Élménybeszámoló beszélő kimaradásról

Egy fogvatartotti írás, egy jutalom kimaradás emlékére...

2014.08.09-én lehetőséget kaptam, hogy újra kiléphessek a börtön falain, kapuin, azért írom, hogy újra, mert 2013. 12.14-én már kint lehettem 4 órára a családommal.

Az első kimaradásommal kezdeném, ami 5 év 4 hónap után, az első szabadon töltött óráimról szól. Milyen érzések, élmények értek. Izgatottan vártam a napot, az órát, hogy szabadon, „korlátok” nélkül beszélhessek a családommal. Öleljem gyermekem, felhívjam minden közeli hozzátartozómat, beszéljek velük, ehessem a gyermekemmel azokat az ételeket, amiket szeretünk. Mikor szóltak, hogy le kell mennem a raktárba, már kezdtek felgyorsulni az események, mikor a civil ruhámat felvettem, álomszerű volt minden, és csak azon vettem észre magam, hogy kilépek a kapun, és ott vártak a hozzátartozóim. Köszöntés, ölelések után elindultunk a piactérre. Rendeltünk ételeket, melyeket együtt elfogyasztottunk, majd a városban sétálva beszélgettünk, kérdeztünk egymástól. A gyermekemnek, szeretteimnek beszámoltam a múltban elkövetett hibáimról, és ugye azok következményeiről. Tanulságul, mit nem szabad tenni, illetve mit kell tenni annak érdekében, hogy ne a rossz úton járjunk. Decemberben még csak „lehetőségben” volt, hogy nagyobbik, Balázs fiam felesége várandós. Mára már bizonyos, és idén szeptemberben megszületik az első unokám, hála a Jóistennek.

Az első kimaradásomkor repült az idő, és eljött a perc, hogy vissza kell jönnöm, ami nem volt nehéz, mert eleve felelősséggel fel voltam rá készülve. Rendezetten, testileg-lelkileg kiegyensúlyozottan visszatértem azzal a bizalommal, reménnyel, hogy kapok még én esélyt, lehetőséget arra, hogy újra szabad lehessek pár órára, amit a családommal tölthetek, mert megért a vezetőség, a személyi állomány, a nevelőm, és emberszámba vesznek. Felismerik, látják törekvésemet, hogy a jó úton járok, és jót szeretnék családomnak, gyermekeimnek, és ezáltal önmagamnak is. Tehát az első kimaradásomról visszatértem, feltöltődve, reményekkel telve, és megújult erővel, érzésekkel, törekedve minél több pozitív dolog cselekvésére, folytattam ítéletem töltését. Minden erőmmel azon törekedtem, hogy családomat összetartsam szeretetben, és bizonyítsam nekik és önmagamnak, hogy jónak lenni soha nem késő!

A Jóistenhez fordultam segítségért és hála neki, olyan pozitív változásokon mentem keresztül, hogy egy egész más ember lettem, telve hittel, pozitív gondolatokkal, viselkedéssel, beszéddel, érzésekkel.

Hozzá kell tennem, hogy a nevelőm (a nevelők), a felügyelők, a munkáltatóim nagy szerepet töltöttek be a mai napig a jó úton való járásomban, mert támogatnak, megértenek, ember számba vesznek, aminek nagyon nagy a jelentősége, mert ugye ez mégis csak börtön. De én azt mondom, érzem és tapasztalom, hogy igen is oda figyelnek az olyan emberekre, akik törekednek a jóra, fejlesztik magukat, a családjukat veszik előtérbe, hogy a bent létük alatt őket is erősítsék, támogassák akár érzelmileg, akár anyagilag, és felkészüljenek a civil életre, a társadalmi normák betartására.

Amit még itt bent értékelni kell, hogy mire az ember végleg kijut, igen is tisztában legyen kötelezettségeivel, és megbecsülje, tisztelje szeretteit, és úgy feküdjön le, és keljen fel, hogy biztonságban, szeretetben lássa szeretteit. Mindezeket tanulságul írom le, mert ugye mi választjuk, melyik úton járunk, hogy élünk!

Felelősek vagyunk szeretteinkért, önmagunkért!!!

Visszatérek a mostani, immár második kimaradásomra, ami visszaigazolás számomra és a szeretteim számára. A vezetők, a nevelők, a felügyelők számára is, hogy igen, ez az ember megbízható, egyenes, és valóban az vezérli, hogy jó és helyes életet éljen! Hozzáteszem, hogy ez természetes számomra, és nem megterhelő, mert tudom, érzem, tapasztalom, hogy minden pozitív jó dolog, és tudok élni egy valóban felelősségteljes életet a civil társadalomban.

Rátérek, hogyan értem el, hogy bizonyítsak mindenkinek. Valójában milyen igaz ember vagyok, mire vagyok képes, ki vagyok valójában, lehet- e adni a szavamra, és ember maradtam a börtönben is, és mi az érték számomra, mit szeretnék, mit akarok elérni. Megmutatni, hogy igen is az ember lehet jó, de ezt szívvel, lélekkel akarni kell, és el is kell fogadni!!!

A balassagyarmati börtönbe 2009 novemberében érkeztem. Munkába állításom során elhelyeztek az akkor még működő vegyes üzembe, több elítélt mondta, hogy „minek mentél oda, nem jó, 2-3 ezret lehet keresni, dili munka” stb… Én erre azt mondtam, ez nem igaz, majd én bebizonyítom, hogy jó munka, és lehet is keresni. És igazam lett, mert úgymond igen csak fellendítettem a vegyes üzem teljesítményét (igaz, már régen is dolgoztam ott). Pár hónap elteltével, még a munkaügy is leszólt, hogy mik ezek a százalékok. A munkáltatóm azt mondta, semmi csak visszajött egy dolgozójuk, én. Teljes erővel, pozitív hozzáállással a munkára koncentráltam, és az emberekre, hogy mit hogyan célszerűbb csinálni. Tehát ez volt az első lépés, a motiváció, aztán sikeresen ment, haladt minden. Tisztelettudó, szabályokat betartó ember voltam, és vagyok a mai napig. Teltek így az évek, rendezgettem magamban a célt, a motivációt, az érzéseket, és építettem a szeretteimmel a kapcsolatot. A vegyes üzem megszűnt, így átkerültem a szabászatra, elvégeztem a szabász tanfolyamot, és most már azt is elmondhatom, sikeres szabász lettem, ami látszik a teljesítményemen is.

Míg itt dolgozott a korábbi pszichológus, én végig eljártam hozzá, hogy fejlődjek, lezárjam a múltbéli hibáimat, feldolgozzam kudarcaimat és fejlesszem a bennem lévő pozitív tulajdonságokat. Kezelni tudjam az érzelmi állapotomat, átértékeljem az egész életemet, és a jövőre koncentráljak, pozitív beállítottsággal, tiszta szívvel, lélekkel álljak az élethez, az emberekhez, szeretteimhez, és önmagamhoz!!!

Hála a pszichológus úrnak, a vezetőknek, a nevelőknek, az őröknek, és a Jóistennek, ez sikerült is!

Nem érdekel, ki mit csinál itt bent, én csak jót mondok, vagy semmit. A jóra segítőkész vagyok, senkire soha, semmilyen rosszat nem mondtam. Nem ártottam senkinek sem, nem vagyok árulkodó, jellemtelen ember, mert nem az vezet a jóra, ha másnak ártunk! Mindenki saját magáért felelős, a döntés az övé, fejben!

Aki olvassa ezt az élménybeszámolót, higgye el, hogy nem hazudok, mert vissza lehet mindent ellenőrizni! Tehát azokat a dolgokat, amikért én megkaptam a lehetőséget arra, hogy a családommal legyek pár órára szabadon. Ezt nem vamzerkodásért, másnak az eláztatásáért kaptam!!! Hanem azért, mert felelősségteljesen éltem, élem a mindennapjaimat. Betartva a szabályokat, megadva a tiszteletet mindenkinek. Szorgalmasan dolgozom, az építő jellegű programokon részt veszek lehetőség szerint, olvasok, építem magam lelkileg és próbálom a Jóisten segítségével azt elérni, hogy még jobb és jobb emberré váljak, akit a civil társadalomban is tisztelni, szeretni lehet!

Mit kaptam a mostani 2014. 08. 09.-ei kimaradás alkalmával?

Leírom: az első pozitív élményem az volt, ahogy kiléptem, és megláttam a szeretteimet, hogy igen nagyon megéri jónak lenni, hiszen itt vannak, akik engem szeretnek, én szeretem őket és a börtönből kiengedtek, lehetőséget, megerősítést kaptam. Hogy annak ellenére, hogy mégiscsak itt vagyok, de a jó úton járok, és a döntés, a megoldások a jóra az én kezemben vannak! Átölelni a szeretteimet plusz pozitív érzés, mert természetesnek vettem a jót és elfogadtam felelősségteljesen, hogy vissza kell még térjek ide, de ez nem nyomasztott, nem terhelt meg, így örömmel, tiszta szívvel, jó érzésekkel kezdtem meg a szabad perceimet.

Elindultunk, betértünk az Ázsia Centerbe, ahol közösen vettünk egy cipőt nekem, én fizettem a saját kezemmel, saját munkám erejéből. Pozitív és motiváló érzéseket váltott ki ez is belőlem. Az új cipőt felvettem, a régit az új dobozba betéve egy padra tettem, hátha valakinek jó lesz, mert használható volt az is, csak „régi”. Ez is jó érzést váltott ki belőlem. Bementünk a piacra, és bementünk a sütödébe. Rendeltünk sült kolbászt, hurkát, halat, rántott húst, uborkát, savanyúságot, köreteket, aztán elkezdtünk enni, együtt, közösen. Nahát, ezt átélni olyan öröm volt, hogy leírni ezt nem is lehet. Evés közben kinéztünk az ablakon, és velünk szemben ott ült kint egy ember, akinek ugyan telefon volt a kezében, de szegénynek  nézett ki, a lényeg, hogy nem bírtuk megenni amit kikértünk, és maradt egy viszonylag érintetlen darab kolbász és uborka. Én mondtam a fiamnak, kimegyek és megkérdezem azt az embert, elfogadja-e. A fiam mondta, hogy „jó, apu, menj!” (Ez is jó érzés volt!) Kimentem, tisztelettel odamentem az úrhoz, és megszólítottam:

"Jó napot kívánok! Ne tessék haragudni, szeretném önt megkérdezni, hogy elfogadná-e tőlünk a kolbászt és uborkát, mert megmaradt, és nem szeretek ételt kidobni. Most jöttem ki pár órára a börtönből, és tudom milyen tisztelni az ételt, és a Jóistent."

Erre az úr szeme elkerekedett, és azt válaszolta: „Köszönöm, elfogadom!”

Gyorsan beszaladtam, papírtálcára raktam, kivittem neki, és ő elrakta, és megköszönte, és azt mondta, hogy áldjon meg engem a Jóisten. Mondtam neki, hogy szívesen, és őt is áldja meg az Isten. Közben kijött egy fiatal lány, és csodálkozó szemekkel nézte mit tettem és kivel beszélgetek. Számomra ez is bizonyosság a jót illetően, és pozitív élmény visszajelzés!

Miután étkeztünk, átmentünk a sörözőbe, ahol alkoholmentes gyümölcsös sört ittunk. Telefonon beszéltem a szeretteimmel, a bátyámmal, a nővéremmel, az unokatestvéremmel, akik mind örömmel és bizakodva várnak haza, és örültek, hogy ilyen lehetőséget kaptam! A nagyfiammal nagyon sokat beszéltünk az életéről, az életükről, a leendő babáról, illetve rólunk, hogyan élünk majd, hogyan tartunk össze, mi a cél. Tehát rengeteg építő, pozitív dolgokról! Beszéltünk arról, milyen jó lenne, ha otthon lehetnék szeptember vége felé, amikor születik az unokám, erre mondtam neki, hogy visszatérek, és megkérdezem, lehetséges-e, de bízzunk a Jóistenben! Ami negatív volt, idézőjelben, az az, hogy a gyermekem édesanyja autoimmun-betegségben szenved, plusz pánik beteg, klausztrofóbiás és depressziós, és ő utazni nem tud, még rövidtávra sem. Így ő nem tudott eljönni, és ez kissé fájt, de telefonon sokat beszéltünk, erősítettem, és ez jó érzés volt, mert tudom is, és érzem is, hogy bennem bízik, erőst merít belőlem, és jobbá tudom tenni jelenlegi állapotát!

24 éve, gyerekkoromtól szeretem, és én ismerem mi a jó és építő, gyógyító számára! Tudom, hogy nagyon sokat jelent neki, hogy bízhat bennem és hiába közel 6 év után civilben lehetek, mégsem más nőn járt az eszem, hanem becsülettel, tisztességesen a családomra fordítottam a kint töltött óráimat!

Ez az igazi felnőtt, felelősségteljes viselkedés, gondolkodás! Ez nagy önbizalmat, visszaigazolást adott önmagamnak. Beszéltem a menyemmel a babáról, az életükről, az én szerepemről, és csak pozitív élményeket kaptam. Telt az idő, elmentünk a Tesco-ba, megvásároltuk az engedélyezett dolgokat, aztán elindultunk vissza a börtön felé. Közben még átbeszéltük a nagyfiammal a családi dolgokat, viselkedésformákat, mit és hogy kell csinálni, hogy az életünk a megértésen, tiszteleten, szereteten alapuljon, még erősebben, mint eddig!!! A nagyfiamtól nagyon erősítő, érzelem dús, pozitív „búcsú” szavakat kaptam:

„Apu szeretlek, szeretünk! Bízok benned, tisztellek, melletted állok. Erős légy, már nem sok, amit bent kell lenned!”

Ezt mind a szemembe mondta, de a szívemben és a lelkemben éreztem, és érzem, amíg élek! Hát „röviden” a kimaradásról szerzett élményeim pozitív, építő, erősítő érzelmekről szóltak és szólnak! Érdemes és értékes jó embernek lenni, törekedni mindig a jóra, hinni a szeretetben, és bízni abban, hogy a jót felismerik előbb- utóbb, és meg lesz a gyümölcse. Én hiszek a jóban, a Jóistenben, a megértésben, a jóakaratú emberekben, és ami még fontos, hiszek önmagamban, és a szeretetben! A család a szeretet, a gyermekeink, a szívünk, lelkünk nyugalma, öröme a legfontosabb!! A Jóisten segítsen mindannyiunkat! Ezzel zárom!

  

 Balassagyarmat, 2014.08.11

 

Prison's Angels Koncert - a hanganyag

A Prison's Angels koncertjének hanganyaga --- Akit érdekel a koncert, az klikkeljen bátran az előbbi szövegre, szerintem egy mindenképpen kellemes zenei élményben lesz része!!!

Négyen rinyóban - Szabadult nehéz fiúk B-Tervvel

(Forrás: https://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/negyen_rinyoban)

 A Vasárnapi Hírek írása

Mit gondolnak, hová kerülnek a nehéz fiúk, ha börtönből szabadulnak? Aki azt hiszi, könnyű a beilleszkedés, téved. Pedig van megoldás, és mindig jó, ha van egy B-Terv.

– Nyugodtan írjál mindenről, csak azt ne, hol vagyunk – kéri Dorka, miközben kulcsot vesz elő. – A házban egyelőre nem tudják, kik vagyunk.

A rács dupla és fehérre mázolt. Nem nyílik. A többiek azt javasolják, próbálja meg Sanyi, ő szakember, pajszerral két perc alatt megoldja. Sanyi hálás a poénért, és valóban nyitja is a zárat – kulccsal, mint a jófiúk.

Odabent felszedett parketták állnak halomban. Az egyik szobában eligazító szövegek (2 kapcsoló, 3 liter festék, hiányzik a kilincs!) lógnak lekapart falakon, egy menő rapsláger szövege (Sanyi énekelte, a lányoknak megtetszett, és kérték, hogy írja le, illetve fel); a világítás pucér villanykörte. A másik szoba glettelésre vár, a falon hatalmas betűk: B-TERV. Sanyi nekivetkőzik, szakszerű mozdulatokkal kaparja a festéket. Nem magas fiú, inkább alacsonynak mondanám, ha nem tartanék a retorzióktól, látszik, sokat foglalkozott testével az utóbbi években. Minden izom a helyén, tetoválások tetőtől talpig.

– Te, Sanyi, ki az az ürge a jobb karodon?

– Melyik?

– A napszemüveges, kalapban.

– Az? Bódi Guszti.

– Nem mondod komolyan, hogy magadra varrattad Bódi Gusztit?!

– Mér ne? Jó csóka az.

– És ő tud róla?

– Majd megírom neki. Ha fenn van a fészen. Sanyi, alias Bari Sándor („Nyugodtan írd csak le a nevemet, hadd tudják meg, ki vagyok!”) két hónapja szabadult Balassagyarmatról. 31 éves. Azt mondja, már öreg. Utoljára 6 év 5 hónapot ült („Ne akard tudni, miért!”). Szerencsés volt; pontosan tudta, hogy mi lesz, ha kijön. Jön a B-Terv.

– Nagyon érzékeny dolog ám kijönni a börtönből – mutat az elmélyülten dolgozó Sanyira Dorka. – Ha valaki kijön nyolc év után, az hihetetlenül szorong. Hogy mi lesz, megvan-e még a csaja, lesz-e hol laknia, mik az új dolgok? Odabent senki nem készíti fel őket erre. Nem véletlen, hogy ötven százalék a visszaesők aránya. Minden második szabaduló fél éven belül megint bent van.

Büky Dorka, a budapesti Feldmár Intézet alapítója évek óta foglalkozik a börtönben élők problémáival. Az intézettel szervezett kommunikációs és agressziókezelő tréningeket, így találtak egymásra a Balassagyarmati Fegyházzal. Az itt működtetett Mesekörben az elítéltekkel együtt írnak és rendeznek színdarabokat, évente kétszer előadják a családtagoknak.

A mesekörösök jobban kommunikálnak, jobban kezelik a konfliktusaikat. Büky Dorka az ismert, Kanadában élő magyar pszichoterapeuta Feld- már Andrással együtt dolgozta ki a Mesekör koncepcióját.

A nehézfiúk körében eleinte nem volt túl népszerű mesében szerepelni. Ma már válogatnak.

– A B-Terv ötletét az élet írta. Tavaly odajött hozzám Attila, az egyik mesekörös fiú, hogy Dorka, nagy baj van, egy hónap múlva szabadulok, nincs hová mennem. Kérdeztem Andrást, mit lehetne tenni? Számos kezdeményezést ismert, így alakult ki az átmeneti lakóközösség koncepciója. Az egészet Attilára szabtuk. Az első lakóotthon Szirákon volt. Barátunk, Tóth László református lelkész költözött be feleségével és Attilával egy ottani házba. Egy idő után Attila felvette a kapcsolatot a családjával, és hazaköltözött, de kiderült, az mégsem működik, így munka reményében visszajött Budapestre. Így kezdtünk dolgozni a mostani lakás tervén. Nehezen találtunk megfelelő helyet, de aztán megismerkedtünk egy nyitott emberrel, aki kedvező feltételekkel adta bérbe a lakást. Ezt, itt. Teljesen fel kell újítani, mindent magunk csinálunk. Festünk, tapétázunk, parkettázunk.

Attilának azóta van munkája, a vendéglátózik, s közben tapasztalati munkatársként segíti a B-Tervet. Barátnőjével, Rékával költöznek ide.

– Mi már a sitten is rinyóban voltunk Zolival meg Sanyival. A rinyó annyit jelent, hogy mondjuk nyolcan vagyunk egy zárkában, és mindent megosztunk egymással. Rinyóban lenni nagy dolog. Ez a lakás sokban hasonlít ahhoz, ami odabent volt, s bár idekint minden más, a rinyó azért rinyó. Rékával az intézetben találkoztam. Összebarátkoztunk. Úgy szólítottuk egymást, hogy kis húgom meg bátyuskám. Aztán egymásba szerettünk. Most meg együtt vagyunk. Szeretnénk együtt maradni, saját lakásba költözni. Hosszú távra tervezünk, ez a mi A-tervünk. A B-Tervben pedig mindig szívesen segítek. Németh Bori, a Tévelygőkért Alapítvány képviselője és Garland Anikó, aki korábban a Feldmár Intézet önkéntese volt, most mentorként dolgozik. Csupa törékeny nő, meglepő elszántsággal és határozott fellépéssel. Másképpen nem megy.

– Sok önkéntes számára hamar kiderül, hogy ez máshogy izgalmas, mint ahogy képzelték – mondja Bori. – Sokan romantikusnak találják, hogy börtönből szabadult, izmos, jóképű srácokkal törődjenek. Aztán lemorzsolódnak. Merthogy ez csöppet sem romantikus munka. Itt hevesen vitázni, néha kiabálni kell. Képtelen helyzeteket kell megoldani.

– A legnagyobb közös problémánk az, hogy a börtönből kiszabadulva milyen szabályrendszert alakítsunk ki együtt. Ez érinti a pénzügyeket, de akár az étkezést is. – Anikó Sanyira néz, aki vidáman mutatja a múlt héten, az első fizetéséből vásárolt napszemüveget. – Van olyan, akiről tudjuk, hogy egyetlen perc alatt elkölt minden pénzt, és inkább hetekig éhezik, de „az a cucc” kell.

Sanyi befejezi a melót, Dorka mögé ül egy halom parkettára. Díjnyertes kép, nem vitás: a kemény exsittes és a szőke asszony. Láthatóan odavannak egymásért (Dorkának családja van, férje és gyerekei, úgyhogy kéretik ezt az egészet a helyén kezelni), talán másképp nem is menne

– El kell jutnunk odáig, hogy nincsenek ők és mi, hanem csak MI vagyunk. Egy hajóban evezünk. Ezek a fiúk nem bűnözők, hanem emberek, akik elkövettek valamit, amiért megbűnhődtek. És ha ők úgy döntenek, hogy többet nem követnek el ilyesmit, akkor azt a hatalmas erőt, energiát, kreativitást, ami bennük van, bűn nem kihasználni – jelenti ki Dorka.

Sanyi nem könnyű eset, minden szót harapófogóval kell kihúzni belőle. A lányok szerint rapben kellene beszélnie, az a vérében van.

– Megváltoztam, a jó út felé haladok. Szerintem. Eddig nem teljesen jó dolgokat tettem… Szeretném jóvá tenni az egészet. Na jó, amit lehet. Hogy meddig akarok itt maradni? Nem tervezek sose. Ilyen vagyok. Sok dolog van az életbe’, valami mindig közbejön, és akkor valami mást csinálsz. De nem feltétlenül. Most csak egy vágyam van: ezt a házat rendbe rakni, beköltözni és megnyugodni végre. Ha az megvan, akkor rendben van.

Sanyinak és Zolinak körülbelül egy éve van a B-Tervben.

Az utánpótlás is a Mesekörből érkezik – „őket ismerjük, tudjuk, nem lőhetünk nagyon mellé” –, fél év múlva szabadul a következő fiú, akinek nincs hova mennie. Egyelőre.

– Hogy mi volna a siker? Ha a fiúk nem kerülnének vissza. Aztán pedig az, hogy ésszerű időn belül legyen hova menniük innen. – Dorka optimista.

– Jó volna, ha senki nem töltene itt egy perccel se több időt, mint amennyit feltétlenül szükséges. Az élet mégis csak odakint van.

Idehaza kevés a B-Tervhez hasonló kezdeményezés. A Váltó-sáv Alapítvány munkatársai 1997 óta foglalkoznak börtönből szabaduló fiatalok beilleszkedésének segítésével. A tanácsadáson és a coaching programokon kívül ők is működtetnek úgynevezett „félutas házakat”, amelyekben – a B-Tervhez hasonlóan felkészítik az egykori elítélteket a visszailleszkedésre.

Európában 1993-ban a Bernard van Leer Alapítvány kezdeményezésére hozták létre az Eurochipset (European Committee for Children of Imprisoned Parents), amely a börtönökben fogva tartott elítéltek gyermekeinek életét próbálta könnyebbé tenni. Magyarországon a Tévelygőkért Alapítvány foglalkozik az elítéltek gyermekeinek problémáival. www.tevelygokertalapitvany.info

A vér kötelez

Ha már az előző bejegyzés alapján elmondható, hogy egy olyan divatblogger veszett el bennem, aki azért erősen ügyel a részletekre, most jöjjön a VL monogram egy másik tetoválás formájában testet öltő megjelenése. A dolog érdekessége, hogy a fotón látható tetoválás minden szempontból self made jellegű, azaz a fogvatartott azt magának varrta fel, a szöveget tükörből ütve a bőre alá. Zseniális kreativitás, örök emlék a rácsok mögötti időszakról...  

Fashion Week (Part 2.)

A "Divat a rácsok mögött" blokk következő darabja szintén egy átalakított fogvatartotti nadrág, melyen sok változtatás azért nincs, viszont ami van, az azért szemmel látható. Mivel nem vagyok sem szabó, sem varró, de még csak stylistnak sem mondanám magam, a pontos kifejezést, megnevezést nem tudom, viszont tény, hogy a zsebekre került felvarrásra egy-egy fehér színű anyagból készült sáv, minek köszönhetően a ruhadarab viselőjétől alapvető elvárás, hogy kezét mindenkor tisztán, ápoltan tartsa, ellenkező esetben, amikor azt zsebre vágja, akkor menthetetlenül összemocskolja a díszítést. Egy ilyen rettenetes körmondat után már mást nem is igazán akarok mondani, annyi azonban még az eszembe jut, hogy az úr nemcsak a pokolban, de a börtönben is úr marad...   

Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a bal kéz hüvelyk- és mutatóujja közötti területen, fejjel lefelé ugyan, de jól látható a VL monogram, melynek jelentéséről már több esetben esett szó a blogban...)

Fashion Week

A mostani bejegyzésnek akár azt a címet is adhatnánk, hogy "Divat a rácsok mögött". A képen látható fogvatartotti ruházat a klasszikus tyúklábmintás ing és a mákos tészta hatású formaruha nadrágjának kombinációja, egy fémmentes övvel megbolondítva. 

Az egyik ismeretlen bv. intézet mosodájában egy ott foglalkoztatott elítélt vélhetően engedély nélküli átalakító tevékenységének vagy éppen az egyik zárka mélyén működő illegális fürge ujjak szakkör szakavatott kezű, szorgalmas munkájának köszönhetően a klasszikus ruhadarab a szokványostól lényegesen modernebb szabást, külső megjelenést kapott, és már-már egy divatos farmernadrág szabását nyerte el. 

Hiába, a divat manapság a rácsok mögé is beköltözik, menthetetlenül. És természetesen az átalakításnak hála, a képen látható nadrágot viselő fogvatartott mindenképpen kitűnik az arctalan, uniformizált tömegből, ezzel egyéniséggé válva...   

Fogvatartotti gondolat a skype-os beszélő kapcsán...

Amint arról már több alkalommal beszámoltam, a Balassagyarmati Fegyház és Börtön, valamint a Váltó-sáv Alapítvány együttműködésében egy ideje már folyamatban van az „INNO-Váltó Innovatív, kísérleti foglalkoztatási program fogvatartottaknak/szabadultaknak” című TÁMOP-1.4.3-12/1-2012-0155  számú pályázati projekt megvalósítása, melynek keretén belül kísérleti jelleggel már több alkalommal került sor ún. skype-kapcsolat útján történő beszélő megvalósítására. Az egyik, július végén lehetőséget kapó elítélt az alábbiakban fogalmazta meg ezzel kapcsolatos gondolatait, érzéseit: 

"A mai napon a csillagok kedvező együttállása – vagy inkább a humánusabb büntetőpolitika – lehetővé tette, hogy a már 6 éve – egészen pontosan 2008. március óta – nem látott édesanyámmal skype-on keresztül beszélgethettem. Már az ebbe az intézetbe történő befogadáskor, a nevelőmmel történt beszélgetéskor egy számomra eddig ismeretlen fogalommal szembesültem: súlyos beteg hozzátartozó meglátogatása, akár kísérettel is. Az eddigi börtönéveim alatt ilyesmivel nemigen találkoztam…

Legutóbb, még egy másik bv. intézetben, az egyik barátom az őt nevelő nagypapája temetésére nem mehetett el, nem közvetlen hozzátartozója jeligével.

A börtönben a fogvatartottak jelentős többsége fegyház fokozatú, az új BTK-nak köszönhetően a többszörös visszaesők közül sokan kedvezményből kizártak, azaz „csontosak”. Így az évek során a magatartásukban gyakorlatilag semmi visszatartó erő nincs, nem fenyegeti őket a kedvezmény meg nem adásának a veszélye! Tudom, hogy ehhez jelentős szemléletváltásra és még több pénzre lenne szükség, de azt hiszem, hogy a javuló büntetőpolitika /az új Bv. Kódex megjelenése/, a hathatós nevelői munka, és nem utolsó sorban egy korlátlan lehetőségekkel bíró támogató program /jelen esetben a ,,TÁMOP”/ összefogásával, nagy mértékben javulhatna a morál, a fegyelem. Az ilyen intézkedéseknek köszönhetően javulna az elítéltek önkéntes szabálykövető magatartása, együttműködőbbek lennének a felügyelettel, személyzettel.

Megjelenne a visszatartó erő!

Maga a beszélő számomra komoly élmény volt, nagy öröm volt a 6,5 éve nem látott édesanyámmal találkozni. Felkészültem rá, hogy őt esetleg egy komolyabb trauma éri a beszélgetés során, mert már napok óta nem aludt, körbehívta az összes létező rokonokat, hogy találkozni fog a „kicsi fiával”. A beszélő mindkettőnk számára egy utánozhatatlan élmény volt. Édesanyám közben felhívta a figyelmemet, hogy köszönjem meg azoknak, akik ezt lehetővé tették. Ő figyelmeztetett rá engem, 91 évesen! Azt hiszem, hogy engem talán még jobban megrázott ez a találkozó, mint őt, de nem bánnám, ha a jövő hónapban már meg lehetne ismételni."