tud teljesíteni, örül, ha megdicsérik a jól végzett munkájáért. Ezzel a mentalitással lép ki a többség a kapun is a civil létbe, amikor letelik az ideje. Ebben a percben kellene a társadalomnak a hóna alá nyúlni, és lehetőséget kapnia, hogy „emberként” élhessen tovább.

Tisztán vagyok vele, hogy utópisztikus ilyet várni, hiszen az emberek nem kíváncsiak egy fogoly érzéseire, nincs olyan médium, ahol meg lehetne mutatni hogyan is gondolkodunk (üdítő kivétel ez a blog, amiért maximális tisztelet, ezúton is az osztályvezető úrnak) és rájöhetne a külvilág, hogy ezek ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, hiszen ha beütik a lábukat, nekik ugyanúgy fáj, mint nekünk. A különbség, hogy nagyot hibáztak, de jóvá akarják tenni.

Az is tény azonban, hogy sajnos vannak olyan fogvatartottak is, akik kifejezetten jól érzik magukat a börtönben. Eszük ágában nincsen hosszú időt tölteni a „friss levegőn” és előbb-utóbb – nem kifejezetten a megélhetési kényszer miatt – elérik céljukat: újra visszabuknak.

Felmerül a kérdés: hogyan tehet különbséget a társadalom a tettét megbánó és rendes életre vágyó volt rabok és a külvilágban csak röpke látogatáson részt venni szándékozók között? A válasz, tudom nem megnyugtató: alapból sehogy, de élni kell a majdani „ártatlanság vélelmével” és időt, lehetőséget adni a bizonyításra. Fenntartásokkal kezelni minden bűnügyi híradást, hisz azok csak a közönség borzongási vágyából és pletyka-éhségéből élek meg. Több teret adni az elítélteknek, hogy megmutathassák magukat, megváltoztak. Akik pedig önhibájukból ismét elbuknak, azok tanúságot tettek életképtelenségükről és onnantól szót sem érdemes vesztegetni rájuk . . ."

Különösebb komment nélkül teszem közzé a fogvatartotti írást, alapvetően egyetértve azzal a felvetésével, miszerint valóban válaszért kiált a kérdés: "hogyan lehet különbséget tenni a tettét megbánó és rendes életre vágyó volt rabok és a külvilágban csak röpke látogatáson részt venni szándékozók között?" Nem tudom a helyes választ, sajnos... A mi feladatunk épp ezért az, hogy a legjobb szakmai tudásunk alapján, a nevelési tervek nyomon követésével, a fogvatartottakkal való valódi foglalkozásokkal, célirányos és tervezett folyamatokkal arra törekedjünk, hogy megtaláljuk az első körbe tartozó személyeket. Illúziókat nem szoktam, és nem is akarok kergetni. Tisztában vagyok azzal, hogy a büntetés-végrehajtásban dolgozó szakemberek nem egy sikerorientált hivatást választottak magukénak, munkájuk tele van buktatókkal. Épp ezért a kis sikereknek, a kis eredményeknek is örülni kell. De ahhoz, hogy ilyenekről beszámolhassunk, a hatékonyságunkat kell növelni, mégpedig úgy, hogy valóban azokra a fogvatartottakra fordítsunk nagyobb figyelmet, azoknak a majdani beilleszkedését célozzuk meg jobban, akik valóban a társadalom tagjai kívánnak lenni, nem pedig egy újabb "büntetés-félbeszakításra" távoznak... A kiválasztás nem egyszerű, ehhez kell a megfelelő szakmai tevékenység, a fogvatartottak és kapcsolatrendszerük ismerete, illetve a külső erőforrásaik feltérképezése. Mert ahogy mindig mondom, a börtönben szinte minden elítélt tudja, hogyan kell viselkedni. Ki valódi elhatározásból, ki konformizmusból, ki érdekből - a lényeg, hogy az elítéltek nagyon nagy többsége legalább látszólag együttműködést mutat a rendszerrel, a bv. intézet által gyakorolt kontrollt tiszteletben tartva. A szabadulás után ez a kontroll megszűnhet. hacsak nincs egy olyan erős család, amely a büntetés-végrehajtás által addig gyakorolt kontrollt átveszi, és visszatartja a volt elítéltet az újabb bűncselekmény elkövetésétől, a bűnre csábító barátoktól. Fontos lenne, hogy minél több ilyen elítéltet találjunk, akikkel aztán differenciált, egyénre szabott foglalkozásokkal próbálunk meg egy kisebbfajta csodát tenni: oly módon felkészíteni őket a szabadulásukra, hogy azt követően valóban be tudjanak illeszkedni, minél kevesebb előítélettel szembetalálva magukat. Hm.. ez is egyfajta utópisztikus gondolat, azt hiszem. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy valóban van olyan fogvatartott, akinek sikerülhet. Hogy ez a csoport a fogvatartotti populáció hány százaléka? Nem tudom, nem szeretnék tippelésbe bocsátkozni. És eléggé pesszimista is vagyok, köszönhetően a tapasztalataimnak. Mégis úgy gondolom, hogy a fogvatartottak kb. 10 %-a számára valóban sikerülhet a beilleszkedés. A feladat tehát adott: kiválasztani azokat az elítélteket, akik megfelelő odafigyeléssel, folyamatos foglalkozásokkal felkészíthetőek az eredményes, sikeres re-integrációra. De tudjuk, hogy mindez nem csak rajtuk, rajtunk múlik...