IV. Zárt ajtók, nyitott lelkek konferencia, Tököl
A hagyományoknak megfelelően ezúttal is a
Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetének falai között került
megrendezésre az a nagyszerű szakmai konferencia, amelynek a szerdai napon
magam is részese lehettem.
A rendezvény ötletgazdája, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Kar Magatartástudományi Tanszékének vezetője, dr. Hegedűs Judit megnyitójában megosztotta a hallgatósággal, hogy a közelmúltban egy másik hasonló rendezvényen járt, ahol elhangzott, hogy a konferenciák hatékonysága 0 %. Majd azonnal ismertette azon reményét, hogy itt legalább 1 %-os hatékonysággal fogunk konferenciázni, mert akkor már elmondhatjuk, hogy megérte. Zárszóként visszaemlékezett a gyermekvédelmi törvény egykori országgyűlési vitáján elhangzott gondolatra, mely szerint a gyermekvédelemben nem elég a szív, tudás is kell mellé. A rendezvény programtervét áttekintve szerencsére elmondható, hogy olyan szakembereket sikerült megnyernie előadóként, akik a maguk szakterületén nemcsak nagy szívvel, de kellő elméleti és gyakorlati tudásanyaggal felvértezve végzik munkájukat.
A rendezvény ötletgazdája, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Kar Magatartástudományi Tanszékének vezetője, dr. Hegedűs Judit megnyitójában megosztotta a hallgatósággal, hogy a közelmúltban egy másik hasonló rendezvényen járt, ahol elhangzott, hogy a konferenciák hatékonysága 0 %. Majd azonnal ismertette azon reményét, hogy itt legalább 1 %-os hatékonysággal fogunk konferenciázni, mert akkor már elmondhatjuk, hogy megérte. Zárszóként visszaemlékezett a gyermekvédelmi törvény egykori országgyűlési vitáján elhangzott gondolatra, mely szerint a gyermekvédelemben nem elég a szív, tudás is kell mellé. A rendezvény programtervét áttekintve szerencsére elmondható, hogy olyan szakembereket sikerült megnyernie előadóként, akik a maguk szakterületén nemcsak nagy szívvel, de kellő elméleti és gyakorlati tudásanyaggal felvértezve végzik munkájukat.
A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága
képviseletében a Fogvatartási Ügyek Főosztályának vezetője, Széles Gábor bv.
ezredes bv. főtanácsos úr köszöntötte a résztevőket, nemcsak a maga, hanem egyben
a bv. szervezet vezetése nevében is. Visszautalva dr. Hegedűs Judit
gondolataira elmondta, hogy a büntetés-végrehajtási szakemberek naponta azzal a
tudattal kelnek, hogy vajon hány százalékos napnak vágnak bele, majd
kijelentette, hogy véleménye szerint abban az esetben, ha a konferencia során
tapasztalatokat szerzünk és cserélünk egymással, akkor ez a nap már nem hiábavaló,
és legalább 8-10 %-os hatékonysággal fog bírni. Mint mondta, a fiatalkorú
fogvatartottakkal való foglalkozásnak kiemelt jelentősége van, de nem szabad
megfeledkezni arról, hogy amíg a fogvatartottak bent vannak, akkor ugyan
elérhetünk velük kisebb-nagyobb csodákat, azonban a szabadulás utáni időszakban
szükség lesz a civil szakemberek segítségére, közreműködésére is.
A házigazda bv. intézet igazgatója, Pesti Ferenc
bv. őrnagy bv. tanácsos Úr köszöntőjében kijelentette, hogy mennyire fontosnak
tartja azt, hogy a bűnmegelőzés és gyermekvédelem területén dolgozó szakemberek
összejöjjenek, találkozzanak egymással, mindeközben tapasztalatokat
cseréljenek. Mint mondta, egymás ismerete, egymás gondolatainak megismerése
nagymértékben javíthatja a hatékonyságot.
A plenáris ülés első részében Prof. dr. Ruzsonyi
Péter bv. dandártábornok Úr, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rendészettudományi
Karának dékánja „Szerepkonfliktusok a büntetés-végrehajtásban” című előadásának
bevezetésében bemutatta a büntetés fogalmának generális és büntetőjogi
értelemben vett meghatározását, majd rátért az intézeti kultúra jellemzőire.
Amint tőle megszokott módon lendületes és stílusos előadásmódjában kifejtette,
az intézeti kultúrára a következő elemek vannak hatással:
- fogvatartottak jellemzői és magatartásuk
- személyi állomány jellemzői és magatartása
- személyi állomány és a fogvatartottak együttműködésének dinamikája
- vezetési stílus és etika
- eljárásmód, ügyrend
A büntetés célrendszerének három elemét felvázolva
a professzor Úr röviden beszélt az elrettentésről (amely lehet általános, illetve az elkövetőre irányuló), a megtorlásról (amely az elkövetőre irányul), illetve a reszocializációról és a reintegrációról, hangsúlyozva, hogy mindhárom elemre szükség van.
Az előadás utolsó részében az 1971-ben elvégzett ún. stanfordi- vagy Zimbardo-féle börtönkísérletet dolgozta fel a dékán Úr, amelyről elmondta, hogy ugyan több, mint negyven évvel ezelőtt történt, mégis igaz és tanulságos.
A kutatást az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete finanszírozta, hogy magyarázatot találjon a haditengerészet és a tengerészgyalogság börtöneiben tapasztalható különbségekre. Zimbardo és társai azt az elméletüket próbálták kísérleti úton bizonyítani, miszerint mind a börtönőrök, mind a foglyok meghatározott viselkedésformákat vesznek fel, amelyek az adott körülmények között a szituáció romlásához vezetnek.
A résztvevőket újsághirdetés alapján toborozták, melyben napi 15 dollárt ajánlottak fel részvételükért egy kéthetes "börtönszimuláció” lebonyolításában való közreműködésük fejében. A 70 jelentkező közül aztán Zimbardo és csapata kiválasztotta a 24, általuk egészségesnek, illetve pszichológiailag stabilnak ítélt résztvevőt, akik túlnyomórészt fehér, középosztálybeli fiatal férfiak voltak.
A csoportot véletlenszerűen felosztották két egyforma létszámú részre, „rabokra” és „őrökre”. Érdekes módon, a foglyok később azt állították, hogy az őröket nagyobb testméretük alapján választották ki, de a valóságban pénzfeldobással döntöttek, és nem volt valós különbség a két csoport testi adottságai között.
A kísérlet érdemi része a Stanfordi Egyetem Pszichológia Tanszékének alagsorában zajlott, melyet egy valódi börtön mintájára rendeztek be. A kutatócsoportot szakértőként egy volt elítélt segítette, aki korábban 17 évet töltött el fegyintézetben. Az egyik egyetemi hallgató volt az őrök főnöke, Zimbardo pedig a börtönigazgató.
Zimbardo olyan körülményeket igyekezett kialakítani, amelyek reményei szerint a résztvevőkben segítenek kiváltani a dezorientációt, deperszonalizációt és deindividualizációt.
Az őrök saját maguknak választottak keki színű egyenruhát egy helyi katonai boltból. A rendőrségtől kölcsönvett gumibotokat hordtak maguknál, nyakukban sípot viseltek és tükrös napszemüvegeket kaptak a szemkontaktus elkerülésére, illetve az anonimitás érzetének fokozására. Ez utóbbihoz Zimbardo a Bilincs és mosoly (Cool Hand Luke) című filmből merítette az ötletet. A nap 24 óráját a börtönben töltő rabokkal ellentétben az őrök három műszakban dolgoztak, nyolc órás váltásban, és szabadidejükben hazamehettek, bár később előfordult, hogy többjük önkéntesen, fizetés nélkül is további szolgálatot vállalt.
A rabok gumipapucsokat, és szándékosan nem rájuk méretezett ún. muszlinköpenyeket hordtak, alsónemű nélkül, melyek Zimbardo szerint egyfajta szokatlan testtartásra kényszerítették őket, ami segített tovább fokozni dezorientációjukat. Fejükön szűk nejlonharisnyát viseltek, amely a katonai alapkiképzéshez hasonló, egyformán kopasz fejet volt hivatott utánozni. A rabokat nevük helyett számokkal szólították, melyet elöl és hátul rávarrtak egyenruhájukra is. Ezen túl mindegyikük nehéz láncot viselt bokája körül, mely folyamatosan – még álmukban is – emlékeztette őket fogságukra és a velük szemben alkalmazott elnyomásra.
Egy nappal a kísérlet kezdete előtt az őrök rövid eligazító megbeszélésen vettek részt, de hivatalos iránymutatásokat nem kaptak. Mindössze annyit mondtak nekik, hogy az ő felelősségük a börtön működtetése, amit tetszőleges módon oldhatnak meg, azonban fizikai erőszakot nem alkalmazhatnak.
A rabok szerepét játszó résztvevőknek azt mondták, hogy a kísérlet első napján maradjanak otthon, amíg nem hívják be őket. A „behívás” abból állt, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül a valódi rendőrség emberei fegyveres rablás vádjával saját otthonukban, gyakran szomszédaik szeme láttára „letartóztatták”, megbilincselték, majd szirénázó rendőrautóban a rendőrőrsre szállították őket, ahol a foglyokat végigvitték a bűnügyi nyilvántartásba vétel minden egyes lépésén. Ujjlenyomatot vettek tőlük, lefényképezték őket, ismertették jogaikat, majd bekötötték a szemüket és egy cellába zárták őket.
Később a rabokat egyenként szállították át az egyetemen berendezett börtönbe, ahol valamennyiüket levetkőztették, megmotozták és tetvetlenítették.
A kísérlet hamar veszélyessé kezdett válni. A rabok az őrök megalázó bánásmódjának hatására súlyos emocionális zavarok jeleit kezdték mutatni. Az első, viszonylag eseménytelen nap után a második napon lázadás tört ki. Az őrök önkéntes túlórát vállalva dolgoztak azon, hogy megtörjék a lázadást, a kutatók közvetlen felügyelete nélkül. A délutáni és az éjszakai műszak őrei együttes erővel, botjaikat és egy poroltót használva le tudták gyűrni a magukat a cellájukban elbarikádozó rabok ellenállását. Ezután a cellákat „jó cellákra” és „rossz cellákra” osztották fel, hogy megosszák és egymás ellen fordítsák a rabokat, illetve hogy elhitessék velük, hogy „besúgók” vannak köztük. Az intézkedés kellően hatásosnak bizonyult, és a továbbiakban nagyobb méretű lázadás nem történt. Zimbardo korábbi elítélt szakértője szerint a taktika hasonló volt ahhoz, amit az USA valódi börtöneiben is alkalmaznak.
Az őrök egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig rendeztek úgynevezett „névsorolvasásokat”, amelyek eredetileg a rabokat voltak hivatottak segíteni számuk memorizálásban. Azonban a napok múltával ezek az alkalmak többórásra nyúltak, és az őrök fekvőtámaszokra kényszerítették, illetve egyéb módon kínozták őket.
Egy idő után a vécék használata is külön kiváltság lett, melyet az őrök napközben néha, este 10 után pedig mindig megtagadtak a raboktól. Azok csak a cellájukban elhelyezett vödröt használhatták, amelyet gyakran hosszú ideig nem üríthettek ki, így a börtönben erős szennyszag terjengett. Néhány fogolynak puszta kézzel kellett a vécéket tisztítania. A matracokat eltávolították a „rossz cellából” és a foglyoknak ruha nélkül a betonpadlón kellett aludniuk. A meztelenségre való kényszerítés mellett a megaláztatások gyakran homoszexuális színezetet kaptak. Gyakori volt az étel büntetésként való megvonása is.
Zimbardo saját bevallása szerint nem volt képes tárgyilagos megfigyelőként viselkedni a kísérlet során, amelyben a „börtönigazgató” szerepét játszva maga is részt vett. A negyedik napon az egyik őr a rabok beszélgetéséből egy állítólagos, kívülről is segített tömeges kitörési kísérletről vélt hallani. Erre reagálva Zimbardo megpróbálta rávenni a helyi rendőrőrsöt, hogy a kitörés vélt időpontjára átszállíthassák a foglyokat a rendőrség használaton kívül helyezett, a tanszéki alagsornál biztonságosabb, volt börtönébe. A rendőrség elutasította a kérést, arra hivatkozva, hogy ezt biztosításuk nem fedezné. Zimbardo ekkor visszaemlékezései szerint, az események hatása alatt, szerepében teljesen elmerülve felháborodott azon, hogy azok visszautasították a „büntetés-végrehajtási intézetek közötti együttműködést”.
A kísérlet előrehaladtával több őr is egyre durvábban, egyenesen szadista módon viselkedett – főleg éjjelente, mikor azt hitték, hogy az őket figyelő kamerák ki vannak kapcsolva. A kutatók szerint az őrök mintegy harmada mutatott „valódi” szadista tendenciákat. A börtönőrök többsége csalódott volt, mikor a kísérletet idő előtt fel kellett függeszteni.
A foglyok akut emocionális zavarokat kezdtek mutatni. Egyikük egész testén pszichoszomatikus kiütéseket kapott, miután megtudta, hogy elutasították feltételes szabadlábra helyezésére beadott kérelmét. Először Zimbardo ezek után sem akarta elengedni, mivel azt gondolta, hogy megbetegedés szabadulás érdekében bevetett trükk csupán. Több foglyot is súlyos trauma ért, egyiküket harminchat órával a kísérlet megkezdése után "szabadlábra" kellett engedni, majd a következő napokban újabb három fő követte őt. A foglyok magatartását demoralizáltság, beletörődés jellemezte. A kísérletet végül a két hetes tervezett tartam előtt jóval, a hatodik napon befejezték, amire Zimbardo később így emlékezett vissza:
„Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban »rabbá« vagy »börtönőrré« vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.” (Zimbardo: The Psychological Power and Pathology of Imprisonment, 1971, 3. o. Idézi Aronson: A társas lény, 50. o.)
Ahogy a kísérlet tapasztalatainak ismertetése után Ruzsonyi professzor Úr hangsúlyozta, véleménye szerint a személyi állomány tagjai vonatkozásában kiemelt jelentősége van az oktatásnak, a szakmai képzésnek, a megfelelő felkészítésnek, valamint a mentorálásnak. Azt hiszem, hogy szavaival teljes mértékben egyet lehet érteni...
Az előadás utolsó részében az 1971-ben elvégzett ún. stanfordi- vagy Zimbardo-féle börtönkísérletet dolgozta fel a dékán Úr, amelyről elmondta, hogy ugyan több, mint negyven évvel ezelőtt történt, mégis igaz és tanulságos.
A kutatást az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete finanszírozta, hogy magyarázatot találjon a haditengerészet és a tengerészgyalogság börtöneiben tapasztalható különbségekre. Zimbardo és társai azt az elméletüket próbálták kísérleti úton bizonyítani, miszerint mind a börtönőrök, mind a foglyok meghatározott viselkedésformákat vesznek fel, amelyek az adott körülmények között a szituáció romlásához vezetnek.
A résztvevőket újsághirdetés alapján toborozták, melyben napi 15 dollárt ajánlottak fel részvételükért egy kéthetes "börtönszimuláció” lebonyolításában való közreműködésük fejében. A 70 jelentkező közül aztán Zimbardo és csapata kiválasztotta a 24, általuk egészségesnek, illetve pszichológiailag stabilnak ítélt résztvevőt, akik túlnyomórészt fehér, középosztálybeli fiatal férfiak voltak.
A csoportot véletlenszerűen felosztották két egyforma létszámú részre, „rabokra” és „őrökre”. Érdekes módon, a foglyok később azt állították, hogy az őröket nagyobb testméretük alapján választották ki, de a valóságban pénzfeldobással döntöttek, és nem volt valós különbség a két csoport testi adottságai között.
A kísérlet érdemi része a Stanfordi Egyetem Pszichológia Tanszékének alagsorában zajlott, melyet egy valódi börtön mintájára rendeztek be. A kutatócsoportot szakértőként egy volt elítélt segítette, aki korábban 17 évet töltött el fegyintézetben. Az egyik egyetemi hallgató volt az őrök főnöke, Zimbardo pedig a börtönigazgató.
Zimbardo olyan körülményeket igyekezett kialakítani, amelyek reményei szerint a résztvevőkben segítenek kiváltani a dezorientációt, deperszonalizációt és deindividualizációt.
Az őrök saját maguknak választottak keki színű egyenruhát egy helyi katonai boltból. A rendőrségtől kölcsönvett gumibotokat hordtak maguknál, nyakukban sípot viseltek és tükrös napszemüvegeket kaptak a szemkontaktus elkerülésére, illetve az anonimitás érzetének fokozására. Ez utóbbihoz Zimbardo a Bilincs és mosoly (Cool Hand Luke) című filmből merítette az ötletet. A nap 24 óráját a börtönben töltő rabokkal ellentétben az őrök három műszakban dolgoztak, nyolc órás váltásban, és szabadidejükben hazamehettek, bár később előfordult, hogy többjük önkéntesen, fizetés nélkül is további szolgálatot vállalt.
A rabok gumipapucsokat, és szándékosan nem rájuk méretezett ún. muszlinköpenyeket hordtak, alsónemű nélkül, melyek Zimbardo szerint egyfajta szokatlan testtartásra kényszerítették őket, ami segített tovább fokozni dezorientációjukat. Fejükön szűk nejlonharisnyát viseltek, amely a katonai alapkiképzéshez hasonló, egyformán kopasz fejet volt hivatott utánozni. A rabokat nevük helyett számokkal szólították, melyet elöl és hátul rávarrtak egyenruhájukra is. Ezen túl mindegyikük nehéz láncot viselt bokája körül, mely folyamatosan – még álmukban is – emlékeztette őket fogságukra és a velük szemben alkalmazott elnyomásra.
Egy nappal a kísérlet kezdete előtt az őrök rövid eligazító megbeszélésen vettek részt, de hivatalos iránymutatásokat nem kaptak. Mindössze annyit mondtak nekik, hogy az ő felelősségük a börtön működtetése, amit tetszőleges módon oldhatnak meg, azonban fizikai erőszakot nem alkalmazhatnak.
A rabok szerepét játszó résztvevőknek azt mondták, hogy a kísérlet első napján maradjanak otthon, amíg nem hívják be őket. A „behívás” abból állt, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül a valódi rendőrség emberei fegyveres rablás vádjával saját otthonukban, gyakran szomszédaik szeme láttára „letartóztatták”, megbilincselték, majd szirénázó rendőrautóban a rendőrőrsre szállították őket, ahol a foglyokat végigvitték a bűnügyi nyilvántartásba vétel minden egyes lépésén. Ujjlenyomatot vettek tőlük, lefényképezték őket, ismertették jogaikat, majd bekötötték a szemüket és egy cellába zárták őket.
Később a rabokat egyenként szállították át az egyetemen berendezett börtönbe, ahol valamennyiüket levetkőztették, megmotozták és tetvetlenítették.
A kísérlet hamar veszélyessé kezdett válni. A rabok az őrök megalázó bánásmódjának hatására súlyos emocionális zavarok jeleit kezdték mutatni. Az első, viszonylag eseménytelen nap után a második napon lázadás tört ki. Az őrök önkéntes túlórát vállalva dolgoztak azon, hogy megtörjék a lázadást, a kutatók közvetlen felügyelete nélkül. A délutáni és az éjszakai műszak őrei együttes erővel, botjaikat és egy poroltót használva le tudták gyűrni a magukat a cellájukban elbarikádozó rabok ellenállását. Ezután a cellákat „jó cellákra” és „rossz cellákra” osztották fel, hogy megosszák és egymás ellen fordítsák a rabokat, illetve hogy elhitessék velük, hogy „besúgók” vannak köztük. Az intézkedés kellően hatásosnak bizonyult, és a továbbiakban nagyobb méretű lázadás nem történt. Zimbardo korábbi elítélt szakértője szerint a taktika hasonló volt ahhoz, amit az USA valódi börtöneiben is alkalmaznak.
Az őrök egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig rendeztek úgynevezett „névsorolvasásokat”, amelyek eredetileg a rabokat voltak hivatottak segíteni számuk memorizálásban. Azonban a napok múltával ezek az alkalmak többórásra nyúltak, és az őrök fekvőtámaszokra kényszerítették, illetve egyéb módon kínozták őket.
Egy idő után a vécék használata is külön kiváltság lett, melyet az őrök napközben néha, este 10 után pedig mindig megtagadtak a raboktól. Azok csak a cellájukban elhelyezett vödröt használhatták, amelyet gyakran hosszú ideig nem üríthettek ki, így a börtönben erős szennyszag terjengett. Néhány fogolynak puszta kézzel kellett a vécéket tisztítania. A matracokat eltávolították a „rossz cellából” és a foglyoknak ruha nélkül a betonpadlón kellett aludniuk. A meztelenségre való kényszerítés mellett a megaláztatások gyakran homoszexuális színezetet kaptak. Gyakori volt az étel büntetésként való megvonása is.
Zimbardo saját bevallása szerint nem volt képes tárgyilagos megfigyelőként viselkedni a kísérlet során, amelyben a „börtönigazgató” szerepét játszva maga is részt vett. A negyedik napon az egyik őr a rabok beszélgetéséből egy állítólagos, kívülről is segített tömeges kitörési kísérletről vélt hallani. Erre reagálva Zimbardo megpróbálta rávenni a helyi rendőrőrsöt, hogy a kitörés vélt időpontjára átszállíthassák a foglyokat a rendőrség használaton kívül helyezett, a tanszéki alagsornál biztonságosabb, volt börtönébe. A rendőrség elutasította a kérést, arra hivatkozva, hogy ezt biztosításuk nem fedezné. Zimbardo ekkor visszaemlékezései szerint, az események hatása alatt, szerepében teljesen elmerülve felháborodott azon, hogy azok visszautasították a „büntetés-végrehajtási intézetek közötti együttműködést”.
A kísérlet előrehaladtával több őr is egyre durvábban, egyenesen szadista módon viselkedett – főleg éjjelente, mikor azt hitték, hogy az őket figyelő kamerák ki vannak kapcsolva. A kutatók szerint az őrök mintegy harmada mutatott „valódi” szadista tendenciákat. A börtönőrök többsége csalódott volt, mikor a kísérletet idő előtt fel kellett függeszteni.
A foglyok akut emocionális zavarokat kezdtek mutatni. Egyikük egész testén pszichoszomatikus kiütéseket kapott, miután megtudta, hogy elutasították feltételes szabadlábra helyezésére beadott kérelmét. Először Zimbardo ezek után sem akarta elengedni, mivel azt gondolta, hogy megbetegedés szabadulás érdekében bevetett trükk csupán. Több foglyot is súlyos trauma ért, egyiküket harminchat órával a kísérlet megkezdése után "szabadlábra" kellett engedni, majd a következő napokban újabb három fő követte őt. A foglyok magatartását demoralizáltság, beletörődés jellemezte. A kísérletet végül a két hetes tervezett tartam előtt jóval, a hatodik napon befejezték, amire Zimbardo később így emlékezett vissza:
„Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban »rabbá« vagy »börtönőrré« vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.” (Zimbardo: The Psychological Power and Pathology of Imprisonment, 1971, 3. o. Idézi Aronson: A társas lény, 50. o.)
Ahogy a kísérlet tapasztalatainak ismertetése után Ruzsonyi professzor Úr hangsúlyozta, véleménye szerint a személyi állomány tagjai vonatkozásában kiemelt jelentősége van az oktatásnak, a szakmai képzésnek, a megfelelő felkészítésnek, valamint a mentorálásnak. Azt hiszem, hogy szavaival teljes mértékben egyet lehet érteni...
