Vendégünk volt: Katulics László

A múlt hét közepén ismételten megtelt a Balassagyarmati Fegyház és Börtön Szent Mihály kápolnája, természetesen ezúttal is fogvatartottakkal, akik azért mentek oda – hogy egy kicsit előremenjek –, hogy „megcsalják az időt”.

Ez volt ugyanis az egyik fontos gondolata az akkor a rácsok mögé látogató előadónak, Katulics László festőművésznek, aki nem mellékesen egy középiskolában tanít, és emellett még hátrányos helyzetű gyerekekkel is foglalkozik.

A vendégünk saját életéről beszélve többek között elmondta: a katonaévei alatt arra jutott, hogy a tér és az idő állandóan jelen van életünkben. A téren nem minden esetben tudunk változtatni – így van ez azokkal is, akik például börtönben vannak –, de az időt mindig meg tudjuk csalni. Azzal tudjuk megcsalni, ha olyannal foglaljuk el magunkat, ami előre visz, amiben a kedvünket leljük, amiben megtalálhatja az ember önmagának önmagát. Ő a katonaévei alatt például egy irodalmi színpadot csinált ezért. Az előbbiekkel összefüggésben biztatta a jelen lévő fogvatartottakat is arra, hogy találják meg azt az időtöltést, amitől gyorsabban és legfőképpen hasznosabban telik az idő.

Az előadás egy másik nagyon fontos gondolata az volt, hogy az ember nem az életkorától lesz felnőtt, hanem a döntései mutatják meg, hogy felnőtt-e már valójában.

Katulics Úr a gondolatát ismét egy saját életéből vett példával támasztotta alá: mint elmondta, Ő olyan gyerek volt, aki folyamatosan feszegette a határokat. Édesanyja többször mondta Neki, hogy börtönbe fog kerülni, az édesapja meg nádpálcával próbálta őt jobb belátásra bírni. 13 évesen – amikor már fizikai munkás volt egy temetkezési vállalatnál – úgy döntött, Ő már felnőtt, hisz dolgozik, ezért eltörte azt a bizonyos nádpálcát. Az édesapja ekkor leült Vele beszélgetni, mint férfi a férfival. Ettől lett igazán felnőtt.

Ilyen és ehhez hasonló példákat hozott még a hallgatóság számára, amit csendben, elgondolkodva, fogadtak a fogvatartottak. Egyikőjük meg is jegyezte, hogy mennyire különbözőek egymástól, mégis mennyi mindenben hasonlít az életük.

Ezektől a példáktól és Katulics Úr – vagy, ahogy kérte a megszólítását: Kalász – személyiségének köszönhetően is az előadás lassan beszélgetésbe „szelídült”, hogy az „egy jót beszélgettünk” kellemes érzésével mehessen mindenki a maga útjára. Kalász vissza a saját életébe, a fogvatartottak pedig a zárkáikba. Hisz a téren nem mindig tudunk változtatni, „csak” az időt tudjuk megcsalni.

(Szöveg: István Károlyné, fotó: Gúth Zsolt)