(Forrás: http://helsinkifigyelo.hvg.hu/2013/08/14/itelet-van/?fb_action_ids=10201865998196502&fb_action_types=og.recommends&fb_source=other_multiline&action_object_map={%2210201865998196502%22%3A416544025133778}&action_type_map={%2210201865998196502%22%3A%22og.recommends%22}&action_ref_map=[])
„Túl súlyos – túlságosan enyhe.” A bírósági ítélet
megítélése erősen függ bírálója nézőpontjától. Hogyne lenne így a rasszista
sorozatgyilkosság múlt héten megszületett verdiktje esetében.
A Budapest Környéki Törvényszék a lehető legsúlyosabb büntetést, tényleges életfogytiglani
szabadságvesztést szabott ki cigányok ellen elkövetett rasszista
sorozatgyilkosság vádlottjaira, Kiss Árpádra, Kiss Istvánra és Pető Zsoltra. Ha
fellebbezésük eredménytelen lesz, mindhárman életük végéig börtönben maradnak,
mert az első fokú bíróság még a lehetőségét is kizárta annak, hogy idővel
szigorú feltételek mellett esetleg feltételesen szabadlábra helyezzék őket. A
negyedrendű vádlottnak, a közvetlenül nem gyilkoló, a bűnbandához később
csatlakozó, bűntársai fuvarozásában és a felderítésben segédkező Csontos
Istvánnak pedig – ez idő szerint legalábbis úgy áll – 13 évet kell fegyházban
töltenie, és ez alatt feltételesen sem helyezhető szabadlábra.
Mérték
Egyik vádlott ítélete sem jogerős még, ráadásul ez
ideig a döntés írásos változata sem ismeretes, mégis elkezdődött a verdikt
nyilvános megvitatása: igazságos vagy igazságtalan volt-e, a bíróság mindenben
kellő körültekintéssel járt-e el? Ilyen súlyú ügynél (a rasszista
gyilkosságsorozat hat ember halálát követelte, többeket megnyomorított és a
magyarországi cigány közösségeket másfél éven át tartotta rettegésben) ez
természetes és helyes, hiszen az efféle viták képesek megvilágítani, a
közvélemény számára felfoghatóvá tenni az ítélet észjárását, valamint
végeredményben segítenek tudatosítani e fertelmes bűncselekmények valódi
jelentőségét. Szintén természetes, de már kevésbé üdvös, hogy nem csak őszinte
felháborodás vagy naiv értetlenség övezi a nagy figyelmet kapó verdikteket,
hanem sokszor „aljas indokból vagy nyereségvágyból” magyarázzak őket félre.
Politikusok és szélsőséges csoportok ilyenre kifejezett hajlamot mutatnak, nem
volt ez másképpen most se.
Még azok közül is, akik egyébként elfogadják, hogy a
büntetőper során a bíróság többé-kevésbé helyesen rekonstruálta a vádlottak
szerepét a gyilkosságokban, mint „szokatlant” és „igazságtalant” két oldalról
is bírálják a Miszori László vezette tanács által megállapított büntetések
mértékét. Az áldozatokkal együttérzők némely csoportja kevesli a negyedrendű
vádlott 13 éves szabadságvesztését. A vádlottak „bajtársai” meg a többi romagyűlölő rasszista pedig sokallja a három
életfogytiglani szabadságvesztést, mondván, ha cigányok lennének az elkövetők,
biztosan sokkal kevesebbet kapnának.
Differencia
Csontos büntetését keveslő kritikusok valójában
elvitatják a modern jogállami igazságszolgáltatásnak azt a képességet, hogy
képes differenciálni, különbséget tenni a bűnösség súlyát illetően, és hogy ez
a képessége valójában az ítélkezés igazságosságát szolgálja. A jogászoknak ma
már nem kell különösebben magyarázni (a közvélemény még nagyon is rászorul),
mennyire helyes az, ha nem minősül azonos súlyúnak egy autó ellopása, illetve a
három halálos áldozattal járó fegyveres bankrablásban való közvetlen részvétel;
és még akkor sem, ha az erőszakos bűncselekményt a lopott autóval követik el,
és a kocsitolvaj is tudván tudja, mire kell az elkötött gépjármű, sőt egyenesen
ő a bankrablók sofőrje.
A hagyományos (történeti) igazságszolgáltatási
formáknak kevés érzékük volt a különbségtételre, sokszor kollektívan, a részvétel
súlyától függetlenül büntetették a vádlottakat, és a viszonyítás alapja a
legsúlyosabb bűn, illetve büntetés volt. E logika szerint (és így gondolkodnak
a Csontos ítéletét keveslők is) miután bebizonyosodott, hogy az első-, másod-
és harmadrendű vádlott bűnös hatszorosan minősülő emberölésben és egyéb
bűncselekményekben, a bűnsegédként nekik szekundáló Csontost is a legsúlyosabb
büntetéssel kellett volna sújtani. Az elégedetlenkedők azonban figyelmen kívül
hagynak számos lényeges körülményt, amit a bíróság jó okkal figyelembe vett.
Három bűntársával szemben Csontos nem vett részt a teljes
bűncselekmény-sorozatban, hanem a két utolsó gyilkosságnál működött közre
részben sofőrként, részben felderítőként. Részvételének tárgyi súlya tehát
jóval elmarad társaié mögött. Fontos különbség az is, hogy ő elismerte a
bűncselekményeket, és vallomásaival segítette a büntetőeljárást, míg három
egykori cimborája konokul tagad. Hosszabb határozott idejű szabadságvesztést
esetleg így is kiszabhatott volna Miszori László bíró tanácsa, de nagyot
hibázott volna, pontosabban hivatása elemi szabályai ellen vétett volna, ha a
lényeges különbségeket figyelmen kívül hagyva életfogytiglanra ítéli Csontos
István is. A büntetésnek arányban kell állnia az elkövetett tettel, a bűnelkövető
társadalmi veszélyességével, és több elkövető esetén arányosnak kell lennie a
bűncselekményben betöltött szerepük szerint is.
Összevetés
Ami már most a három tényleges életfogytiglani
szabadságvesztés (tész) kiszabását illeti, a Magyar Helsinki Bizottság a
bevezetése óta élesen bírálja a tész-t mint embertelen és értelmetlen
büntetést. Azért küzdünk, hogy a bírók ne szabhassák ki. (Álláspontunkról bővebben itt olvashat.) A Büntető Törvénykönyvben
mindenesetre jelenleg a tész a legsúlyosabb büntetés, és Miszoriék a mostani
ítéletükben azt a logikát érvényesítették, hogy hol máshol alkalmazandó a
legsúlyosabb szankció, mint éppen jelen esetben, egy több emberen, előre
kitervelten, különös kegyetlenséggel, aljas indokból, részben 14. életévét be
nem töltött személyek sérelmére, bűnszervezetben elkövetett gyilkosságsorozat
ítéletében.
Mi tehát a Helsinki Bizottságnál nem örülünk a bíróság
tész-es ítéletének, de azt a bírálatot komolytalannak, sőt velejéig hazugnak
tartjuk, hogy hasonló esetben a cigányok enyhébb büntetést kaptak volna. Ugyan
jó ideje nem készült megbízható empirikus kutatás a többségi és kisebbségi
vádlottakat sújtó ítéletek különbségeiről, de azt csak eszementek vagy
bajkeverők állítják, hogy a romák a többségiekhez képest előnyt élveznének a
bíróság előtt. Ha így lenne, az jogszociológiai kuriózumnak számítana.
Rasszjegyekkel, szociálisan és kulturálisan megkülönböztethető, az élet minden
területén hátrányban lévő, tömegesen elutasított, vagyis megvetett
kisebbségek ugyanis „nem szoktak” éppen az ellenük indított büntetőeljárás
során különös védettséget élvezni.
Mindig nehéz különféle büntetőeljárásokat, ítéleteket
összehasonlítani, az elkövetők etnikai származását a kívülállók többnyire
egyébként sem ismerik. De a 2006-os olaszliszkai lincselés nyomán, amelynek
halálos áldozata a többséghez tartozott, az elkövetők pedig kivétel nélkül
cigányok voltak, a 2009-ben született jogerős ítéletben a nyolc vádlott közül hárman is életfogytiglani szabadságvesztést kaptak, amit 30
év múlva lehet felülvizsgálni, addig tehát ők biztosan fegyházban maradnak (és
nagy az esélye annak, hogy utána is). A tész ez esetben jó okkal maradt el,
hiszen a rasszista gyilkosságsorozathoz képest jóval kevesebb minősítő
körülmény nyomott a latban. Egy halálos áldozat volt, aki felnőtt volt,
hiányzott a kiterveltség, az aljas indok, és bűnszervezet sem volt. Vitán felül
áll mindkét bűncselekmény (az olaszliszkai és a rasszista sorozatgyilkosság)
bestialitása, mégis a különbségek észleléséhez nem szükséges a valóságtól
elrugaszkodó, éteri jogérzék. A különös kegyetlenséggel elkövetett olaszliszkai
gyilkosság perének tanácsvezető bírája egyik tanulmányában maga is a tész „kivételes jellegéről”
értekezik. (2011-ben ő még „10–12” tész-es elítélésről tudott, azóta
elszaporodtak az ilyen verdiktek.)
A közelmúlt óriási felháborodást kiváltó ügyei azt
bizonyítják, hogy a roma származás semmiképpen nem mentesít a tész alól. Első
fokon idén ezt a büntetést szabták ki Bándy Kata rendőrségi
pszichológus meggyilkolásával vádolt férfira és a 11
éves Szita Bence egyik cigány származású gyilkosára. (Egyik ügyben sem
született még jogerős ítélet.)
Számtan
A „cigányok kivételezettségéről” fantáziálók másik
rögeszméje, hogy Magyarországon a gyilkosok mind a romák közül kerülnek ki. Ha
mindkét feltételezés igaz lenne, akkor kirívóan kevés szigorú (hosszúidős vagy
életfogytiglani) büntetés születne emberölés miatt induló perekben. Ez azonban
a legkevésbé sincs így.
Hazánkban a 2000-es években nagyjából 130–200
emberölést követnek el évente. Az ezekben indított bűnperek ítéleteiről nem
találtunk statisztikát. Készült viszont tanulmány a Debreceni Ítélőtábla (DÍ) büntetéskiszabási gyakorlatáról, amely a szerző szerint
megfelel az országosnak. Balla Lajos bíró (ő ítélkezett másodfokon az olaszliszkai
ügyben) a 2005 és 2010 közötti emberölési ítéleteket dolgozta fel. A
vizsgálatból kimaradtak azok az ügyek, amelyeknél a halmazati szabályokat
kellett alkalmazni, amelyek kísérleti szakban megrekedtek, illetve amelyeknél a
Btk. korlátlan enyhítésre ad lehetőséget. Balla bíró tehát a befejezett (bár
nem mindig halálos következményű) emberölések alap-, valamint minősített
eseteit vizsgálta.
Első mintájába 46 büntetőügy és 52 vádlott került,
akiket emberölés alapesete miatt ítéltek el (büntetési tétele 5–15 év). A
vádlottak 79 százaléka (41 fő) legalább 10 éves szabadságvesztést kapott és 8
évnél senki sem kapott kevesebbet. Vagyis miközben az ún. „középmértékes
szabály” a vizsgált időszakban még nem volt hatályban, a bírói gyakorlat mégis
a büntetéseket már akkor a büntetési tételkeret középmértékéből kiindulva
határozta meg.
A másik mintába az emberölés minősített esetei
kerültek (ilyen ügynek számít az olaszliszkai gyilkosság és a rasszista
gyilkosságsorozat is). 80 ilyen perben 109 terheltet ítélt el a DÍ. Bár a
minősített eseteknél a büntetési tétel a vizsgált időszakban megváltozott,
2009. augusztus 9. óta a korábbi 10–15 éves szabadságvesztés 10–20 évre nőtt,
ez még az ítélkezési gyakorlatot csak elvétve befolyásolhatta. (A büntető
bíráskodásnál az elkövetés alatt hatályos meg az azóta hatályba lépett
rendelkezéseket kell összevetni és a kedvezőbbet kell alkalmazni.)
A 109 terheltből 64-nél egyetlen minősítő körülményt
talált a bíróság. Sokakat meglephet, hogy a büntetések nagyobb szóródást
mutatnak, mint az emberelölés alapeseteinél, és minden negyedik kirótt
szabadságvesztés 10 év alatti, 1 esetben még kirívóan enyhe, felfüggesztett
szabadságvesztést is kiszabott a DÍ. Ennek leginkább az az oka, hogy 9 olyan
szülő nő is található az almintában, aki közvetlenül a szülés után megpróbálta
megölni gyerekét. A Btk. és ítélkezési gyakorlat is elismeri a „szüléssel járó
különleges állapotot”, amelyet a bíró súlyozott enyhítő körülményként
értékelhet. Így aztán esetükben az ítéletek a 2 év felfüggesztettől a 6 év
letöltendőig szóródnak (jellemzően 4 és 6 év köztiek).
A „maradék” 55 fő egyszeresen minősülő emberölés miatt
elítélt közül 7-en (13%) vannak, olyanok, akik 10 évnél kevesebbet kaptak
(legtöbbjük első bűntényes fiatalkorú, bűnsegéd, vagy a cselekménye távoli
kísérletnek minősült), 45-en (82%) 10–20 év között kaptak, a legtöbben, 11-en
13 évet, 10-en 12 évet és 7-en 15 évet. 3 személyre életfogytiglanit szabtak
ki, amit legkorábban 30, 35 és 40 év múlva lehet felülvizsgálni.
A többszörösen minősülő emberölések
elkövetőinél (45 fő) értelemszerűen súlyosabb büntetéseket találunk. 7
életfogytost (16%) – közülük 1 tész-es, míg 6-ukat legkorábban 30 év múlva
lehet feltételes kedvezménnyel szabadítani –, 25 fő kapott 14–20 éves
szabadságvesztést, míg 7-en 10 év alattit (az indokok hasonlóak, mint az
egyszeresen minősülő terhelteknél).
Mint látható, a magyar bíróság
egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel a gyilkosokkal – sem a cigányokkal, sem a
többségiekkel. Miszori László tanácsának büntetéskiszabása pedig csak annyiban
tér el az Európában a legszigorúbbak közé tartozó hazai gyakorlattól, amennyire
a rasszista gyilkosságsorozat kirí a többi gyilkosság közül. Vagy még annyira
sem.
Zádori Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése