Élménybeszámoló beszélő kimaradásról

Egy fogvatartotti írás, egy jutalom kimaradás emlékére...

2014.08.09-én lehetőséget kaptam, hogy újra kiléphessek a börtön falain, kapuin, azért írom, hogy újra, mert 2013. 12.14-én már kint lehettem 4 órára a családommal.

Az első kimaradásommal kezdeném, ami 5 év 4 hónap után, az első szabadon töltött óráimról szól. Milyen érzések, élmények értek. Izgatottan vártam a napot, az órát, hogy szabadon, „korlátok” nélkül beszélhessek a családommal. Öleljem gyermekem, felhívjam minden közeli hozzátartozómat, beszéljek velük, ehessem a gyermekemmel azokat az ételeket, amiket szeretünk. Mikor szóltak, hogy le kell mennem a raktárba, már kezdtek felgyorsulni az események, mikor a civil ruhámat felvettem, álomszerű volt minden, és csak azon vettem észre magam, hogy kilépek a kapun, és ott vártak a hozzátartozóim. Köszöntés, ölelések után elindultunk a piactérre. Rendeltünk ételeket, melyeket együtt elfogyasztottunk, majd a városban sétálva beszélgettünk, kérdeztünk egymástól. A gyermekemnek, szeretteimnek beszámoltam a múltban elkövetett hibáimról, és ugye azok következményeiről. Tanulságul, mit nem szabad tenni, illetve mit kell tenni annak érdekében, hogy ne a rossz úton járjunk. Decemberben még csak „lehetőségben” volt, hogy nagyobbik, Balázs fiam felesége várandós. Mára már bizonyos, és idén szeptemberben megszületik az első unokám, hála a Jóistennek.

Az első kimaradásomkor repült az idő, és eljött a perc, hogy vissza kell jönnöm, ami nem volt nehéz, mert eleve felelősséggel fel voltam rá készülve. Rendezetten, testileg-lelkileg kiegyensúlyozottan visszatértem azzal a bizalommal, reménnyel, hogy kapok még én esélyt, lehetőséget arra, hogy újra szabad lehessek pár órára, amit a családommal tölthetek, mert megért a vezetőség, a személyi állomány, a nevelőm, és emberszámba vesznek. Felismerik, látják törekvésemet, hogy a jó úton járok, és jót szeretnék családomnak, gyermekeimnek, és ezáltal önmagamnak is. Tehát az első kimaradásomról visszatértem, feltöltődve, reményekkel telve, és megújult erővel, érzésekkel, törekedve minél több pozitív dolog cselekvésére, folytattam ítéletem töltését. Minden erőmmel azon törekedtem, hogy családomat összetartsam szeretetben, és bizonyítsam nekik és önmagamnak, hogy jónak lenni soha nem késő!

A Jóistenhez fordultam segítségért és hála neki, olyan pozitív változásokon mentem keresztül, hogy egy egész más ember lettem, telve hittel, pozitív gondolatokkal, viselkedéssel, beszéddel, érzésekkel.

Hozzá kell tennem, hogy a nevelőm (a nevelők), a felügyelők, a munkáltatóim nagy szerepet töltöttek be a mai napig a jó úton való járásomban, mert támogatnak, megértenek, ember számba vesznek, aminek nagyon nagy a jelentősége, mert ugye ez mégis csak börtön. De én azt mondom, érzem és tapasztalom, hogy igen is oda figyelnek az olyan emberekre, akik törekednek a jóra, fejlesztik magukat, a családjukat veszik előtérbe, hogy a bent létük alatt őket is erősítsék, támogassák akár érzelmileg, akár anyagilag, és felkészüljenek a civil életre, a társadalmi normák betartására.

Amit még itt bent értékelni kell, hogy mire az ember végleg kijut, igen is tisztában legyen kötelezettségeivel, és megbecsülje, tisztelje szeretteit, és úgy feküdjön le, és keljen fel, hogy biztonságban, szeretetben lássa szeretteit. Mindezeket tanulságul írom le, mert ugye mi választjuk, melyik úton járunk, hogy élünk!

Felelősek vagyunk szeretteinkért, önmagunkért!!!

Visszatérek a mostani, immár második kimaradásomra, ami visszaigazolás számomra és a szeretteim számára. A vezetők, a nevelők, a felügyelők számára is, hogy igen, ez az ember megbízható, egyenes, és valóban az vezérli, hogy jó és helyes életet éljen! Hozzáteszem, hogy ez természetes számomra, és nem megterhelő, mert tudom, érzem, tapasztalom, hogy minden pozitív jó dolog, és tudok élni egy valóban felelősségteljes életet a civil társadalomban.

Rátérek, hogyan értem el, hogy bizonyítsak mindenkinek. Valójában milyen igaz ember vagyok, mire vagyok képes, ki vagyok valójában, lehet- e adni a szavamra, és ember maradtam a börtönben is, és mi az érték számomra, mit szeretnék, mit akarok elérni. Megmutatni, hogy igen is az ember lehet jó, de ezt szívvel, lélekkel akarni kell, és el is kell fogadni!!!

A balassagyarmati börtönbe 2009 novemberében érkeztem. Munkába állításom során elhelyeztek az akkor még működő vegyes üzembe, több elítélt mondta, hogy „minek mentél oda, nem jó, 2-3 ezret lehet keresni, dili munka” stb… Én erre azt mondtam, ez nem igaz, majd én bebizonyítom, hogy jó munka, és lehet is keresni. És igazam lett, mert úgymond igen csak fellendítettem a vegyes üzem teljesítményét (igaz, már régen is dolgoztam ott). Pár hónap elteltével, még a munkaügy is leszólt, hogy mik ezek a százalékok. A munkáltatóm azt mondta, semmi csak visszajött egy dolgozójuk, én. Teljes erővel, pozitív hozzáállással a munkára koncentráltam, és az emberekre, hogy mit hogyan célszerűbb csinálni. Tehát ez volt az első lépés, a motiváció, aztán sikeresen ment, haladt minden. Tisztelettudó, szabályokat betartó ember voltam, és vagyok a mai napig. Teltek így az évek, rendezgettem magamban a célt, a motivációt, az érzéseket, és építettem a szeretteimmel a kapcsolatot. A vegyes üzem megszűnt, így átkerültem a szabászatra, elvégeztem a szabász tanfolyamot, és most már azt is elmondhatom, sikeres szabász lettem, ami látszik a teljesítményemen is.

Míg itt dolgozott a korábbi pszichológus, én végig eljártam hozzá, hogy fejlődjek, lezárjam a múltbéli hibáimat, feldolgozzam kudarcaimat és fejlesszem a bennem lévő pozitív tulajdonságokat. Kezelni tudjam az érzelmi állapotomat, átértékeljem az egész életemet, és a jövőre koncentráljak, pozitív beállítottsággal, tiszta szívvel, lélekkel álljak az élethez, az emberekhez, szeretteimhez, és önmagamhoz!!!

Hála a pszichológus úrnak, a vezetőknek, a nevelőknek, az őröknek, és a Jóistennek, ez sikerült is!

Nem érdekel, ki mit csinál itt bent, én csak jót mondok, vagy semmit. A jóra segítőkész vagyok, senkire soha, semmilyen rosszat nem mondtam. Nem ártottam senkinek sem, nem vagyok árulkodó, jellemtelen ember, mert nem az vezet a jóra, ha másnak ártunk! Mindenki saját magáért felelős, a döntés az övé, fejben!

Aki olvassa ezt az élménybeszámolót, higgye el, hogy nem hazudok, mert vissza lehet mindent ellenőrizni! Tehát azokat a dolgokat, amikért én megkaptam a lehetőséget arra, hogy a családommal legyek pár órára szabadon. Ezt nem vamzerkodásért, másnak az eláztatásáért kaptam!!! Hanem azért, mert felelősségteljesen éltem, élem a mindennapjaimat. Betartva a szabályokat, megadva a tiszteletet mindenkinek. Szorgalmasan dolgozom, az építő jellegű programokon részt veszek lehetőség szerint, olvasok, építem magam lelkileg és próbálom a Jóisten segítségével azt elérni, hogy még jobb és jobb emberré váljak, akit a civil társadalomban is tisztelni, szeretni lehet!

Mit kaptam a mostani 2014. 08. 09.-ei kimaradás alkalmával?

Leírom: az első pozitív élményem az volt, ahogy kiléptem, és megláttam a szeretteimet, hogy igen nagyon megéri jónak lenni, hiszen itt vannak, akik engem szeretnek, én szeretem őket és a börtönből kiengedtek, lehetőséget, megerősítést kaptam. Hogy annak ellenére, hogy mégiscsak itt vagyok, de a jó úton járok, és a döntés, a megoldások a jóra az én kezemben vannak! Átölelni a szeretteimet plusz pozitív érzés, mert természetesnek vettem a jót és elfogadtam felelősségteljesen, hogy vissza kell még térjek ide, de ez nem nyomasztott, nem terhelt meg, így örömmel, tiszta szívvel, jó érzésekkel kezdtem meg a szabad perceimet.

Elindultunk, betértünk az Ázsia Centerbe, ahol közösen vettünk egy cipőt nekem, én fizettem a saját kezemmel, saját munkám erejéből. Pozitív és motiváló érzéseket váltott ki ez is belőlem. Az új cipőt felvettem, a régit az új dobozba betéve egy padra tettem, hátha valakinek jó lesz, mert használható volt az is, csak „régi”. Ez is jó érzést váltott ki belőlem. Bementünk a piacra, és bementünk a sütödébe. Rendeltünk sült kolbászt, hurkát, halat, rántott húst, uborkát, savanyúságot, köreteket, aztán elkezdtünk enni, együtt, közösen. Nahát, ezt átélni olyan öröm volt, hogy leírni ezt nem is lehet. Evés közben kinéztünk az ablakon, és velünk szemben ott ült kint egy ember, akinek ugyan telefon volt a kezében, de szegénynek  nézett ki, a lényeg, hogy nem bírtuk megenni amit kikértünk, és maradt egy viszonylag érintetlen darab kolbász és uborka. Én mondtam a fiamnak, kimegyek és megkérdezem azt az embert, elfogadja-e. A fiam mondta, hogy „jó, apu, menj!” (Ez is jó érzés volt!) Kimentem, tisztelettel odamentem az úrhoz, és megszólítottam:

"Jó napot kívánok! Ne tessék haragudni, szeretném önt megkérdezni, hogy elfogadná-e tőlünk a kolbászt és uborkát, mert megmaradt, és nem szeretek ételt kidobni. Most jöttem ki pár órára a börtönből, és tudom milyen tisztelni az ételt, és a Jóistent."

Erre az úr szeme elkerekedett, és azt válaszolta: „Köszönöm, elfogadom!”

Gyorsan beszaladtam, papírtálcára raktam, kivittem neki, és ő elrakta, és megköszönte, és azt mondta, hogy áldjon meg engem a Jóisten. Mondtam neki, hogy szívesen, és őt is áldja meg az Isten. Közben kijött egy fiatal lány, és csodálkozó szemekkel nézte mit tettem és kivel beszélgetek. Számomra ez is bizonyosság a jót illetően, és pozitív élmény visszajelzés!

Miután étkeztünk, átmentünk a sörözőbe, ahol alkoholmentes gyümölcsös sört ittunk. Telefonon beszéltem a szeretteimmel, a bátyámmal, a nővéremmel, az unokatestvéremmel, akik mind örömmel és bizakodva várnak haza, és örültek, hogy ilyen lehetőséget kaptam! A nagyfiammal nagyon sokat beszéltünk az életéről, az életükről, a leendő babáról, illetve rólunk, hogyan élünk majd, hogyan tartunk össze, mi a cél. Tehát rengeteg építő, pozitív dolgokról! Beszéltünk arról, milyen jó lenne, ha otthon lehetnék szeptember vége felé, amikor születik az unokám, erre mondtam neki, hogy visszatérek, és megkérdezem, lehetséges-e, de bízzunk a Jóistenben! Ami negatív volt, idézőjelben, az az, hogy a gyermekem édesanyja autoimmun-betegségben szenved, plusz pánik beteg, klausztrofóbiás és depressziós, és ő utazni nem tud, még rövidtávra sem. Így ő nem tudott eljönni, és ez kissé fájt, de telefonon sokat beszéltünk, erősítettem, és ez jó érzés volt, mert tudom is, és érzem is, hogy bennem bízik, erőst merít belőlem, és jobbá tudom tenni jelenlegi állapotát!

24 éve, gyerekkoromtól szeretem, és én ismerem mi a jó és építő, gyógyító számára! Tudom, hogy nagyon sokat jelent neki, hogy bízhat bennem és hiába közel 6 év után civilben lehetek, mégsem más nőn járt az eszem, hanem becsülettel, tisztességesen a családomra fordítottam a kint töltött óráimat!

Ez az igazi felnőtt, felelősségteljes viselkedés, gondolkodás! Ez nagy önbizalmat, visszaigazolást adott önmagamnak. Beszéltem a menyemmel a babáról, az életükről, az én szerepemről, és csak pozitív élményeket kaptam. Telt az idő, elmentünk a Tesco-ba, megvásároltuk az engedélyezett dolgokat, aztán elindultunk vissza a börtön felé. Közben még átbeszéltük a nagyfiammal a családi dolgokat, viselkedésformákat, mit és hogy kell csinálni, hogy az életünk a megértésen, tiszteleten, szereteten alapuljon, még erősebben, mint eddig!!! A nagyfiamtól nagyon erősítő, érzelem dús, pozitív „búcsú” szavakat kaptam:

„Apu szeretlek, szeretünk! Bízok benned, tisztellek, melletted állok. Erős légy, már nem sok, amit bent kell lenned!”

Ezt mind a szemembe mondta, de a szívemben és a lelkemben éreztem, és érzem, amíg élek! Hát „röviden” a kimaradásról szerzett élményeim pozitív, építő, erősítő érzelmekről szóltak és szólnak! Érdemes és értékes jó embernek lenni, törekedni mindig a jóra, hinni a szeretetben, és bízni abban, hogy a jót felismerik előbb- utóbb, és meg lesz a gyümölcse. Én hiszek a jóban, a Jóistenben, a megértésben, a jóakaratú emberekben, és ami még fontos, hiszek önmagamban, és a szeretetben! A család a szeretet, a gyermekeink, a szívünk, lelkünk nyugalma, öröme a legfontosabb!! A Jóisten segítsen mindannyiunkat! Ezzel zárom!

  

 Balassagyarmat, 2014.08.11

 

A szabadság percei...

A következő sorok egy olyan fogvatartott visszaemlékezését  tartalmazzák, aki a közelmúltban lehetőséget kapott arra, hogy jutalomból, ideiglenesen elhagyja az intézet területét, és néhány órát a városban töltsön. Különösen hosszabb ítéleti idővel rendelkező fogvatartottak esetében tapasztaltam korábban azt, hogy olyan esetben, amikor például egy csoportos kimaradásnak köszönhetően első alkalommal nyílik alkalmuk arra, hogy kilépjenek a börtönből, nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Több olyan fogvatartott volt, aki szabályosan rosszul lett a börtönön kívül; az ideiglenes szabadság, a civil ruhában, civil emberek között eltöltött percek egy olyan élethelyzetet okoztak számukra, amit nehezen tudtak feldolgozni, megélni. Ilyenkor sokaknak még a levegő is más, hát persze. A külvilágban teljesen más illatok vannak, mint a megszokott, az orrokba beivódott jellegzetes börtönszag. És a kötöttség sem olyan, mint formaruhában, a rácsok mögött. Ilyenkor szabadabban lehet mozogni, odafigyelve persze arra, hogy az érintettek ne keltsenek különösebb feltűnést, illeszkedjenek be a normál polgárok közé. Emlékszem, hogy egy kimaradás alkalmával hatfős csoporttal vettünk részt egy városi rendezvényen. Amint a fogvatartottak kiléptek a börtön kapuján, minden felszólítás vagy utasítás nélkül kétfős sorokba rendeződtek, vigyázzállásba vágták magukat, és csöndben vártak arra, hogy kapjanak valami instrukciót arra vonatkozóan, hogy mit kell tenniük. Ekkor azt mondtam nekik, hogy lazítsanak egy kicsit, rendeződjenek szellősebben, még véletlenül se fogják meg egymás kezét, próbáljanak meg úgy viselkedni, olyan természetességgel, mint a "normális" átlagemberek. Nézelődjenek, élvezzék a civil pillanatokat, próbáljanak meg feltűnés nélkül elvegyülni az emberek között. Azt hiszem, hogy ha nehezen is, de mindez sikerült. Gondoljunk csak bele azonban abba, hogy akad számos olyan fogvatartott, aki hosszabb-rövidebb tartamú büntetése letöltése után különösebb előkészület és minden ideiglenes eltávozás nélkül hagyja el a bv. intézetet és lép ki a szabad életbe. Számukra sok esetben nehéz feldolgozni az új helyzetet, a nem szokott szabadságot, az új ingereket, a megváltozott környezetet. A szabadulásra történő felkészítés jelentősége épp ezért kiemelt fontosságú. Nem védeni akarom a fogvatartottakat, nem szánalmat vagy együttérzést akarok kelteni irántuk, mindössze a helyzet emberi oldalát, annak nehézségeit kívánom egy kicsit felvillantani. Jelen esetben egy fogvatartott szavaival:       

 
"Ahogy a börtönkapun kiléptem, egy kicsit furcsa volt, az a hirtelen nagy szabadság, hogy egyedül voltam és oda mehettem, ahová csak szerettem volna, kicsit furcsa volt a sok ember, de egy kis idő után már megszoktam. Elindultam a főutcán nézelődtem, bementem egy dohányboltba, vettem 1 doboz cigarettát és egy öngyújtót. 1010 Ft-ba került és a hölgy nem bírta felváltani az 5000 Ft-os bankjegyet, és mondta, hogy majd legközelebb beviszem neki a 10 Ft-ot. De mielőtt visszajöttem, elmentem vásárolni, és bevittem a hölgynek azt a 10 Ft-ot. Láttam az arcán, hogy meglepődött, hogy nem felejtettem el. Elsétáltam a Tescoba, ott egy kicsit furcsa volt az a nagy nyüzsgés. Az árakon nagyon elgondolkoztam, mert nagyon nagy a drágaság. Később megebédeltem a Svejk vendéglőben, aztán elmentem az Orchidea cukrászdába, mert ott már voltam, mikor csoportos kimaradásra is kiengedtek, és nagyot ízlettek a sütemények. Aztán meg sétáltam, nézegettem a kirakatokat, hogy mi mennyibe kerül, és lassan visszasétáltam az intézethez, majd 12.45-kor becsengettem, hogy visszaérkeztem. Nagyon-nagyon jól éreztem magam, és nagyon örülök, hogy kaphattam egy ilyen lehetőséget."