Graffiti a rácsok mögött...

Akár egyfajta találós kérdést is megfogalmazhatnék a látogatók felé,hogy vajon van -e valaki, akik kitalálja, hogy hol készültek a fenti falrajzok.  De nem is ez a lényeg. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy az egyébként elég kopár, sivár, mindennemű növénytől mentes udvar falának megfestésének köszönhetően mennyire más körülmények között, mennyire más hangulatban tartózkodhatnak ott a fogvatartottak, mint ha nem lenne így feldíszítve a felület. A vélhetően részben megéléssel és saját élményekkel, részben vágyakkal átszőtt képek nem a legprofibb, legtökéletesebb alkotások, azonban nem is a megvalósítás minősége itt a legfontosabb, hanem a belefektetett munka, illetve az, hogy a közös munka során az alkotók nemcsak maguknak, hanem a társaiknak is adtak valamit. És azt gondolom, hogy mindez a személyi állomány számára is pozitív lehet.

 

Egy ember megtörtént sorsáról…

Annak idején, még előző szolgálati helyemen kezdtem el bemutatni egy első bűntényes fogvatartott történetét, aki most újra jelentkezett. A történet anno megszakadt, a távollét rányomta bélyegét a barátnőjével való kapcsolatára is. Hiába szerették egymást, a bebörtönzésből adódó kényszerű különélés miatt eltávolodtak egymástól. A kapcsolatuk azonban a közelmúltban rendeződött, de erről már beszéljen az érintett maga:

                      

"A történetemet folytatom…

Óriási öröm érte az egész családomat, főként a páromat és jómagamat is beleértve. Jutalom eltávozást kaptam, 5+1 napot, ami leírhatatlan érzést nyújtott és határtalan boldogságot. Megpróbálom megosztani Önökkel ezt az érzést és élményt egyben.

Már maga a gondolat, hogy haza lehet menni, az hihetetlen, de igaz. A jó magaviselet és a kitartó munka meghozza a gyümölcsét, ez mellé párosul a felügyelet viszonyulása az ember felé, és ami a legfontosabb, hogy a Parancsnok úr a családot és a kapcsolattartást nagyban segíti, hiszen hatalmas felelősséget vállal azzal, hogy hazaengedi az embert, de mégis ad esélyt és bizalmat, amit csak kamatoztatni szabad. Köszönöm!

A kapcsolattartás nagyon fontos a számomra, főleg, hogy párkapcsolatban vagyok, és ennek elősegítését érezhettem a bőrömön. Még mindig a hatása alatt vagyok az otthon eltöltött időnek. Gondosan be kellett osztani minden egyes percet, de a párom előnyt élvezett!

De kezdjük az elején! Kiléptem a kapun, és már akkor felhőtlen boldogság fogott el. (Ja! Az ezt megelőző éjszakán egy percet sem aludtam.) Megpillantottam a szerelmemet, aki eljött értem, furcsa érzés volt ez a helyzet, de mégis boldog és örömteli. Az úton hazafelé már hívtam a családomat telefonon, hogy lassan hazaérek, amikor az örömhírt közöltem velük, hallottam a hangjukon a vidámságot és szeretetáradatot. Majdnem kiugrottam a bőrömből, hiszen nagyon kevés időt töltöttem velük az elmúlt években.

Másnap találkoztunk, jött az egész család, az izgalom a tetőfokára hágott, rengeteg dolgot megbeszéltünk és összebújtunk, mint a kis mongúzok. Boldogság mámorban úszott az egész család, persze a párom is örült az örömünknek! A családi beszélgetések nagyon jót tettek a jövőt illetően, hiszen olyanról is szó esett, amiről rég beszéltünk, és éppen itt volt az ideje, szóval hatalmas dolog történt velem.  Úgy éreztem, sokkal közelebb vagyok a szeretteimhez, mint valaha!

Ha baj van egy családban, és ha összetartunk, és erősítjük egymást, akkor talpon tudunk maradni, de ez a találkozás így otthon nagyot lendített mindenen. A párkapcsolatomról is tudnék néhány sort írni, amikor már azon a ponton van, vagy éppen arra a pontra ér egy kapcsolat, hogy elhidegülés van, akkor már nehéz jobbá tenni és felébreszteni a szerelmet és érzéseket egymással szemben, de ha kap az ember egy ilyen lehetőséget, akkor megnyílnak a kapuk és az érzések újra felébrednek, szóval minden vissza tud állni a régi kerékvágásba!

A kis otthonunkban dúltak az érzések, igaz furcsa volt eleinte, de hamar meglehet szokni a jót! Voltunk sétálni és még ezt is teljesen másként éltem meg, mint ez idáig. Eddig egy megszokott dolog volt, de most különleges! Erre mondják, hogy az élet apró örömei! Ilyenkor döbben rá az ember az igazi kincsekre, számomra a párom, a családom és a szabadságom a legfontosabb, ezek nélkül üres lenne az élet és kilátástalan!

Most hogy már visszatértem, vagyis a végére értem a szabadságnak, hát ez volt még egy szívfájdító érzés, hiszen újra ott kellett hagynom a páromat és a szeretteimet. De a kapott bizalmat nem szabad eljátszani, sőt kamatoztatni kell. Nem győzök köszönetet mondani a Parancsnok úrnak, hiszen hatalmas ajándékot kaptam tőle!

Az utolsó órákban csak az időt néztük, na még mennyi van?! Hát még mindig a hatása alatt vagyok, remélem nem írtam annyira zavarosan és csak annyit tudok tenni, hogy töltöm napjaimat kifogástalanul és várom a következő lehetőséget, hogy boldog napokat tudjak eltölteni a szeretteimmel!

Szerencsésnek érzem magam hogy ilyen dolgot átélhettem!! Köszönöm!"    

Fogvatartotti rajz - rajzelemzők előnyben!!!

A most következő két rajz ugyanazon fogvatartott alkotása, aki az "Életem értelme" című témában egy félbehajtott A/4-es méretű lap egy-egy oldalára rajzolta fel a képeket. 

Érdekes, bár nem különösebben értek a rajzok elemzéséhez... A felső kép maga az idill. Homokozó, játszó gyerekek, veteményes kert, kapáló anyuka, gyümölcsfa, kerítés, nap, repülő madarak. Olyan a kép, mint amilyennek egy boldog családot ábrázoló képnek lennie kell. Még a piros szívecskék is ott vannak a jobb oldalon, bennük a felirat. De mindez csak a látszat... Minden szereplő háttal áll annak, aki a rajzoló szemszögéből rögzítette a látottakat. Senkinek az arcát nem látjuk, anyuka és a gyerekek ki tudja mióta elfordultak apától. A madarak is kiröpülnek a képből, a kerítés mögött pedig nem tudni, mi rejtőzik. És görgessünk lentebb, ott az alsó kép, a folytatás...  

Az alsó képen egy férfi látható, aki egyedül van, a kép jobb oldalán elhelyezkedve. Az ajtón a rutinos nézők/olvasók jól látják, hogy a kép egy zárka belsejében készült, azt ábrázolja, amint a fogvatartott (civil ruhájából ítélve előzetesen letartóztatott) éppen mosogat. A berendezés puritán, egy asztal és egy szék látható rajta, illetve az "otthon melegét" szimbolizáló tűzhely. Aminek a melegét valójában nincs kivel megosztani, hiszen a férfi magára maradt, szerettei elfordultak tőle. És ott a szöveg: "Az életem értelme... mert annak nincs sok értelme, mert amit szeretek, mind széthullott, ezért nincs értelme az életemnek..." Szomorú történet, mai magyar börtönvalóság...      

Élménybeszámoló beszélő kimaradásról

Egy fogvatartotti írás, egy jutalom kimaradás emlékére...

2014.08.09-én lehetőséget kaptam, hogy újra kiléphessek a börtön falain, kapuin, azért írom, hogy újra, mert 2013. 12.14-én már kint lehettem 4 órára a családommal.

Az első kimaradásommal kezdeném, ami 5 év 4 hónap után, az első szabadon töltött óráimról szól. Milyen érzések, élmények értek. Izgatottan vártam a napot, az órát, hogy szabadon, „korlátok” nélkül beszélhessek a családommal. Öleljem gyermekem, felhívjam minden közeli hozzátartozómat, beszéljek velük, ehessem a gyermekemmel azokat az ételeket, amiket szeretünk. Mikor szóltak, hogy le kell mennem a raktárba, már kezdtek felgyorsulni az események, mikor a civil ruhámat felvettem, álomszerű volt minden, és csak azon vettem észre magam, hogy kilépek a kapun, és ott vártak a hozzátartozóim. Köszöntés, ölelések után elindultunk a piactérre. Rendeltünk ételeket, melyeket együtt elfogyasztottunk, majd a városban sétálva beszélgettünk, kérdeztünk egymástól. A gyermekemnek, szeretteimnek beszámoltam a múltban elkövetett hibáimról, és ugye azok következményeiről. Tanulságul, mit nem szabad tenni, illetve mit kell tenni annak érdekében, hogy ne a rossz úton járjunk. Decemberben még csak „lehetőségben” volt, hogy nagyobbik, Balázs fiam felesége várandós. Mára már bizonyos, és idén szeptemberben megszületik az első unokám, hála a Jóistennek.

Az első kimaradásomkor repült az idő, és eljött a perc, hogy vissza kell jönnöm, ami nem volt nehéz, mert eleve felelősséggel fel voltam rá készülve. Rendezetten, testileg-lelkileg kiegyensúlyozottan visszatértem azzal a bizalommal, reménnyel, hogy kapok még én esélyt, lehetőséget arra, hogy újra szabad lehessek pár órára, amit a családommal tölthetek, mert megért a vezetőség, a személyi állomány, a nevelőm, és emberszámba vesznek. Felismerik, látják törekvésemet, hogy a jó úton járok, és jót szeretnék családomnak, gyermekeimnek, és ezáltal önmagamnak is. Tehát az első kimaradásomról visszatértem, feltöltődve, reményekkel telve, és megújult erővel, érzésekkel, törekedve minél több pozitív dolog cselekvésére, folytattam ítéletem töltését. Minden erőmmel azon törekedtem, hogy családomat összetartsam szeretetben, és bizonyítsam nekik és önmagamnak, hogy jónak lenni soha nem késő!

A Jóistenhez fordultam segítségért és hála neki, olyan pozitív változásokon mentem keresztül, hogy egy egész más ember lettem, telve hittel, pozitív gondolatokkal, viselkedéssel, beszéddel, érzésekkel.

Hozzá kell tennem, hogy a nevelőm (a nevelők), a felügyelők, a munkáltatóim nagy szerepet töltöttek be a mai napig a jó úton való járásomban, mert támogatnak, megértenek, ember számba vesznek, aminek nagyon nagy a jelentősége, mert ugye ez mégis csak börtön. De én azt mondom, érzem és tapasztalom, hogy igen is oda figyelnek az olyan emberekre, akik törekednek a jóra, fejlesztik magukat, a családjukat veszik előtérbe, hogy a bent létük alatt őket is erősítsék, támogassák akár érzelmileg, akár anyagilag, és felkészüljenek a civil életre, a társadalmi normák betartására.

Amit még itt bent értékelni kell, hogy mire az ember végleg kijut, igen is tisztában legyen kötelezettségeivel, és megbecsülje, tisztelje szeretteit, és úgy feküdjön le, és keljen fel, hogy biztonságban, szeretetben lássa szeretteit. Mindezeket tanulságul írom le, mert ugye mi választjuk, melyik úton járunk, hogy élünk!

Felelősek vagyunk szeretteinkért, önmagunkért!!!

Visszatérek a mostani, immár második kimaradásomra, ami visszaigazolás számomra és a szeretteim számára. A vezetők, a nevelők, a felügyelők számára is, hogy igen, ez az ember megbízható, egyenes, és valóban az vezérli, hogy jó és helyes életet éljen! Hozzáteszem, hogy ez természetes számomra, és nem megterhelő, mert tudom, érzem, tapasztalom, hogy minden pozitív jó dolog, és tudok élni egy valóban felelősségteljes életet a civil társadalomban.

Rátérek, hogyan értem el, hogy bizonyítsak mindenkinek. Valójában milyen igaz ember vagyok, mire vagyok képes, ki vagyok valójában, lehet- e adni a szavamra, és ember maradtam a börtönben is, és mi az érték számomra, mit szeretnék, mit akarok elérni. Megmutatni, hogy igen is az ember lehet jó, de ezt szívvel, lélekkel akarni kell, és el is kell fogadni!!!

A balassagyarmati börtönbe 2009 novemberében érkeztem. Munkába állításom során elhelyeztek az akkor még működő vegyes üzembe, több elítélt mondta, hogy „minek mentél oda, nem jó, 2-3 ezret lehet keresni, dili munka” stb… Én erre azt mondtam, ez nem igaz, majd én bebizonyítom, hogy jó munka, és lehet is keresni. És igazam lett, mert úgymond igen csak fellendítettem a vegyes üzem teljesítményét (igaz, már régen is dolgoztam ott). Pár hónap elteltével, még a munkaügy is leszólt, hogy mik ezek a százalékok. A munkáltatóm azt mondta, semmi csak visszajött egy dolgozójuk, én. Teljes erővel, pozitív hozzáállással a munkára koncentráltam, és az emberekre, hogy mit hogyan célszerűbb csinálni. Tehát ez volt az első lépés, a motiváció, aztán sikeresen ment, haladt minden. Tisztelettudó, szabályokat betartó ember voltam, és vagyok a mai napig. Teltek így az évek, rendezgettem magamban a célt, a motivációt, az érzéseket, és építettem a szeretteimmel a kapcsolatot. A vegyes üzem megszűnt, így átkerültem a szabászatra, elvégeztem a szabász tanfolyamot, és most már azt is elmondhatom, sikeres szabász lettem, ami látszik a teljesítményemen is.

Míg itt dolgozott a korábbi pszichológus, én végig eljártam hozzá, hogy fejlődjek, lezárjam a múltbéli hibáimat, feldolgozzam kudarcaimat és fejlesszem a bennem lévő pozitív tulajdonságokat. Kezelni tudjam az érzelmi állapotomat, átértékeljem az egész életemet, és a jövőre koncentráljak, pozitív beállítottsággal, tiszta szívvel, lélekkel álljak az élethez, az emberekhez, szeretteimhez, és önmagamhoz!!!

Hála a pszichológus úrnak, a vezetőknek, a nevelőknek, az őröknek, és a Jóistennek, ez sikerült is!

Nem érdekel, ki mit csinál itt bent, én csak jót mondok, vagy semmit. A jóra segítőkész vagyok, senkire soha, semmilyen rosszat nem mondtam. Nem ártottam senkinek sem, nem vagyok árulkodó, jellemtelen ember, mert nem az vezet a jóra, ha másnak ártunk! Mindenki saját magáért felelős, a döntés az övé, fejben!

Aki olvassa ezt az élménybeszámolót, higgye el, hogy nem hazudok, mert vissza lehet mindent ellenőrizni! Tehát azokat a dolgokat, amikért én megkaptam a lehetőséget arra, hogy a családommal legyek pár órára szabadon. Ezt nem vamzerkodásért, másnak az eláztatásáért kaptam!!! Hanem azért, mert felelősségteljesen éltem, élem a mindennapjaimat. Betartva a szabályokat, megadva a tiszteletet mindenkinek. Szorgalmasan dolgozom, az építő jellegű programokon részt veszek lehetőség szerint, olvasok, építem magam lelkileg és próbálom a Jóisten segítségével azt elérni, hogy még jobb és jobb emberré váljak, akit a civil társadalomban is tisztelni, szeretni lehet!

Mit kaptam a mostani 2014. 08. 09.-ei kimaradás alkalmával?

Leírom: az első pozitív élményem az volt, ahogy kiléptem, és megláttam a szeretteimet, hogy igen nagyon megéri jónak lenni, hiszen itt vannak, akik engem szeretnek, én szeretem őket és a börtönből kiengedtek, lehetőséget, megerősítést kaptam. Hogy annak ellenére, hogy mégiscsak itt vagyok, de a jó úton járok, és a döntés, a megoldások a jóra az én kezemben vannak! Átölelni a szeretteimet plusz pozitív érzés, mert természetesnek vettem a jót és elfogadtam felelősségteljesen, hogy vissza kell még térjek ide, de ez nem nyomasztott, nem terhelt meg, így örömmel, tiszta szívvel, jó érzésekkel kezdtem meg a szabad perceimet.

Elindultunk, betértünk az Ázsia Centerbe, ahol közösen vettünk egy cipőt nekem, én fizettem a saját kezemmel, saját munkám erejéből. Pozitív és motiváló érzéseket váltott ki ez is belőlem. Az új cipőt felvettem, a régit az új dobozba betéve egy padra tettem, hátha valakinek jó lesz, mert használható volt az is, csak „régi”. Ez is jó érzést váltott ki belőlem. Bementünk a piacra, és bementünk a sütödébe. Rendeltünk sült kolbászt, hurkát, halat, rántott húst, uborkát, savanyúságot, köreteket, aztán elkezdtünk enni, együtt, közösen. Nahát, ezt átélni olyan öröm volt, hogy leírni ezt nem is lehet. Evés közben kinéztünk az ablakon, és velünk szemben ott ült kint egy ember, akinek ugyan telefon volt a kezében, de szegénynek  nézett ki, a lényeg, hogy nem bírtuk megenni amit kikértünk, és maradt egy viszonylag érintetlen darab kolbász és uborka. Én mondtam a fiamnak, kimegyek és megkérdezem azt az embert, elfogadja-e. A fiam mondta, hogy „jó, apu, menj!” (Ez is jó érzés volt!) Kimentem, tisztelettel odamentem az úrhoz, és megszólítottam:

"Jó napot kívánok! Ne tessék haragudni, szeretném önt megkérdezni, hogy elfogadná-e tőlünk a kolbászt és uborkát, mert megmaradt, és nem szeretek ételt kidobni. Most jöttem ki pár órára a börtönből, és tudom milyen tisztelni az ételt, és a Jóistent."

Erre az úr szeme elkerekedett, és azt válaszolta: „Köszönöm, elfogadom!”

Gyorsan beszaladtam, papírtálcára raktam, kivittem neki, és ő elrakta, és megköszönte, és azt mondta, hogy áldjon meg engem a Jóisten. Mondtam neki, hogy szívesen, és őt is áldja meg az Isten. Közben kijött egy fiatal lány, és csodálkozó szemekkel nézte mit tettem és kivel beszélgetek. Számomra ez is bizonyosság a jót illetően, és pozitív élmény visszajelzés!

Miután étkeztünk, átmentünk a sörözőbe, ahol alkoholmentes gyümölcsös sört ittunk. Telefonon beszéltem a szeretteimmel, a bátyámmal, a nővéremmel, az unokatestvéremmel, akik mind örömmel és bizakodva várnak haza, és örültek, hogy ilyen lehetőséget kaptam! A nagyfiammal nagyon sokat beszéltünk az életéről, az életükről, a leendő babáról, illetve rólunk, hogyan élünk majd, hogyan tartunk össze, mi a cél. Tehát rengeteg építő, pozitív dolgokról! Beszéltünk arról, milyen jó lenne, ha otthon lehetnék szeptember vége felé, amikor születik az unokám, erre mondtam neki, hogy visszatérek, és megkérdezem, lehetséges-e, de bízzunk a Jóistenben! Ami negatív volt, idézőjelben, az az, hogy a gyermekem édesanyja autoimmun-betegségben szenved, plusz pánik beteg, klausztrofóbiás és depressziós, és ő utazni nem tud, még rövidtávra sem. Így ő nem tudott eljönni, és ez kissé fájt, de telefonon sokat beszéltünk, erősítettem, és ez jó érzés volt, mert tudom is, és érzem is, hogy bennem bízik, erőst merít belőlem, és jobbá tudom tenni jelenlegi állapotát!

24 éve, gyerekkoromtól szeretem, és én ismerem mi a jó és építő, gyógyító számára! Tudom, hogy nagyon sokat jelent neki, hogy bízhat bennem és hiába közel 6 év után civilben lehetek, mégsem más nőn járt az eszem, hanem becsülettel, tisztességesen a családomra fordítottam a kint töltött óráimat!

Ez az igazi felnőtt, felelősségteljes viselkedés, gondolkodás! Ez nagy önbizalmat, visszaigazolást adott önmagamnak. Beszéltem a menyemmel a babáról, az életükről, az én szerepemről, és csak pozitív élményeket kaptam. Telt az idő, elmentünk a Tesco-ba, megvásároltuk az engedélyezett dolgokat, aztán elindultunk vissza a börtön felé. Közben még átbeszéltük a nagyfiammal a családi dolgokat, viselkedésformákat, mit és hogy kell csinálni, hogy az életünk a megértésen, tiszteleten, szereteten alapuljon, még erősebben, mint eddig!!! A nagyfiamtól nagyon erősítő, érzelem dús, pozitív „búcsú” szavakat kaptam:

„Apu szeretlek, szeretünk! Bízok benned, tisztellek, melletted állok. Erős légy, már nem sok, amit bent kell lenned!”

Ezt mind a szemembe mondta, de a szívemben és a lelkemben éreztem, és érzem, amíg élek! Hát „röviden” a kimaradásról szerzett élményeim pozitív, építő, erősítő érzelmekről szóltak és szólnak! Érdemes és értékes jó embernek lenni, törekedni mindig a jóra, hinni a szeretetben, és bízni abban, hogy a jót felismerik előbb- utóbb, és meg lesz a gyümölcse. Én hiszek a jóban, a Jóistenben, a megértésben, a jóakaratú emberekben, és ami még fontos, hiszek önmagamban, és a szeretetben! A család a szeretet, a gyermekeink, a szívünk, lelkünk nyugalma, öröme a legfontosabb!! A Jóisten segítsen mindannyiunkat! Ezzel zárom!

  

 Balassagyarmat, 2014.08.11

 

Egy újabb üzenet...

"Nem szabad recsegni... fel a fejjel, skacok... szabadság!"

A felirat erőt, kitartást kíván a fogdán lévő fogvatartottat követő sorstársaknak, aki azért maga is csak látszólag kemény és erős, hiszen a gyermekének rajzolt, mancsában szívet tartó, könnyező mackó arról tanúskodik, hogy ő is érző szívvel bír. Egyébként érdekes, hogy a család hiánya, a családtagok iránti szeretet a börtönben mennyire fel tud erősödni. De mennyivel jobb lenne a helyzet, ha mindez a civil életben is így lenne, így lett volna...

"Ez a mi családunk" - egy fogvatartott rajza...

A családját mutatja be az egyik jogerősen elítélt fogvatartott, egy egyszerű füzetlapra felskiccelt, grafitceruzával készített képen. A lapon helyet kapott egy feldíszített fenyőfa is, így az alkotás egyértelműen megérdemli, hogy a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó bejegyzések között helyet kapjon. 

"Ez a mi családunk" - ezt a címet adta a fogvatartott a művének, melynek központi helyén önmaga áll. Apu rácsok mögött van, feszít, bicepszei aránytalanul hatalmasak, hasa kockás, lába vékony. Talán ki lehet jelenteni, hogy megtestesíti a fogvatartottak egy bizonyos részének ideálját, a kopasz, izmos, erős férfit, aki főképpen felsőtestre gyúr, a láb nem érdekli, és az sem annyira kiemelt jelentőségű, hogy mi van a fejben.  

Tőle jobbra a felesége, "Anyu" áll, mellette a gyermekek, egyelőre ketten. A harmadik testvér még pocaklakó, amint erre az asszonyalak domborodó hasából következtetni lehet. A nő egyébként arctalan, és a rajzon ő az egyetlen ember, aki nem szemben áll velünk, hanem oldalnézetből lehet őt megtekinteni. Viszont a férfi alaknak így hátat fordít. A fogvatartott talán ezzel akarja kifejezni, hogy közte és az asszony között nem éppen harmonikus a kapcsolat, a nő talán úgy érzi, hogy partnere újra cserbenhagyta őt, nyakában a két meglévő, illetve a harmadik, hamarosan érkező gyermekkel...

A megszületett gyermekek közül az idősebb, a kislány áll a szülőkhöz közelebb, ezzel mintegy az érkezési, azaz születési sorrendet fejezi ki a rajzoló. Viszont nem elhanyagolandó a tény, hogy a kisebb gyermek, a fiú, habár testmagasságában elmarad a kislánytól, egy kegyes csalással (a magasabbra rajzolt alaknak köszönhetően) feje egy magasságban helyezkedik el a testvérével. Ha nagyon optimista akarok lenni, akkor arra gondolok, hogy apjuk mindkét gyermekét ugyanannyira szereti. Viszont abban az esetben, ha nem így van, akkor a rajzzal azt fejezi ki, hogy a fia sokkal fontosabb számára, mint a másik megszületett gyermek, ezért is emelte vele egy szintre. 

Az alakokat elég egyszerűen, többnyire arctalanul, már-már vitte papírra a fogvatartott, és feltűnő, hogy míg a felnőttek esetében valamennyire még törekedett arra, hogy legyen alakjuk, addig a két gyerek teste a klasszikus pálcikaember stílusban lett kialakítva. A figurák értékelhető arcvonással szinte nem rendelkeznek, egy dolog azonban szembeötlő: a kislány az egyetlen, aki mosolyog. Vajon mi lehet ennek az oka? Boldog, hogy az apja nincs otthon? Mert esetleg bántalmazta, zaklatta őt? Több kérdés is lehet, amire ki-ki keresse a választ. Az érintetteken túl úgysem találjuk meg a helyes alternatívát...

És végül, de nem utolsó sorban, ott van a fenyőfa. Pszichológusok, grafológusok, pedagógusok és más szakemberek is gyakran alkalmazzák a farajzolás módszerét ahhoz, hogy következtetéseket vonhassanak le a rajzoló személyiségéről. Mivel ebben nem vagyok szakértő, nem értékelem a fát, ami annak ellenére, hogy elvileg egy ünnepi, feldíszített karácsonyfa, mégis valahol olyan szomorú, a lehajló ágakkal, a kevés dísszel. Számmora úgy tűnik, hogy a fogvatartott hangulata nem túl derús, ami talán érthető is, így ünnepek alkalmával a bezártság, a szerettektől való távollét még inkább nehezebben elviselhető, mint máskor. A fa alatt nincs talaj, nincsenek gyökerei. Ebből talán arra lehet következtetni, hogy a fogvatartott jelenleg elveszettnek érzi magát, úgy érzi, hogy nincs biztos talaj a talpa alatt, talán nem úgy és nem annyira kötődik másokhoz, mint ahogy azt szeretné. Ki tudja... Ha van valakinek tapasztalata, véleménye, gondolata, ötlete a rajzzal kapcsolatban, akkor megoszthatná velem és a többi olvasóval egy kommentben.        

              

Egy fogvatartott sorsa --- igaz történet alapján... 2. rész

"Hát íme a folytatás, dolgoznom kellett, hogy fönn tudjam tartani magam és a környezetemet. Hál istennek, az évek alatt elsajátítottam bizonyos szakmákat és ennek köszönhetően tudtam pénzt keresni, illetve dolgozni. A következő időkben hol volt munka, hol nem, ami tovább nehezítette az eddig is nehéz életemet, de erre később visszatérek. Arról nem beszélve, hogy kényes kérdéseket mindig kapott az ember, mint például "miért nem tudok autót venni?", vagy hasonló kérdés, ezekre könnyű volt válaszolni: "mert nincs rá keret!" Ennyi!! Már ezektől is kivan az illető, de még a java csak ezután fog érkezni! Telt-múlt az idő, a gyomrom állandóan fájt, már attól is paráztam, hogy kilyukad, a gondolat mindig jelen volt, lehet ez okozta a fájó érzést, de a stressz az rátett rendesen, ez tuti!

A családról még szó sem esett. El tudják képzelni, milyen lehet megfosztva élni a szeretteinktől, a telefonjainkat gondoltam lehallgatják, még az üzenetküldés is rizikós, és maga  a látogatás, az egyenlő a lehetetlenséggel. Ilyenkor az ember fantáziája még élénkebb, mint alapjáraton.

Ismét telt-múlt az idő, sokszor azért fölmerült bennem, hogy valahogy túl kellene esni ezen az egészen, talán be kéne vonulni, de az agyam tiltakozott, bennem volt, hogy igazságtalan ítéletet kaptam!!! A pánik az ingerültség és a tehetetlenség együttes érzése kerített magába, de aki volt már így, az tudja, milyen kínokkal jár, ha valakit köröznek és nem vonult be. Én is csak most jövök rá, hogy rosszul döntöttem, de az akkori a gondolkodásommal és a gyávaságommal a rosszabbik utat választottam, ráadásul a lelkem sem engedett a szeretteimből, főként a legközelebbitől. Nehéz itt jól dönteni, időközben próbáltam az igazat kideríteni az elfuserált ügyemben, de akitől reméltem valami segítséget, az külföldön kötött ki. Na, ez ismét padlóra küldött, pedig az ember minden fűszálba belekapaszkodik, ami reménységet hozhat számára.

Rengeteg csalódás ért ez idő alatt, gyakorlatilag állandó nyomás alatt voltam!!! Mert nézzük csak, milyen elmenni egy moziba, vagy csak egy egyszerű, utcai programra, aztán egyszer csak hopp, elmegy előttünk egy rendőrautó, majd hirtelen megáll, na rögtön „tele a nadrág”, közben csak a rosszul parkoló autóst figyelmezteti. A moziban, ülsz a helyeden, és jön valaki veled párhuzamos irányból, és néz téged, de vajon mit néz? Mit bámul? Fölismertek? És újra félelem telepszik rád, de ez csak a töredéke annak, amit leírtam. Ezt szorozd meg ezerrel, és add össze a félelem óráit, már visszagondolva is borzasztó!

Hát, figyelembe véve a jó és a rossz mérlegét, na ez teljesen egyértelmű. A jóra azt értem, hogy boldogan és nyugodtan élsz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt ilyen, de ez csekély mennyiség volt az elmúlt időkhöz mérten. Nézzük csak meg a munkát, képzeld el, dolgozol nyugodtan egy olyan helyen, amit egy sorompóval és magas kerítéssel kerítettek körbe, ez egy több emeletes irodaház, és ott tevékenykedsz, mindegy, milyen munkát, csak dolgozol. Na már most, bambán nézel ki az ablakon, úgy gondolod, hmmm, milyen szép idő van, és lehet így is csinálni, „mármint így élni”, és rápillantasz több rendőrautóra és határőrgépjárműre, és ekkor megáll benned az ütő, ezt garantálom, remeg kezed-lábad, azt sem tudod hirtelen, merre-hova és mit csinálj, itt a vég, ismét ott a gondolat, kell ez nekem??!!?!??!!? Ezeket átélni óriási, embert próbáló „mutatvány”, ha beleesel egy ilyenbe, jól gondold át, mit lépsz, csak úgy, mint a sakkban.

Visszatérve a munkahelyhez, jött a hatóság, körbevették az épületet, majd hangos szóval sorakoztatták a dolgozókat..."

folytatása következik...

Most parlagfűnek érzem magam... - L. Gy. verse

A most következő vers egy olyan elítélt alkotása, aki a múlt héten részt vett a Feldmár András által tartott előadáson. Az első bűntényes fogvatartott, élve a lehetőséggel, hozzászólt a pszichoterapeuta gondolataihoz, és önmagát parlagfűhöz hasonlította. A magam részéről engem annyira megfogott a hasonlat, illetve az, ahogy az érintett a saját helyzetét megközelítette, hogy az oktatásszervező nevelő kolléganő segítségével megkértem arra, hogy fejtse ki a témát kicsit bővebben. Azt nem is reméltem, hogy egy verset kapok, de így történt. Különösebb kommentet nem is fűznék hozz, de olvasásra azért erősen ajánlom!       

Most parlagfűnek érzem magam!

 

Hiszen a parlagfű a pusztában nő ki,

És mindenki ki akarja irtani.

Csak a többi parlagfű óvja,

Mint rabot a családja.

Kietlen pusztában, ahol nincs semmi élet,

Elég, ha a földben a mag levegőt kap és feléled.

Gyorsan terjeszkedik,

S ő általa más növény is nyílik!

Mert tápanyagot ad a földnek,

Termővé teszi a kopár környéket.

De magassá nem sokáig nyúlik,

Hiszen saját magától visszahúzódik.

Mint a király, ki csatában a háttérben marad.

De mi ezt a növényt rossznak látjuk, és ki akarjuk irtani.

De senki nem tud a dolgok mögé látni,

Ugyanis a pollenje okoz allergiát.

De mindezt a környezetben lévő gazok okozzák.

Védőburok van a pollenen,

S ő nem akarja, hogy ez leégjen.

 

Viszont, ha a parlagfüvet egyszer beviszed a mszervezetedbe,

 

Nem okoz allergiát többé sohasem.

Így vagyok én is, mert ha megismersz,

Hidd el, sok értékre is lelsz.

S ne irts ki, mint egy gyomnövényt,

Hisz megszenvedek én a bűneimért.

 

Ne kitépni, vagy lekaszálni akarj a többi ember közül,

 

Hanem ismerj meg, és jó emberre lelsz, hamar ki is derül. 

Vétettem igaz sok-sok hibát,

De engem is ért külső hatás.

 

Nekem is volt védőburkom, hogy ne árthassak neked,

De voltak dolgok, amiért leégtek ezek.

Most csak meg vagyok, s nem akarok már parlagfű lenni,

Szeretnék inkább fa lenni,

Ágaimmal felhőket súrolni!

Lombjaim közt madarakat óvni.

Éltető nektárt, gyümölcsöt teremni,

Fáradt vándornak nap elől menedéket adni,

S ha éhes, eledelemmel táplálni.

De még csak mag vagyok,

S ha nem óvnak, elszáradok.

Rossz földbe kerülhetek,

Tüskék közt elveszhetek.

Sok gonddal kell még megküzdjek,

Még csemetévé cseperedek.

Mindezt én jól tudom,

Hisz fa az egész családom.

Édesapám és édesanyám,

Bölcsessége száll át énreám.

Mert az ő gyümölcsük vagyok,

Ezért az Úrnak hálát adok!