A kezdetek...

Nem is tudom, hogy hogyan fogjak hozzá a történethez, hisz minden olyan régen kezdődött. Közel tizenhat éve, ami nem kis időnek számít. Különösen akkor, ha mindezt börtönben tölti az ember. És ebből a szempontból véleményem szerint egyáltalán nem számít, hogy a rácsnak melyik oldalán vagyunk, mert a totális intézmény – ahogy a büntetés-végrehajtási intézeteket emlegetni szokás – előbb-utóbb úgyis bedarál mindenkit…

Abban az időben, amikor megismertem a Balassagyarmati Fegyház és Börtönt, még hihetetlenül ifjú és rendkívül lelkes főiskolás voltam. Szegeden, a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Főiskolai Karán tanultam, mint általános szociális munkás-hallgató. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy valójában ez egyfajta kényszerpálya volt a szememben, hiszen középiskolai tanulmányaim befejezését követően jogi egyetemre felvételiztem, ahonnan kemény egy ponttal lemaradtam. Így esett a választásom a hazánkban akkoriban még újdonságnak számító, habár sokak által értetlenkedve fogadott hivatásra, a szociális munkára. Még a főiskolai évek során is voltunk olyan intézményben terepgyakorlaton, ahol eleinte furcsán néztek ránk, majd amikor elmagyaráztuk, hogy kik vagyunk, még akkor is értetlenkedve fogadták, hogy nem egy gyárból érkeztünk hozzájuk látogatásra. Ja, kicsiny hazánkban a „szociális” szónak nincs valami jó csengése, és sokaknak a „munkás” szócska sem jelent semmi jót. Kiváltképp, ha dolgozni kell…

A főiskolán egyébként második generációs voltam, ami ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy Szegeden az enyém volt a második olyan évfolyam, amely ezen a szakon tanulmányokat kezdett. Érdekes volt, annyi szent, egyfajta úttörő jellegű képzés. Az évfolyamomban ötvenegynéhány hallgatót hozott össze a sors, zömében hozzám hasonló pancserokat, akik máshová jelentkeztek (főképpen jogi vagy orvosi pályára), de elvéreztek a felvételin, ezért szükség törvény bont alapon belevágtak az ismeretlenbe.

Az iskolai évek végül egészen kellemesen teltek, ha ennyi idő elteltével visszagondolok a múltra. Bár az is elképzelhető, hogy az idő megszépíti az emlékeimet… Mindenesetre a tények önmagukért beszélnek: az évfolyamunk a mai napig legendásan jónak számít Szegeden, habár a hallgatók előadás-látogatási szokásai miatt bevezetésre került a katalógusrendszer, azaz minden óra névsorolvasással kezdődött. 

Másokhoz hasonlóan természetesen én is órákat tudnék mesélni a főiskolai évek alatt történtekről, a diákcsínyekről, a rengeteg poénról, de most inkább áttérnék annak ismertetésére, hogy minek köszönhetem azt, hogy végül a büntetés-végrehajtási hivatást választottam életpályámul.

Harmadéves koromban volt lehetőségem először találkozni Csóti Andrással, aki - mint afféle élő legenda - jelenleg az Országos Parancsnok Stratégiai és Koordinációs Helyettese, de akkoriban még a Szegedi Fegyház és Börtön – közismert nevén a „Csillag” – parancsnoka volt. Abban az időben kellett eldöntenünk, hogy a szakon belül mire akarunk specializálódni, és a választható lehetőségek közül az igazságügyi orientáció volt számomra a legszimpatikusabb. Ennek keretében szerepelt a tanrendünkben a büntetés-végrehajtási ismeretek című tantárgy, amit Csóti úr személyében egy feltétlenül autentikus, hiteles előadó oktatott. Mesemondókat meghazudtoló módon magával ragadó anekdotázós stílusa, élményszerű beszámolói, tartalmas előadásai nagyot lendítettek azon, hogy magam is „smasszer” legyek.

A döntésemben aztán egy családi esemény is szerepet játszott. Egészen pontosan az, hogy az édesapámat megkereste egy régi munkatársa, és az ő segítségével Balassagyarmatra került, a büntetés-végrehajtási intézet mellett működő Ipoly Cipőgyár Kft-hez, mint művezető. Emlékezetem szerint egy vasárnapi ebédnél merült fel annak a lehetősége, hogy gyakorlatra mehetnék Nógrád megye egyetlen, így mindenképpen legszebb börtönébe. Hát persze, hogy azonnal érdekelt a dolog, mert egyrészt hajtott a kíváncsiság, másrészt valóban vonzott annak a lehetősége, hogy egyenruhás legyek. Igen, ha őszinte akarok lenni, rettentő csábítónak tűnt, amit a mindentudó nagy öregek elhintettek nekem: ez egy nyugdíjas állás. Azaz, ha valakiből bv-s lesz, akkor az onnan mehet majd nyugdíjba. Mostani fejem azt mondatja velem, hogy ha megélem, akkor valóban... 

A szándékomat jeleztem a főiskola illetékeseinek, akik a tereptanárok részére szerveztek egy információs napot, melyen mi, hallgatók is részt vehettünk. Ott találkoztam először Varga Lászlóval, aki akkoriban az Intézet befogadó nevelője volt. Mit mondjak? Ez szintén egy meghatározó múltbéli pillanat volt a jelenemre nézve. Én, a hithű ateista, Laci személyében megismertem egy egykori katolikus papot, aki az egyik legjobb büntetés-végrehajtási szakember, akit valaha ismertem. Amit tudok, annak alapjait tőle tanultam meg. Ő volt az, aki pályámon elindított, és átadta nekem tudása legjavát, segítette beilleszkedésem, egyengette utamat. Nem kevés munkája volt, hisz hasonlóan a többi pályakezdőhöz, én magam is rettentő civil és kopasz voltam a pályán… Az évek alatt annyi változott, hogy civilségem a múlté, kopaszságom viszont egyre kevésbé a szakmai rutinomra jellemző...

Valamikor 1994. telén kezdődött a háromhetes gyakorlatom. Amikor először beléptem az Intézet területére, azon belül is az elhelyezési körletépület folyosóira, akkor azonnal megcsapott az a jellegzetes börtönszag, amit minden új látogató első élményeként említ. Nekem már fel sem tűnik a dolog, de természetesen ebben jelentős szerepet játszik az, hogy azóta életem nagy részét itt töltöm… 

A munkán és a járulékos feladatok rengeteg energiámat lekötik, de mostanság egyre inkább érzek olyan késztetést, hogy azt a tapasztalatot, amit eddigi pályafutásom során megszereztem, megosszam másokkal is. Olyan munkatársakkal, más területeken dolgozó szakemberekkel, vagy pusztán a téma iránt érdeklődőkkel, akik úgy gondolják, hogy szeretnének minél több információt szerezni a büntetés-végrehajtási szervezet működéséről, a fogvatartottak szabadulásra történő felkészítése kapcsán elvégzett tevékenységekről, illetve minden olyan dologról, ami publikus lehet. 

A börtönök világa egy különleges közeg, átlagember számára szinte felfoghatatlan, mi minden történhet a rácsok és szögesdrótok mögött. A média, a híradások többnyire akkor foglalkoznak a bv. intézetekkel kapcsolatos eseményekkel, ha valami negatív dolog következik be: öngyilkosság, fogolyszökés, bántalmazás. Az utóbbi időben azonban egyre több olyan kezdeményezésről lehet hallani, olvasni, tudósításokat megtekinteni, amelyek azt mutatják, hogy több büntetés-végrehajtási intézet igenis eljutott arra a szintre, hogy olyan pozitív kezdeményezésekkel hívja fel magára és működésére a figyelmet, melyek a fogvatartottak társadalmi visszailleszkedésének segítése mellett a civil lakosság felé történő nyitásról, a közösség érdekében végzett munkákról, a társadalmi jóvátételről is szólnak. Én leginkább az ilyen történésekkel szeretnék foglalkozni, bemutatva azokat a jó gyakorlatokat, amelyek azt illusztrálják, hogy a személyi állomány tagjai a leterheltség,  a rájuk háruló nehéz feladatok ellenére valóban igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy a szabadságvesztés büntetésük letöltését követően szabaduló személyek beilleszkedése minél sikeresebb legyen.