A
harmadik előadó dr. Szabó Judit volt, aki szintén az Országos Kriminológiai
Intézet munkatársa. A „Harmadlagos
megelőzés tudományos háttere. Hazai helyzetre vonatkozó kutatás fontosabb
következtetései” című előadásának bevezetésében a bűnismétléssel
kapcsolatos tényezőkről beszélt, melyeket többféle kutatás (egyebek közt
bűnözői karrier-kutatás vagy utánkövetéses kutatás) segítségével lehet vizsgálni.
Bemutatásra kerültek a statikus
(idővel nem változó, nem befolyásolható, mint például a nem, a kriminalitás) és
dinamikus (idővel változtatható,
potenciálisan befolyásolható, ezért lehetőséget adnak a változtatásra, mint
például a képzettség, a végzettség, a családi kapcsolatok, a szerhasználat és
az antiszociális attitűdök) kockázati tényezők, valamint a bűnelkövetés és
bűnismétlés valószínűségét csökkentő, tehát a rizikófaktorok ellenében ható ún.
protektív faktorok (védő tényezők).
Az
előadás következő részében az ún. dezisztencia-kutatások tükrében azokról a
kilépést támogató tényezőkről esett szó, melyek a bűnelkövetéstől való
távolmaradást erősítik. Ezeket két csoportra lehet osztani, melyek a külső és a
belső tényezők. A külső, társadalmi
tényezők kategóriájába tartozik egyebek mellett a házasságkötés, a stabil
munkahely, a kortárs kapcsolatokban bekövetkező pozitív irányú változás,
illetve a katonai szolgálat. A belső,
pszichológiai tényezők csoportjába sorolható a megfelelő motiváció, a
változás iránti elkötelezettség, az én-hatékonyság, az optimizmus, a remény, az
identitásváltozás, a szégyen vagy a megbánás.
Ezt
követően került bemutatásra néhány rehabilitációs elmélet, az ún. Risk-need-responsivity Modell, az erősségeken alapuló megközelítés,
illetve a „Good Lives” Modell. Az
első, azaz az RNR-modell lefordítva kockázatszempontú megközelítést jelent,
melynek lényege a kockázatbecslésen alapuló, dinamikus kockázati tényezőket
megcélzó kezelés. Magját három központi elv képezi. A kockázati elv szerint a
rehabilitációs beavatkozások intenzitását az esetek kockázati szintjéhez kell
igazítani. A szükségleti elv szerint a kezelésnek a kriminogén szükségleteket
kell megcéloznia (mint például antiszociális irányultság, családi és munkahelyi
problémák, szerhasználat). A reszponzivitás elve szerint a beavatkozásoknak
egyénre szabottnak kell lennie, a leghatékonyabb rehabilitációs stratégiáknak a
kognitív- és viselkedésterápiák minősülnek. Az erősségeken alapuló, vagy más
szóval készség alapú megközelítés egy dezisztencia szempontú megközelítés,
melyben resztoratív elemek is szerepet kapnak. A hangsúly az egyén erősségeire
épülő rehabilitációs, reintegrációs folyamaton van, illetve a közösség számára
végzett munkán és a helyreállításon. A „Good Lives” Modell a nevét adó „jó
élet” fogalma köré épül, és eredetileg a szexuális bűnelkövetők részére került
kialakításra, olyan terápiás elemeket is magában foglalva, melyekkel az
RNR-modell nem foglalkozik kielégítően. Az elmélet által megfogalmazott cél a
jó élethez szükséges ismeretek, képességek, lehetőségek és egyéb erőforrások
biztosítása, figyelemmel az egyén szükségleteire, érdeklődésére és értékeire.
Az
előadó által elmondottak szerint a fő kockázati tényezőket az alábbiak szerint
lehet felsorolni:
- család,
párkapcsolat hiánya vagy nem megfelelő működése,
- iskola,
munkahely hiánya,
- szabadidő
nem megfelelő eltöltése,
- antiszociális
gondolkodás (sztereotípiák, düh, megvetés, kriminálisidentitás),
- antiszociális
kapcsolatok (bűnelkövető személyekkel való kapcsolattartás,
- antiszociális
személyiségmintázat (agresszivitás, túlzott mértékű kalandkeresés)
- korábbi
antiszociális viselkedés,
- szerabúzus
(alkohol, más pszichotróp anyag).
A
kockázatbecslési eljárások kapcsán az előadó elmondta, hogy azok körébe
sorolható minden olyan módszer, melynek célja a potenciális elkövető vagy
áldozat kriminális veszélyeztetettségének, így jövőbeli várható magatartásának
a feltérképezése. Az eljárás alkalmas a bűnismétlés valószínűségének
vizsgálatára. Az első statisztikai alapú kockázatbecslési eljárás 1928-ban
került kimunkálásra, Burgess nevéhez fűződik. Jelenleg már a negyedik
generációs statisztikai alapú kockázatbecslési eljárásokat alkalmazzák, cél az
egyén esetében a kockázati tényezők jelenlétének és várható következményeinek
az értékelése a prognózis felállítása érdekében. Az általános kockázatbecslés
mellett beszélhetünk a speciális csoportokra (pl. erőszakos, szexuális
bűnelkövetők) kialakított kockázatbecslésről is.
Az
eddigi tapasztalatok alapján röviden összefoglalva megállapítható, hogy zárt
intézeti keretek között a bűnismétlés megelőzése terén a leghatékonyabbaknak az
ún. kognitív viselkedésterápiás programok tekinthetőek. Ezzel együtt röviden,
vázlatosan összefoglalva a hatékony kezelési programok ismérvei a következők:
- erős elméleti
és empirikus megalapozottság (a bűnelkövetővé válás okozatiságának
valamely konkrét, empirikus adatokkal alátámasztott modelljére épül),
- a kockázati
elv érvényesülése
(a kezelés intenzitását és tartamát az elkövető kockázati szintjéhez kell igazítani.
A kutatási eredmények arra utalnak, hogy a prevenciós célú beavatkozások az
elkövetőhöz igazított intenzitás mellett számíthatnak kedvező eredményekre, így
a magas intenzitású programok elsősorban a nagyobb kockázatú elkövetők esetében
lehetnek hatékonyak. A differenciált beavatkozás a forráselosztás szempontjából
is fontos. A kockázati elv alapján megnő a kockázatbecslés jelentősége, hiszen
már nem csak társadalomvédelmi szempontokat szolgálhat, hanem azt is jelzi,
hogy kire érdemes a beavatkozást koncentrálni);
- a szükségleti
elv érvényesülése
(a beavatkozásnak az elkövető kriminogén szükségleteire kell irányulnia,
ellenkező esetben hatástalan vagy akár káros is lehet);
- a
reszponzivitás elvének érvényesülése (a beavatkozásnak erősen
individualizáltnak, így különösen az elkövető személyiségéhez és tanulási
készségeihez igazodónak kell lennie. Ennek megfelelően elsősorban olyan
kognitív viselkedésterápiás elemeket kell tartalmaznia, amelyek alkalmasak
egyebek mellett az elkövető attitűdjeinek, gondolkodási és viselkedési
mintázatainak alakítására);
- a részvétel
elvének érvényesítése
(interaktív, az elkövető aktív részvételén alapuló, probléma-orientált terápiás
módszerek alkalmazása szükséges);
- a
programminőség elvének érvényesítése (a programnak magas szintű
integritással kell rendelkeznie, amelynek elemei a következetes és célirányos
programtervezés és -végrehajtás; a részvétel ellenőrzése, a minőségbiztosítás,
a jól képzett szakemberek, valamint támogató, a programot koherensen befogadó
intézményi környezet).
„Mi az, ami
nem működik?”
– tette fel a kérdést az előadó. – „A
megszégyenítésen, a megfélemlítésen és a büntetésen alapuló programok nem
hatékonyak.”
A hazai kutatás tapasztalatait
összegezve dr. Szabó Judit elmondta, hogy a bv. keretek között inkább a
szociológiai/strukturális megközelítés az elfogadottabb, viszont nagy eltérések
mutatkoznak a szakemberek ismeretei és attitűdjei között. A gyakorlatot
pénzügyi és infrastrukturális problémák nehezítik. Hiányzik az egyéniesítés
lehetősége, például az első bűntényesekkel való speciális foglalkozás, amibe
beletartozna az érintettek fogvatartott társaktól elkülönített elhelyezése. A
programok hatékonyságát akadályozza a személyi állomány tagjainak
leterheltsége. Végül, de nem utolsó sorban a kapcsolattartás, a szabadítás és
az utógondozás széleskörű lehetőségeinek a hiányát említette az előadó.
A konferencia utolsó előadója Negrea
Vídia volt, a Közösségi Szolgáltatások Alapítványának vezetője. „A helyreállító igazságszolgáltatás
eszközrendszerébe tartozó gyakorlatok alkalmazásának lehetőségei bv. keretek
között” című előadása bevezetőjében ismertette a resztoratív szemlélet jellemzőit,
hangsúlyozva, hogy a különféle resztoratív eljárások enyhítik az érzelmi
sérüléseket és átalakítják a kapcsolatokat. Mint mondta, a helyreállító
gyakorlatok, mint például az áldozatok sérelmeinek a jóvátétele, az elkövető
felelősségvállalása, illetve a támogató közösségek kialakítása külföldi
viszonylatban már a 70-es évektől alkalmazásra kerültek a büntető
igazságszolgáltatási rendszerben is.
A büntetés-végrehajtási intézetekben
alkalmazott resztoratív programok közül az előadó az alábbiakat említette:
- bűnelkövetők magatartását célzó
programok (AVP-tréning, 1975; workshopok),
- áldozatok szempontjainak és érzéseinek
megértését szolgáló programok (Sycamore Tree Project, 1998; hazánkban ez
Zakeus-program néven ismert),
- közérdekű munka programok (Inside Out Trust,
1993),
- áldozat-elkövető közötti mediáció (VOM,
1994, Kanada),
- átfogó resztoratív rendszert alkalmazó
börtönök (Restorative Detention, 1998, Belgium).
A resztoratív technikák célja az
áldozat felé irányuló jóvátétel, a gondoskodó közösség megbékélésének elérése,
illetve az elkövető felelősségvállalása. Ennek több eszköze megfigyelhető a Balassagyarmati
Fegyház és Börtön gyakorlatában is, melyek közül az előadó a következőket
emelte ki:
- mediáció, resztoratív és proaktív
körök a fogvatartottak közötti konfliktushelyzetek megoldásában,
- resztoratív proaktív körök és családi
döntéshozó csoportkonferencia a kapcsolatok helyreállítása, a közös felelősségvállalás
erősítése, illetve a szabadulásra történő felkészítés érdekében,
- resztoratív konferenciák megtartása az
elkövető, az áldozat és a közösség tagjainak részvételével, külső facilitátor
irányítása mellett, a bv. intézet személyi állományának tagja bevonásával, a
kapcsolatok helyreállítását és a sérelmek jóvátételét megcélozva,
- felkészítő foglalkozások megtartása a
személyi állomány tagjai és a fogvatartottak számára,
- érzékenyítő foglalkozások megtartása a
személyi állomány tagjai számára,
- családtagok bevonása a fogvatartottak
szabadulás utáni beilleszkedésének elősegítése érdekében,
- érintett közösségek támogatása,
- áldozatsegítés,
- szabadulás és reintegráció
előkészítése,
- közösség bevonása, jóvátétel asz
áldozat felé.
A resztoratív módszerek
büntetés-végrehajtási keretek között történő alkalmazása kapcsán felmerülhet a
kérdés, hogy „veszély vagy esély?”. Azt gondolom, hogy a válasz egyértelműen inkább
az utóbbi, hiszen a helyreállító igazságszolgáltatás eszközeinek alkalmazása hatással
lehet az én-kép helyreállítására és érzékenyítésre, a családi kapcsolatok és
szerepek helyreállítására, a közösségi kapcsolatok és szerepek erősítésére és
helyreállítására, valamint az áldozatok felé irányuló jóvátételre egyaránt.
Ezzel együtt a resztoratív technikák
alkalmazása érdekében tudni kell a következőket:
- a módszerek időigényesek,
rugalmasságot igényelnek,
- a fogvatartottak és hozzátartozói a
reintegrációs folyamat aktív szereplőivé kell, hogy váljanak,
- a folyamat pozitívuma, hogy
problémakezelésre tanít,
- a szemlélet bv. keretek közötti
alkalmazása szempontjából fontos annak elsajátítása és támogatása a személyzet
részéről,
- lényeges a bv. intézet és a civil
személyek, szakemberek közötti támogató háló kialakítása és működtetése,
- szükség lenne a börtönön belül egy ún.
resztoratív koordinátor alkalmazására.
