Első Országos Börtönszínházi Találkozó

Forrás: http://nol.hu/belfold/20130629-szerepjatek_zarkaban_es_szinpadon?ref=sso

Börtöncasting kiselefántra

Szerepjáték zárkában és színpadon

Ritkán látni ilyet kőszínházban. A nézőtér első két sorában rabruhában lévő elítéltek ülnek. A sorok végén három-három fegyőr áll, fél szemmel a színpadot, fél szemmel a fogvatartottakat figyelik. A rabok mögött a büntetés-végrehajtás vezetői, protokollvendégek foglalnak helyet, a hátsó régiókban civilek, jórészt az elítéltek rokonai, ismerősei ülnek. Mivel ez nem egy „nyilvános beszélő”, a kommunikáció kimerül az integetésben.

Lassan kialszanak a nézőtéri fények, a hangszóróból megszólal a jól ismert szöveg: „Megkérjük kedves nézőinket, hogy az előadás idejére kapcsolják ki mobiltelefonjaikat.” Az első két sorban élénk derültség támad: – Jaj, édesanyám, kikapcsolnám én, ha lenne – mondja valaki félhangosan. Újabb nevetés, mindenkinek bevillan, hogy a börtönökben az első számú tiltott tárgy a mobiltelefon. Közben megkezdődik A kíváncsi kiselefánt című előadás. Tucatnyi fiatalember lép a színpadra, rázendítenek a KFT zenekar Afrika című számára. Ami ugyebár úgy kezdődik: „Ha meguntam, hogy mindig itt legyek, majd utazgatok, mert utazni élvezet.” Persze, hogy óriási a siker.

Később aztán a nevetés mellett lesz sírás, meghatódás, öröm, döbbenet, sajnálkozás meg bánat is: minden, ami a színházban megszokott. Az első hazai börtönszínházi találkozó részben pontosan olyanra sikeredett, mint bármelyik drámafesztivál, másfelől mégis igazi unikum lett belőle. Az ötlet Balázs Péter bv-ezredesnek, a pálhalmai börtön parancsnokának a fejéből pattant ki. Két dolog inspirálta. Egyfelől szinte valamennyi hazai büntetés-végrehajtási intézményben működik valamiféle drámapedagógiai csoport, színjátszókör, ám egymásról, az egyes műhelyekben folyó munkáról az érintettek alig tudnak valamit. Másrészt tavaly a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház meghívására a pálhalmai börtön színjátszói bemutathatták egyik előadásukat a civileknek, és nagy meglepetésre a teátrumot színültig megtöltötték az érdeklődők.

Az egész Európában egyedülálló börtönszínházi fesztivál lényege, hogy bemutatkozhatnak egymásnak a büntetés-végrehajtási intézmények legkiválóbb színjátszó csoportjai, ugyanakkor a kívülállók is bepillantást nyerhetnek a börtönfalakon túli világba. A pálhalmai börtön tavaly közzétett felhívására 15 bv-intézet jelentkezett. Az előadásokat idén tavasszal végignézte egy szakmai zsűri, amely végül hat produkciót választott ki az országos találkozóra. A kétnapos nyilvános fesztivált a dunaújvárosi teátrumban rendezték meg profi kőszínházi körülményeket biztosítva a raboknak. A szokatlan fellépőgárda miatt a szervezésben speciális logisztikai megoldásokra is szükség volt. A csoportok többsége ingázott a börtönük és Dunaújváros között, a legtávolabbról érkező tiszalökieket azonban Pálhalmán látták vendégül: ideiglenesen annyi zárkát ürítettek ki, hogy elférjenek a színészek.

Az étkeztetést szintén a pálhalmai börtön vállalta magára, a Bartók Kamaraszínház külső és belső biztosításába pedig a rendőrség is besegített. Összesen 64 fogvatartott vett részt a fesztiválon, mindannyian úgynevezett alacsony biztonsági kockázatú elítéltek, akik a színpadra lépéssel egyúttal fel is vállalták az arcukat a nyilvánosság előtt. – Azért fontos, hogy civilek is láthassák a produkciókat, mert ez segíthet az előítéletek lebontásában – mondja Balázs Péter. – A színpadon nem fogvatartottakat látunk, hanem hús-vér embereket, érzőgondolkodó lényeket. Akik egyébként sokat profitálhatnak a színjátszásból: konfliktuskezelést, alkalmazkodást, együttműködésre való képességet tanulhatnak belőle. De sokuknak már a szövegtanulás, vagy a próbákon való részvétel is komoly feladat, ami része a személyiségfejlesztésüknek.

A drámapedagógia segít abban a törekvésünkben, hogy a fogvatartottak jobb emberként szabaduljanak, mint ahogy a börtönbe kerültek. Maguk az elítéltek talán kevésbé hisznek a „színházcsinálás” személyiségformáló erejében, azt viszont pontosan érzékelik, milyen közösségformáló erő lehet egy előadás létrehozása. Kezdve a szereplők kiválasztásával. – Nálunk rendes szereplőválogatás volt – meséli a tököli Mákvirág Színjátszó Csoport előadásának címszereplője, a „kíváncsi kiselefántot” alakító elítélt. – 28-an jelentkeztünk a 14 szerepre. Abban nem volt sok vita, hogy én legyek a főszereplő, mert a csapatból egyedül nekem van színjátszó múltam még a középiskolából. A többi szerepért viszont nagy harc ment. Nehéz volt összehozni az előadást, mert mindenki dolgozik a börtönön belül, csak a szabadidőnkben próbálhattunk. Én például szakács vagyok, 12 órás műszakokban melózom, nem volt könnyű a többieknek hozzám igazodniuk. Régebben azért elég sok súrlódás volt köztünk, de amióta próbálunk a fiúkkal, azóta együtt sírunk, együtt nevetünk.

A börtönszínjátszás egyik alapproblémája, hogy a társulat folyton változik. A budapesti bv-intézet színjátszó csoportja például 15 tagból áll, miközben az általuk bemutatott darabban (A rátóti legényanya) csak tízen lépnek színpadra. – Azért van ez a puffer, mert mi úgynevezett „előzetes házban” vagyunk, állandó nálunk a jövés-menés – magyarázza a főszerepet játszó férfi. – Az öt hónapos próbafolyamat alatt négy tagcserénk akadt: azok távoztak, akiknek menet közben megszűnt az előzetes letartóztatásuk. A tartalékok azért kellenek, hogy baj esetén be tudjanak ugrani a kieső színész helyére. Olyan elkötelezett szereplők is akadnak, akik akkor sem lépnek hátra, ha tényleg bekövetkezik a baj. A fővárosi csoportba tartozó Tasi Zoltán például a fesztivál előtt négy nappal eltörte a lábát. Lett volna beugró, aki átvehette volna a szerepét, de ő ragaszkodott hozzá, hogy begipszelve, két mankóval a hóna alatt is színpadra lépjen.

„Jó a csapat, jó a hangulat. Igaz, hogy fáj a lábam, de azért inkább itt vagyok, mint odabent” – teszi hozzá. Az is gondot jelentett, hogy a legtöbb börtöntársulatban a női szerepeket is férfi rabokra kellett kiosztani. Kivéve a pálhalmaiakat, mivel az ottani bv-intézetnek van egy női részlege is, így a színjátszó csoport koedukált. Megkérdeztük a női jelmezbe bújt férfi színészeket, mennyire nehezítette meg a munkát a másik nem hiánya, de azt mondták, a rabtársak zrikálását leszámítva nem volt különösebb gondjuk a helyzettel. Az egyes börtöntársulatok különböző nézőpontból közelítették meg, mit is tartanak igazán fontosnak a színjátszásból. A legtöbben a szórakoztatás mellett döntöttek, mondván, a féktelen komédiázás legalább a próbák és az előadások idejére elfeledteti velük, hogy egyébként falak veszik őket körül. Mások viszont megpróbálták megragadni a lehetőséget, hogy színházi eszközökkel mutassák meg a társaiknak és a külvilágnak: mit is gondolnak a rablét alapvető dilemmáiról.

„A kíváncsi kiselefánt” például egy tanmese a világra rácsodálkozó, az identitását kereső gyermekről, ami különös fénytörést kapott a társadalomból átmenetileg kizárt, marcona külsejű felnőtt elítéltek megformálásában. Az állampusztai börtön színjátszóinak pedig még jelmezt sem kellett ölteniük, miután egy „zárkadarabot” adtak elő. A Társak című opus valójában egy kortárs dráma, a börtönben játszódó egyfelvonásost – ami két rab közös zárkába kerüléséről és kényszerű együttéléséről szól – az egyik fogvatartott írta. A történet lényege, hogy a lopásért elítélt idős pedagógus és a visszaesőnek számító roma fiatalember miként küzd meg egymással és saját előítéleteivel, hogyan sikerül lebontaniuk a köztük lévő falat, hogy aztán barátokká, lelki társakká válhassanak a börtönben.

– Az elítéltek magukra ismerhetnek a szereplőkben, de elsősorban nem nekik, hanem a külvilágnak szántam a darabot – mondja B. Péter, a dráma szerzője, aki az előadásban az idős pedagógust formálja meg. – Meg akartam mutatni, milyen nehéz valódi emberi kapcsolatokat kiépíteni a börtönben, de azt is, hogy ez mégsem lehetetlen. Olyan emberek között is kialakulhat barátság, akik a falakon kívül soha nem találkoztak volna, mert odakint elválasztja őket egymástól a koruk, a neveltetésük, a társadalmi státuszuk. A roma fiatalembert játszó László Endre azt mondja, az általa megformált figurához hasonlóan ő is többször ült már, és találkozott a börtönben olyan emberrel, akit egy idő után apjaként tisztelhetett. A színjátszásról az a véleménye, hogy azt valójában minden börtönlakó élesben gyakorolja. – Ahányszor csak új zárkába kerülök, akaratlanul is szerepet kezdek el játszani – meséli. – Ugyanúgy, mint a többiek. Nem tudom, hogy miért van így, de csak azok előtt vagyok képes valóban megnyílni, akikkel már megismertük egymást.

Az első börtönszínházi fesztivál fődíját a tiszalöki börtön társulata nyerte el. Sikerükben nyilván szerepet játszott az a tény is, hogy a darabot (Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékának részletét) egy profi, a jogerős büntetését Tiszalökön töltő sorozatszínész, Damu Roland állította színpadra. A zsűri értékelése szerint a legjobb színészi produkciót Kálmán Péter, a fővárosi börtön társulatának tagja nyújtotta, a Társak című darab szerzője pedig különdíjban részesült. A győzelemért nem járt konkrét díjazás. A résztvevő elítéltek egy-egy emlékkönyvvel, a döntős bv-intézetek szabadidős felszereléssel (pingpongasztallal, csocsóval) gazdagodtak. Az persze nem kizárt, hogy az érintett börtönparancsnokok további helyi jutalmakkal ismerik el a börtönszínészek teljesítményét. Hogy jövőre lesz-e folytatás, azt most még nem tudni, az elítéltek persze szurkolnak érte.

Sőt, Tökölön és Állampusztán már íródnak az új darabok, a fogvatartottak jövőre saját drámákkal neveznének be a viadalra. Pogány Judit, a börtönfesztivál zsűrijének elnöke nem tagadja, felkavarták őt a látottak. – Torokszorító élmény, hogy több előadásban is milyen rendkívül erős a szereplők színpadi jelenléte – mondja a színésznő, aki először látott börtönszínházi produkciókat, viszont ő maga már többször lépett fel bv-intézetekben a Pedig én jó anya voltam című monodrámával, ami egy kettős gyerekgyilkosságért elítélt férfi édesanyjának megrázó vallomása. – Eddig én adtam élményt a raboknak, most én kaptam tőlük. Megrendítő volt szembesülni azzal, hogy a színpadi csoda bárhol megszülethet, hogy a színház nem csak szórakoztat, de valóban személyiségformáló erő is lehet. Akkor is, ha nézzük, akkor is, ha csináljuk.

Visszaemlékezés egy konferencia előadásaira...

2012. április 18-án a Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet adott otthont "A társadalomba való visszavezetés gyakorlati kérdései a büntetés-végrehajtásban, a mentálhigiéné és a nevelés-oktatás eszközeivel" című országos szakmai konferenciának. Balázs Péter bv. ezredes bv. főtanácsos Úr megnyitójában a büntetőjogi elmélet és az elemi oktatás fogalmait mutatta be, az egykori Igazságügyi Minisztérium 1885-ben megjelent, "Börtönügy, oktatás a Magyar Királyi Országos Fegyintézetekben" című kiadványából idézve. 

Csóti András bv. vezérőrnagy bv. főtanácsos úr, a büntetés-végrehajtási szervezet megbízott országos parancsnoka, mint a rendezvény fővédnöke a BVOP nevében köszöntötte a konferencia résztvevőit. Kiemelte, hogy a jelenlévők kivétel nélkül tisztában vannak azzal, hogy mi a szabadságvesztés bütetés célja, illetve mikor kezdődik el a szabadulásra történő felkészítés, a fontos, hogy mindenki tegyen is ennek érdekében.

A konferencia nyitó előadáójaként Prof. Dr. Ruzsonyi Péter Phd. bv. ezredes bv. főtanácsos, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karának dékánja "A büntetés-filozófia: megtorlás vagy átnevelés" című előadásában a tőle megszokott, magas színvonalú előadása nyitányában fogalomértekezést tartott. Elmondta, hogy generális értelemben véve a büntetés az egyfajta szándékos rossz okozását jelenti. Büntetőjogi vonatkozásban pedig olyan kriminális szankciókat, melyek lényege valamilyen érték megvonása. Az emberiség története alatt a büntetések arzenálja valójában alig változott. Az élet, a test, a szabadság, a vagyon és a környezet megbecsülése az a kör, melyben a büntetendő személy "támadható". Ennek figyelembe vételével ezek megvonásával lehet leginkább operálni.

A társadalom-sértett-bűnelkövető viszonyrendszerben vizsgálva a legősibb büntetési célnak az elrettentés számít. Általános értelemben ez hat a társadalomra, gondoljunk csak a nyilvános kivégzésekre, illetve a megkülönböztető jelzéssel ellátott formaruhában intézeten kívül végzett munkáltatásra is, melyek ezzel együtt azért nem mindenható intézkedések. Ezek mellett természetesen a büntetések elrettentő hatása magára az elkövetőre, azaz az egyénre nézve is megfigyelhető. A következő büntetési cél a megtorlás, amely egyértelműen az elkövetőre irányul. A harmadik nagy cél a reszocializáció, reintegráció vagy nevelés. Kriminálpedagógiai szempontból vizsgálva az minősül büntetésnek, melyben mindhárom előbb felsorolt elem jelen van. Előbbieken túlé az utóbbi időben egy új tényező is megjelent, nevezetesen a sértettel való törődés, mint egyfajta helyreállító, resztoratív jellegű elem. A lényeg, hogy ezeknek az elemeknek egységet kell képezniük.

Az eltérő történeti, történelmi korokban a büntetések filozófiája és fajtái is különbözőek voltak. A kezdetekben, a törzsi társadalmak korában a túlélés zálogát az jelentette, hogy az emberek egyenlőnek tekintették egymást, ha kellett, akkor összeálltak egymásért. Az előbbiek figyelembe vételével  az igazságszolgáltatási tevékenység zöme a közösségen kívülre irányult, a közösségen belül összetartás volt, törekedtek az egyenlőségre. Akkoriban az első olyan cselekmények, melyek bűncselekménynek minősültek a vérfertőzés (mert elkorcsosuláshoz vezetett), valamint a szent tárgyak megérintése volt. Az erőszak nem különösebben számított bűnnek, sőt a család, a törzs védelme érdekében az egyenesen megengedett és szükséges volt, egyfajta bosszúra alapozott, közösen vállalt felelősséggel járt együtt. A családon belüli erőszakot azonban szórványos kiközösítéssel szankcionálták, ami gyakorlatilag halálos ítéletet jelentett.

Az ókori, kora hűbéri államok büntetési rendszereinek alapelvei közé tartozott a kompenzáció, ami a sértésre adott megtorlást jelentett annak érdekében, hogy az okozott rossz hátrányai kiegyenlítődjenek. Itt kell említeni továbbá a kompenzációt (más szóval elrendezést, egyezkedést), ami az elkövető által a sértett részére adott megváltást jelentett, a bosszú elmaradása érdekében. Ebben a korszakban volt jellemző a "Talio", mint megtorló jellegű büntetés, illetve itt kell említeni Hammurapi törvényeit, melyek közül mindenki számára közismert a "szemet szemért, fogat fogért"-elv.

A középkorban a véres hétköznapok jellemzői befolyásolták az alkalmazott büntetéseket. Azt tartották, és a gyakorlatban is alkalmazták, hogy a büntetésnek rosszabbnak kellett lennie a valóban véres, erőszakos valóságnál. A középkor azon időszakában, mikor a katolicizmus erősen érzékelhetővé vált, a Biblia által bűnnek tekintett magatartásokat rögzítették tényállásokba, azt tartották, hogy az Isten által szentesített földi rend megsértőivel szemben szankciókat kell alkalmazni.

A büntetések fejlődését áttekintve először az elrettentést és megtorlás dominált, ennek fő eszköze a test elleni fizikai kényszer volt, mint például a kínzás, sanyargatás, csonkítás, mely bánásmódot jellemzően hosszú időn keresztül és a nagy nyilvánosság előtt gyakorolták. A bebörtönzés eleinte csak egy kisebb tartamú, rövidebb időszakra vonatkozó időszakot jelentett, ami valójában nem is szabadságvesztésnek minősült, hanem a büntetésre váró személyek egy helyen tartását célozta meg. A XVI-XIX. század időszakában alakultak ki a dologházak, melyek kortól és nemtől függetlenül, a test és a lélek meggyötrését szolgálták. A szabadságvesztés büntetés az újkor, pontosabban a korai kapitalizmus vívmánya volt.   

  

A tevékeny börtönök és az aktív büntetés témakörével kapcsolatban Ruzsonyi professzor úr kifejtette, hogy milyen nagy jelentőséggel bír a fogvatartottak oktatása, képzése, munkáltatása, az idő felhasználása, illetve a velük való foglalkozás pedagógiai alapon történő megvalósítása, az oktatás eszközeivel.

Folytatás következik...