Vers mindenkinek... - életről, végzetről fogvatartotti szemmel...

Egy vers...

Egyszer megszülettünk, egyszer meghalunk,

Az idővel versenyt futni nem tudunk.

Örülünk, szenvedünk, harcolunk, rettegünk,

Mégis hálát adunk minden nap azért, hogy élhetünk!

Bizalom és kétely egy hitetlen hittel,

Egy ördögi szívvel, egy kicsiny reménnyel.

Járja az útját nevetve, sírva,

Az élet a kezdet, a végzet a sírja.

*****

A fenti verset két elítélt juttatta el hozzám, egy általam meghatározott, részben szabadon választott feladat kapcsán. A közelmúltban az érintettekkel szemben egy szóváltást követően fegyelmi eljárás indult. A kivizsgálás megállapításai alapján végül is az elfogadottnál hangosabb megnyilvánulásukkal a szabad levegőn tartózkodás rendjét megzavarták, és a társaik előtt sem feltétlenül pozitív példát mutattak, de pofon nem csattant, fizikai érintkezés közöttük nem történt. 

Ráadásul a fegyelmi tárgyalás során külön-külön, majd szembesítve is egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy igazából ők úgymond "barátok", és nem akartak összeverekedni, csak egy félreértés miatt valóban a megszokottnál indulatosabban, ingerültebben szóltak egymáshoz. A körülményeket, és az általuk elmondottakat mérlegelve úgy gondoltam, hogy felelősségre vonásuktól eltekintek, abban az esetben, ha egy feladatot közösen, egymással együttműködve teljesítenek. Ez okból kifolyólag a fenyítés helyett meghatároztam nekik, hogy egy héten belül továbbítsanak felém egy olyan verset, amit egy általuk választott témában, közösen írnak meg, együtt vetnek papírra. A feladatot teljesítették, a fenti verset a mai napon kaptam meg. Lehet persze ismét fanyalogni, hogy nem túl hosszú, meg hogy miért nem lett jól megfenyítve a két fogvatartott, de úgy gondolom, hogy ezzel is elértem legalább annyit, mint mondjuk egy kiétkezés csökkentés fenyítéssel. Ki tudja... A gyakorlati büntetés-végrehajtáshoz manapság annyian értenek, köztük olyanok is, akik nem sok időt töltöttek el elítéltek között, nem igazán dolgoztak a börtön rácsok mögött. Ezért ha nem baj, én nem adok mindenki véleményére... És teszem, amit tanultam, amit gondolok, amiben hiszek, ameddig lehet...          

      

Egy fogvatartott sorsa --- igaz történet alapján... 2. rész

"Hát íme a folytatás, dolgoznom kellett, hogy fönn tudjam tartani magam és a környezetemet. Hál istennek, az évek alatt elsajátítottam bizonyos szakmákat és ennek köszönhetően tudtam pénzt keresni, illetve dolgozni. A következő időkben hol volt munka, hol nem, ami tovább nehezítette az eddig is nehéz életemet, de erre később visszatérek. Arról nem beszélve, hogy kényes kérdéseket mindig kapott az ember, mint például "miért nem tudok autót venni?", vagy hasonló kérdés, ezekre könnyű volt válaszolni: "mert nincs rá keret!" Ennyi!! Már ezektől is kivan az illető, de még a java csak ezután fog érkezni! Telt-múlt az idő, a gyomrom állandóan fájt, már attól is paráztam, hogy kilyukad, a gondolat mindig jelen volt, lehet ez okozta a fájó érzést, de a stressz az rátett rendesen, ez tuti!

A családról még szó sem esett. El tudják képzelni, milyen lehet megfosztva élni a szeretteinktől, a telefonjainkat gondoltam lehallgatják, még az üzenetküldés is rizikós, és maga  a látogatás, az egyenlő a lehetetlenséggel. Ilyenkor az ember fantáziája még élénkebb, mint alapjáraton.

Ismét telt-múlt az idő, sokszor azért fölmerült bennem, hogy valahogy túl kellene esni ezen az egészen, talán be kéne vonulni, de az agyam tiltakozott, bennem volt, hogy igazságtalan ítéletet kaptam!!! A pánik az ingerültség és a tehetetlenség együttes érzése kerített magába, de aki volt már így, az tudja, milyen kínokkal jár, ha valakit köröznek és nem vonult be. Én is csak most jövök rá, hogy rosszul döntöttem, de az akkori a gondolkodásommal és a gyávaságommal a rosszabbik utat választottam, ráadásul a lelkem sem engedett a szeretteimből, főként a legközelebbitől. Nehéz itt jól dönteni, időközben próbáltam az igazat kideríteni az elfuserált ügyemben, de akitől reméltem valami segítséget, az külföldön kötött ki. Na, ez ismét padlóra küldött, pedig az ember minden fűszálba belekapaszkodik, ami reménységet hozhat számára.

Rengeteg csalódás ért ez idő alatt, gyakorlatilag állandó nyomás alatt voltam!!! Mert nézzük csak, milyen elmenni egy moziba, vagy csak egy egyszerű, utcai programra, aztán egyszer csak hopp, elmegy előttünk egy rendőrautó, majd hirtelen megáll, na rögtön „tele a nadrág”, közben csak a rosszul parkoló autóst figyelmezteti. A moziban, ülsz a helyeden, és jön valaki veled párhuzamos irányból, és néz téged, de vajon mit néz? Mit bámul? Fölismertek? És újra félelem telepszik rád, de ez csak a töredéke annak, amit leírtam. Ezt szorozd meg ezerrel, és add össze a félelem óráit, már visszagondolva is borzasztó!

Hát, figyelembe véve a jó és a rossz mérlegét, na ez teljesen egyértelmű. A jóra azt értem, hogy boldogan és nyugodtan élsz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt ilyen, de ez csekély mennyiség volt az elmúlt időkhöz mérten. Nézzük csak meg a munkát, képzeld el, dolgozol nyugodtan egy olyan helyen, amit egy sorompóval és magas kerítéssel kerítettek körbe, ez egy több emeletes irodaház, és ott tevékenykedsz, mindegy, milyen munkát, csak dolgozol. Na már most, bambán nézel ki az ablakon, úgy gondolod, hmmm, milyen szép idő van, és lehet így is csinálni, „mármint így élni”, és rápillantasz több rendőrautóra és határőrgépjárműre, és ekkor megáll benned az ütő, ezt garantálom, remeg kezed-lábad, azt sem tudod hirtelen, merre-hova és mit csinálj, itt a vég, ismét ott a gondolat, kell ez nekem??!!?!??!!? Ezeket átélni óriási, embert próbáló „mutatvány”, ha beleesel egy ilyenbe, jól gondold át, mit lépsz, csak úgy, mint a sakkban.

Visszatérve a munkahelyhez, jött a hatóság, körbevették az épületet, majd hangos szóval sorakoztatták a dolgozókat..."

folytatása következik...

Életunalom, élettér, életkedv --- Feldmár András előadása

Vasárnap délután, egészen pontosan 16.00 órai kezdettel a balassagyarmati Projektek Háza adott otthont annak az előadásnak, melynek keretében a szép számú érdeklődő közönség Feldmár Andrást látta vendégül. A Kanadában élő világhírű pszichoterapeuta két napon belül immár másodszor látogatott el a városba, hisz tegnap szintén személyesen volt jelen a Feldmár Intézet munkatársai által felkészített Mesekör előadásán.  

Az előadás első felében András kijelentette, hogy "ha valaki nem akar élni, akkor az dögöljön meg". Mert számára a terapeuta rossz terapeuta, a gyerekei rossz gyerekek, az ilyen ember számára semmi sem megfelelő. Akinek az az attitűdje van, hogy meg akar halni, az úgy él, mintha nem is akarna, az az ember az életet bosszúból csinálja. Olyan, mint egy gyerek, aki például hátat fordít egy társaságnak, csak azért, hogy durcáskodjon valami miatt. Minél tovább durcáskodik valaki, annál inkább hülyébben jön ki belőle. Az előbbiekkel összefüggésben egy saját, gyermekkori élményére visszaemlékezve András elmesélte azt az esetet, amikor egyszer büntetésből a sarokba, kukoricára térdepeltették, akkor onnan akkor sem állt fel, amikor már letelt volna a büntetés ideje...

El kell fogadni, hogy a világ annyira gazdag, annyi jó dologgal van tele. ha valaki azt mondja, hogy az őt körülvevő világban semmi érdekes sincs, akkor az hazudik. Az unalom egy olyan állapot, amikor az ember vár arra, hogy valaminek vége legyen. A közönséghez szólva Feldmár András azt ajánlotta fel, hogy aki a helyszínen ülők közül úgy érzi, hogy unatkozik, az nyugodtan elmehet. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy mindenki maradt a helyén...     

Az előadás következő része a trauma fogalmát járta körül, amely András szerint az az állapot, amikor az ember úgy érzi, hogy nincs hová menekülnie, nem ő választotta azt az élményt, amiben része van. Sok gyerek azonban nem tud menekülni, számukra fegyház a család. Szerencsés kivételek viszont az olyan gyermekek, akiknek olyan otthona van, ahová mindig mennének. Folytatva a gondolatot, azt is megtudtuk, hogy az iskola is egy fegyház, ahol nem veszik komolyan a gyerekeket. Az az igazi, ha valaki észreveszi, hogy mire is figyel a gyerek olyankor, amikor éppen semmire sem kell figyelnie. Akkor mutatkozik meg a benne rejlő igazi ember. Ha egy gyermek úgymond börtönben nő fel, akkor elveszti az izgalmat, hogy milyen szeretne lenni. Ha az ember megfigyeli a gyerekeket, akkor meg lehet állapítani, hogy unatkozó gyerek nincs. Már a legkisebbek is lelkesek, izgatottak. Amennyiben a szülő ettől megijed, akkor azt a gyerek megérzi, és a szülő félelmét összekeveri a saját izgalmával. Ezért később az új, ismeretlen dolgoktól nem izgatott lesz, hanem félni kezd azoktól. A megoldás az, hogy amitől valaki fél, azt kell csinálnia, mert ott van eldugva a valódi izgalom.

Az élet veszélyes, a halál biztonságos, folytatta Feldmár András az előadást. A félelem megkeseríti az életet, ezért inkább unatkozunk, de biztonságban érezzük magunkat. Ekkor viszont a védekezésben halunk meg. Minél sebezhetőbb valaki, annál izgalmasabb az élete. 

Az életkedvről szólva, beszélve Feldmár András megosztotta a hallgatóság tagjaival, hogy mennyire érdekli őt a pszichoszomatika, ami az a terület, ahol a lélek és a test egy. Ha valaki beteg, akkor nem tudja, hogy annak lelki vagy testi okai vannak, bár mindkettő egyaránt lehetséges...        

Az előadás végén a barátságról is hallhattunk néhány gondolatot, melyek közül kiemelkedik, hogy úgy lehet megtudni, kik az ember igazi barátai, ha elmondjuk nekik, mit akarunk. Aki segít, az valóban igaz barát.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az élet minden pillanatban hozhat valami jót, folytatta András az előadást. Ennek alátámasztására elmesélt egy történetet, egy költő-íróról, aki felakasztotta magát. A boncolás megállapította, hogy a halál beálltának ideje kb. 14.00 óra lehetett. A lépcsőházban, ahol a férfi élt, a postás rendszerint 16.00 óra körüli időben kézbesítette a leveleket. A halála napján a postaláda több levelet tartalmazott. Egyebek között érkezett egy levél, melyben egy színházigazgató arról értesítette őt, hogy az általa beküldött darabot színpadra vinnék, ráadásul őt kérték fel a rendező szerepére. A történtek előtt tőle külön költöző feleség is küldött egy levelet, melyben leírta, mennyire szereti őt, és ha a férfi akarja, akkor visszamenne hozzá. Jött egy levél továbbá a kiadójától, aki arról tájékoztatta, hogy nemcsak az új verseskötetét szeretnék kiadni, de egyben fel is kérik őt arra, hogy állítsa össze a válogatott verseit tartalmazó kötetet. Az eset rövid tanulsága, hogy amennyiben valaki öngyilkos akar lenni, az mindenképpen várja meg a postást, zárta le a sztorit András, ezzel együtt tény, hogy soha nem szabad feladni, mindig előre kell tekinteni, hisz az élet bármikor hozhat olyan változásokat, amelyek kellemesen érintik az embert.

Ezt követően Feldmár András a közönség kérdéseire válaszolt, hol komolyan, hol humorral átszőve, de a tőle megszokott őszinteséggel és hihetetlen gyorsan reagálva a hozzá intézett kérdésekre. Habár életének csak egy kis részét tölti hazánkban, mégis rendkívül jól átérezve fogalmazta meg jelenlegi helyzetünket, amikor azt mondta, hogy a jelenkori Magyarországra  jellemző a szegénység, ami azzal jár együtt, hogy az emberek egyre türelmetlenebbek, több az egymás felé irányuló rosszindulat. "Minél szegényebb, elnyomottabb egy csoport - fogalmazta meg. -, annál rosszabbul bánnak a tagjai egymással."  
 

***

Személy szerint bízom benne, hogy a helyzet javulni fog, és mi, magyar emberek, többet figyelünk egymásra. Bár... ha jól meggondolom, akkor valójában már azzal is elégedett lennék, ha azon kevés emberre több figyelmet tudnék fordítani, aki számomra tényleg fontos. A többiek pedig... aki élni akar, az éljen úgy, hogy számára az jó legyen, az élete ne legyen unalommal teli. Aki meg meg akar halni, az dögöljön meg...  
                  

 

Feldmár András látogatása a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben

A mai délelőtt folyamán az „Olvasáskultúra fejlesztése a reintegráció megalapozásában, új társadalmi csoportok bevonása a könyvtár használatába” című,TÁMOP-3.2.4.A-11/1-2012-0075 azonosítószámú projekt keretén belül ismét egy illusztris vendéget köszönthettünk a Szt. Mihály Kápolna falai között, Feldmár András személyében. 

Az egyébként Kanadában élő világhírű pszichoterapeuta néhány hetes magyarországi tartózkodása során feltétlenül fontosnak tartotta, hogy ellátogasson a Balassagyarmati Fegyház és Börtönbe, ahol a Feldmár Intézet munkatársainak vezetésével már második éve működik a fogvatartotti Mesekör.

Ahogy a bemutatkozás során elhangzott, Feldmár András most jobban izgul, mint a múlt hét végén a Lurdy Házban megtartott két napos előadásán, ahol alkalmanként ezerötszáz ember előtt osztotta meg gondolatait. Majd azon nyomban felhatalmazta a jelen lévő fogvatartottakat, hogy az előadás során akármikor megzavarhatják őt kérdéseikkel, mert akkor legalább arról esik majd szó, ami őket érdekli.


Visszautalva a Budapesten megrendezett előadásokra, melyek címe "Most vagy soha" volt, Feldmár András elmondta, hogy a most és a soha kritikus pillanatok. Olyan pillanatok, amikor minden, az egész élet megváltozhat. Ezzel együtt minden pillanat kritikus. Viszont minden szokástól meg lehet szabadulni.

A rácsok mögött is igaz az a gondolat, hogy az ember alapvetően szabadságra van ítélve. Nem lehet, hogy valaki nem szabad. Még egy olyan szituációban is van választási lehetősége az embernek, amikor egy pisztolyt nyomnak a homlokához, és azt mondják neki: pénzt vagy életet! Az ember még ekkor is választhat. 

Az előadás első részében Feldmár András személyes életeseményeken keresztül mutatta be a jelenlévő fogvatartottaknak, hogy számára mik voltak a legjelentősebb "most vagy soha"-élmények. Elmesélte, hogy annak idején milyen kalandos úton hagyta el Magyarországot, és hogyan jutott el Bécsbe. A jelenlévők megtudhatták, hogy ott volt alkalma először megtekinteni belülről egy börtönt, mert több napos ébrenlét után két rendőrnek köszönhetően egy bécsi börtönben aludhatta ki magát, két gyilkossal összezárva. Ezt követően rövid angliai kitérő után, a Vöröskereszt segítségével érkezett meg Kanadába. Mint mondta, számos spontán dolog történik az ember életében, amik alakulhatnak jól és rosszul, de aki túl akar élni bizonyos helyzeteket, annak kreatívnak kell lennie, még ha az nem is minden esetben jár együtt azzal, hogy törvényes is egyben. Ha sikeres, akkor összejön, ha nem, akkor elkapják.

A budapesti előadásokon elhangzottakat felidézve, Feldmár András elmesélte egy nő történetét, aki tigrisek elől menekülve egy szakadékhoz futott. A mélységhez érve belekapaszkodott egy indába, és elkezdett lefelé mászni. Ekkor vette észre, hogy a mélyben is tigrisek várják, ráadásul egy egér jelent meg, ami hozzálátott az inda harapdálásához. Ebben a pillanatban a nő jobbra nézet, és meglátott a kövek között egy szem szamócát. Mit csináljak? - gondolta a nő, és az egyetlen dolog, aminek értelmét látta az volt, hogy megeszi a szamócát. Az életünk során mind így vagyunk. Megszületünk, mögöttünk ott vannak a tigrisek. Tudjuk, hogy egyszer meghalunk, tehát előttünk is ott vannak a tigrisek. Közben bármikor betegek lehetünk, tehát az egér is jelen van. Épp ezért, ha szamócát találunk, akkor együk azt meg!

Abban az esetben, ha az ember élete során eltér az úttól, akkor jöhetnek váratlan dolgok, melyek akár félelmetesek is lehetnek, de nem lehet tudni, hogy mi fog történni. Ami megtörtént, azt már nem lehet megváltoztatni. A jövő meg nem látható. Ezért csak a jelen pillanat van, csak arra lehet hatásunk.

A következő részben a jelenlévő fogvatartottak kaptak lehetőséget arra, hogy kérdéseket tegyenek fel Feldmár Andrásnak. A helyszín és a közönség összetétele ismeretében talán nem meglepő, hogy az első kérdező egy visszatérő álmáról kérdezett, amelyben kommandósok mennek érte, letartóztatják, és börtönbe kerül. Az érintett elítélt elmondta, hogy a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben jól érzi magát, legalábbis a körülményekhez képest, de álmaiban néha attól tart, hogy egyszer jön valaki, aki azt mondja neki, hogy elszállítják innen.

A válaszban Feldmár András egyebek közt elmondta, hogy ha ő azt álmodná, hogy egy számára megfelelő, jó helyzetből valaki kirántaná és egy rosszabb helyzetbe kerülne, akkor azt érezné, hogy tehetetlen, valamit el kell tűrnie. Ezzel kapcsolatban említette meg a születést, mint az első ilyen jellegű élményt. Az anyaméhben ugyanis az ember egyfajta börtönben volt, de ott jó volt neki, mert meg volt mindene, biztonságban érezte magát. Aztán a születése pillanatában mindenki elkezd kapálózni, hogy mi is történik vele. Ezért jó hely a börtön, mert itt megvan a védőburok. Az a fajta védőburok, amiben például a Mesekör is dolgozik.

A továbbiakban szó esett még különféle családon belüli problémákról, a szülők felé irányuló megfelelési kényszerről, illetve megtudhattuk, hogy két fontos dolog kell ahhoz, hogy az ember élni tudjon: a bizalom és az igazságosság. Bár utóbbival kapcsolatban Feldmár András megemlítette, hogy az igazságosság nem is létezik. Van szavunk rá, de igazságosság még sincs, mert ha lenne, akkor nem beszélnénk róla.


Azt hiszem, hogy azok az elítéltek, akik részt vehettek a programon, rengeteg olyan gondolattal, élménnyel lettek gazdagabbak, amelyek talán elgondolkodtatják őket, és pozitív hatással lesznek a jövőjükre. Arra az időre, amikor a mostani védőburkot elhagyva ismét szabad emberek lesznek. De mint tudjuk, a jövőt nem ismerjük, ezért aztán a mindenkori jelenünk döntései azok, amelyek meghatározzák a sorsunkat. Mi mást kívánhatnék hát a végén, mint jó döntéseket mindenkinek...