Egy fogvatartotti írás, egy jutalom kimaradás emlékére...
2014.08.09-én lehetőséget kaptam, hogy
újra kiléphessek a börtön falain, kapuin, azért írom, hogy újra, mert 2013.
12.14-én már kint lehettem 4 órára a családommal.
Az első kimaradásommal kezdeném, ami 5
év 4 hónap után, az első szabadon töltött óráimról szól. Milyen érzések,
élmények értek. Izgatottan vártam a napot, az órát, hogy szabadon, „korlátok”
nélkül beszélhessek a családommal. Öleljem gyermekem, felhívjam minden közeli
hozzátartozómat, beszéljek velük, ehessem a gyermekemmel azokat az ételeket,
amiket szeretünk. Mikor szóltak, hogy le kell mennem a raktárba, már kezdtek felgyorsulni
az események, mikor a civil ruhámat felvettem, álomszerű volt minden, és csak
azon vettem észre magam, hogy kilépek a kapun, és ott vártak a hozzátartozóim.
Köszöntés, ölelések után elindultunk a piactérre. Rendeltünk ételeket, melyeket
együtt elfogyasztottunk, majd a városban sétálva beszélgettünk, kérdeztünk egymástól.
A gyermekemnek, szeretteimnek beszámoltam a múltban elkövetett hibáimról, és ugye
azok következményeiről. Tanulságul, mit nem szabad tenni, illetve mit kell
tenni annak érdekében, hogy ne a rossz úton járjunk. Decemberben még csak
„lehetőségben” volt, hogy nagyobbik, Balázs fiam felesége várandós. Mára már
bizonyos, és idén szeptemberben megszületik az első unokám, hála a Jóistennek.
Az első kimaradásomkor repült az idő, és
eljött a perc, hogy vissza kell jönnöm, ami nem volt nehéz, mert eleve felelősséggel
fel voltam rá készülve. Rendezetten, testileg-lelkileg kiegyensúlyozottan
visszatértem azzal a bizalommal, reménnyel, hogy kapok még én esélyt,
lehetőséget arra, hogy újra szabad lehessek pár órára, amit a családommal
tölthetek, mert megért a vezetőség, a személyi állomány, a nevelőm, és
emberszámba vesznek. Felismerik, látják törekvésemet, hogy a jó úton járok, és
jót szeretnék családomnak, gyermekeimnek, és ezáltal önmagamnak is. Tehát az
első kimaradásomról visszatértem, feltöltődve, reményekkel telve, és megújult
erővel, érzésekkel, törekedve minél több pozitív dolog cselekvésére, folytattam
ítéletem töltését. Minden erőmmel azon törekedtem, hogy családomat összetartsam
szeretetben, és bizonyítsam nekik és önmagamnak, hogy jónak lenni soha nem
késő!
A Jóistenhez fordultam segítségért és
hála neki, olyan pozitív változásokon mentem keresztül, hogy egy egész más
ember lettem, telve hittel, pozitív gondolatokkal, viselkedéssel, beszéddel,
érzésekkel.
Hozzá kell tennem, hogy a nevelőm (a nevelők),
a felügyelők, a munkáltatóim nagy szerepet töltöttek be a mai napig a jó úton
való járásomban, mert támogatnak, megértenek, ember számba vesznek, aminek
nagyon nagy a jelentősége, mert ugye ez mégis csak börtön. De én azt mondom,
érzem és tapasztalom, hogy igen is oda figyelnek az olyan emberekre, akik törekednek
a jóra, fejlesztik magukat, a családjukat veszik előtérbe, hogy a bent létük
alatt őket is erősítsék, támogassák akár érzelmileg, akár anyagilag, és
felkészüljenek a civil életre, a társadalmi normák betartására.
Amit még itt bent értékelni kell, hogy
mire az ember végleg kijut, igen is tisztában legyen kötelezettségeivel, és
megbecsülje, tisztelje szeretteit, és úgy feküdjön le, és keljen fel, hogy
biztonságban, szeretetben lássa szeretteit. Mindezeket tanulságul írom le, mert
ugye mi választjuk, melyik úton járunk, hogy élünk!
Felelősek vagyunk szeretteinkért,
önmagunkért!!!
Visszatérek a mostani, immár második
kimaradásomra, ami visszaigazolás számomra és a szeretteim számára. A vezetők, a
nevelők, a felügyelők számára is, hogy igen, ez az ember megbízható, egyenes,
és valóban az vezérli, hogy jó és helyes életet éljen! Hozzáteszem, hogy ez
természetes számomra, és nem megterhelő, mert tudom, érzem, tapasztalom, hogy
minden pozitív jó dolog, és tudok élni egy valóban felelősségteljes életet a
civil társadalomban.
Rátérek, hogyan értem el, hogy bizonyítsak
mindenkinek. Valójában milyen igaz ember vagyok, mire vagyok képes, ki vagyok
valójában, lehet- e adni a szavamra, és ember maradtam a börtönben is, és mi az
érték számomra, mit szeretnék, mit akarok elérni. Megmutatni, hogy igen is az
ember lehet jó, de ezt szívvel, lélekkel akarni kell, és el is kell fogadni!!!
A balassagyarmati börtönbe 2009
novemberében érkeztem. Munkába állításom során elhelyeztek az akkor még működő
vegyes üzembe, több elítélt mondta, hogy „minek mentél oda, nem jó, 2-3 ezret
lehet keresni, dili munka” stb… Én erre azt mondtam, ez nem igaz, majd én bebizonyítom,
hogy jó munka, és lehet is keresni. És igazam lett, mert úgymond igen csak
fellendítettem a vegyes üzem teljesítményét (igaz, már régen is dolgoztam ott).
Pár hónap elteltével, még a munkaügy is leszólt, hogy mik ezek a százalékok. A
munkáltatóm azt mondta, semmi csak visszajött egy dolgozójuk, én. Teljes
erővel, pozitív hozzáállással a munkára koncentráltam, és az emberekre, hogy
mit hogyan célszerűbb csinálni. Tehát ez volt az első lépés, a motiváció, aztán
sikeresen ment, haladt minden. Tisztelettudó, szabályokat betartó ember voltam,
és vagyok a mai napig. Teltek így az évek, rendezgettem magamban a célt, a
motivációt, az érzéseket, és építettem a szeretteimmel a kapcsolatot. A vegyes
üzem megszűnt, így átkerültem a szabászatra, elvégeztem a szabász tanfolyamot,
és most már azt is elmondhatom, sikeres szabász lettem, ami látszik a
teljesítményemen is.
Míg itt dolgozott a korábbi pszichológus,
én végig eljártam hozzá, hogy fejlődjek, lezárjam a múltbéli hibáimat,
feldolgozzam kudarcaimat és fejlesszem a bennem lévő pozitív tulajdonságokat.
Kezelni tudjam az érzelmi állapotomat, átértékeljem az egész életemet, és a jövőre
koncentráljak, pozitív beállítottsággal, tiszta szívvel, lélekkel álljak az
élethez, az emberekhez, szeretteimhez, és önmagamhoz!!!
Hála a pszichológus úrnak, a vezetőknek,
a nevelőknek, az őröknek, és a Jóistennek, ez sikerült is!
Nem érdekel, ki mit csinál itt bent, én
csak jót mondok, vagy semmit. A jóra segítőkész vagyok, senkire soha, semmilyen
rosszat nem mondtam. Nem ártottam senkinek sem, nem vagyok árulkodó,
jellemtelen ember, mert nem az vezet a jóra, ha másnak ártunk! Mindenki saját
magáért felelős, a döntés az övé, fejben!
Aki olvassa ezt az élménybeszámolót, higgye
el, hogy nem hazudok, mert vissza lehet mindent ellenőrizni! Tehát azokat a
dolgokat, amikért én megkaptam a lehetőséget arra, hogy a családommal legyek
pár órára szabadon. Ezt nem vamzerkodásért, másnak az eláztatásáért kaptam!!!
Hanem azért, mert felelősségteljesen éltem, élem a mindennapjaimat. Betartva a
szabályokat, megadva a tiszteletet mindenkinek. Szorgalmasan dolgozom, az építő
jellegű programokon részt veszek lehetőség szerint, olvasok, építem magam
lelkileg és próbálom a Jóisten segítségével azt elérni, hogy még jobb és jobb
emberré váljak, akit a civil társadalomban is tisztelni, szeretni lehet!
Mit kaptam a mostani 2014. 08. 09.-ei kimaradás
alkalmával?
Leírom: az első pozitív élményem az
volt, ahogy kiléptem, és megláttam a szeretteimet, hogy igen nagyon megéri
jónak lenni, hiszen itt vannak, akik engem szeretnek, én szeretem őket és a
börtönből kiengedtek, lehetőséget, megerősítést kaptam. Hogy annak ellenére,
hogy mégiscsak itt vagyok, de a jó úton járok, és a döntés, a megoldások a jóra
az én kezemben vannak! Átölelni a szeretteimet plusz pozitív érzés, mert
természetesnek vettem a jót és elfogadtam felelősségteljesen, hogy vissza kell
még térjek ide, de ez nem nyomasztott, nem terhelt meg, így örömmel, tiszta szívvel,
jó érzésekkel kezdtem meg a szabad perceimet.
Elindultunk, betértünk az Ázsia Centerbe,
ahol közösen vettünk egy cipőt nekem, én fizettem a saját kezemmel, saját
munkám erejéből. Pozitív és motiváló érzéseket váltott ki ez is belőlem. Az új
cipőt felvettem, a régit az új dobozba betéve egy padra tettem, hátha valakinek
jó lesz, mert használható volt az is, csak „régi”. Ez is jó érzést váltott ki
belőlem. Bementünk a piacra, és bementünk a sütödébe. Rendeltünk sült kolbászt,
hurkát, halat, rántott húst, uborkát, savanyúságot, köreteket, aztán elkezdtünk
enni, együtt, közösen. Nahát, ezt átélni olyan öröm volt, hogy leírni ezt nem
is lehet. Evés közben kinéztünk az ablakon, és velünk szemben ott ült kint egy
ember, akinek ugyan telefon volt a kezében, de szegénynek nézett ki, a lényeg, hogy nem bírtuk megenni amit
kikértünk, és maradt egy viszonylag érintetlen darab kolbász és uborka. Én
mondtam a fiamnak, kimegyek és megkérdezem azt az embert, elfogadja-e. A fiam
mondta, hogy „jó, apu, menj!” (Ez is jó érzés volt!) Kimentem, tisztelettel odamentem
az úrhoz, és megszólítottam:
"Jó napot kívánok! Ne tessék haragudni,
szeretném önt megkérdezni, hogy elfogadná-e tőlünk a kolbászt és uborkát, mert
megmaradt, és nem szeretek ételt kidobni. Most jöttem ki pár órára a börtönből,
és tudom milyen tisztelni az ételt, és a Jóistent."
Erre az úr szeme elkerekedett, és azt
válaszolta: „Köszönöm, elfogadom!”
Gyorsan beszaladtam, papírtálcára
raktam, kivittem neki, és ő elrakta, és megköszönte, és azt mondta, hogy áldjon
meg engem a Jóisten. Mondtam neki, hogy szívesen, és őt is áldja meg az Isten.
Közben kijött egy fiatal lány, és csodálkozó szemekkel nézte mit tettem és
kivel beszélgetek. Számomra ez is bizonyosság a jót illetően, és pozitív élmény
visszajelzés!
Miután étkeztünk, átmentünk a sörözőbe,
ahol alkoholmentes gyümölcsös sört ittunk. Telefonon beszéltem a szeretteimmel,
a bátyámmal, a nővéremmel, az unokatestvéremmel, akik mind örömmel és bizakodva
várnak haza, és örültek, hogy ilyen lehetőséget kaptam! A nagyfiammal nagyon
sokat beszéltünk az életéről, az életükről, a leendő babáról, illetve rólunk,
hogyan élünk majd, hogyan tartunk össze, mi a cél. Tehát rengeteg építő, pozitív
dolgokról! Beszéltünk arról, milyen jó lenne, ha otthon lehetnék szeptember
vége felé, amikor születik az unokám, erre mondtam neki, hogy visszatérek, és
megkérdezem, lehetséges-e, de bízzunk a Jóistenben! Ami negatív volt, idézőjelben,
az az, hogy a gyermekem édesanyja autoimmun-betegségben szenved, plusz pánik
beteg, klausztrofóbiás és depressziós, és ő utazni nem tud, még rövidtávra sem.
Így ő nem tudott eljönni, és ez kissé fájt, de telefonon sokat beszéltünk,
erősítettem, és ez jó érzés volt, mert tudom is, és érzem is, hogy bennem bízik,
erőst merít belőlem, és jobbá tudom tenni jelenlegi állapotát!
24 éve, gyerekkoromtól szeretem, és én
ismerem mi a jó és építő, gyógyító számára! Tudom, hogy nagyon sokat jelent
neki, hogy bízhat bennem és hiába közel 6 év után civilben lehetek, mégsem más
nőn járt az eszem, hanem becsülettel, tisztességesen a családomra fordítottam a
kint töltött óráimat!
Ez az igazi felnőtt, felelősségteljes
viselkedés, gondolkodás! Ez nagy önbizalmat, visszaigazolást adott önmagamnak.
Beszéltem a menyemmel a babáról, az életükről, az én szerepemről, és csak
pozitív élményeket kaptam. Telt az idő, elmentünk a Tesco-ba, megvásároltuk az
engedélyezett dolgokat, aztán elindultunk vissza a börtön felé. Közben még
átbeszéltük a nagyfiammal a családi dolgokat, viselkedésformákat, mit és hogy
kell csinálni, hogy az életünk a megértésen, tiszteleten, szereteten alapuljon,
még erősebben, mint eddig!!! A nagyfiamtól nagyon erősítő, érzelem dús, pozitív
„búcsú” szavakat kaptam:
„Apu szeretlek, szeretünk! Bízok benned,
tisztellek, melletted állok. Erős légy, már nem sok, amit bent kell lenned!”
Ezt mind a szemembe mondta, de a
szívemben és a lelkemben éreztem, és érzem, amíg élek! Hát „röviden” a
kimaradásról szerzett élményeim pozitív, építő, erősítő érzelmekről szóltak és
szólnak! Érdemes és értékes jó embernek lenni, törekedni mindig a jóra, hinni a
szeretetben, és bízni abban, hogy a jót felismerik előbb- utóbb, és meg lesz a
gyümölcse. Én hiszek a jóban, a Jóistenben, a megértésben, a jóakaratú
emberekben, és ami még fontos, hiszek önmagamban, és a szeretetben! A család a
szeretet, a gyermekeink, a szívünk, lelkünk nyugalma, öröme a legfontosabb!! A
Jóisten segítsen mindannyiunkat! Ezzel zárom!
Balassagyarmat,
2014.08.11
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése