Első Országos Börtönszínházi Találkozó

Forrás: http://nol.hu/belfold/20130629-szerepjatek_zarkaban_es_szinpadon?ref=sso

Börtöncasting kiselefántra

Szerepjáték zárkában és színpadon

Ritkán látni ilyet kőszínházban. A nézőtér első két sorában rabruhában lévő elítéltek ülnek. A sorok végén három-három fegyőr áll, fél szemmel a színpadot, fél szemmel a fogvatartottakat figyelik. A rabok mögött a büntetés-végrehajtás vezetői, protokollvendégek foglalnak helyet, a hátsó régiókban civilek, jórészt az elítéltek rokonai, ismerősei ülnek. Mivel ez nem egy „nyilvános beszélő”, a kommunikáció kimerül az integetésben.

Lassan kialszanak a nézőtéri fények, a hangszóróból megszólal a jól ismert szöveg: „Megkérjük kedves nézőinket, hogy az előadás idejére kapcsolják ki mobiltelefonjaikat.” Az első két sorban élénk derültség támad: – Jaj, édesanyám, kikapcsolnám én, ha lenne – mondja valaki félhangosan. Újabb nevetés, mindenkinek bevillan, hogy a börtönökben az első számú tiltott tárgy a mobiltelefon. Közben megkezdődik A kíváncsi kiselefánt című előadás. Tucatnyi fiatalember lép a színpadra, rázendítenek a KFT zenekar Afrika című számára. Ami ugyebár úgy kezdődik: „Ha meguntam, hogy mindig itt legyek, majd utazgatok, mert utazni élvezet.” Persze, hogy óriási a siker.

Később aztán a nevetés mellett lesz sírás, meghatódás, öröm, döbbenet, sajnálkozás meg bánat is: minden, ami a színházban megszokott. Az első hazai börtönszínházi találkozó részben pontosan olyanra sikeredett, mint bármelyik drámafesztivál, másfelől mégis igazi unikum lett belőle. Az ötlet Balázs Péter bv-ezredesnek, a pálhalmai börtön parancsnokának a fejéből pattant ki. Két dolog inspirálta. Egyfelől szinte valamennyi hazai büntetés-végrehajtási intézményben működik valamiféle drámapedagógiai csoport, színjátszókör, ám egymásról, az egyes műhelyekben folyó munkáról az érintettek alig tudnak valamit. Másrészt tavaly a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház meghívására a pálhalmai börtön színjátszói bemutathatták egyik előadásukat a civileknek, és nagy meglepetésre a teátrumot színültig megtöltötték az érdeklődők.

Az egész Európában egyedülálló börtönszínházi fesztivál lényege, hogy bemutatkozhatnak egymásnak a büntetés-végrehajtási intézmények legkiválóbb színjátszó csoportjai, ugyanakkor a kívülállók is bepillantást nyerhetnek a börtönfalakon túli világba. A pálhalmai börtön tavaly közzétett felhívására 15 bv-intézet jelentkezett. Az előadásokat idén tavasszal végignézte egy szakmai zsűri, amely végül hat produkciót választott ki az országos találkozóra. A kétnapos nyilvános fesztivált a dunaújvárosi teátrumban rendezték meg profi kőszínházi körülményeket biztosítva a raboknak. A szokatlan fellépőgárda miatt a szervezésben speciális logisztikai megoldásokra is szükség volt. A csoportok többsége ingázott a börtönük és Dunaújváros között, a legtávolabbról érkező tiszalökieket azonban Pálhalmán látták vendégül: ideiglenesen annyi zárkát ürítettek ki, hogy elférjenek a színészek.

Az étkeztetést szintén a pálhalmai börtön vállalta magára, a Bartók Kamaraszínház külső és belső biztosításába pedig a rendőrség is besegített. Összesen 64 fogvatartott vett részt a fesztiválon, mindannyian úgynevezett alacsony biztonsági kockázatú elítéltek, akik a színpadra lépéssel egyúttal fel is vállalták az arcukat a nyilvánosság előtt. – Azért fontos, hogy civilek is láthassák a produkciókat, mert ez segíthet az előítéletek lebontásában – mondja Balázs Péter. – A színpadon nem fogvatartottakat látunk, hanem hús-vér embereket, érzőgondolkodó lényeket. Akik egyébként sokat profitálhatnak a színjátszásból: konfliktuskezelést, alkalmazkodást, együttműködésre való képességet tanulhatnak belőle. De sokuknak már a szövegtanulás, vagy a próbákon való részvétel is komoly feladat, ami része a személyiségfejlesztésüknek.

A drámapedagógia segít abban a törekvésünkben, hogy a fogvatartottak jobb emberként szabaduljanak, mint ahogy a börtönbe kerültek. Maguk az elítéltek talán kevésbé hisznek a „színházcsinálás” személyiségformáló erejében, azt viszont pontosan érzékelik, milyen közösségformáló erő lehet egy előadás létrehozása. Kezdve a szereplők kiválasztásával. – Nálunk rendes szereplőválogatás volt – meséli a tököli Mákvirág Színjátszó Csoport előadásának címszereplője, a „kíváncsi kiselefántot” alakító elítélt. – 28-an jelentkeztünk a 14 szerepre. Abban nem volt sok vita, hogy én legyek a főszereplő, mert a csapatból egyedül nekem van színjátszó múltam még a középiskolából. A többi szerepért viszont nagy harc ment. Nehéz volt összehozni az előadást, mert mindenki dolgozik a börtönön belül, csak a szabadidőnkben próbálhattunk. Én például szakács vagyok, 12 órás műszakokban melózom, nem volt könnyű a többieknek hozzám igazodniuk. Régebben azért elég sok súrlódás volt köztünk, de amióta próbálunk a fiúkkal, azóta együtt sírunk, együtt nevetünk.

A börtönszínjátszás egyik alapproblémája, hogy a társulat folyton változik. A budapesti bv-intézet színjátszó csoportja például 15 tagból áll, miközben az általuk bemutatott darabban (A rátóti legényanya) csak tízen lépnek színpadra. – Azért van ez a puffer, mert mi úgynevezett „előzetes házban” vagyunk, állandó nálunk a jövés-menés – magyarázza a főszerepet játszó férfi. – Az öt hónapos próbafolyamat alatt négy tagcserénk akadt: azok távoztak, akiknek menet közben megszűnt az előzetes letartóztatásuk. A tartalékok azért kellenek, hogy baj esetén be tudjanak ugrani a kieső színész helyére. Olyan elkötelezett szereplők is akadnak, akik akkor sem lépnek hátra, ha tényleg bekövetkezik a baj. A fővárosi csoportba tartozó Tasi Zoltán például a fesztivál előtt négy nappal eltörte a lábát. Lett volna beugró, aki átvehette volna a szerepét, de ő ragaszkodott hozzá, hogy begipszelve, két mankóval a hóna alatt is színpadra lépjen.

„Jó a csapat, jó a hangulat. Igaz, hogy fáj a lábam, de azért inkább itt vagyok, mint odabent” – teszi hozzá. Az is gondot jelentett, hogy a legtöbb börtöntársulatban a női szerepeket is férfi rabokra kellett kiosztani. Kivéve a pálhalmaiakat, mivel az ottani bv-intézetnek van egy női részlege is, így a színjátszó csoport koedukált. Megkérdeztük a női jelmezbe bújt férfi színészeket, mennyire nehezítette meg a munkát a másik nem hiánya, de azt mondták, a rabtársak zrikálását leszámítva nem volt különösebb gondjuk a helyzettel. Az egyes börtöntársulatok különböző nézőpontból közelítették meg, mit is tartanak igazán fontosnak a színjátszásból. A legtöbben a szórakoztatás mellett döntöttek, mondván, a féktelen komédiázás legalább a próbák és az előadások idejére elfeledteti velük, hogy egyébként falak veszik őket körül. Mások viszont megpróbálták megragadni a lehetőséget, hogy színházi eszközökkel mutassák meg a társaiknak és a külvilágnak: mit is gondolnak a rablét alapvető dilemmáiról.

„A kíváncsi kiselefánt” például egy tanmese a világra rácsodálkozó, az identitását kereső gyermekről, ami különös fénytörést kapott a társadalomból átmenetileg kizárt, marcona külsejű felnőtt elítéltek megformálásában. Az állampusztai börtön színjátszóinak pedig még jelmezt sem kellett ölteniük, miután egy „zárkadarabot” adtak elő. A Társak című opus valójában egy kortárs dráma, a börtönben játszódó egyfelvonásost – ami két rab közös zárkába kerüléséről és kényszerű együttéléséről szól – az egyik fogvatartott írta. A történet lényege, hogy a lopásért elítélt idős pedagógus és a visszaesőnek számító roma fiatalember miként küzd meg egymással és saját előítéleteivel, hogyan sikerül lebontaniuk a köztük lévő falat, hogy aztán barátokká, lelki társakká válhassanak a börtönben.

– Az elítéltek magukra ismerhetnek a szereplőkben, de elsősorban nem nekik, hanem a külvilágnak szántam a darabot – mondja B. Péter, a dráma szerzője, aki az előadásban az idős pedagógust formálja meg. – Meg akartam mutatni, milyen nehéz valódi emberi kapcsolatokat kiépíteni a börtönben, de azt is, hogy ez mégsem lehetetlen. Olyan emberek között is kialakulhat barátság, akik a falakon kívül soha nem találkoztak volna, mert odakint elválasztja őket egymástól a koruk, a neveltetésük, a társadalmi státuszuk. A roma fiatalembert játszó László Endre azt mondja, az általa megformált figurához hasonlóan ő is többször ült már, és találkozott a börtönben olyan emberrel, akit egy idő után apjaként tisztelhetett. A színjátszásról az a véleménye, hogy azt valójában minden börtönlakó élesben gyakorolja. – Ahányszor csak új zárkába kerülök, akaratlanul is szerepet kezdek el játszani – meséli. – Ugyanúgy, mint a többiek. Nem tudom, hogy miért van így, de csak azok előtt vagyok képes valóban megnyílni, akikkel már megismertük egymást.

Az első börtönszínházi fesztivál fődíját a tiszalöki börtön társulata nyerte el. Sikerükben nyilván szerepet játszott az a tény is, hogy a darabot (Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékának részletét) egy profi, a jogerős büntetését Tiszalökön töltő sorozatszínész, Damu Roland állította színpadra. A zsűri értékelése szerint a legjobb színészi produkciót Kálmán Péter, a fővárosi börtön társulatának tagja nyújtotta, a Társak című darab szerzője pedig különdíjban részesült. A győzelemért nem járt konkrét díjazás. A résztvevő elítéltek egy-egy emlékkönyvvel, a döntős bv-intézetek szabadidős felszereléssel (pingpongasztallal, csocsóval) gazdagodtak. Az persze nem kizárt, hogy az érintett börtönparancsnokok további helyi jutalmakkal ismerik el a börtönszínészek teljesítményét. Hogy jövőre lesz-e folytatás, azt most még nem tudni, az elítéltek persze szurkolnak érte.

Sőt, Tökölön és Állampusztán már íródnak az új darabok, a fogvatartottak jövőre saját drámákkal neveznének be a viadalra. Pogány Judit, a börtönfesztivál zsűrijének elnöke nem tagadja, felkavarták őt a látottak. – Torokszorító élmény, hogy több előadásban is milyen rendkívül erős a szereplők színpadi jelenléte – mondja a színésznő, aki először látott börtönszínházi produkciókat, viszont ő maga már többször lépett fel bv-intézetekben a Pedig én jó anya voltam című monodrámával, ami egy kettős gyerekgyilkosságért elítélt férfi édesanyjának megrázó vallomása. – Eddig én adtam élményt a raboknak, most én kaptam tőlük. Megrendítő volt szembesülni azzal, hogy a színpadi csoda bárhol megszülethet, hogy a színház nem csak szórakoztat, de valóban személyiségformáló erő is lehet. Akkor is, ha nézzük, akkor is, ha csináljuk.