Esettanulmány

 A mai történet egy esettanulmány lesz, Majer Péter bv. hadnagy, nevelő kollégám tollából: 

Börtön-mediáció vezetett a körleten ellopott órához

"Nevelőként dolgozom a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben. Intézetünkben 2010. október 19-21. között részt vettem a „Mediáció és Helyreállító Igazságszolgáltatás a büntetés-végrehajtásban” című pályázati projekt keretén belül megtartott, 3 napos börtön-mediációs képzésen, és azóta számos alkalommal alkalmaztam a módszert a fogvatartottak között kialakult konfliktus helyzetek megoldásához. Ebben az esettanulmányban egy történetet írok le, amely elvezetett egy, a nevelési csoportomhoz tartozó körletrészen ellopott óra előtalálásához.

Az egyik hétfő reggel, ahogyan megérkeztem a körletszintre, a szolgálatot teljesítő biztonsági felügyelő úr jelezte felém, hogy az előző nap az egyik fogvatartott állítólag „életveszélyesen” megfenyegetett egy másik zárkában elhelyezett fogvatartottat, és most a sértett fogvatartott annyira retteg, hogy a sétára sem mer lemenni.

A reggeli szolgálat átadás-átvételt követően az elkövetőként érintett fogvatartottat fogadtam nevelői kihallgatáson, a továbbiakban legyen Antal a neve. Közöltem vele, hogy hallottam az előző nap történtekről, és szeretném tőle hallani, hogy véleménye szerint mi is történt pontosan, mire a következőeket válaszolta: „Nevelő úr tegnap, ahogyan telefonálásból mentem vissza a zárkámba, megálltam a 63-as zárka ajtaja előtt, és köszöntem a földimnek.” Kinek? „Lászlónak” Csak köszönt? „Hát.. mondtam egy-két hülyeséget, amit nem kellett volna.” Kellemesen csalódtam Antalban, mert nem tagadta a történteket, elismerte a saját felelősségét. Többek között azt is hozzátette, hogy nagyon megbánta, amit tett, és szeretne Lászlótól bocsánatot kérni.

Ezt követően Lászlót hallgattam meg, aki a kérdésemre, hogy mi történt, a következőket válaszolta: „Antal tegnap megállt a zárkaajtóm előtt, és a nyitott tátikán keresztül bekiabált nekem. A családomat szidalmazta, és azt hintette el, hogy odakint már több alkalommal megvert engem, hiába vagyok ilyen nagydarab, és azt újra meg fogja tenni itt a börtönben is. Azóta az egész zárka rajtam nevet, nincs tekintélyem, nincs becsületem többé a társaim előtt. Nagyon rosszul érzem magam!”

Nevelőként jól ismertem mind a két fogvatartottat, hiszen mind a ketten az én nevelési csoportomba tartoztak. László egy nagydarab férfi, viszont szelíd, és ijedős, mint egy bárány. Antal ellenben alacsony testalkatú ember, aki szeret nagyokat mondani, amivel igyekszik felhívni magára a figyelmet. Megkérdeztem Lászlótól, hogy mi okozna számára megnyugvást? „Ha bocsánatot kérne tőlem, az jól esne.”- mondta, de szemmel láthatóan nagyon megviselték a történtek. Ekkorra már úgy éreztem, hogy eljött a megfelelő pillanat, hogy összehozzam őket egy mediációs foglalkozásra, lehetőséget adva számukra az egymás közötti konfliktus rendezésére.

A megszervezett találkozás kezdetén azt láttam mind a két férfin, hogy némileg zavarba vannak, de az agresszivitás jeleit egyikükön sem véltem felfedezni. Ekkor közöltem velük, hogy mind a kettőjüknek lehetősége lesz arra, hogy kifejtsék gondolataikat, és gondoskodni fogok arról, hogy figyelmesen végig is hallgassák egymást. Hangsúlyoztam, hogy miután elmondták a mondanivalójukat, mind a kettőjüknek lehetősége lesz, hogy kérdéseket tegyenek fel egymásnak, és reagáljanak az elhangzottakra. Arra a kérdésemre, hogy ez így elfogadható e számukra, mind a ketten igennel válaszoltak.

Először Lászlónak adtam szót, aki elmondta részletesen Antalnak, hogy milyen hatással voltak rá a becsmérlő, trágár szavak, azóta mit érez, és hogyan változott meg az élete. Továbbá a sértett közölte az elkövetővel, hogy mennyire megszégyenítette őt a zárkatársai előtt, egész nap az ő szavaival „cinkelik”, azóta nem mer lemenni sétára, mert attól fél, hogy egymásnak esnek, ami fegyelmi felelősségre vonást eredményez. Viszont Lászlónak a legnagyobb lelki fájdalmat a családjára tett, papírt nem tűrő kifejezések jelentették, főként, hogy a felesége most várja az első közös gyermeküket.

Ugyanakkor nem értette, hogy miért tett vele ilyet Antal, hiszen egy faluból származnak, még szegről-végről rokonok is. Antal megdöbbent arccal hallgatta végig László mondandóját, érzéseit. Majd hirtelen következőket válaszolta: „Ne haragudj rám, barátom, én csak egy kis tréfának szántam! Én nem is gondoltam, hogy a szavaim így hatnak majd rád, meg különben is, szoktunk máskor is így tréfálkozni, hiszen Te is mondtad nekem, hogy a testvérem megbaszta a tyúkot!” Ekkor valami hirtelen megváltozott kettőjük között, László megszólalt: „Ez igaz!” Ekkorra már mind a ketten nevettek, sőt még én magam is. Meglepődésemre egyszer csak Antal így szólt: „Mit szólnál hozzá földim, amikor bent vagy a zárkában, odalépnék az ajtó elé, és nyilvánosan bocsánatot kérnék tőled a társaid előtt?” László mindössze annyit felelt: „Megnyugodna a lelkem!”

Pár nap elteltével a körleten elloptak az egyik fogvatartottól egy nagy értékű karórát. A sértett a befogadásakor az órát, egy utánzat, olcsó órának ismerte el, majd ahogy lenni szokott, a lopást követően nagy értékűnek állította be azt, hozzátéve, hogy a feleségétől kapta, és könyörgött, hogy segítsek megtalálni neki. Természetesen a sértett ellen a személyi állomány félrevezetéséért fegyelmi eljárást kezdeményeztünk, majd a kollégákkal átkutattuk az óráért a körlet összes zárkáját. Mindez persze olyan volt, mintha tűt kerestünk volna a szénakazalban, sehol nem találtuk meg az eltűnt órát... Majd az egyik délutános szolgálatomban, hivatali munkaidő után László a folyosón jelezte a szolgálatban lévő felügyelő úr felé, hogy szeretne velem beszélni. A felügyelő úr előállította őt a meghallgatásra, László megállt a nevelői iroda küszöbén, és suttogva azt mondta, hogy tudja, hogy hol van az óra. Természetesen rögtön felcsillant a szemem, és mondtam, hogy folytassa: „Nevelő úr! Olyan helyen van az óra, hogy azt soha az életben nem találják meg! De én segítek Önnek, mert maga is segített rajtam, és emberséges volt hozzám. Nem várok cserébe semmit!”

László elmondta, hogy a keresett óra a zárkájukban, a ruhaakasztó fogas mögé, a falba van beépítve, mivel a tolvaj a zárkatársuk. Így a többi zárkatársával együtt mindannyian látták, ahogyan az elkövető beépítette a falba a karórát. A tolvaj kivájta a falat egy kis darabon, majd beillesztette az órát a vájatba, és a falat nedves kenyérből készült gyurmaszerű anyaggal tömítette be. László azt is elmondta, hogy az elkövető az intézetben működő fazekas tanfolyamra jár, és az onnan felhozott festékből ugyanolyan színűre festette be a falat, mint amilyen az eredetileg is volt, majd visszacsavarozta a fogast a falra. A nevelői meghallgatást követően két nap elteltével, hogy ne legyen feltűnő a zárkatársaknak, hogy László kint járt az irodámban, a kollégáimmal zárka ellenőrzést tartottunk a zárkában, melynek során leszerelésre került a ruhaakasztó. A fogas alatt a fal olyan mesteri szinten ki volt javítva, hogy fémkereső készülék, majd kötőtű alkalmazása volt szükséges ahhoz, hogy megtaláljuk az ellopott órát, majd egyszer csak becsúszott a kötőtű a falba, és a sokat keresett karóra megmutatta magát.

A történtek óta két dologban biztos vagyok: az egyik, hogy László és Antal konfliktusát egy fegyelmi fenyítés nem oldotta volna meg, sőt talán csak elmélyítette volna a kettőjük között húzódó problémát, amely a jövőre nézve újabb fegyelmi eljáráshoz vezethetett volna, sőt a szabadulás utáni kinti kapcsolatukra is rányomhatta volna a bélyegét. A második dolog, hogy László segítsége nélkül - lehetünk mi bármilyen jó büntetés-végrehajtási szakemberek - nem került volna előtalálásra a karóra.

A mediáció eredményeként elmondható, hogy a megelőlegezett bizalom, amikor a fogvatartottaknak saját kezükbe adjuk a probléma megoldásának a kulcsát, lehetőséget biztosítva számukra, hogy rendezzék felnőtt ember módjára a konfliktusaikat, ebben az esetben kifizetődőnek bizonyult. László a saját testi épségét kockáztatta azzal, hogy elárulta nekem az óra lelőhelyét, hiszen mindannyian tudjuk, akik ebben a szakmában dolgozunk, hogy a fogvatartottak nem tűrik egymás közt az árulókat. Azt hiszem a mediációnak köszönhetően, László nyitott irányomba, érdemessé tartva a rács másik oldalán álló embert a bizalmára, ezáltal együtt munkálkodva a jó cél elérése érdekében."

Azt hiszem, különösebb hozzáfűznivaló ezúttal sem szükséges, és az eset kapcsán talán érthető, hogy egyebek mellett miért gondolom azt, hogy a fogvatartottak közötti konfliktusok kezelésének a börtön-mediáció egy olyan eszköze lehet, aminek széleskörű alkalmazása a modern kori büntetés-végrehajtási szakmai gyakorlatba jól illeszkedhet...    

  

A MEREPS-project záró konferenciájáról szóló beszámoló folytatása

„FELELŐSSÉGVÁLLALÁS, KAPCSOLAT ÉS HELYREÁLLÍTÁS” CÍMŰ MEREPS ZÁRÓ KONFERENCIA

2012. JANUÁR 17-19.

II. rész

A második plenáris ülés, a MEREPS-projekt főbb eredményeit bemutatni hivatott kerekasztal-beszélgetés első előadója Dr. Theo Gavrielides, az Independent Academic Research Studies megalapítója és igazgatója volt.

(Dr. Theo Gavrielides a jobb oldalon ül)

Előadása mottója szerint: „Büntess meg most és nem fogom ezt újra elkövetni a mai napon. Taníts meg arra, hogy hogyan nem követek el bűnt, és egy életre meg fogom ezt jegyezni.”

Mint az ügyvezető elmondta, szervezete elsősorban fiatalkorúakkal foglalkozik, leginkább rájuk össz-pontosítanak. 2010. októberében Anglia és Wales területén az akkori számadatok szerint 85494 volt a fogvatartottak száma, közülük 1637 volt a 15-17 éves fiatalkorú. A múlt augusztusi angliai zavargások következményeként bevezetett intézkedések eredményeképpen a fiatalkorúak börtönbeli létszáma meghaladta a 2800-at. A börtön azt jelenti, hogy a fogvatartottakat kivonják a társadalomból. A nagy kérdés azonban az, hogy milyen emberek kerülnek ki a börtönből a büntetés letöltése után. 2011. júliusában az angol Kormány kinyilvánította azon véleményét, miszerint látják annak az esélyét, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás eszközeit bevezessék a gyakorlatba. Mindez valahol alátámasztja a 2009-ben megkezdett MEREPS-projekt létjogosultságát, mely pályázati program megvalósításában négy ország (Magyarország, Németország, Belgium, Egyesült Királyság) képviselői vettek részt. A megvalósítás során magyar szakemberek (kutatók, kriminológusok, ügyészek, pártfogó felügyelők, büntetés-végrehajtási szakemberek) háromnapos tanulmányúton vettek részt Londonban, a nagy mennyiségű elméleti munka mellett gyakorlati kutatás került végrehajtásra, fókuszcsoportos interjúk kerültek felvételre áldozatokkal és másodlagos áldozatokkal, valamint egy egyetemi szeminárium került megtartásra. A helyreállító igazságszolgáltatás fogalmának meghatározása, definiálása nem egyszerű. Ahogy Dr. Gavrielides fogalmazott ez egy elvsor, egyfajta morális kód arra, hogyan éljük életünket. A resztoratív igazságszolgáltatás azonban nem kompatibilis a börtönnel, nem büntetés és nem is annak alternatívája. Nem illik bele a büntetés-végrehajtás környezetébe, a börtön rendszerébe, viszont kiegészítheti azt, ráadásul gazdaságilag is előnyös megoldásokat jelenthet.

Ezt követően Arthur Hartmann professzor, a brémai Institut of Police and Security Research képvise-lője mutatta be a németországi viszonyokat, kiemelve azt a tényt, hogy 2006-ban új törvények léptek hatályba. A büntetés-végrehajtási intézetek tartományi hatáskörbe kerültek, több új, a fogvatartottakra vonatkozó törvény született. majd 2011. decemberében mediációs törvény is napvilágot látott. A német gyakorlat eddig is támogatta a helyreállító igazságszolgáltatás és az áldozatközpontú büntetés-végrehajtást, tehát alapvetően korábban is nyitottak voltak erre, de néhány korábbi kezdeményezés egyfajta közönybe fulladt. Hartmann professzor több folyamatban lévő, a resztoratív módszerekkel foglalkozó, azok alkalmazását célzó projektet ismertetett. A MEREPS-projekt mellett bemutatta azt a programot, amely Bielefeldben valósult meg, áldozatok és elkövetőek közötti mediációt alkalmazva. Berlinben a fogvatartottak és a személyi állomány tagjai közötti konfliktusokat terelik mediációs útra. Reutlingenben pedig a fogvatartottak szabadulásra történő felkészítését szolgáló konferenciákat alkalmaznak.

A projekt kapcsán végzett kutatás megállapításai szerint a német börtönök személyzetének tagjai alapvetően támogatják a helyreállító igazságszolgáltatást és az áldozatorientált börtön-rendszert. Ez a fajta, támogató attitűd gyakorlatilag a személyzet minden szintjén működik, habár a helyreállító módszerekkel és gyakorlatokkal kapcsolatos ismeretek nem túl magasak a személyzet körében, az ottani képzésnek ez nem képezi részét. A resztoratív módszerek bevezetése ráadásul adminisztrációs problémákkal is együtt jár, mert a sértettek meghívása, elérése gondot okoz, ezért az adminisztratív tekintetben egyébként is túlterhelt személyzet ódzkodik is a gyakorlati alkalmazástól.

     

A kutatás során az elkövetők motivációját nem vizsgálták, azonban nehéz annak megállapítása, hogy egy elkövető szándéka őszinte –e vagy sem. A resztoratív gyakorlatokban való részvételüknek viszont feltétlenül örülni kell, még akkor is, ha a sértett és az elkövető összehozása nem minden esetben lehetséges.

Az áldozatok vonatkozásában mindenképpen fontos annak hangsúlyozása, hogy a sértetteknek nincs erkölcsi kötelezettségük a resztoratív gyakorlatokban való részvételben azért, mert áldozattá váltak, de tény, hogy sokan mégis szeretnének részt venni a helyreállító folyamatokban. Az áldozatok egy része akár pénzügyi téren is érintett, érdekelt lehet az elkövetővel való kommunikációban, de sokaknál egyszerűen csak a „Miért én?” kérdés megválaszolása a legfőbb motiváció. A legjobb resztoratív módszer kiválasztásának azonban a sértett kívánságán kell alapulnia.

A kutatás legfontosabb következtetése tehát az, hogy a resztoratív módszerek büntetés-végrehajtási keretek között történő alkalmazása fontos, de ehhez jogszabályi háttér megteremtésére lenne szükség, illetve ki kell küszöbölni azokat az adatvédelmi korlátozásokat, melyek következtében a sértettek címének, elérhetőségének megismerése gondot okoz.

Az Országos Kriminológiai Intézet munkatársai, Dr. Barabás Tünde és Dr. Windt Szandra elmondták, hogy a projekt kezdetekor még nem tudták azt, hogy a fogvatartotti populáció ennyire nőni fog Ma-gyarországon. A több fogvatartott több konfliktushelyzetet jelent, melyeket kezelni kell. De itt kell kihangsúlyozni azt a tényt is, hogy a több elkövetett bűncselekmény több áldozatot is jelent, akiknek a szükségleteit szintén kezelni kell.

Karolien Marien, Dr. Barabás Tünde, Dr. Windt Szandra 

Ahogy Dr. Barabás Tünde, az OKRI Kommunikációs és Oktatási Osztályának vezetője elmondta, 2006-ban megtörtént a büntetőjogi mediáció lehetőségének a megteremtése, ami a magyar lakosságtól sem áll távol, amit mi sem bizonyít jobban, mint az áldozatok részéről megtapasztalható ez irányú igény. A büntetőjogi mediáció rövid bemutatását, a német és belga viszonyokkal való összevetését az eredmények bemutatása követte.

A projekt előzményeivel kapcsolatban Dr. Windt Szandra úgy emlékezett vissza, hogy 2008-ban, a program ötletének megszületésekor egy flipchart táblára írták mindazokat az ötleteket, melyeket szerettek volna valóra váltani, majd gondolatát így folytatta: „2012-ben jelenthetjük, hogy a tervek megvalósultak. A MEREPS-érzés kiteljesedett.”        

Mindehhez természetesen kellett két rendkívül nyitott börtönparancsnok: dr. Budai István bv. ezredes bv. főtanácsos, a Balassagyarmati Fegyház és Börtön vezetője, illetve Tóth Tamás bv. ezredes bv. tanácsos, a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézet (Tököl) igazgatója személyében. Lefolytatásra került 1-1 fókuszcsoportos kutatás, melyek eredményeit az érdeklődők már olvashatják is a pályázat eredményeit bemutató kézikönyvben, melynek címe megegyezik a konferencia címével: „Felelősségvállalás, Kapcsolat és Helyreállítás”. Hangsúlyozni kell, hogy a megvalósításban, a vizsgálatokban résztvevő személyek nemcsak ún. szobakutatók voltak, hanem be is jutottak börtönökbe, látták az ottani körülményeket, testközelből figyelhették meg a személyzet munkáját, a fogvatartottakat és érezhették a problémákat. A két büntetés-végrehajtási intézet személyi állományának kiválasztott tagjai részére képzés zajlott le, minek köszönhetően nevelőtisztek, biztonsági tisztek, biztonsági főfelügyelők és pszichológusok kaptak betekintést a resztoratív módszerek elméletébe és gyakorlatába. 200 fogvatartott esetében kérdőíves vizsgálat került felvételre, majd 2011-ben 4-4 fókuszcsoportos beszélgetés is lefolytatásra elítéltekkel. A legnagyobb problémát esetünkben is a sértett elérése okozta, de sor került két lakossági fórum megtartására és a vélemények további mérését szolgálta az OKRI honlapján közzétett kérdőív is.

„Arra a kérdésre, hogy mi a büntetés-végrehajtás célja – fogalmazott Dr. Windt Szandra a fókusz- csoport egyik résztvevőjét idézve – egyértelműen az a válasz: nem az, hogy emberraktár legyen.”

A fogvatartottakkal kapcsolatban megállapítható, hogy esetükben érzékeny terület az igazság. Többségük vagy félelemből, vagy érdekből nem hajlandó elmondani a valódi igazságot, viszont a kutatás eredményeinek tükrében azt lehet mondani, hogy a sértettel való találkozásra van hajlandóság. Ha nem is mindenben a sértett érdekeit nézik, de a megkérdezett fogvatartottak 70%-a bevonódna egy resztoratív folyamatba. Az esetleges előkészítésben azonban kiemelt jelentősége van annak, hogy a sértettet nem szabad annak kitenni, hogy újra viktimizálódjon, újra áldozattá váljon. A fiatalkorú fogvatartottakkal nem elég egy egyszerű előkészítés, ők általában és többségükben súlyos, erőszakos jellegű bűncselekmények elkövetése miatt kerülnek börtönbe, a sértett személye így különösen érzékeny. A fiatalkorú elítéltek ráadásul jelentős emocionális és nevelési hátrányokkal rendelkeznek, többek közülük börtönben lévő hozzátartozókkal vagy más szempontból rendezetlen körülményekkel bírnak, ami szintén megnehezíti a velük való munkát, ráadásul az áldozati szempontok nem is mindig jönnek elő náluk. A fiatalok tehát minden szempontból nehezebben kezelhetők, esetükben mindenekelőtt egyfajta hiánypótlás szükséges. A felnőtt fogvatartottak esetében könnyebb a feladat, közülük több a vagyon elleni bűncselekmény elkövetése miatt elítélt személy, így azt a megállapítást tehetjük, hogy a resztoratív módszerek alkalmazására, ha már nem pilot jellegű projektről van szó, inkább a felnőtt korú elítéltek tűnnek alkalmasabbnak.

A MEREPS-projekt további eredményeit ismertetve Dr. Windt Szandra elmondta, hogy több mint 20 fogvatartott vett részt ún. mini Zákeus-programon, és 40 főnél is többen vonódtak be konfliktusmeg-oldásba. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a mediációs technikák a fogvatartottak közötti konfliktusok megoldásában jól alkalmazhatók. Nyolc sikeres esetről lehet beszámolni, melyek kivétel nélkül megegyezéssel zárultak. További négy esetben lépések történtek az áldozat irányába történő jóvátételre és a családi döntéshozó csoportkonferenciák is eredményesnek bizonyultak. Kijelenthető hát, hogy a resztoratív módszereknek helye van a büntetés-végrehajtási keretek között, de mindez sok mindent igényel, a jogszabályi változások mellett adott esetben anyagi ráfordítást is.

Az ebédszünetet követően workshopok megtartására került sor.

Az egyik a nemzetközi párbeszédet erősítette, „A kerekasztal, és ami mögötte van – A helyreállító igazságszolgáltatás és a mediáció börtönben történő alkalmazásának lehetőségei és nehézségei” címen. Dr. Theo Gavrielides moderálása mellett az egyik délelőtti előadó, Arthur Hartmann professzor és Karolien Marien, a European Forum for Restorative Justice képviselője irányította a beszélgetést. A – teljesség igénye nélkül – kanadai, belga, angol, német és magyar résztvevők a közösség szerepét, ismereteit és a resztoratív folyamatokba való bevonódását beszélték át, illetve a sértettek igényei is szóba kerültek a nemzetközi tapasztalatok egymással történő megosztása mellett.       

A másik workshop a hazai gyakorlatok megismertetését segítette: „Jó-gyakorlatok, közös tapasztalatok a magyar büntetés-végrehajtásban” címen. A moderátor szerepét itt Wagner János, a Partners Hungary mediátora töltötte be, míg az előadók között szerepelt Batizi Ildikó a Belügyminisztérium munkatársa, illetve Szegő Dóra szociológus, a Foresee Kutatócsoport kutatója, aki tevékeny részt vállalt a MEREPS-projekt egyes munkafázisaiban.

A nap utolsó plenáris ülésén Marina Cantacuzino tartott előadást a The Forgiveness Project tevékenysége tárgyában, „Mit jelent a megbocsátás az áldozatoknak és az elkövetőknek?” címen. Az előadás felvezetőjében elhangzottak Desmond Tutu püspök szavai: „semmit sem tartok megbocsáthatatlannak”. Áldozatokról, megbocsátó áldozatokról szóló, megrázó képsorok vezették fel Marina szavait. Ahogy megfogalmazta, mindegy, hogy a konfliktusnak melyik oldalán állunk, problémáink lehetnek. 2004-ben Londonban került megszervezésre egy kiállítás, amely megbocsátó áldozatokról összeállított képeket, történeteket ismertetett meg az érdeklődőkkel. Ez adta a The Forgiveness Project alapötletét.

A R.E.S.T.O.R.E. nevű program egy intenzív, korai beavatkozás, 20-25 fogvatartott bevonásával. A cél, hogy próbáljanak megbocsátást, változást találni ők is, mert ők is traumán mentek keresztül. A programban a sértettek is közreműködnek, akik történetei nagy hatással bírnak az elkövetőkre. Az egykori sértettek és bűnelkövetők együttműködése egy eredményes programot hozott létre.

A mozaikszó elemei:

Repentance (bűnbánat, megbánás)

Empathy (empátia)

Story Telling (történetmesélés)

Team Building (csapatépítés)

Openness (nyitottság)

Restorative Acts (resztoratív tevékenységek)

Education (nevelés, oktatás)

Folytatás következik...