2015. november 13., péntek

Színház a rácsok mögött - egy mexikói példa...









Amint azt a blog régi-új olvasói jól tudják rólam, a rácsok mögötti színjátszás – hangsúlyosan nem színjáték… :) –, a fogvatartottak bevonásával nemcsak a szabadidő hasznos eltöltése, de ennél sokkal inkább hangsúlyosan a családi kapcsolataik erősítése, helyreállítása érdekében működtetett mesekörök kérdése már viszonylag hosszabb ideje foglalkoztat engem. A drámapedagógiai módszerekkel, zenei aláfestéssel megtámogatott előadások pozitívumait nem lehet elvitatni. A családi beszélők keretében előadott, saját ötletek és megélések alapján ihletett színdarabok megtekintése során látott őszintén csillogó hozzátartozói tekintetek, a gyermekek átszellemült arca még az én kérges szívemet is megérintik, ezeken az alkalmakon elhiszem, hogy tartós változások, kisebb fajta csodák következhetnek be a színjátszók és családtagjaik életében. És hasonló érzésekkel viszonyulok például az újkori – rácsok mögötti – egri nők által cd-re mondott és gyermekeiknek, szeretteiknek átadott mesékhez, azok kapcsán is azt gondolom, hogy egy angliai sikersztori nagyszerűen megvalósított hazai adaptációjának és az ebben közreműködő nagyszerű szakembereknek köszönhetően minden szempontból a reintegrációt segítő, a családon belüli károk helyreállítását szolgáló programot ismerhetnek meg azok, akik testközelből láthatták a meseterápiát.



A bv. intézeteken belül működő mini színházak, színjátszó csoportok hasznát tehát nem lehet vitatni, különösen akkor nem, ha elhivatott szakemberek, nemcsak tehetséges, de igazán tenni akaró civilek közreműködnek a megvalósításban. A hazai példák mellett érdeklődéssel viszonyulok a külföldi gyakorlatokra is, bár az utóbbi időben nem jut annyi időm a kíváncsiságom kielégítésére, mint azt szeretném. Néhány nappal ezelőtt egy mexikói példáról olvastam, és úgy gondolom, hogy az is érdemes a bemutatásra. Ahogy az ottani közreműködő fogvatartottak egyike mondta: „a színház adta vissza a szabadságomat, a munkámat és a családomat, amit elveszítettem”. A közismerten túlzsúfolt, nem minden szempontból megfelelő elhelyezési körülményeket biztosító mexikói börtönökről sokkal inkább a Mel Gibson nevével fémjelzett Börtönregény című filmből (Get the Gringo, 2011) is megismert káosz és korrupció juthat eszünkbe, semmint az, hogy az ott fogva tartott elítéltek a színészet segítségével próbálják meg visszanyerni emberi méltóságukat és lebontani a külvilág felé az őket nemcsak fizikai értelemben körülvevő falakat.  



A mai írásom alapjául szolgáló történet a Santa Martha Acatitla nevű börtönben játszódik, amely egyike Mexikóváros hét büntetés-végrehajtási intézetének. Mintegy háromezer elítélt tölti itt jól megérdemelt szabadságvesztés büntetését, az elkövetett bűncselekmények között az emberölés, a nemi erőszak, az emberrablás és a fegyveres rablás egyaránt megtalálható. A hétvégeken, egészen pontosan a szombati napokon, a húszfős színjátszó társulat három darabból álló repertoárjának egyikét a közösség civil tagjai előtt mutatja be. Az érintettek esetében az ítéleti tartam húsz és nyolcvanhét év közé esik, ami azt mutatja, hogy itt azért nem pitiáner bűnözőkről beszélünk, közülük egyesek nagy valószínűséggel soha nem fognak a szabad életben beleszippantani a levegőbe…




Az egyik darab az „El Mago Diaz”, azaz „Az Isten varázsló”, ami nem más, mint az „Óz, a nagy varázsló” című közismert darab börtönre adaptált változata, egyebek mellett olyan arrafelé aktualitással bíró témákat is feldolgoz, mint a 2014-ben ismeretlen körülmények között eltűnt 24 diák bűnügye, vagy éppen a kétszer is sikeres szökést megvalósító „El Chapo” Guzman nevű hírhedt drogbáró története. Az amatőr színészek felkészítésében egy igazán jó helyismerettel rendelkező úriember, Javier Cruz is közreműködik. A férfi kezdetektől fogva a társulat tagja, annak idején még akkor kapcsolódott be a tevékenységbe, amikor saját, tizenhat éves börtönbüntetését töltötte. Szabadulását követően egyfajta tapasztalati munkatársként, civil önkéntes segítőként kezdett el foglalkozni korábbi társaival, a társadalmi visszailleszkedést segítő eszközként tekintve a programra.  




Az előadások napján egyébként nemcsak független civilek keresik fel a büntetés-végrehajtási intézetet, hanem látogatóba érkező hozzátartozók is, hogy e tekintetben némi párhuzamot vonjak a balassagyarmati mesekör előadásaival. Mint ahogy az is, hogy a saját tervezésű díszletek között zajló előadást a szintén fogvatartottakból verbuvált zenekar kíséri. Érdekes kezdeményezés ez is, ha tehetném, minden bizonnyal megtekinteném azt, ahogy a mexikói elítéltek egyike által megszemélyesített Dorothy végigballag a jól ismert sárga téglás úton…


Mint írtam, a társulat három előadást vitt színre: a „Pánik Kabaré” című darab Alejandro Jodorowsky chilei szerző munkájának adaptációja, ebben a fogvatartottak az egyéniségüket, személyiségüket vizsgálják, olyan kérdésekre válaszolva, hogy „Kik vagyunk?” vagy „Hol vagyunk?”. A Shakespeare-féle „III. Richard” 3.0 börtönadaptációja a tetteiket, előéletüket vizsgálja, a „Miért vagyunk itt?” című kérdésre választ keresve, kiegészítve mindezt azzal, hogy mik a belső motivációik korábbi és aktuális tetteik kapcsán. Az „Isten varázsló” című előadásban a fogvatartottak a társadalomban elfoglalt helyüket keresik, a társadalom által rájuk gyakorolt nyomásra és az eközben meghozott döntéseikre figyelemmel.     



Hm… érdekes és hasznos gondolatok. És az előadás vége is pozitív üzenettel bír: végső, megrendítő monológjában Dorothy elutasítja a varázsló csábító ajánlatát, nem a kastélyt, a luxusautót és a pénzt választja, hanem legmélyebb vágyát fogalmazza meg. Azt, hogy hazatérjen az otthonába, ahol édesanyjával és két fiával élhet…




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése