Amint
azt a blog régi-új olvasói jól tudják rólam, a rácsok mögötti színjátszás –
hangsúlyosan nem színjáték… :) –, a fogvatartottak bevonásával nemcsak
a szabadidő hasznos eltöltése, de ennél sokkal inkább hangsúlyosan a családi
kapcsolataik erősítése, helyreállítása érdekében működtetett mesekörök kérdése
már viszonylag hosszabb ideje foglalkoztat engem. A drámapedagógiai
módszerekkel, zenei aláfestéssel megtámogatott előadások pozitívumait nem lehet
elvitatni. A családi beszélők keretében előadott, saját ötletek és megélések
alapján ihletett színdarabok megtekintése során látott őszintén csillogó
hozzátartozói tekintetek, a gyermekek átszellemült arca még az én kérges
szívemet is megérintik, ezeken az alkalmakon elhiszem, hogy tartós változások,
kisebb fajta csodák következhetnek be a színjátszók és családtagjaik életében.
És hasonló érzésekkel viszonyulok például az újkori – rácsok mögötti – egri nők
által cd-re mondott és gyermekeiknek, szeretteiknek átadott mesékhez, azok
kapcsán is azt gondolom, hogy egy angliai sikersztori nagyszerűen megvalósított
hazai adaptációjának és az ebben közreműködő nagyszerű szakembereknek köszönhetően
minden szempontból a reintegrációt segítő, a családon belüli károk
helyreállítását szolgáló programot ismerhetnek meg azok, akik testközelből
láthatták a meseterápiát.
A
bv. intézeteken belül működő mini színházak, színjátszó csoportok hasznát tehát
nem lehet vitatni, különösen akkor nem, ha elhivatott szakemberek, nemcsak tehetséges,
de igazán tenni akaró civilek közreműködnek a megvalósításban. A hazai példák
mellett érdeklődéssel viszonyulok a külföldi gyakorlatokra is, bár az utóbbi
időben nem jut annyi időm a kíváncsiságom kielégítésére, mint azt szeretném.
Néhány nappal ezelőtt egy mexikói példáról olvastam, és úgy gondolom, hogy az
is érdemes a bemutatásra. Ahogy az ottani közreműködő fogvatartottak egyike
mondta: „a színház adta vissza a szabadságomat,
a munkámat és a családomat, amit elveszítettem”. A közismerten túlzsúfolt,
nem minden szempontból megfelelő elhelyezési körülményeket biztosító mexikói
börtönökről sokkal inkább a Mel Gibson nevével fémjelzett Börtönregény című
filmből (Get the Gringo, 2011) is megismert káosz és korrupció juthat eszünkbe,
semmint az, hogy az ott fogva tartott elítéltek a színészet segítségével
próbálják meg visszanyerni emberi méltóságukat és lebontani a külvilág felé az
őket nemcsak fizikai értelemben körülvevő falakat.
A
mai írásom alapjául szolgáló történet a Santa Martha Acatitla nevű börtönben
játszódik, amely egyike Mexikóváros hét büntetés-végrehajtási intézetének.
Mintegy háromezer elítélt tölti itt jól megérdemelt szabadságvesztés
büntetését, az elkövetett bűncselekmények között az emberölés, a nemi erőszak,
az emberrablás és a fegyveres rablás egyaránt megtalálható. A hétvégeken,
egészen pontosan a szombati napokon, a húszfős színjátszó társulat három
darabból álló repertoárjának egyikét a közösség civil tagjai előtt mutatja be.
Az érintettek esetében az ítéleti tartam húsz és nyolcvanhét év közé esik, ami
azt mutatja, hogy itt azért nem pitiáner bűnözőkről beszélünk, közülük egyesek
nagy valószínűséggel soha nem fognak a szabad életben beleszippantani a
levegőbe…
Az
egyik darab az „El Mago Diaz”, azaz „Az Isten varázsló”, ami nem más, mint az
„Óz, a nagy varázsló” című közismert
darab börtönre adaptált változata, egyebek mellett olyan arrafelé aktualitással
bíró témákat is feldolgoz, mint a 2014-ben ismeretlen körülmények között eltűnt
24 diák bűnügye, vagy éppen a kétszer is sikeres szökést megvalósító „El Chapo”
Guzman nevű hírhedt drogbáró története. Az amatőr színészek felkészítésében egy
igazán jó helyismerettel rendelkező úriember, Javier Cruz is közreműködik. A
férfi kezdetektől fogva a társulat tagja, annak idején még akkor kapcsolódott
be a tevékenységbe, amikor saját, tizenhat éves börtönbüntetését töltötte.
Szabadulását követően egyfajta tapasztalati munkatársként, civil önkéntes
segítőként kezdett el foglalkozni korábbi társaival, a társadalmi visszailleszkedést
segítő eszközként tekintve a programra.
Az
előadások napján egyébként nemcsak független civilek keresik fel a
büntetés-végrehajtási intézetet, hanem látogatóba érkező hozzátartozók is, hogy
e tekintetben némi párhuzamot vonjak a balassagyarmati mesekör előadásaival. Mint
ahogy az is, hogy a saját tervezésű díszletek között zajló előadást a szintén fogvatartottakból
verbuvált zenekar kíséri. Érdekes kezdeményezés ez is, ha tehetném, minden
bizonnyal megtekinteném azt, ahogy a mexikói elítéltek egyike által
megszemélyesített Dorothy végigballag a jól ismert sárga téglás úton…
Mint írtam, a társulat három előadást vitt színre: a „Pánik Kabaré” című darab Alejandro Jodorowsky chilei szerző munkájának adaptációja, ebben a fogvatartottak az egyéniségüket, személyiségüket vizsgálják, olyan kérdésekre válaszolva, hogy „Kik vagyunk?” vagy „Hol vagyunk?”. A Shakespeare-féle „III. Richard” 3.0 börtönadaptációja a tetteiket, előéletüket vizsgálja, a „Miért vagyunk itt?” című kérdésre választ keresve, kiegészítve mindezt azzal, hogy mik a belső motivációik korábbi és aktuális tetteik kapcsán. Az „Isten varázsló” című előadásban a fogvatartottak a társadalomban elfoglalt helyüket keresik, a társadalom által rájuk gyakorolt nyomásra és az eközben meghozott döntéseikre figyelemmel.
Hm…
érdekes és hasznos gondolatok. És az előadás vége is pozitív üzenettel bír:
végső, megrendítő monológjában Dorothy elutasítja a varázsló csábító ajánlatát,
nem a kastélyt, a luxusautót és a pénzt választja, hanem legmélyebb vágyát
fogalmazza meg. Azt, hogy hazatérjen az otthonába, ahol édesanyjával és két
fiával élhet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése