Élet a börtönévek után... - gondolatok Otis Johnson története kapcsán

„Az életem, miután 44 évet letöltöttem a börtönben…” – valahogy így lehetne lefordítani annak a videónak a címét, ami a közelmúltban bejárta a világot. Otis Johnson 25 évesen került börtönbe, ahonnan 69 évesen, 2014 augusztusában szabadult. A hosszú tartamú, negyvennégy éves szabadságvesztés büntetést a férfi emberölés miatt kapta, egy rendőrgyilkosság elkövetését követően. A szabadulás ideje eredetileg korábbra esett volna, azonban mielőtt elhagyhatta volna a bv. intézetet, még le kellett töltenie egy nyolc hónapos büntetést, amit még egy tizenhét éves korában elkövetett bolti lopás kapcsán kapott.      

A férfi társadalmi visszailleszkedésének, a mai modern világba való kikerülésének története kiemelt figyelmet kapott. Johnson az Egyesült Államok lakosságának csak egy rendkívül csekély hányadát reprezentálja. A volt elítélt szabadulását megelőző esztendőben, 2013-ban megközelítőleg 3900 olyan személy szabadult, aki legalább húsz év tartamú szabadságvesztés büntetést töltött le, ami kevesebb, mint az abban az évben szabaduló összes fogvatartott 0,7%-a.  

Ennek ellenére Johnson és a hozzá hasonló korú elítéltek helyzete mindenképpen kiemelt figyelmet érdemel. A több évtizedes fogva tartásból és a társadalomtól való elkülönítésből való szabadulás után az ilyen személyek helyzete és szükségletei teljesen különbözőek a náluk fiatalabb ex-bűnözőkétől. Az érintettek mentális és egészségügyi problémákkal rendelkeznek, illetve a hosszú tartamú bebörtönzés után a megküzdési stratégiáik hiánya és más mellékhatások is napvilágra kerülhetnek.

A társadalomba való visszakerülés számtalan idegen, ismeretlen dologgal szembesíti a szinte életfogytig tartó szabadságvesztésből szabaduló személyeket. Otis Johnson túlélési stratégiája az, hogy előre tekint, nem pedig vissza, a múltba. Mindeközben persze számtalan tanulnivalója van, hiszen a rácsok mögött eltöltött negyvennégy év alatt sok minden változott, sok minden olyan átalakulás történt, melyekről csak a televízióból vagy még onnan sem értesülhetett.     

A börtön egy speciális közeg, ahol a szabályozásnak megfelelően történik minden. A fogvatartottaknak vannak jogaik, vannak kötelezettségeik, és vannak lehetőségeik. Ezzel együtt tény, hogy mindent áthat az írott és íratlan szabályok rendszere. A házirend és a napirend meghatározza a fogvatartottak életének szinte minden pillanatát. Ennek ismeretében valóban felmerülhet a kérdés, hogy egy fogvatartott mennyire érezheti magát a társadalom részének, illetve milyen mértékben tervezhet a jövőre nézve. Nem könnyű kérdések, nem könnyű válaszok. Különösen nem olyan elítéltek esetében, akik úgy várják a közelgő szabadulásukat, hogy a civil életben nem számíthatnak érdemi segítségre, nem várja őket család, nem várja őket támogató közeg.

Annak idején mindig azt mondtam, hogy minél hosszabb tartamú szabadságvesztés büntetést tölt valaki, annál nagyobb az esélye annak, hogy a kinti kötelékek lazulnak, családtagjaik, barátaik irányukba támasztott érzelmei halványulnak, ne adjisten elmúlnak. A beilleszkedés nem lesz egyszerű, ráadásul az élet nagyon gyorsan elrohan mellettük. Olyannyira, hogy ezt a börtönévek során talán észre sem veszik. A szabadulást követően aztán már-már sokkhatásként éri őket az a számtalan változás, ami a büntetés töltése alatt bekövetkezett…

Emlékszem, amikor egy hosszú ítéletes, afféle „jó tanuló, jó sportoló” elítélt a szinte kifogástalan bv. intézeti magatartása elismeréseképpen ideiglenes eltávozási lehetőséget kapott. A kimaradás letelte után rendben, pontos időben visszatért a börtönbe, majd a következő munkanapon beszámolt tapasztalatairól. Arról, hogy miképpen hatott rá az, hogy eljutott a Tesco-ba. Annak idején, a börtönbe kerülése előtt ekkora üzletek még nem voltak, így az ideiglenes távollét során nem igazán tudta, mit kell kezdenie a helyzettel. Mint mesélte, egy darabig félreállva nézte, hogy mit csinálnak az emberek, és csak azt követően mert ő is belépni a vásárlótérbe, hogy a megfigyelés útján tapasztalatokat szerzett. És ez csak egy számára ismeretlen helyzet volt. Aztán következett a postai ügyintézés, amikor az automatából sorszámot kellett húznia, hogy egy ügyintézőhöz jusson. És a szabad élettel, a külvilággal való ismerkedés itt nem ért véget. Újdonság erejével hatott rá a „konzerves” sör, a mobiltelefon, és számos más egyéb, a szabad átlagemberek számára teljesen hétköznapi, átlagos dolog.

Az előbbiekben vázolt nehézségek mellett a szabadulóknak egyebek mellett meg kell ismerkedniük a kézzel fogható pénz vásárló értékével, meg kell tudniuk beosztaniuk azt. Fontos, hogy a börtönbeli szabályok kint már nem érvényesek, legalábbis nem olyan mértékben, mint a zárt világban. A volt elítélteknek meg kell tanulniuk úgy viselkedni, mint egy „normális” embernek. Úgy, hogy ne látszódjon rajtuk, honnan jöttek. Visszagondolva talán még mókásnak is tűnhet az a szituáció, amikor egy komolyzenei rendezvényen való részvétel céljából csoportos kimaradásra kísértem néhány fogvatartottat. Civilben voltak, a letéti zsákban tárolt ruhájukat a mosodában kitisztíttattam, így azokat kivasalva, illatosan kapták meg. Megborotválkoztak, megfürödtek a kimaradás előtt, alapvetően ápoltak voltak, lehetőségeikhez mérten az intézeti üzletben beszerezhető dezodorokkal is beillatosították magukat. Szóval teljesen úgy néztek ki, mint bárki az utcáról. Aztán kiléptünk a bv. intézet kapuján, és a fogvatartottak azonnal kettes sorokba rendeződtek, és szó nélkül várták az utasítást, hogy mit tegyenek. Az elvegyülés, a beilleszkedés itt kezdett megnehezülni…

Azt gondolom, hogy a szabadulásra való felkészítés folyamatába több olyan kézzel fogható, gyakorlatias ismeretet is célszerű beiktatni, beilleszteni, ami a valódi beilleszkedést segíti, ami csökkenti azon mozzanatok számát és bekövetkezési esélyét, ami alapján azonnal feltűnik, hogy valaki a rácsok mögül érkezik. Biztos vagyok benne, hogy a gyakorló szakemberek ennek meg fogják találni a megfelelő megoldását, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy vannak és lesznek olyan elítéltek, akik számára nemcsak a szabadulás pillanata következik be egyszer, hanem az új élet, a valódi újrakezdés pillanata is. Egy olyan időszak köszönt rájuk, amikor felvállalhatják a múltjukat, de azzal képesek szakítani, és képesek előre tekinteni.     

Mindentől függetlenül, ha valaki még nem látta volna, itt a hivatkozott video:

    

        

Isten hozta városunkban!

Balassagyarmat bevezető útjai mellett a képen látható üdvözlőtáblák kerültek, kerülnek kihelyezésre, amiben alapvetően talán nem sok érdekesség van, hiszen az utazó ma már több városban találkozhat ilyesmivel. Annak, hogy ez mégis bekerülhetett a blogba, az az oka, hogy a táblák kihelyezésében a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben elhelyezett elítéltek is közreműködtek. Így aztán a jövőben bármikor is hazatérek ide, mindig emlékezni fogok arra, hogy honnan indultam...    

Élménybeszámoló beszélő kimaradásról

Egy fogvatartotti írás, egy jutalom kimaradás emlékére...

2014.08.09-én lehetőséget kaptam, hogy újra kiléphessek a börtön falain, kapuin, azért írom, hogy újra, mert 2013. 12.14-én már kint lehettem 4 órára a családommal.

Az első kimaradásommal kezdeném, ami 5 év 4 hónap után, az első szabadon töltött óráimról szól. Milyen érzések, élmények értek. Izgatottan vártam a napot, az órát, hogy szabadon, „korlátok” nélkül beszélhessek a családommal. Öleljem gyermekem, felhívjam minden közeli hozzátartozómat, beszéljek velük, ehessem a gyermekemmel azokat az ételeket, amiket szeretünk. Mikor szóltak, hogy le kell mennem a raktárba, már kezdtek felgyorsulni az események, mikor a civil ruhámat felvettem, álomszerű volt minden, és csak azon vettem észre magam, hogy kilépek a kapun, és ott vártak a hozzátartozóim. Köszöntés, ölelések után elindultunk a piactérre. Rendeltünk ételeket, melyeket együtt elfogyasztottunk, majd a városban sétálva beszélgettünk, kérdeztünk egymástól. A gyermekemnek, szeretteimnek beszámoltam a múltban elkövetett hibáimról, és ugye azok következményeiről. Tanulságul, mit nem szabad tenni, illetve mit kell tenni annak érdekében, hogy ne a rossz úton járjunk. Decemberben még csak „lehetőségben” volt, hogy nagyobbik, Balázs fiam felesége várandós. Mára már bizonyos, és idén szeptemberben megszületik az első unokám, hála a Jóistennek.

Az első kimaradásomkor repült az idő, és eljött a perc, hogy vissza kell jönnöm, ami nem volt nehéz, mert eleve felelősséggel fel voltam rá készülve. Rendezetten, testileg-lelkileg kiegyensúlyozottan visszatértem azzal a bizalommal, reménnyel, hogy kapok még én esélyt, lehetőséget arra, hogy újra szabad lehessek pár órára, amit a családommal tölthetek, mert megért a vezetőség, a személyi állomány, a nevelőm, és emberszámba vesznek. Felismerik, látják törekvésemet, hogy a jó úton járok, és jót szeretnék családomnak, gyermekeimnek, és ezáltal önmagamnak is. Tehát az első kimaradásomról visszatértem, feltöltődve, reményekkel telve, és megújult erővel, érzésekkel, törekedve minél több pozitív dolog cselekvésére, folytattam ítéletem töltését. Minden erőmmel azon törekedtem, hogy családomat összetartsam szeretetben, és bizonyítsam nekik és önmagamnak, hogy jónak lenni soha nem késő!

A Jóistenhez fordultam segítségért és hála neki, olyan pozitív változásokon mentem keresztül, hogy egy egész más ember lettem, telve hittel, pozitív gondolatokkal, viselkedéssel, beszéddel, érzésekkel.

Hozzá kell tennem, hogy a nevelőm (a nevelők), a felügyelők, a munkáltatóim nagy szerepet töltöttek be a mai napig a jó úton való járásomban, mert támogatnak, megértenek, ember számba vesznek, aminek nagyon nagy a jelentősége, mert ugye ez mégis csak börtön. De én azt mondom, érzem és tapasztalom, hogy igen is oda figyelnek az olyan emberekre, akik törekednek a jóra, fejlesztik magukat, a családjukat veszik előtérbe, hogy a bent létük alatt őket is erősítsék, támogassák akár érzelmileg, akár anyagilag, és felkészüljenek a civil életre, a társadalmi normák betartására.

Amit még itt bent értékelni kell, hogy mire az ember végleg kijut, igen is tisztában legyen kötelezettségeivel, és megbecsülje, tisztelje szeretteit, és úgy feküdjön le, és keljen fel, hogy biztonságban, szeretetben lássa szeretteit. Mindezeket tanulságul írom le, mert ugye mi választjuk, melyik úton járunk, hogy élünk!

Felelősek vagyunk szeretteinkért, önmagunkért!!!

Visszatérek a mostani, immár második kimaradásomra, ami visszaigazolás számomra és a szeretteim számára. A vezetők, a nevelők, a felügyelők számára is, hogy igen, ez az ember megbízható, egyenes, és valóban az vezérli, hogy jó és helyes életet éljen! Hozzáteszem, hogy ez természetes számomra, és nem megterhelő, mert tudom, érzem, tapasztalom, hogy minden pozitív jó dolog, és tudok élni egy valóban felelősségteljes életet a civil társadalomban.

Rátérek, hogyan értem el, hogy bizonyítsak mindenkinek. Valójában milyen igaz ember vagyok, mire vagyok képes, ki vagyok valójában, lehet- e adni a szavamra, és ember maradtam a börtönben is, és mi az érték számomra, mit szeretnék, mit akarok elérni. Megmutatni, hogy igen is az ember lehet jó, de ezt szívvel, lélekkel akarni kell, és el is kell fogadni!!!

A balassagyarmati börtönbe 2009 novemberében érkeztem. Munkába állításom során elhelyeztek az akkor még működő vegyes üzembe, több elítélt mondta, hogy „minek mentél oda, nem jó, 2-3 ezret lehet keresni, dili munka” stb… Én erre azt mondtam, ez nem igaz, majd én bebizonyítom, hogy jó munka, és lehet is keresni. És igazam lett, mert úgymond igen csak fellendítettem a vegyes üzem teljesítményét (igaz, már régen is dolgoztam ott). Pár hónap elteltével, még a munkaügy is leszólt, hogy mik ezek a százalékok. A munkáltatóm azt mondta, semmi csak visszajött egy dolgozójuk, én. Teljes erővel, pozitív hozzáállással a munkára koncentráltam, és az emberekre, hogy mit hogyan célszerűbb csinálni. Tehát ez volt az első lépés, a motiváció, aztán sikeresen ment, haladt minden. Tisztelettudó, szabályokat betartó ember voltam, és vagyok a mai napig. Teltek így az évek, rendezgettem magamban a célt, a motivációt, az érzéseket, és építettem a szeretteimmel a kapcsolatot. A vegyes üzem megszűnt, így átkerültem a szabászatra, elvégeztem a szabász tanfolyamot, és most már azt is elmondhatom, sikeres szabász lettem, ami látszik a teljesítményemen is.

Míg itt dolgozott a korábbi pszichológus, én végig eljártam hozzá, hogy fejlődjek, lezárjam a múltbéli hibáimat, feldolgozzam kudarcaimat és fejlesszem a bennem lévő pozitív tulajdonságokat. Kezelni tudjam az érzelmi állapotomat, átértékeljem az egész életemet, és a jövőre koncentráljak, pozitív beállítottsággal, tiszta szívvel, lélekkel álljak az élethez, az emberekhez, szeretteimhez, és önmagamhoz!!!

Hála a pszichológus úrnak, a vezetőknek, a nevelőknek, az őröknek, és a Jóistennek, ez sikerült is!

Nem érdekel, ki mit csinál itt bent, én csak jót mondok, vagy semmit. A jóra segítőkész vagyok, senkire soha, semmilyen rosszat nem mondtam. Nem ártottam senkinek sem, nem vagyok árulkodó, jellemtelen ember, mert nem az vezet a jóra, ha másnak ártunk! Mindenki saját magáért felelős, a döntés az övé, fejben!

Aki olvassa ezt az élménybeszámolót, higgye el, hogy nem hazudok, mert vissza lehet mindent ellenőrizni! Tehát azokat a dolgokat, amikért én megkaptam a lehetőséget arra, hogy a családommal legyek pár órára szabadon. Ezt nem vamzerkodásért, másnak az eláztatásáért kaptam!!! Hanem azért, mert felelősségteljesen éltem, élem a mindennapjaimat. Betartva a szabályokat, megadva a tiszteletet mindenkinek. Szorgalmasan dolgozom, az építő jellegű programokon részt veszek lehetőség szerint, olvasok, építem magam lelkileg és próbálom a Jóisten segítségével azt elérni, hogy még jobb és jobb emberré váljak, akit a civil társadalomban is tisztelni, szeretni lehet!

Mit kaptam a mostani 2014. 08. 09.-ei kimaradás alkalmával?

Leírom: az első pozitív élményem az volt, ahogy kiléptem, és megláttam a szeretteimet, hogy igen nagyon megéri jónak lenni, hiszen itt vannak, akik engem szeretnek, én szeretem őket és a börtönből kiengedtek, lehetőséget, megerősítést kaptam. Hogy annak ellenére, hogy mégiscsak itt vagyok, de a jó úton járok, és a döntés, a megoldások a jóra az én kezemben vannak! Átölelni a szeretteimet plusz pozitív érzés, mert természetesnek vettem a jót és elfogadtam felelősségteljesen, hogy vissza kell még térjek ide, de ez nem nyomasztott, nem terhelt meg, így örömmel, tiszta szívvel, jó érzésekkel kezdtem meg a szabad perceimet.

Elindultunk, betértünk az Ázsia Centerbe, ahol közösen vettünk egy cipőt nekem, én fizettem a saját kezemmel, saját munkám erejéből. Pozitív és motiváló érzéseket váltott ki ez is belőlem. Az új cipőt felvettem, a régit az új dobozba betéve egy padra tettem, hátha valakinek jó lesz, mert használható volt az is, csak „régi”. Ez is jó érzést váltott ki belőlem. Bementünk a piacra, és bementünk a sütödébe. Rendeltünk sült kolbászt, hurkát, halat, rántott húst, uborkát, savanyúságot, köreteket, aztán elkezdtünk enni, együtt, közösen. Nahát, ezt átélni olyan öröm volt, hogy leírni ezt nem is lehet. Evés közben kinéztünk az ablakon, és velünk szemben ott ült kint egy ember, akinek ugyan telefon volt a kezében, de szegénynek  nézett ki, a lényeg, hogy nem bírtuk megenni amit kikértünk, és maradt egy viszonylag érintetlen darab kolbász és uborka. Én mondtam a fiamnak, kimegyek és megkérdezem azt az embert, elfogadja-e. A fiam mondta, hogy „jó, apu, menj!” (Ez is jó érzés volt!) Kimentem, tisztelettel odamentem az úrhoz, és megszólítottam:

"Jó napot kívánok! Ne tessék haragudni, szeretném önt megkérdezni, hogy elfogadná-e tőlünk a kolbászt és uborkát, mert megmaradt, és nem szeretek ételt kidobni. Most jöttem ki pár órára a börtönből, és tudom milyen tisztelni az ételt, és a Jóistent."

Erre az úr szeme elkerekedett, és azt válaszolta: „Köszönöm, elfogadom!”

Gyorsan beszaladtam, papírtálcára raktam, kivittem neki, és ő elrakta, és megköszönte, és azt mondta, hogy áldjon meg engem a Jóisten. Mondtam neki, hogy szívesen, és őt is áldja meg az Isten. Közben kijött egy fiatal lány, és csodálkozó szemekkel nézte mit tettem és kivel beszélgetek. Számomra ez is bizonyosság a jót illetően, és pozitív élmény visszajelzés!

Miután étkeztünk, átmentünk a sörözőbe, ahol alkoholmentes gyümölcsös sört ittunk. Telefonon beszéltem a szeretteimmel, a bátyámmal, a nővéremmel, az unokatestvéremmel, akik mind örömmel és bizakodva várnak haza, és örültek, hogy ilyen lehetőséget kaptam! A nagyfiammal nagyon sokat beszéltünk az életéről, az életükről, a leendő babáról, illetve rólunk, hogyan élünk majd, hogyan tartunk össze, mi a cél. Tehát rengeteg építő, pozitív dolgokról! Beszéltünk arról, milyen jó lenne, ha otthon lehetnék szeptember vége felé, amikor születik az unokám, erre mondtam neki, hogy visszatérek, és megkérdezem, lehetséges-e, de bízzunk a Jóistenben! Ami negatív volt, idézőjelben, az az, hogy a gyermekem édesanyja autoimmun-betegségben szenved, plusz pánik beteg, klausztrofóbiás és depressziós, és ő utazni nem tud, még rövidtávra sem. Így ő nem tudott eljönni, és ez kissé fájt, de telefonon sokat beszéltünk, erősítettem, és ez jó érzés volt, mert tudom is, és érzem is, hogy bennem bízik, erőst merít belőlem, és jobbá tudom tenni jelenlegi állapotát!

24 éve, gyerekkoromtól szeretem, és én ismerem mi a jó és építő, gyógyító számára! Tudom, hogy nagyon sokat jelent neki, hogy bízhat bennem és hiába közel 6 év után civilben lehetek, mégsem más nőn járt az eszem, hanem becsülettel, tisztességesen a családomra fordítottam a kint töltött óráimat!

Ez az igazi felnőtt, felelősségteljes viselkedés, gondolkodás! Ez nagy önbizalmat, visszaigazolást adott önmagamnak. Beszéltem a menyemmel a babáról, az életükről, az én szerepemről, és csak pozitív élményeket kaptam. Telt az idő, elmentünk a Tesco-ba, megvásároltuk az engedélyezett dolgokat, aztán elindultunk vissza a börtön felé. Közben még átbeszéltük a nagyfiammal a családi dolgokat, viselkedésformákat, mit és hogy kell csinálni, hogy az életünk a megértésen, tiszteleten, szereteten alapuljon, még erősebben, mint eddig!!! A nagyfiamtól nagyon erősítő, érzelem dús, pozitív „búcsú” szavakat kaptam:

„Apu szeretlek, szeretünk! Bízok benned, tisztellek, melletted állok. Erős légy, már nem sok, amit bent kell lenned!”

Ezt mind a szemembe mondta, de a szívemben és a lelkemben éreztem, és érzem, amíg élek! Hát „röviden” a kimaradásról szerzett élményeim pozitív, építő, erősítő érzelmekről szóltak és szólnak! Érdemes és értékes jó embernek lenni, törekedni mindig a jóra, hinni a szeretetben, és bízni abban, hogy a jót felismerik előbb- utóbb, és meg lesz a gyümölcse. Én hiszek a jóban, a Jóistenben, a megértésben, a jóakaratú emberekben, és ami még fontos, hiszek önmagamban, és a szeretetben! A család a szeretet, a gyermekeink, a szívünk, lelkünk nyugalma, öröme a legfontosabb!! A Jóisten segítsen mindannyiunkat! Ezzel zárom!

  

 Balassagyarmat, 2014.08.11