Nincs ennivaló - avagy fogvatartotti gondolatok a szabadulás utáni beilleszkedésről...

Arról, hogy „odakint hampaleg náne!”

"Volt egy kollégám a börtönös munkahelyemen, aki fél éve szabadult 5 évről, valami rablásba csúszott bele az alkoholfüggősége miatt. A negyvenes évei végén járó, alacsony, tömzsi emberkéről van szó, aki a kinti problémái ellenére – elhagyta őt a felesége, gyermekei sem beszéltek vele – jó kedélyű, viccre kész fickó volt, mindig megnevettetett. Egy-két alkalommal beszélgettünk négyszemközt is, komolyabb témákról, így megtudtam róla, hogy egy mélyen érző, sérülékeny személyiség. A szabadulása előtt erős kézfogással búcsúztattam és tiszta szívemből csupa jót kívántam neki, mert tudtam, hogy jobb sorsra érdemes. Ő is elérzékenyülten szorongatta a kezemet és őszintén mondta, hogy mielőbb húzzak el én is a „magas falak” közül.

Azt tudni kell, hogy a börtönvilág olyan csatornákon keresztül értesül a külvilág történéseiről, amikből általában tudunk az ex-társak hogylétéről. Így sajnálkozva vettük tudomásul, azt a hírt is, hogy az élete eléggé sanyarú lett kint, és ebben az ital újra kiemelt szerepet játszott. Már nagyjából el is könyveltem magamban az újabb veszteséget, amikor váratlanul találkoztunk! Sajnos még nem szabadultam, és szerencsére őt sem csukták be újra, de mégis a börtönben futottunk össze, ugyanis még a fogva tartása alatt részt vett egy benti programsorozaton, amelynek a záróakkordjaként visszatért egy közös beszélgetésre a szervezőkkel és az intézet vezetőivel. (Azt hiszem, ezt hívják nyomon követésnek és ebből is mérik a képzés sikerét.) Én pedig az esemény tiszteletére adott rövid, kis műsor egyik résztvevője voltam a nap végén.

Komoly döbbenet volt, amikor megláttam. A pocak lement, az arca megnyúlt és gyűrött lett, sőt már a haját is le kellett volna vágni. Az öltözéke is kívánni valót hagyott maga után és itt nem a divat követésére gondolok, hanem a tisztaságra.

Ennyit öregedni 6 hónap alatt! Egyből üdvözöltem, és persze váltottunk egy pár szót is, de végig tudtam, hogy hazudik. Azt mondta, hogy minden rendben, erdőn dolgozik, nemsokára kiutalnak neki egy önkormányzati lakást és bemutatta azt a házaspárt családjaként, akiknél időlegesen lakik. A beszélgetés közben egyszer sem nézett a szemembe, és amikor a jövendő lakásáról beszélt még ásított is közben, azokhoz hasonlóan, mint akik a zavarukat próbálják leplezni. Mosolyogva bólogattam, de a szívem nehéz volt közben; végtelenül szántam őt.

Félek azonban, hogy az esete nem egyedi. Amitől viszont jobban félek, hogy nemsokára visszakerül a bizonyos „magas falak” közé. Kimegy az ember a szabadulás után az „életbe”, és szembesül a valósággal. Nem az a helyzet, mint ahogyan elképzelte. Nem tud elhelyezkedni, mert a nem börtönviselteknek is nehéz. Nincs pénze, és a családja – már, ha van egyáltalán – sem áll úgy anyagilag, hogy támogathassa. A társadalom, ami elvileg visszavárja a már megjavult elítéltet, nem fogadja be, mert a kereskedelmi médiumokból megállás nélkül az folyik, hogy kit, hogyan és miért öltek meg, kit ütöttek el, raboltak ki, csaptak be. A negatív-hírhajhász újságírók pedig örömmel biggyesztik oda kommentárként, hogy az elkövető ennyit és ennyit ült már vagy éppen börtönben kéne lennie. Evidens, hogy a társadalom ilyen emberekre nem kíváncsi . . . Hiába szabadul valaki tele jót akarással és megbánással a múltja miatt, ha folyamatosan akadályokba ütközik. Ezt követi a gyengébb jellemű ex-raboknál az a gondolatmenet, hogy nincs más megoldás, győzzön a „sötét oldal” és ha már kibírtam x évet a börtönben, akkor ki fogok bírni még plusz akárhányat is.

Viccesen szokták egymást heccelni a börtönben, hogy „odakint nem nyílik naponta háromszor a tátika” vagy, hogy „kint meg hampaleg náne”. (értsd: meg kell dolgozni az ennivalóért, ami nem egyszerű – „hampaleg náne”: nincs ennivaló cigányul). Márpedig látom én is elítéltként, látják a felügyelők és a  vezetőség is, hogy a fogvatartottak nagy többségét nem kell kötelezni, hogy dolgozzon a börtönben, mert örömmel teszi. Örül az érte kapott munkadíjnak, örül, ha normán felül tud teljesíteni, örül, ha megdicsérik a jól végzett munkájáért. Ezzel a mentalitással lép ki a többség a kapun is a civil létbe, amikor letelik az ideje. Ebben a percben kellene a társadalomnak a hóna alá nyúlni, és lehetőséget kapnia, hogy „emberként” élhessen tovább.

Tisztán vagyok vele, hogy utópisztikus ilyet várni, hiszen az emberek nem kíváncsiak egy fogoly érzéseire, nincs olyan médium, ahol meg lehetne mutatni hogyan is gondolkodunk (üdítő kivétel ez a blog, amiért maximális tisztelet, ezúton is az osztályvezető úrnak) és rájöhetne a külvilág, hogy ezek ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, hiszen ha beütik a lábukat, nekik ugyanúgy fáj, mint nekünk. A különbség, hogy nagyot hibáztak, de jóvá akarják tenni.

Az is tény azonban, hogy sajnos vannak olyan fogvatartottak is, akik kifejezetten jól érzik magukat a börtönben. Eszük ágában nincsen hosszú időt tölteni a „friss levegőn” és előbb-utóbb – nem kifejezetten a megélhetési kényszer miatt – elérik céljukat: újra visszabuknak.

Felmerül a kérdés: hogyan tehet különbséget a társadalom a tettét megbánó és rendes életre vágyó volt rabok és a külvilágban csak röpke látogatáson részt venni szándékozók között? A válasz, tudom nem megnyugtató: alapból sehogy, de élni kell a majdani „ártatlanság vélelmével” és időt, lehetőséget adni a bizonyításra. Fenntartásokkal kezelni minden bűnügyi híradást, hisz azok csak a közönség borzongási vágyából és pletyka-éhségéből élek meg. Több teret adni az elítélteknek, hogy megmutathassák magukat, megváltoztak. Akik pedig önhibájukból ismét elbuknak, azok tanúságot tettek életképtelenségükről és onnantól szót sem érdemes vesztegetni rájuk . . ."

Különösebb komment nélkül teszem közzé a fogvatartotti írást, alapvetően egyetértve azzal a felvetésével, miszerint valóban válaszért kiált a kérdés: "hogyan lehet különbséget tenni a tettét megbánó és rendes életre vágyó volt rabok és a külvilágban csak röpke látogatáson részt venni szándékozók között?" Nem tudom a helyes választ, sajnos... A mi feladatunk épp ezért az, hogy a legjobb szakmai tudásunk alapján, a nevelési tervek nyomon követésével, a fogvatartottakkal való valódi foglalkozásokkal, célirányos és tervezett folyamatokkal arra törekedjünk, hogy megtaláljuk az első körbe tartozó személyeket. Illúziókat nem szoktam, és nem is akarok kergetni. Tisztában vagyok azzal, hogy a büntetés-végrehajtásban dolgozó szakemberek nem egy sikerorientált hivatást választottak magukénak, munkájuk tele van buktatókkal. Épp ezért a kis sikereknek, a kis eredményeknek is örülni kell. De ahhoz, hogy ilyenekről beszámolhassunk, a hatékonyságunkat kell növelni, mégpedig úgy, hogy valóban azokra a fogvatartottakra fordítsunk nagyobb figyelmet, azoknak a majdani beilleszkedését célozzuk meg jobban, akik valóban a társadalom tagjai kívánnak lenni, nem pedig egy újabb "büntetés-félbeszakításra" távoznak... A kiválasztás nem egyszerű, ehhez kell a megfelelő szakmai tevékenység, a fogvatartottak és kapcsolatrendszerük ismerete, illetve a külső erőforrásaik feltérképezése. Mert ahogy mindig mondom, a börtönben szinte minden elítélt tudja, hogyan kell viselkedni. Ki valódi elhatározásból, ki konformizmusból, ki érdekből - a lényeg, hogy az elítéltek nagyon nagy többsége legalább látszólag együttműködést mutat a rendszerrel, a bv. intézet által gyakorolt kontrollt tiszteletben tartva. A szabadulás után ez a kontroll megszűnhet. hacsak nincs egy olyan erős család, amely a büntetés-végrehajtás által addig gyakorolt kontrollt átveszi, és visszatartja a volt elítéltet az újabb bűncselekmény elkövetésétől, a bűnre csábító barátoktól. Fontos lenne, hogy minél több ilyen elítéltet találjunk, akikkel aztán differenciált, egyénre szabott foglalkozásokkal próbálunk meg egy kisebbfajta csodát tenni: oly módon felkészíteni őket a szabadulásukra, hogy azt követően valóban be tudjanak illeszkedni, minél kevesebb előítélettel szembetalálva magukat. Hm.. ez is egyfajta utópisztikus gondolat, azt hiszem. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy valóban van olyan fogvatartott, akinek sikerülhet. Hogy ez a csoport a fogvatartotti populáció hány százaléka? Nem tudom, nem szeretnék tippelésbe bocsátkozni. És eléggé pesszimista is vagyok, köszönhetően a tapasztalataimnak. Mégis úgy gondolom, hogy a fogvatartottak kb. 10 %-a számára valóban sikerülhet a beilleszkedés. A feladat tehát adott: kiválasztani azokat az elítélteket, akik megfelelő odafigyeléssel, folyamatos foglalkozásokkal felkészíthetőek az eredményes, sikeres re-integrációra. De tudjuk, hogy mindez nem csak rajtuk, rajtunk múlik...