Tehetség a rácsok mögött

A mai képek arról adnak bizonyságot, hogy a  rácsok mögött is ott vannak azok az ösztönös tehetségek, akik erről a képességükről talán nem is tudtak korábban. Egykor magam is találkoztam olyan elítéltekkel, akik a börtönben ébredtek rá arra, hogy valami olyan képességnek, tudásnak a birtokosai, ami kiemeli őket a többiek közül. Erre azonban csak későn, a rácsok mögött ébredtek rá. Vajon mi lett volna, ha még a civil életben felismerik tehetségüket, illetve valaki felfigyel erre. Gyakorló büntetés-végrehajtási szakemberként szinte mindenki azonnal tudna mondani egy-két olyan fogvatartottat, aki kiválóan fest, rajzol, nagy tehetsége van a színjátszáshoz, jól zenél, de ezekre a képességekre korábban nem figyelt fel sem ő maga, sem a környezete. És börtönből szabadulva baromi nehéz az újrakezdés. Ismertem olyat, akinek sikerült, de még több olyat, akinek nem. Nemrég beszéltem valakivel, aki a szabadulása előtt attól tartott, hogy mi lesz akkor, ha kilép a börtön kapuján. Mert az emberek biztosan meg fogják őt nézni, figyelni fogják, tudják majd, hogy honnan jött. Lószart... Az élet beigazolta a várakozásaimat, amint egy későbbi találkozás során az érintett elmondta, hogy félelmeivel ellentétben nem igazán vették őt észre, nem igazán foglalkoztak vele. Mert ilyen a világ. Rohanunk, dolgozunk, tervezünk, baromi kevés időt és figyelmet szentelünk egymásra. És jó esetben kurvára nincs ráírva valakire, hogy a börtönből jött. Az elég nagy baj lenne, a rendszer, a bv. szervezet erős kritikája, ha a fogvatartottak nemcsak képletesen, hanem a szó konkrét értelmében stigmatizáltak lennének, rajtuk lenne a bélyeg, a jel, ami azt mutatná, hogy honnan jöttek. Szerencsére ez nincs így, szerencsére akad több olyan volt fogvatartott, akinek az élete úgy alakul, hogy akár pici sikerként is értékelhető a szabadulás utáni sorsuk. Jó lenne, ha minél többen lennének így, jó lenne, ha minél több visszajelzést kapnának kollégáim, hogy tudják, munkájuk nem hiábavaló... 

A következő képekről röviden annyit, hogy szintén Tiszalökön lőttem őket, mert mint mondtam, tehetségek mindenhol vannak. Csak minél több helyen észre kell őket venni, feladatot adni nekik, hogy a szabadidejüket hasznosan, kreatívan töltsék, alkotva, elismerést kapva, hátha elhiszik, hogy nekik is sikerülhet az, hogy a szabadulásuk után észrevétlenül vissza tudjanak illeszkedni a kintiek közé...       

Egy volt kolléga verse...

A következő verset egy volt kolléga írta, aki annak idején, immár sok évvel ezelőtt,  körletfelügyelőként szolgált mellettem Balassagyarmaton, majd áthelyezését kérte az IMEI-be. A vers azután íródott, hogy Gyula arra a döntésre jutott, szerencsét próbál a civil világban. 

(Forrás: origo.hu)

Én, Karaffa Gyula...

Tizennégy évet éltem a bűzlő sötétben,

tolvajok gyilkosok szeme-tükrében,
és csak néztek,
és gyűlöltek engem,
mert engem könnyebb volt gyűlölniük,
mint önmagukat.
Engem könnyebb volt bunkónak tartani,
mint önmagukat,
engem könnyebb volt bűnösnek tartani,
mint önmagukat.
Amiért rájuk zártam az ajtót, 
amiért rájuk tettem a bilincset,
amiért végigmotoztam a testüket,
amiért elvettem a tiltott értékeiket,
amiért végigvizsgáltam az ágyukat,
amiért kidobattam a penészes tányérjukat,
amiért kitakaríttattam a szemetes zárkájukat,
amiért odakísértem őket az ügyvédhez,
amiért odaállíttattam őket az ágyuk végéhez.
Nem értették meg, hogy én voltam ott az isten,
aki vigyáz, 
hogy be ne gyulladjon a tetoválás,
hogy gyógyszert kapjon ha jön a hidegrázás,
hogy kórházba kerüljön ha felszaggatta a hasát,
hogy csikket szedhessen a kukából ha nincs más,
hogy egy helyre kerüljön a párjával,
hogy fidizhessen a szállításos zárkával,
hogy liftezhessen ha marta a nikotin hiánya,
s tartottam a fejét míg a mérget kihányta...

Találkoztam Istennel,
azt mondta, Gyula, elég.
Menj isten hírével, megtetted,
amit az ember megtehet...
A többi az én dolgom.

 

"Isten és a parancsnok tesz rendet Vácott" - A VS.hu írása...

(Forrás: http://vs.hu/isten-es-parancsnok-tesz-rendet-vacott-0913)
(Fotók forrása: VS.hu / Hirling Bálint)

Börtönrádiós riportunkban azt ígértük, kicsit alaposabban bemutatjuk a Váci Fegyházat és Börtönt, ahonnan pár éve még csupa rossz hír jött. Az 1855 óta börtönként üzemelő Duna-parti épület egyik legsötétebb időszaka  a közelmúltból 2011 szilvesztere volt. Három éve január elsején ugyanis arról szóltak a hírek, hogy két fogvatartott agyonverte a harmadik zárkatársat – akit történetesen nevelt lánya molesztálásáért zártak börtönbe. Bár az elkövetők egy borotvával megpróbáltak öngyilkosok lenni, megmentették őket a felügyelők, így újra meg lehetett büntetni a tetteseket. (Mindketten tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést kaptak.)

  

A felelősségre vonás ugyanakkor nem állt meg a zárkán belül, mennie kellett a parancsnoknak is. Utódja Kopcsik Károly, a büntetés-végrehajtás (bv.) ezredese lett, aki akkoriban a Budapesti Fegyház és Börtön parancsnokhelyettese volt; tőle azt kérték, tegyen rendet a fogvatartottak között, és rázza fel az állományt. Vác sosem számított könnyű helynek, az átlagítélet 6-8 év, a többség lopás, rablás vagy életellenes bűncselekmények miatt ül. Ezt tetézi, hogy az 529 férőhelyen 850-nél is több rab húzza össze magát, bár a látogatásunk idején éppen 165 százalékos zsúfoltság várhatóan enyhülni fog, ha lezárul a bv. most zajló férőhely-bővítési programja. Nem könnyíti a helyzetet, hogy Vácott közel 40-en vannak a gyógyító-nevelő csoportban, amely átmenetnek tekinthető az évekkel ezelőtt bezárt OPNI és az Igazságügyi és Elmemegfigyelő Intézet között. Kopcsik parancsnok ezért egyik első intézkedéseként megduplázta a pszichológusok számát. Így egy fő helyett már két (plusz egy félállású) szakember próbál felülkerekedni a több mint 850 elítélt gondjain.

Biofű

Magát a börtönt sem könnyű ép elmével kibírni, de sok elítéltnek már a szabad világ is túl problémásnak bizonyult. Épp ezért egyre több drogfogyasztó/függő/terjesztő érkezik a rácsok mögé. És érkezik olykor kábítószer is. Míg pár éve a Rivotril nevű nyugtató emelt dózisú szedése pörgette fel a rabokat, addig ma a felügyelet a „biofűtől” tart.

Ez a drog ugyanis kimutathatatlan, ha rápermetezik a vágott dohányra, még a kábítószer-keresésre szakosodott kutya sem jelez. A hatása viszont rémisztő: ilyesmitől indultak be az elmúlt hetek meztelen közterületi őrjöngői, van, akinél a vége halál. Vácott egyelőre a biztonsági átvizsgáláson nem jutott még át ilyen anyag – vágott dohány nem is jöhet be, mert az kapható a börtönboltban –, de azért az sokat elárul, hogy a börtön hirdetőtábláin lépten-nyomon a biofű veszélyeiről szóló plakátok láthatók.

Alig esnek vissza

Vannak azonban a börtönben, akiket az ilyen plakátok hidegen hagynak. Ők nem rendíthetetlen drogfogyasztók, hanem az APAC-zárka lakói. Az APAC  (Szövetség az elítéltek védelmére és támogatására) egy brazil kezdeményezés, melynek lényege, hogy a résztvevők napjai a hitélet mentén szerveződnek. Naponta többször imádkoznak, ha tehetik, terjesztik az igét, és nemcsak a börtön rendjét tartják be, de igyekeznek a magasabb erkölcsi törvényeknek is megfelelni. Dél-Amerikában nagyon bejött, és úgy tűnik, a magyar modell is sikeres lehet.  A visszaesés ugyanis a normál körletek 50-60 százalékához képest elenyésző: a váci vallási körletről eddig szabadult 32 elítéltből mindössze ketten ismételnek évet. Tudnak olyan korábbi tolvajról is, aki szabadulás után egy euróezrekkel tömött pénztárcát talált, és leadta a rendőrségen. Az egyik volt APAC-os pedig vállalkozóként igyekszik munkát adni a kikerült sorstársaknak. Jelenleg 18-an élnek ezen a körleten.  Az egyik zárkába belépve szembetűnő a különbség a börtön többi hálóhelyéhez képest. A padlón szőnyeg, a falon kereszt, a szobában cserepes virágok. Pornóképek viszont nincsenek, csak Isten van.

„Ebben a zárkában csak makulátlan viselkedéssel lehet élni, mindenki dolgozik, az istenkáromlás és az üzletelés sem megengedett” – sorolja a szigorú követelményeket Kopcsik parancsnok, hozzátéve, hogy aki hibázik, azt a zárka lakói is kivetik maguk közül. Az önfegyelem ugyanakkor komoly előnyökkel jár. Az APAC-osok havonta egyszer három órát találkozhatnak a családdal. Nagy szó ez  ott, ahol a többségnek legfeljebb hatvan perc jut gyerekre, anyára, szerelemre.

Fazekasműhelybe érünk, ahol a vallási körlet egyik lakója dolgozik. Aznap kezdte a 21. évét a börtönben, nyolc hónap múlva szabadul. Öreg rab, jó magaviselettel – két évtized után kiérdemelte a bizalmat. Legutóbb arra is engedélyt kapott, hogy Budapestre utazzon egy orgonakoncertre. Ő volt ugyanis az orgonista. Mint mondja, a megtérése óta sokkal könnyebb az élete, bár „érik az embert atrocitások a hite miatt”.

Szúrópróbaszerűen vetkőztetnek

Vácott a többségnek persze nincs meg az a luxusa, hogy önállóan dolgozhat egy fazekasműhelyben. A munkaképes elítéltek közül nagyjából százan tevékenykednek a börtönben mint karbantartók, takarítók vagy szakácsok, és több mint kétszer ennyien az intézményhez tartozó Duna-Mix Kft.-nél. A börtön Duna-parti részén helyet kapott cég két fő profilja a nyomda és  a textil-előkészítés. A varrodában szabók és számítógépek segítségével készül a váll-lap és a jelvény az egyenruhákra, viselje azt terrorelhárító, tűzoltó vagy bévés. Az egyik teremben hagyományos varrógépeken dolgoznak kigyúrt elítéltek. Itt a felügyelet nemcsak őriz, hanem segíti is a munkafolyamatokat.

„A kínai, török és arab fogvatartottak szinte mind ide kerülnek, nekik jobb a kézügyességük” – halljuk a munkaerő-választási stratégiát, és az is kiderül, hogy a jó szakmunkásokra gyakorlatilag vadásznak a börtönök, és áthelyeztetik őket másik intézményekből.

A nyomdában sokkal többen dolgoznak, 200 fogvatartott két műszakban. Az egyik váltást végignézzük: 170-en állnak sorba, hogy a zárkájukra vonulhassanak. A létszámellenőrzés gyorsan megy, a ruházatátvizsgálás kicsit több időt venne igénybe, ezért csak szúrópróbaszerűen vetkőztetik le az elítélteket, hogy megnézzék, nem maradt-e valakinél egy csavarhúzó vagy kalapács.

Szakolczai Lóránt alezredes, a Duna-Mix ügyvezető igazgatója a termékpalettát mutatja: az órarendektől az exkluzív kivitelben készült bv-s évkönyvig mindent nyomtatnak, kötnek, fűznek. Csak tavaly 670 millió forint értékben készültek kiadványok, ha felpörgetik a nyomdagépeket, napi 5000 könyv is összejön. A magasnyomóban óránként 181 forintot keres egy elítélt; ez kiemelt bérezésnek számít, és a nyomdagépekkel mindenképpen jobb dolgozni, mint egy emelettel feljebb, ahol nagyüzemben zajlik a klasszikus borítékhajtogatás – ottjártunkkor épp röntgentasakok készültek.

Az egyik üzemegységben kábelt bontanak, van asztalosüzem és lakatosműhely is. A bv. férőhely-bővítési programjában megújuló börtönökbe már innen viszik a fém zárkaajtókat.

 „A munkák többségét géppel is el tudnánk végezni, de direkt félautomatákat veszünk csak, hogy minden fogvatartott dolgozhasson” – mondja az ügyvezető. A raboknak pedig fontos a munka, sokan ugyanis nagyon szegény vidékről kerültek be, minden fillér számít. Ráadásul bármennyi is a kereset, naponta 400 forintot levonnak rabtartás címén. Így a munkásoknak havi 28-30 ezer forint jön össze, a levonások után pedig 10-12 ezer forintért válogathatnak a börtönbolt korlátozott kínálatából.

Egyedül az öt évnél nagyobb ítélettel rendelkező, de nemsokára szabaduló rabok juthatnak némi pluszhoz. Az átmeneti csoportban ugyanis felkészítik őket a kinti világ ritmusára; ennek keretében ötfős csoportokban, egy nevelőnő kíséretében rendszeresen kijárhatnak a váci piacra kofákkal alkudozni, fagylaltot venni, és megnézni, hogy milyen lett a világ nélkülük az elmúlt évtizedben.

Élménybeszámoló beszélő kimaradásról

Egy fogvatartotti írás, egy jutalom kimaradás emlékére...

2014.08.09-én lehetőséget kaptam, hogy újra kiléphessek a börtön falain, kapuin, azért írom, hogy újra, mert 2013. 12.14-én már kint lehettem 4 órára a családommal.

Az első kimaradásommal kezdeném, ami 5 év 4 hónap után, az első szabadon töltött óráimról szól. Milyen érzések, élmények értek. Izgatottan vártam a napot, az órát, hogy szabadon, „korlátok” nélkül beszélhessek a családommal. Öleljem gyermekem, felhívjam minden közeli hozzátartozómat, beszéljek velük, ehessem a gyermekemmel azokat az ételeket, amiket szeretünk. Mikor szóltak, hogy le kell mennem a raktárba, már kezdtek felgyorsulni az események, mikor a civil ruhámat felvettem, álomszerű volt minden, és csak azon vettem észre magam, hogy kilépek a kapun, és ott vártak a hozzátartozóim. Köszöntés, ölelések után elindultunk a piactérre. Rendeltünk ételeket, melyeket együtt elfogyasztottunk, majd a városban sétálva beszélgettünk, kérdeztünk egymástól. A gyermekemnek, szeretteimnek beszámoltam a múltban elkövetett hibáimról, és ugye azok következményeiről. Tanulságul, mit nem szabad tenni, illetve mit kell tenni annak érdekében, hogy ne a rossz úton járjunk. Decemberben még csak „lehetőségben” volt, hogy nagyobbik, Balázs fiam felesége várandós. Mára már bizonyos, és idén szeptemberben megszületik az első unokám, hála a Jóistennek.

Az első kimaradásomkor repült az idő, és eljött a perc, hogy vissza kell jönnöm, ami nem volt nehéz, mert eleve felelősséggel fel voltam rá készülve. Rendezetten, testileg-lelkileg kiegyensúlyozottan visszatértem azzal a bizalommal, reménnyel, hogy kapok még én esélyt, lehetőséget arra, hogy újra szabad lehessek pár órára, amit a családommal tölthetek, mert megért a vezetőség, a személyi állomány, a nevelőm, és emberszámba vesznek. Felismerik, látják törekvésemet, hogy a jó úton járok, és jót szeretnék családomnak, gyermekeimnek, és ezáltal önmagamnak is. Tehát az első kimaradásomról visszatértem, feltöltődve, reményekkel telve, és megújult erővel, érzésekkel, törekedve minél több pozitív dolog cselekvésére, folytattam ítéletem töltését. Minden erőmmel azon törekedtem, hogy családomat összetartsam szeretetben, és bizonyítsam nekik és önmagamnak, hogy jónak lenni soha nem késő!

A Jóistenhez fordultam segítségért és hála neki, olyan pozitív változásokon mentem keresztül, hogy egy egész más ember lettem, telve hittel, pozitív gondolatokkal, viselkedéssel, beszéddel, érzésekkel.

Hozzá kell tennem, hogy a nevelőm (a nevelők), a felügyelők, a munkáltatóim nagy szerepet töltöttek be a mai napig a jó úton való járásomban, mert támogatnak, megértenek, ember számba vesznek, aminek nagyon nagy a jelentősége, mert ugye ez mégis csak börtön. De én azt mondom, érzem és tapasztalom, hogy igen is oda figyelnek az olyan emberekre, akik törekednek a jóra, fejlesztik magukat, a családjukat veszik előtérbe, hogy a bent létük alatt őket is erősítsék, támogassák akár érzelmileg, akár anyagilag, és felkészüljenek a civil életre, a társadalmi normák betartására.

Amit még itt bent értékelni kell, hogy mire az ember végleg kijut, igen is tisztában legyen kötelezettségeivel, és megbecsülje, tisztelje szeretteit, és úgy feküdjön le, és keljen fel, hogy biztonságban, szeretetben lássa szeretteit. Mindezeket tanulságul írom le, mert ugye mi választjuk, melyik úton járunk, hogy élünk!

Felelősek vagyunk szeretteinkért, önmagunkért!!!

Visszatérek a mostani, immár második kimaradásomra, ami visszaigazolás számomra és a szeretteim számára. A vezetők, a nevelők, a felügyelők számára is, hogy igen, ez az ember megbízható, egyenes, és valóban az vezérli, hogy jó és helyes életet éljen! Hozzáteszem, hogy ez természetes számomra, és nem megterhelő, mert tudom, érzem, tapasztalom, hogy minden pozitív jó dolog, és tudok élni egy valóban felelősségteljes életet a civil társadalomban.

Rátérek, hogyan értem el, hogy bizonyítsak mindenkinek. Valójában milyen igaz ember vagyok, mire vagyok képes, ki vagyok valójában, lehet- e adni a szavamra, és ember maradtam a börtönben is, és mi az érték számomra, mit szeretnék, mit akarok elérni. Megmutatni, hogy igen is az ember lehet jó, de ezt szívvel, lélekkel akarni kell, és el is kell fogadni!!!

A balassagyarmati börtönbe 2009 novemberében érkeztem. Munkába állításom során elhelyeztek az akkor még működő vegyes üzembe, több elítélt mondta, hogy „minek mentél oda, nem jó, 2-3 ezret lehet keresni, dili munka” stb… Én erre azt mondtam, ez nem igaz, majd én bebizonyítom, hogy jó munka, és lehet is keresni. És igazam lett, mert úgymond igen csak fellendítettem a vegyes üzem teljesítményét (igaz, már régen is dolgoztam ott). Pár hónap elteltével, még a munkaügy is leszólt, hogy mik ezek a százalékok. A munkáltatóm azt mondta, semmi csak visszajött egy dolgozójuk, én. Teljes erővel, pozitív hozzáállással a munkára koncentráltam, és az emberekre, hogy mit hogyan célszerűbb csinálni. Tehát ez volt az első lépés, a motiváció, aztán sikeresen ment, haladt minden. Tisztelettudó, szabályokat betartó ember voltam, és vagyok a mai napig. Teltek így az évek, rendezgettem magamban a célt, a motivációt, az érzéseket, és építettem a szeretteimmel a kapcsolatot. A vegyes üzem megszűnt, így átkerültem a szabászatra, elvégeztem a szabász tanfolyamot, és most már azt is elmondhatom, sikeres szabász lettem, ami látszik a teljesítményemen is.

Míg itt dolgozott a korábbi pszichológus, én végig eljártam hozzá, hogy fejlődjek, lezárjam a múltbéli hibáimat, feldolgozzam kudarcaimat és fejlesszem a bennem lévő pozitív tulajdonságokat. Kezelni tudjam az érzelmi állapotomat, átértékeljem az egész életemet, és a jövőre koncentráljak, pozitív beállítottsággal, tiszta szívvel, lélekkel álljak az élethez, az emberekhez, szeretteimhez, és önmagamhoz!!!

Hála a pszichológus úrnak, a vezetőknek, a nevelőknek, az őröknek, és a Jóistennek, ez sikerült is!

Nem érdekel, ki mit csinál itt bent, én csak jót mondok, vagy semmit. A jóra segítőkész vagyok, senkire soha, semmilyen rosszat nem mondtam. Nem ártottam senkinek sem, nem vagyok árulkodó, jellemtelen ember, mert nem az vezet a jóra, ha másnak ártunk! Mindenki saját magáért felelős, a döntés az övé, fejben!

Aki olvassa ezt az élménybeszámolót, higgye el, hogy nem hazudok, mert vissza lehet mindent ellenőrizni! Tehát azokat a dolgokat, amikért én megkaptam a lehetőséget arra, hogy a családommal legyek pár órára szabadon. Ezt nem vamzerkodásért, másnak az eláztatásáért kaptam!!! Hanem azért, mert felelősségteljesen éltem, élem a mindennapjaimat. Betartva a szabályokat, megadva a tiszteletet mindenkinek. Szorgalmasan dolgozom, az építő jellegű programokon részt veszek lehetőség szerint, olvasok, építem magam lelkileg és próbálom a Jóisten segítségével azt elérni, hogy még jobb és jobb emberré váljak, akit a civil társadalomban is tisztelni, szeretni lehet!

Mit kaptam a mostani 2014. 08. 09.-ei kimaradás alkalmával?

Leírom: az első pozitív élményem az volt, ahogy kiléptem, és megláttam a szeretteimet, hogy igen nagyon megéri jónak lenni, hiszen itt vannak, akik engem szeretnek, én szeretem őket és a börtönből kiengedtek, lehetőséget, megerősítést kaptam. Hogy annak ellenére, hogy mégiscsak itt vagyok, de a jó úton járok, és a döntés, a megoldások a jóra az én kezemben vannak! Átölelni a szeretteimet plusz pozitív érzés, mert természetesnek vettem a jót és elfogadtam felelősségteljesen, hogy vissza kell még térjek ide, de ez nem nyomasztott, nem terhelt meg, így örömmel, tiszta szívvel, jó érzésekkel kezdtem meg a szabad perceimet.

Elindultunk, betértünk az Ázsia Centerbe, ahol közösen vettünk egy cipőt nekem, én fizettem a saját kezemmel, saját munkám erejéből. Pozitív és motiváló érzéseket váltott ki ez is belőlem. Az új cipőt felvettem, a régit az új dobozba betéve egy padra tettem, hátha valakinek jó lesz, mert használható volt az is, csak „régi”. Ez is jó érzést váltott ki belőlem. Bementünk a piacra, és bementünk a sütödébe. Rendeltünk sült kolbászt, hurkát, halat, rántott húst, uborkát, savanyúságot, köreteket, aztán elkezdtünk enni, együtt, közösen. Nahát, ezt átélni olyan öröm volt, hogy leírni ezt nem is lehet. Evés közben kinéztünk az ablakon, és velünk szemben ott ült kint egy ember, akinek ugyan telefon volt a kezében, de szegénynek  nézett ki, a lényeg, hogy nem bírtuk megenni amit kikértünk, és maradt egy viszonylag érintetlen darab kolbász és uborka. Én mondtam a fiamnak, kimegyek és megkérdezem azt az embert, elfogadja-e. A fiam mondta, hogy „jó, apu, menj!” (Ez is jó érzés volt!) Kimentem, tisztelettel odamentem az úrhoz, és megszólítottam:

"Jó napot kívánok! Ne tessék haragudni, szeretném önt megkérdezni, hogy elfogadná-e tőlünk a kolbászt és uborkát, mert megmaradt, és nem szeretek ételt kidobni. Most jöttem ki pár órára a börtönből, és tudom milyen tisztelni az ételt, és a Jóistent."

Erre az úr szeme elkerekedett, és azt válaszolta: „Köszönöm, elfogadom!”

Gyorsan beszaladtam, papírtálcára raktam, kivittem neki, és ő elrakta, és megköszönte, és azt mondta, hogy áldjon meg engem a Jóisten. Mondtam neki, hogy szívesen, és őt is áldja meg az Isten. Közben kijött egy fiatal lány, és csodálkozó szemekkel nézte mit tettem és kivel beszélgetek. Számomra ez is bizonyosság a jót illetően, és pozitív élmény visszajelzés!

Miután étkeztünk, átmentünk a sörözőbe, ahol alkoholmentes gyümölcsös sört ittunk. Telefonon beszéltem a szeretteimmel, a bátyámmal, a nővéremmel, az unokatestvéremmel, akik mind örömmel és bizakodva várnak haza, és örültek, hogy ilyen lehetőséget kaptam! A nagyfiammal nagyon sokat beszéltünk az életéről, az életükről, a leendő babáról, illetve rólunk, hogyan élünk majd, hogyan tartunk össze, mi a cél. Tehát rengeteg építő, pozitív dolgokról! Beszéltünk arról, milyen jó lenne, ha otthon lehetnék szeptember vége felé, amikor születik az unokám, erre mondtam neki, hogy visszatérek, és megkérdezem, lehetséges-e, de bízzunk a Jóistenben! Ami negatív volt, idézőjelben, az az, hogy a gyermekem édesanyja autoimmun-betegségben szenved, plusz pánik beteg, klausztrofóbiás és depressziós, és ő utazni nem tud, még rövidtávra sem. Így ő nem tudott eljönni, és ez kissé fájt, de telefonon sokat beszéltünk, erősítettem, és ez jó érzés volt, mert tudom is, és érzem is, hogy bennem bízik, erőst merít belőlem, és jobbá tudom tenni jelenlegi állapotát!

24 éve, gyerekkoromtól szeretem, és én ismerem mi a jó és építő, gyógyító számára! Tudom, hogy nagyon sokat jelent neki, hogy bízhat bennem és hiába közel 6 év után civilben lehetek, mégsem más nőn járt az eszem, hanem becsülettel, tisztességesen a családomra fordítottam a kint töltött óráimat!

Ez az igazi felnőtt, felelősségteljes viselkedés, gondolkodás! Ez nagy önbizalmat, visszaigazolást adott önmagamnak. Beszéltem a menyemmel a babáról, az életükről, az én szerepemről, és csak pozitív élményeket kaptam. Telt az idő, elmentünk a Tesco-ba, megvásároltuk az engedélyezett dolgokat, aztán elindultunk vissza a börtön felé. Közben még átbeszéltük a nagyfiammal a családi dolgokat, viselkedésformákat, mit és hogy kell csinálni, hogy az életünk a megértésen, tiszteleten, szereteten alapuljon, még erősebben, mint eddig!!! A nagyfiamtól nagyon erősítő, érzelem dús, pozitív „búcsú” szavakat kaptam:

„Apu szeretlek, szeretünk! Bízok benned, tisztellek, melletted állok. Erős légy, már nem sok, amit bent kell lenned!”

Ezt mind a szemembe mondta, de a szívemben és a lelkemben éreztem, és érzem, amíg élek! Hát „röviden” a kimaradásról szerzett élményeim pozitív, építő, erősítő érzelmekről szóltak és szólnak! Érdemes és értékes jó embernek lenni, törekedni mindig a jóra, hinni a szeretetben, és bízni abban, hogy a jót felismerik előbb- utóbb, és meg lesz a gyümölcse. Én hiszek a jóban, a Jóistenben, a megértésben, a jóakaratú emberekben, és ami még fontos, hiszek önmagamban, és a szeretetben! A család a szeretet, a gyermekeink, a szívünk, lelkünk nyugalma, öröme a legfontosabb!! A Jóisten segítsen mindannyiunkat! Ezzel zárom!

  

 Balassagyarmat, 2014.08.11

 

"Köszöntő" - fogvatartotti vers mindenkinek

A most bemutatásra kerülő vers szerintem egy igazi börtöntörténeti kuriózum, nézzék csak meg az alatta lévő dátumot: 1945. Külön érdekessége, hogy egy olyan elítélt juttatta el hozzám a verset, aki jelenleg is szabadságvesztés büntetését tölti. A "Köszöntő" című versnek számára különleges jelentősége van, hiszen a szerző nem más, mint a fogvatartott nagyapja, aki annak idején a Markó utcában nyert elhelyezést. 

  

Köszöntő

Az évek röpülnek, az évek múlnak,

Életünk termési dús osztagba hullnak.

Bőkezű a Halál, arat a rút rontás.

(A csalfa szerencse mellette: a kontrás.)

Kelepelt a gólya házunknak tájékán,

Isten jó volt hozzánk, nem maradtunk árván.

Nem fáj már többé az életnek pofonja,

Szerelmes szíved kárpótlását ontja.

Ott dobog jóságod, minden tetteidbe,

Benned erősödöm: gondolatba, hitbe.

Feléd száll a lelkem születésed napján,

Szépségeddel tele, bús, magányos zárkám.

,,Együtt” így ünneplünk a Markó uccába,

Lényedet csodálva, ezerszer megáldva.

Kicsi gyermekünket szorítsd kebledre,

Tanítsad jóságra, igaz szeretetre.

Tartson meg egymásnak sokáig az Isten,

Gondolunk egymásra. Te ott kint, én itt bent.

/ : Markó uccai: 1945: /