Élet a börtönévek után... - gondolatok Otis Johnson története kapcsán

„Az életem, miután 44 évet letöltöttem a börtönben…” – valahogy így lehetne lefordítani annak a videónak a címét, ami a közelmúltban bejárta a világot. Otis Johnson 25 évesen került börtönbe, ahonnan 69 évesen, 2014 augusztusában szabadult. A hosszú tartamú, negyvennégy éves szabadságvesztés büntetést a férfi emberölés miatt kapta, egy rendőrgyilkosság elkövetését követően. A szabadulás ideje eredetileg korábbra esett volna, azonban mielőtt elhagyhatta volna a bv. intézetet, még le kellett töltenie egy nyolc hónapos büntetést, amit még egy tizenhét éves korában elkövetett bolti lopás kapcsán kapott.      

A férfi társadalmi visszailleszkedésének, a mai modern világba való kikerülésének története kiemelt figyelmet kapott. Johnson az Egyesült Államok lakosságának csak egy rendkívül csekély hányadát reprezentálja. A volt elítélt szabadulását megelőző esztendőben, 2013-ban megközelítőleg 3900 olyan személy szabadult, aki legalább húsz év tartamú szabadságvesztés büntetést töltött le, ami kevesebb, mint az abban az évben szabaduló összes fogvatartott 0,7%-a.  

Ennek ellenére Johnson és a hozzá hasonló korú elítéltek helyzete mindenképpen kiemelt figyelmet érdemel. A több évtizedes fogva tartásból és a társadalomtól való elkülönítésből való szabadulás után az ilyen személyek helyzete és szükségletei teljesen különbözőek a náluk fiatalabb ex-bűnözőkétől. Az érintettek mentális és egészségügyi problémákkal rendelkeznek, illetve a hosszú tartamú bebörtönzés után a megküzdési stratégiáik hiánya és más mellékhatások is napvilágra kerülhetnek.

A társadalomba való visszakerülés számtalan idegen, ismeretlen dologgal szembesíti a szinte életfogytig tartó szabadságvesztésből szabaduló személyeket. Otis Johnson túlélési stratégiája az, hogy előre tekint, nem pedig vissza, a múltba. Mindeközben persze számtalan tanulnivalója van, hiszen a rácsok mögött eltöltött negyvennégy év alatt sok minden változott, sok minden olyan átalakulás történt, melyekről csak a televízióból vagy még onnan sem értesülhetett.     

A börtön egy speciális közeg, ahol a szabályozásnak megfelelően történik minden. A fogvatartottaknak vannak jogaik, vannak kötelezettségeik, és vannak lehetőségeik. Ezzel együtt tény, hogy mindent áthat az írott és íratlan szabályok rendszere. A házirend és a napirend meghatározza a fogvatartottak életének szinte minden pillanatát. Ennek ismeretében valóban felmerülhet a kérdés, hogy egy fogvatartott mennyire érezheti magát a társadalom részének, illetve milyen mértékben tervezhet a jövőre nézve. Nem könnyű kérdések, nem könnyű válaszok. Különösen nem olyan elítéltek esetében, akik úgy várják a közelgő szabadulásukat, hogy a civil életben nem számíthatnak érdemi segítségre, nem várja őket család, nem várja őket támogató közeg.

Annak idején mindig azt mondtam, hogy minél hosszabb tartamú szabadságvesztés büntetést tölt valaki, annál nagyobb az esélye annak, hogy a kinti kötelékek lazulnak, családtagjaik, barátaik irányukba támasztott érzelmei halványulnak, ne adjisten elmúlnak. A beilleszkedés nem lesz egyszerű, ráadásul az élet nagyon gyorsan elrohan mellettük. Olyannyira, hogy ezt a börtönévek során talán észre sem veszik. A szabadulást követően aztán már-már sokkhatásként éri őket az a számtalan változás, ami a büntetés töltése alatt bekövetkezett…

Emlékszem, amikor egy hosszú ítéletes, afféle „jó tanuló, jó sportoló” elítélt a szinte kifogástalan bv. intézeti magatartása elismeréseképpen ideiglenes eltávozási lehetőséget kapott. A kimaradás letelte után rendben, pontos időben visszatért a börtönbe, majd a következő munkanapon beszámolt tapasztalatairól. Arról, hogy miképpen hatott rá az, hogy eljutott a Tesco-ba. Annak idején, a börtönbe kerülése előtt ekkora üzletek még nem voltak, így az ideiglenes távollét során nem igazán tudta, mit kell kezdenie a helyzettel. Mint mesélte, egy darabig félreállva nézte, hogy mit csinálnak az emberek, és csak azt követően mert ő is belépni a vásárlótérbe, hogy a megfigyelés útján tapasztalatokat szerzett. És ez csak egy számára ismeretlen helyzet volt. Aztán következett a postai ügyintézés, amikor az automatából sorszámot kellett húznia, hogy egy ügyintézőhöz jusson. És a szabad élettel, a külvilággal való ismerkedés itt nem ért véget. Újdonság erejével hatott rá a „konzerves” sör, a mobiltelefon, és számos más egyéb, a szabad átlagemberek számára teljesen hétköznapi, átlagos dolog.

Az előbbiekben vázolt nehézségek mellett a szabadulóknak egyebek mellett meg kell ismerkedniük a kézzel fogható pénz vásárló értékével, meg kell tudniuk beosztaniuk azt. Fontos, hogy a börtönbeli szabályok kint már nem érvényesek, legalábbis nem olyan mértékben, mint a zárt világban. A volt elítélteknek meg kell tanulniuk úgy viselkedni, mint egy „normális” embernek. Úgy, hogy ne látszódjon rajtuk, honnan jöttek. Visszagondolva talán még mókásnak is tűnhet az a szituáció, amikor egy komolyzenei rendezvényen való részvétel céljából csoportos kimaradásra kísértem néhány fogvatartottat. Civilben voltak, a letéti zsákban tárolt ruhájukat a mosodában kitisztíttattam, így azokat kivasalva, illatosan kapták meg. Megborotválkoztak, megfürödtek a kimaradás előtt, alapvetően ápoltak voltak, lehetőségeikhez mérten az intézeti üzletben beszerezhető dezodorokkal is beillatosították magukat. Szóval teljesen úgy néztek ki, mint bárki az utcáról. Aztán kiléptünk a bv. intézet kapuján, és a fogvatartottak azonnal kettes sorokba rendeződtek, és szó nélkül várták az utasítást, hogy mit tegyenek. Az elvegyülés, a beilleszkedés itt kezdett megnehezülni…

Azt gondolom, hogy a szabadulásra való felkészítés folyamatába több olyan kézzel fogható, gyakorlatias ismeretet is célszerű beiktatni, beilleszteni, ami a valódi beilleszkedést segíti, ami csökkenti azon mozzanatok számát és bekövetkezési esélyét, ami alapján azonnal feltűnik, hogy valaki a rácsok mögül érkezik. Biztos vagyok benne, hogy a gyakorló szakemberek ennek meg fogják találni a megfelelő megoldását, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy vannak és lesznek olyan elítéltek, akik számára nemcsak a szabadulás pillanata következik be egyszer, hanem az új élet, a valódi újrakezdés pillanata is. Egy olyan időszak köszönt rájuk, amikor felvállalhatják a múltjukat, de azzal képesek szakítani, és képesek előre tekinteni.     

Mindentől függetlenül, ha valaki még nem látta volna, itt a hivatkozott video:

    

        

Színház a rácsok mögött - egy mexikói példa...

(Forrás: http://www.theguardian.com/cities/2015/nov/11/prison-players-theatre-gave-me-back-my-liberty-a-job-and-a-family-i-had-lost)

Amint azt a blog régi-új olvasói jól tudják rólam, a rácsok mögötti színjátszás – hangsúlyosan nem színjáték… :) –, a fogvatartottak bevonásával nemcsak a szabadidő hasznos eltöltése, de ennél sokkal inkább hangsúlyosan a családi kapcsolataik erősítése, helyreállítása érdekében működtetett mesekörök kérdése már viszonylag hosszabb ideje foglalkoztat engem. A drámapedagógiai módszerekkel, zenei aláfestéssel megtámogatott előadások pozitívumait nem lehet elvitatni. A családi beszélők keretében előadott, saját ötletek és megélések alapján ihletett színdarabok megtekintése során látott őszintén csillogó hozzátartozói tekintetek, a gyermekek átszellemült arca még az én kérges szívemet is megérintik, ezeken az alkalmakon elhiszem, hogy tartós változások, kisebb fajta csodák következhetnek be a színjátszók és családtagjaik életében. És hasonló érzésekkel viszonyulok például az újkori – rácsok mögötti – egri nők által cd-re mondott és gyermekeiknek, szeretteiknek átadott mesékhez, azok kapcsán is azt gondolom, hogy egy angliai sikersztori nagyszerűen megvalósított hazai adaptációjának és az ebben közreműködő nagyszerű szakembereknek köszönhetően minden szempontból a reintegrációt segítő, a családon belüli károk helyreállítását szolgáló programot ismerhetnek meg azok, akik testközelből láthatták a meseterápiát.

A bv. intézeteken belül működő mini színházak, színjátszó csoportok hasznát tehát nem lehet vitatni, különösen akkor nem, ha elhivatott szakemberek, nemcsak tehetséges, de igazán tenni akaró civilek közreműködnek a megvalósításban. A hazai példák mellett érdeklődéssel viszonyulok a külföldi gyakorlatokra is, bár az utóbbi időben nem jut annyi időm a kíváncsiságom kielégítésére, mint azt szeretném. Néhány nappal ezelőtt egy mexikói példáról olvastam, és úgy gondolom, hogy az is érdemes a bemutatásra. Ahogy az ottani közreműködő fogvatartottak egyike mondta: „a színház adta vissza a szabadságomat, a munkámat és a családomat, amit elveszítettem”. A közismerten túlzsúfolt, nem minden szempontból megfelelő elhelyezési körülményeket biztosító mexikói börtönökről sokkal inkább a Mel Gibson nevével fémjelzett Börtönregény című filmből (Get the Gringo, 2011) is megismert káosz és korrupció juthat eszünkbe, semmint az, hogy az ott fogva tartott elítéltek a színészet segítségével próbálják meg visszanyerni emberi méltóságukat és lebontani a külvilág felé az őket nemcsak fizikai értelemben körülvevő falakat.  

A mai írásom alapjául szolgáló történet a Santa Martha Acatitla nevű börtönben játszódik, amely egyike Mexikóváros hét büntetés-végrehajtási intézetének. Mintegy háromezer elítélt tölti itt jól megérdemelt szabadságvesztés büntetését, az elkövetett bűncselekmények között az emberölés, a nemi erőszak, az emberrablás és a fegyveres rablás egyaránt megtalálható. A hétvégeken, egészen pontosan a szombati napokon, a húszfős színjátszó társulat három darabból álló repertoárjának egyikét a közösség civil tagjai előtt mutatja be. Az érintettek esetében az ítéleti tartam húsz és nyolcvanhét év közé esik, ami azt mutatja, hogy itt azért nem pitiáner bűnözőkről beszélünk, közülük egyesek nagy valószínűséggel soha nem fognak a szabad életben beleszippantani a levegőbe…

Az egyik darab az „El Mago Diaz”, azaz „Az Isten varázsló”, ami nem más, mint az „Óz, a nagy varázsló” című közismert darab börtönre adaptált változata, egyebek mellett olyan arrafelé aktualitással bíró témákat is feldolgoz, mint a 2014-ben ismeretlen körülmények között eltűnt 24 diák bűnügye, vagy éppen a kétszer is sikeres szökést megvalósító „El Chapo” Guzman nevű hírhedt drogbáró története. Az amatőr színészek felkészítésében egy igazán jó helyismerettel rendelkező úriember, Javier Cruz is közreműködik. A férfi kezdetektől fogva a társulat tagja, annak idején még akkor kapcsolódott be a tevékenységbe, amikor saját, tizenhat éves börtönbüntetését töltötte. Szabadulását követően egyfajta tapasztalati munkatársként, civil önkéntes segítőként kezdett el foglalkozni korábbi társaival, a társadalmi visszailleszkedést segítő eszközként tekintve a programra.  

Az előadások napján egyébként nemcsak független civilek keresik fel a büntetés-végrehajtási intézetet, hanem látogatóba érkező hozzátartozók is, hogy e tekintetben némi párhuzamot vonjak a balassagyarmati mesekör előadásaival. Mint ahogy az is, hogy a saját tervezésű díszletek között zajló előadást a szintén fogvatartottakból verbuvált zenekar kíséri. Érdekes kezdeményezés ez is, ha tehetném, minden bizonnyal megtekinteném azt, ahogy a mexikói elítéltek egyike által megszemélyesített Dorothy végigballag a jól ismert sárga téglás úton…

Mint írtam, a társulat három előadást vitt színre: a „Pánik Kabaré” című darab Alejandro Jodorowsky chilei szerző munkájának adaptációja, ebben a fogvatartottak az egyéniségüket, személyiségüket vizsgálják, olyan kérdésekre válaszolva, hogy „Kik vagyunk?” vagy „Hol vagyunk?”. A Shakespeare-féle „III. Richard” 3.0 börtönadaptációja a tetteiket, előéletüket vizsgálja, a „Miért vagyunk itt?” című kérdésre választ keresve, kiegészítve mindezt azzal, hogy mik a belső motivációik korábbi és aktuális tetteik kapcsán. Az „Isten varázsló” című előadásban a fogvatartottak a társadalomban elfoglalt helyüket keresik, a társadalom által rájuk gyakorolt nyomásra és az eközben meghozott döntéseikre figyelemmel.     

Hm… érdekes és hasznos gondolatok. És az előadás vége is pozitív üzenettel bír: végső, megrendítő monológjában Dorothy elutasítja a varázsló csábító ajánlatát, nem a kastélyt, a luxusautót és a pénzt választja, hanem legmélyebb vágyát fogalmazza meg. Azt, hogy hazatérjen az otthonába, ahol édesanyjával és két fiával élhet…

Kié lesz a SozialMarie 15 díja?

A SozialMarie pályázatról...

2015-ben immár tizenegyedik alkalommal kerestük a legjobb társadalmi innovációs projekteket. A pályázati időszak 2015. január 27-ig tartott, és idén is nagy sikerrel, 300 jelentkezővel zárult. Mindenkinek köszönjük a részvételt!

Február 10-én a közönségszavazással folytatjuk, február 18-ig ismét szavazhat kedvenceire. 

Közönségszavazás 2015

A SozialMarie pályázaton induló projektek 2012 óta nemcsak a 15 díj valamelyikét, hanem a közönségdíjat is elnyerhetik. A három közönségdíjat a SozialMarie hatósugarába tartozó három országban hirdetjük meg, azaz Ausztriában, Magyarországon és Csehországban. 

Szavazni 2015. február 10-e és 28-a között lehet a SozialMarie közönségdíj oldalán.

Mesekör a börtönben

A Mesekör program keretében a börtönben fogvatartott apák saját életük élményeit dolgozzák fel dramatizált mesékké, melyeket saját maguk rendeznek, megzenésítenek, majd rendkívüli családi beszélő keretében évente kétszer, Karácsonykor és Húsvétkor előadják a gyermekeiknek. A program erősíti a családi kapcsolatokat és erősíti a szociális és javítja a szociális és integrációs kompetenciákat.

B-Terv 

 A börtönviseltek társadalmi integrációját támogató projekt személyre szabottan teremti meg azt az átmenetet, amely alapot adhat az újrakezdésre, és felülírhatja a visszaesés forgatókönyvét. A büntetés-végrehajtási rendszerből frissen szabadult, családjukhoz visszatérni nem tudók számára olyan közösséget hoz létre, amelyben a szégyentől, előítéletektől mentes, asszertív kommunikáció gyakorolható. 

Tehetség a rácsok mögött

A mai képek arról adnak bizonyságot, hogy a  rácsok mögött is ott vannak azok az ösztönös tehetségek, akik erről a képességükről talán nem is tudtak korábban. Egykor magam is találkoztam olyan elítéltekkel, akik a börtönben ébredtek rá arra, hogy valami olyan képességnek, tudásnak a birtokosai, ami kiemeli őket a többiek közül. Erre azonban csak későn, a rácsok mögött ébredtek rá. Vajon mi lett volna, ha még a civil életben felismerik tehetségüket, illetve valaki felfigyel erre. Gyakorló büntetés-végrehajtási szakemberként szinte mindenki azonnal tudna mondani egy-két olyan fogvatartottat, aki kiválóan fest, rajzol, nagy tehetsége van a színjátszáshoz, jól zenél, de ezekre a képességekre korábban nem figyelt fel sem ő maga, sem a környezete. És börtönből szabadulva baromi nehéz az újrakezdés. Ismertem olyat, akinek sikerült, de még több olyat, akinek nem. Nemrég beszéltem valakivel, aki a szabadulása előtt attól tartott, hogy mi lesz akkor, ha kilép a börtön kapuján. Mert az emberek biztosan meg fogják őt nézni, figyelni fogják, tudják majd, hogy honnan jött. Lószart... Az élet beigazolta a várakozásaimat, amint egy későbbi találkozás során az érintett elmondta, hogy félelmeivel ellentétben nem igazán vették őt észre, nem igazán foglalkoztak vele. Mert ilyen a világ. Rohanunk, dolgozunk, tervezünk, baromi kevés időt és figyelmet szentelünk egymásra. És jó esetben kurvára nincs ráírva valakire, hogy a börtönből jött. Az elég nagy baj lenne, a rendszer, a bv. szervezet erős kritikája, ha a fogvatartottak nemcsak képletesen, hanem a szó konkrét értelmében stigmatizáltak lennének, rajtuk lenne a bélyeg, a jel, ami azt mutatná, hogy honnan jöttek. Szerencsére ez nincs így, szerencsére akad több olyan volt fogvatartott, akinek az élete úgy alakul, hogy akár pici sikerként is értékelhető a szabadulás utáni sorsuk. Jó lenne, ha minél többen lennének így, jó lenne, ha minél több visszajelzést kapnának kollégáim, hogy tudják, munkájuk nem hiábavaló... 

A következő képekről röviden annyit, hogy szintén Tiszalökön lőttem őket, mert mint mondtam, tehetségek mindenhol vannak. Csak minél több helyen észre kell őket venni, feladatot adni nekik, hogy a szabadidejüket hasznosan, kreatívan töltsék, alkotva, elismerést kapva, hátha elhiszik, hogy nekik is sikerülhet az, hogy a szabadulásuk után észrevétlenül vissza tudjanak illeszkedni a kintiek közé...       

Ma van életed első napja! - A Philadelphia Egyesület

A Philadelphia Egyesület egy lelkes szakember gárdából, volt fogvatartottakból, hozzátartozókból és nemcsak beszélni, hanem tenni is akaró civilekből álló közösség, akik a következő mottót írták ki képzeletbeli zászlajukra:

Aki kijön a börtönből már letöltötte a büntetését.  

A mondattal mindenképpen egyet lehet érteni, a volt fogvatartottak sikeres visszailleszkedése ugyanis mindannyiunk közös érdeke, az, hogy valaki ne kerüljön ismételten vissza a rácsok mögé, képes legyen a norma- és jogkövető együttélésre, össztársadalmi érdekként is felfogható.  

A gyakorlat sajnos azt mutatja, hogy sokan szinte egész életüket zárt rendszerben töltik. Számos negatív példát látunk arra, hogy az állami gondozás után egy ember a fiatalkorúak börtönébe kerül, ahonnan esetenként egyenes út vezet a felnőttek börtönébe. Hogy egy ember elhiggye, hogy szabad is lehet, hogy az életének nem kell, hogy örökké meghatározója legyen a totális rendszer uralma, ahhoz sok-sok foglalkozásra, beszélgetésre, terápiára, coachingra és őszinte barátokra van szükség.

A Philadelphia Egyesület küldetése a hatékony szolidaritás.

Jogászokat, egészségügyi dolgozókat, szociális munkásokat, mentorokat, pedagógusokat, terapeutákat, munkaügyi szakembereket keresünk önkéntes csapatunkba, akik vállalják, hogy a szabadultakat kísérik és támogatják a szabadulás utáni hónapokban, ami egy igen nehéz időszak. Mint az egyesület honlapján olvasható: „Hisszük és valljuk, hogy az összefogás, a személyre szabott figyelem segíti a volt fogvatartottat, hogy helyes döntéseket hozzon. Tudjuk, mert kiszámoltuk, hogy minden adófizető állampolgár jobban jár, ha integrációs programba kerülnek az adóforintok, mint ha börtönökre költenénk. Helyén van az eszed és a szíved? Vegyél részt a munkánkban!”

Az önkéntesek a honlapon keresztül jelentkezhetnek, ha segítséget kívánnak nyújtani a Philadelphia Egyesületnek, melynek társszervezetei a Feldmár Intézet és a Tévelygőkért Alapítvány.

A honlap itt érhető el: Philadelphia Egyesület (klikk!)