Gondolatok…
Néhány nappal ezelőtt intézetünkben járt a Nógrád Megyei Kormányhivatal Igazságügyi Szolgálatának utógondozó pártfogó felügyelője, aki az első negyedévben szabaduló fogvatartottak részére tartott egy re-integrációs csoportfoglalkozást, karöltve az egyik nevelő kollégával.
A negyedéves rendszerességgel megtartásra kerülő hasonló csoportok tapasztalatait leszűrve megállapítható, hogy a fogvatartottak között - számomra ismeretlen okból - több olyan személy akad, aki nem igazán szívesen vesz részt a felkészítő foglalkozásokon, holott azok nem annyira a jelenlévő szakemberek, hanem sokkal inkább az ő érdekeiket hivatottak szolgálni.
Mindez persze alátámasztja azt a véleményemet, miszerint nem feltétlenül kell minden egyes fogvatartottal hasonló intenzitással foglalkozni a szabadságvesztés büntetés tartama alatt. Ha nagyon le akarok egyszerűsíteni a kérdést, akkor azt mondom, hogy három csoportba sorolhatjuk a fogvatartottakat: először is vannak olyanok, akik valóban megérdemlik a fokozott odafigyelést, a felkínált lehetőségeket, mert mindent megtesznek annak érdekében, hogy a személyi állománnyal együttműködve, tudatosan készüljenek a majdani szabadulásukra. Mindeközben aktívan részt vesznek a különféle szabadidős, sport- és kulturális programokban, oktatási, képzési formákban, mert szabadulásuk után valóban szeretnének a társadalom részévé válni, megfelelően együtt élve másokkal, a társadalom azon tagjaival, akik egyébként alapesetben többnyire előítélettel közelítenek egy volt elítélthez.
Vannak továbbá olyan fogvatartottak, akik többnyire szintén képesek és hajlandóak megtartani a büntetés-végrehajtás rendjét, azonban mindezt nem feltétlenül a változás szándékából téve, hanem sokkal inkább érdekből, konformizmusból. Ezek a fogvatartottak tisztában vannak azzal, hogy ha nem is belső elhatározásból téve, de legalább valamelyest együttműködő és többnyire normakövető magatartást tanúsítanak, akkor könnyebben érhetnek el bizonyos célokat: munkába állítás, számukra kedvező elhelyezés, jutalom, fokozatváltás, feltételes szabadságra bocsátás, satöbbi. De ezeknél az embereknél számos esetben megfigyelhető az, hogy szinte a börtönre szocializálódtak, ott érzik jól magukat, ott tudnak érvényesülni. Találkoztam például olyan fogvatartottal, aki hihetetlenül ügyes kezű, jó szakember volt, villanyszerelőként, a szakmájában állította őt munkába a Befogadási és Foglalkoztatási Bizottság. Nemcsak elítélt társai, de a személyi állomány tagjai, a közvetlen munkáltatói is elismerték a szakértelmét. Viszont többszörös visszaeső volt, ahogy mondani szokás, kék-zöld a visszaeséstől. Egyszer feltettük neki a kérdést, hogy mi lehet annak az oka, hogy van egy piacképes szakmája, amiben ráadásul érti is a dolgát, megfelelő gyakorlattal rendelkezik, mégsem tud megragadni a civil életben, mégis mindig visszajön a börtönbe. Azt felelte, hogy itt benn valakinek érezheti magát, míg kinn, a társadalomban, csak egy senki a tömegből, akiben ráadásul a legtöbb ember, aki ismeretségbe kerül vele, csak a volt sittest látja...
És van persze a harmadik kategória, azon fogvatartottak köre, akik esetében úgymond kár a gőzért, mert képtelenek bárminemű együttműködésre. Esetükben valóban csak a büntetés- végrehajtása a cél, de ennek során ők nem vonhatók be semmiféle (személyiség)építő jellegű programba, a változásra való hajlandóság szikrája sem bújik meg bennük. Az ebbe a típusba tartozó személyek leggyakrabban ellenszegülnek a rendszerrel, magatartásuk ellenséges, szembehelyezkedő, renitens, nem riadnak vissza a különféle, többnyire súlyosabb megítélésű fegyelmi cselekmények elkövetésétől sem…
A mostani írásom alapjául szolgáló re-integrációs csoporton azért szerencsére csak az első két kategóriába tartozó fogvatartottak vettek részt, mindösszesen huszonnégyen. A nevelő úr bemutatta a többek előtt már egyébként sem ismeretlen pártfogó felügyelőt, majd rövid bemelegítés után arra terelte a szót, hogy az intézetünkben milyen lehetőségekkel élhettek volna a jelenlévő, közeli szabadulás előtt álló személyek. Merthogy a bevezető során feltett célirányos kérdésekre kapott válaszokból azért gyorsan kiderült, hogy a széleskörű programokból csak kevesen merítettek. Aztán szó esett az aktuális jogszabályi változásokról, a társadalmat foglalkoztató változásokról, munkaerő-piaci ismereteket bővítő információk hangoztak el, illetve a pártfogó felügyelő is bemutatta a Kormányhivatal tevékenységét, ismertette az utógondozás „szépségeit”, illetve a szabadulás előtt állók részére megpróbált minél több hasznos, a talpra állásukat segítő információt adni.
Ami miatt a foglalkozás számomra megörökítésre érdemesnek minősül, az mégsem ez. Hiszen ki-ki a rá vonatkozó mértékben tette a dolgát, mind a nevelő kolléga, mind a pártfogó igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy valóban segítséget nyújtson, valóban használható tartalmat közvetítsen a fogvatartottak felé. És még csak nem is rutinszerűen, hanem tényleg az aktuálisan ott lévőkre fókuszálva, rájuk koncentrálva. Így hát nyugodtan nézelődtem, a hátsó sorból, gondolván, hogy igen, ez sima ügy volt, kipipálhatok egy ellenőrzést, mert minden rendben volt. Megfelelően előkészített helyen, megfelelően felkészült személyek, alapvetően megfelelően viselkedő fogvatartottak részére megtartottak egy munkaerő-piaci ismeretekkel átitatott, szabadulásra felkészítő foglalkozást.
Aztán a vége felé valami megváltozott, ami miatt egy kicsit elgurult a gyógyszerem: az első sorban ott ült egy elítélt, aki egyszer csak nehezményezni kezdte, hogy miért is kell neki a szabadulása után a pártfogójánál jelentkezni, mikor az úgysem tud neki segíteni semmiben. Az elítélt, nevezzük, mondjuk „L”-nek, mindezt ráadásul a székén lazán elfolyva, a pártfogó felügyelő szavába vágva vetette közbe, ellenséges testtartással, ellenséges hangsúllyal. És ez volt az a pillanat, amikor szót kellett kérnem…
Mert nagy kalandba azért egy fogvatartott se verje magát, jobb lesz arra felkészülniük, hogy a szabadulás utáni beilleszkedésük, magukra találásuk nem lesz egyszerű. Számíthatnak arra, hogy előítéletekkel találják szembe magukat, vélhetően sok olyan ember lesz, azok között, akikkel ilyen-olyan okból kifolyólag kapcsolatba kerülnek, aki csak egy volt elítéltet, egy bűnözőt fog bennük látni. És emiatt nem feltétlenül helyén való az a magatartás és az a hangnem, amit a társuk alkalmazott a pártfogó felügyelővel szemben, és vélhetően alkalmazni fog az utógondozójával szemben is. Mert a személyközi kapcsolatokban gyakran fordul elő az, hogy az ember azt kapja vissza, amit ő maga közvetít a külvilág, a beszélgetőpartner felé. És a megítélésén csak ő maga változtathat. Nem mindegy tehát, hogy valaki milyen stílusban, hogyan fog kommunikálni a szabadulása után. De nemcsak a pártfogójával szemben, de adott esetben a postán, a sarki közértben, sőt bármily hihetetlen - a családtagokkal szemben alkalmazott hangnem megválasztása is kiemelten fontos lehet. Mert ne csak akkor legyen fontos a család, amikor valaki a börtönben van, és várja otthonról a levelet, a csomagot, meg azt, hogy eljöjjenek hozzá beszélőre, és ott is vásároljanak neki különféle dolgokat. Sok család számára a mai világban hihetetlen nagy megterhelést jelent a napi megélhetés, és senki ne gondoljon kizárólag olyan családokra, melyeknek egy vagy több tagja börtönben van. A fogvatartottak között sokan vannak olyanok, akik elképzelni sem tudják, hogy mi történik a rácsokon túl, a kinti világban. A szabadulás után számos kellemetlen meglepetés, nehéz szituáció, probléma fog rájuk várni, de ott már magukra és a családjukra lesznek utalva. Már akinek van családja, van, aki várja kint… Ott már nem lehet verni a zárkaajtót, nem lehet nyomni a kijelző csengőt, nem szalad a felügyelő vagy a nevelő… Jó lenne hát, ha egy kicsit rendet tennének a fejekben, és nem kizárólag magukra gondolnának, hanem figyelmet fordítanának másokra, a szeretteikre és a környezetükben élő egyéb emberekre is. És jó döntéseket hoznának, mert lehetőségek kint is adódnak, de a választás az övék lesz. El kell dönteni, hogy mi a jobb: nehéz körülmények között, mégis tisztességesen és szabadon élni, családi körben. Vagy visszakerülni a börtönbe… Érdekes módon az utóbbi lehetőség senki számára nem volt annyira csábító…
És visszatérve „L” fogvatartottra, az ő megnyilvánulása miatt el kellett gondolkodnom egy dolgon, amit meg is osztottam valamennyi fogvatartottal: egy többszörös visszaeső esetében, aki korábban már több esetben bizonyította, hogy az előző büntetések nem érték el céljukat, támogatható –e adott esetben a feltételes szabadságra bocsátás azért, mert az aktuális szabadságvesztés büntetés alatt összességében betartja a büntetés-végrehajtás rendjét, nem rendelkezik fegyelmi fenyítéssel, és az összes körülményt, róla megismert információt mérlegelve talán vélelmezni lehet, hogy a büntetése valamennyire elérte a célját. Aztán, ha megkapta a feltételest, akkor meg azon problémázik, hogy jelentkeznie kell a pártfogójánál. Viszont abban az esetben, ha nem kapja meg a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét, akkor meg az lenne a problémája, hogy miért bünteti őt az intézet azért, mert már nem először van büntetve. Pedig betartotta a szabályokat, jól viselkedett, hát ezért húzta meg magát éveken keresztül?! Hm.. a döntés nem egyszerű, de valahogy majd megoldom. Nem tudom viszont, hogy másoknak mi lenne ezzel kapcsolatban a véleménye… Talán valaki megosztja…
Néhány nappal ezelőtt intézetünkben járt a Nógrád Megyei Kormányhivatal Igazságügyi Szolgálatának utógondozó pártfogó felügyelője, aki az első negyedévben szabaduló fogvatartottak részére tartott egy re-integrációs csoportfoglalkozást, karöltve az egyik nevelő kollégával.
A negyedéves rendszerességgel megtartásra kerülő hasonló csoportok tapasztalatait leszűrve megállapítható, hogy a fogvatartottak között - számomra ismeretlen okból - több olyan személy akad, aki nem igazán szívesen vesz részt a felkészítő foglalkozásokon, holott azok nem annyira a jelenlévő szakemberek, hanem sokkal inkább az ő érdekeiket hivatottak szolgálni.
Mindez persze alátámasztja azt a véleményemet, miszerint nem feltétlenül kell minden egyes fogvatartottal hasonló intenzitással foglalkozni a szabadságvesztés büntetés tartama alatt. Ha nagyon le akarok egyszerűsíteni a kérdést, akkor azt mondom, hogy három csoportba sorolhatjuk a fogvatartottakat: először is vannak olyanok, akik valóban megérdemlik a fokozott odafigyelést, a felkínált lehetőségeket, mert mindent megtesznek annak érdekében, hogy a személyi állománnyal együttműködve, tudatosan készüljenek a majdani szabadulásukra. Mindeközben aktívan részt vesznek a különféle szabadidős, sport- és kulturális programokban, oktatási, képzési formákban, mert szabadulásuk után valóban szeretnének a társadalom részévé válni, megfelelően együtt élve másokkal, a társadalom azon tagjaival, akik egyébként alapesetben többnyire előítélettel közelítenek egy volt elítélthez.
Vannak továbbá olyan fogvatartottak, akik többnyire szintén képesek és hajlandóak megtartani a büntetés-végrehajtás rendjét, azonban mindezt nem feltétlenül a változás szándékából téve, hanem sokkal inkább érdekből, konformizmusból. Ezek a fogvatartottak tisztában vannak azzal, hogy ha nem is belső elhatározásból téve, de legalább valamelyest együttműködő és többnyire normakövető magatartást tanúsítanak, akkor könnyebben érhetnek el bizonyos célokat: munkába állítás, számukra kedvező elhelyezés, jutalom, fokozatváltás, feltételes szabadságra bocsátás, satöbbi. De ezeknél az embereknél számos esetben megfigyelhető az, hogy szinte a börtönre szocializálódtak, ott érzik jól magukat, ott tudnak érvényesülni. Találkoztam például olyan fogvatartottal, aki hihetetlenül ügyes kezű, jó szakember volt, villanyszerelőként, a szakmájában állította őt munkába a Befogadási és Foglalkoztatási Bizottság. Nemcsak elítélt társai, de a személyi állomány tagjai, a közvetlen munkáltatói is elismerték a szakértelmét. Viszont többszörös visszaeső volt, ahogy mondani szokás, kék-zöld a visszaeséstől. Egyszer feltettük neki a kérdést, hogy mi lehet annak az oka, hogy van egy piacképes szakmája, amiben ráadásul érti is a dolgát, megfelelő gyakorlattal rendelkezik, mégsem tud megragadni a civil életben, mégis mindig visszajön a börtönbe. Azt felelte, hogy itt benn valakinek érezheti magát, míg kinn, a társadalomban, csak egy senki a tömegből, akiben ráadásul a legtöbb ember, aki ismeretségbe kerül vele, csak a volt sittest látja...
És van persze a harmadik kategória, azon fogvatartottak köre, akik esetében úgymond kár a gőzért, mert képtelenek bárminemű együttműködésre. Esetükben valóban csak a büntetés- végrehajtása a cél, de ennek során ők nem vonhatók be semmiféle (személyiség)építő jellegű programba, a változásra való hajlandóság szikrája sem bújik meg bennük. Az ebbe a típusba tartozó személyek leggyakrabban ellenszegülnek a rendszerrel, magatartásuk ellenséges, szembehelyezkedő, renitens, nem riadnak vissza a különféle, többnyire súlyosabb megítélésű fegyelmi cselekmények elkövetésétől sem…
A mostani írásom alapjául szolgáló re-integrációs csoporton azért szerencsére csak az első két kategóriába tartozó fogvatartottak vettek részt, mindösszesen huszonnégyen. A nevelő úr bemutatta a többek előtt már egyébként sem ismeretlen pártfogó felügyelőt, majd rövid bemelegítés után arra terelte a szót, hogy az intézetünkben milyen lehetőségekkel élhettek volna a jelenlévő, közeli szabadulás előtt álló személyek. Merthogy a bevezető során feltett célirányos kérdésekre kapott válaszokból azért gyorsan kiderült, hogy a széleskörű programokból csak kevesen merítettek. Aztán szó esett az aktuális jogszabályi változásokról, a társadalmat foglalkoztató változásokról, munkaerő-piaci ismereteket bővítő információk hangoztak el, illetve a pártfogó felügyelő is bemutatta a Kormányhivatal tevékenységét, ismertette az utógondozás „szépségeit”, illetve a szabadulás előtt állók részére megpróbált minél több hasznos, a talpra állásukat segítő információt adni.
Ami miatt a foglalkozás számomra megörökítésre érdemesnek minősül, az mégsem ez. Hiszen ki-ki a rá vonatkozó mértékben tette a dolgát, mind a nevelő kolléga, mind a pártfogó igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy valóban segítséget nyújtson, valóban használható tartalmat közvetítsen a fogvatartottak felé. És még csak nem is rutinszerűen, hanem tényleg az aktuálisan ott lévőkre fókuszálva, rájuk koncentrálva. Így hát nyugodtan nézelődtem, a hátsó sorból, gondolván, hogy igen, ez sima ügy volt, kipipálhatok egy ellenőrzést, mert minden rendben volt. Megfelelően előkészített helyen, megfelelően felkészült személyek, alapvetően megfelelően viselkedő fogvatartottak részére megtartottak egy munkaerő-piaci ismeretekkel átitatott, szabadulásra felkészítő foglalkozást.
Aztán a vége felé valami megváltozott, ami miatt egy kicsit elgurult a gyógyszerem: az első sorban ott ült egy elítélt, aki egyszer csak nehezményezni kezdte, hogy miért is kell neki a szabadulása után a pártfogójánál jelentkezni, mikor az úgysem tud neki segíteni semmiben. Az elítélt, nevezzük, mondjuk „L”-nek, mindezt ráadásul a székén lazán elfolyva, a pártfogó felügyelő szavába vágva vetette közbe, ellenséges testtartással, ellenséges hangsúllyal. És ez volt az a pillanat, amikor szót kellett kérnem…
Mert nagy kalandba azért egy fogvatartott se verje magát, jobb lesz arra felkészülniük, hogy a szabadulás utáni beilleszkedésük, magukra találásuk nem lesz egyszerű. Számíthatnak arra, hogy előítéletekkel találják szembe magukat, vélhetően sok olyan ember lesz, azok között, akikkel ilyen-olyan okból kifolyólag kapcsolatba kerülnek, aki csak egy volt elítéltet, egy bűnözőt fog bennük látni. És emiatt nem feltétlenül helyén való az a magatartás és az a hangnem, amit a társuk alkalmazott a pártfogó felügyelővel szemben, és vélhetően alkalmazni fog az utógondozójával szemben is. Mert a személyközi kapcsolatokban gyakran fordul elő az, hogy az ember azt kapja vissza, amit ő maga közvetít a külvilág, a beszélgetőpartner felé. És a megítélésén csak ő maga változtathat. Nem mindegy tehát, hogy valaki milyen stílusban, hogyan fog kommunikálni a szabadulása után. De nemcsak a pártfogójával szemben, de adott esetben a postán, a sarki közértben, sőt bármily hihetetlen - a családtagokkal szemben alkalmazott hangnem megválasztása is kiemelten fontos lehet. Mert ne csak akkor legyen fontos a család, amikor valaki a börtönben van, és várja otthonról a levelet, a csomagot, meg azt, hogy eljöjjenek hozzá beszélőre, és ott is vásároljanak neki különféle dolgokat. Sok család számára a mai világban hihetetlen nagy megterhelést jelent a napi megélhetés, és senki ne gondoljon kizárólag olyan családokra, melyeknek egy vagy több tagja börtönben van. A fogvatartottak között sokan vannak olyanok, akik elképzelni sem tudják, hogy mi történik a rácsokon túl, a kinti világban. A szabadulás után számos kellemetlen meglepetés, nehéz szituáció, probléma fog rájuk várni, de ott már magukra és a családjukra lesznek utalva. Már akinek van családja, van, aki várja kint… Ott már nem lehet verni a zárkaajtót, nem lehet nyomni a kijelző csengőt, nem szalad a felügyelő vagy a nevelő… Jó lenne hát, ha egy kicsit rendet tennének a fejekben, és nem kizárólag magukra gondolnának, hanem figyelmet fordítanának másokra, a szeretteikre és a környezetükben élő egyéb emberekre is. És jó döntéseket hoznának, mert lehetőségek kint is adódnak, de a választás az övék lesz. El kell dönteni, hogy mi a jobb: nehéz körülmények között, mégis tisztességesen és szabadon élni, családi körben. Vagy visszakerülni a börtönbe… Érdekes módon az utóbbi lehetőség senki számára nem volt annyira csábító…
És visszatérve „L” fogvatartottra, az ő megnyilvánulása miatt el kellett gondolkodnom egy dolgon, amit meg is osztottam valamennyi fogvatartottal: egy többszörös visszaeső esetében, aki korábban már több esetben bizonyította, hogy az előző büntetések nem érték el céljukat, támogatható –e adott esetben a feltételes szabadságra bocsátás azért, mert az aktuális szabadságvesztés büntetés alatt összességében betartja a büntetés-végrehajtás rendjét, nem rendelkezik fegyelmi fenyítéssel, és az összes körülményt, róla megismert információt mérlegelve talán vélelmezni lehet, hogy a büntetése valamennyire elérte a célját. Aztán, ha megkapta a feltételest, akkor meg azon problémázik, hogy jelentkeznie kell a pártfogójánál. Viszont abban az esetben, ha nem kapja meg a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét, akkor meg az lenne a problémája, hogy miért bünteti őt az intézet azért, mert már nem először van büntetve. Pedig betartotta a szabályokat, jól viselkedett, hát ezért húzta meg magát éveken keresztül?! Hm.. a döntés nem egyszerű, de valahogy majd megoldom. Nem tudom viszont, hogy másoknak mi lenne ezzel kapcsolatban a véleménye… Talán valaki megosztja…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése