Pedagógusnapra...

Ma van június első vasárnapja, mely jeles ünnepet először 1952-ben ünnepeltek meg hazánkban. Ekkor adták át először a kiváló tanítói és tanári okleveleket, egyéb elismeréseket a pedagógusoknak. A büntetés-végrehajtási intézetekben számos olyan szakember dolgozik, aki tanári diplomát szerzett, majd ezt követően szerelt fel a bv. szervezethez, hogy ott elsősorban nevelőtiszti, de manapság már több más beosztásban is szolgálatot teljesítsen. Mint büntetés-végrehajtási osztályvezető, ezúttal egy kicsit magam, illetve a saját beosztottaim felé hajlik a kezem, amikor rájuk gondolok a mai napon, de azt azért ne felejtse el senki, hogy a fogvatartottakkal közvetlenül foglalkozó személyi állományi tagok mindegyikének szüksége lehet/van az ún. nevelői vénára. 

Azt hiszem, hogy nem árulok el nagy titkot, ha kijelentem, hogy a jelenkor nevelői egyre nehezebb körülmények között, egyre nagyobb létszámú nevelési csoportokat irányítva látják el feladatukat. Azt a feladatot, aminek a fogvatartottak szabadulásra történő felkészítése szempontjából hatalmas jelentősége van. Mégis úgy gondolom, és ezzel egyáltalán nem áll szándékomban bárkit is megbántani, hogy a bv. intézetekben szolgálatot ellátó nevelők manapság már inkább adminisztrációs feladatokat látnak el, nyolcvan-százfős elítélt csoport vezetése mellett csodákat nem várhatunk el tőlük, legalábbis a nevelés terén nem. 

Nevelés... sokszor elgondolkodtam már azon, hogy esetünkben helytálló -e a kifejezés, lehet -e még nevelni azokat az embereket, a fogvatartottakat, akikkel hivatásunk során dolgozunk. A választ ki-ki döntse el maga, a legjobb belátása szerint. Én azt gondolom, hogy a szó klasszikus értelmében vett nevelésről talán már ne beszéljünk. Viszont foglalkozásról, szemléletalakításról és -formálásról, személyes példamutatásról és több más hasonló, pozitív fogalomról mindenképpen szót lehet ejteni akkor, ha a bv. intézetekben dolgozó nevelőtisztek fogvatartottakkal kapcsolatos feladataikról akarunk szót ejteni. Egy időre ez lesz az utolsó olyan pedagógusnap, amikor a nevelőtisztekről is megemlékezünk, hiszen jövőre, az új Bv. Kódex hatályba lépését követően már reintegrációs tiszt lesz az elnevezésük, ami egy kicsit közelebb áll az igazsághoz...

A mai nappal kapcsolatos idézetek után kutatva több tartalmas gondolatot találtam, de a pedagógusok munkájának széleskörű, összetett jellegének talán legjobb, legszemléletesebb összefoglalóját Gyergyai Albert fogalmazta meg az alábbiak szerint: „A jó tanár nemcsak pedagógus, hanem kertész, filozófus, esztétikus lélekbúvár, művész és mesterember egy személyben, s nemcsak tudását közvetíti - bár ez sem kevés -, hanem példát ad, jellemet formál, ültet, gyomlál, olt és szemez, mint a kertész, életet visz a könyvekbe, a könyveken keresztül a tanításba, állandó s eleven hidat épít az eszmény és a mindennap, az elvontság és tapasztalás közé.” Összefoglalva azt lehet mondani, hogy a pedagógus jó polihisztorként egy kicsit mindenhez értsen, mert abból nagy baj nem lehet...

Emlékszem, annak idején, a 90-es évek közepén, amikor magam is bv-s lettem, a pedagógusnapnak nagy volt a presztízse. A még aktív nevelők mellett az intézeten belüli helyi ünnepségen részt vettek a már nyugállományba vonult öregek, illetve a bejáró civil pedagógusok egyaránt. Akkoriban kevésbé volt rohanó a világ, több időnk volt megállni egy rövid időre, megemlékezve a pedagógusokról, sokszor embert próbáló feladatukról. De ez a fajta megállás nemcsak az emlékezésről szólt, hanem a másikra való odafigyelésről, a tiszteletről, a tapasztalatcseréről, az emberi kapcsolatokról. Valljuk be őszintén, ezekre mostanában egyre kevesebb időnk van. Mert rohanunk, adminisztrálunk, túlterheltek vagyunk, és ki-ki leginkább a saját maga dolgaira koncentrál. És közben tudjuk, hogy nincs ez így rendjén, mégsem teszünk, mégsem tehetünk ellene. Pedig jó lenne, ha többet és egy kicsit másképp figyelnénk egymásra, és jobb lenne az elismertségünk, megbecsülésünk, de rajtunk kívül ezt ma oly sokan elmondhatnák még, ezért nem leszek ünneprontó, és nem térek el a témától...

Sok-sok évvel ezelőtt, egy pedagógusnapi nevelői értekezleten történt, hogy egy asztalnál ültünk, a tiszteletünkre főzött babgulyás felszolgálására várva. Több köszöntő elhangzott, ahogy az már lenni szokott, őszinték és kevésbé azok, vezetői és középvezetői részről egyaránt. És az ünnepi pillanatok közepette szólásra emelkedett a nagy köztiszteletnek örvendő pszichológus, Bornemissza Lajos bácsi, aki kifejtette, hogy abban, hogy az intézetünkben az őrtornyokban nem kellett elsülnie a puskának, nem a puskának, vagy az azt fogó biztonsági felügyelőknek volt a legnagyobb szerepe, hanem a nevelőknek. A nevelőknek, akik nap, mint nap azért foglalkoznak a fogvatartottakkal, hogy minél kevesebb olyan probléma, konfliktus alakuljon ki az intézetben, ami miatt a többi szakterületnek plusz feladata származna. Azt hiszem, hogy ennél nagyobb dicséretet nem kaphatnak a nevelők...

Én dicséretet most nem mondok, mindössze ezzel a néhány gondolattal szeretnék tisztelegni a bv. intézetekben szolgáló nevelők előtt, megköszönve a munkájukat, és kitartást, erőt, egészséget kívánva nekik az előttünk álló időszakra, amely egészen biztosan tartogat még új kihívásokat. Bízom benne, hogy a jövő szebb, kiszámíthatóbb lesz, és amennyiben ki-ki teszi a dolgát, becsülettel, akkor egyszer eljön annak is az ideje, hogy az elismertség, a megbecsülés is nőni fog. 

(A vége felé közeledve, bár most egyáltalán nem szeretnék ünneprontó lenni, de zárójelben azért megjegyzek két dolgot. Az egyik kollégámmal folytatott beszélgetésről jut eszembe, aki valami olyat mondott, hogy ha sok biztonsággal összefüggő probléma lesz (úgymint fogolyszökés, tiltott tárgyak növekedése stb.), akkor vélhetően nőni fog a felügyelői állomány létszáma, illetve bizonyos mértékben fejlettebb eszközöket kapnak majd a szolgálatellátás biztonsági részének hatékonyságát növelendő. Ha nő a szuicid jellegű cselekmények száma, akkor még több pszichológus fog foglalkozni az e tekintetben veszélyeztetett elítéltekkel, illetve úgy általában minden fogvatartottal. De vajon mi kellene ahhoz, hogy több nevelő legyen?... A másik egy személyes jellegű dolog. Én még élénken emlékszem valamennyi egykori nevelő kollégámra, mindazokra, akiktől tanulhattam pályafutásom kezdetén. Felmerül azonban a kérdés, hogy rám vagy a mostani nevelőkre vajon fog -e egyáltalán valaki emlékezni később? És itt nem feltétlenül nagy időre kell gondolni...)     

A bv. intézetekben elhelyezett fogvatartottakkal természetesen valódi pedagógusok is foglalkoznak, az oktatásuk, képzésük érdekében bejáró civil tanárok személyében. A köszönet mindenképpen jár nekik is, hiszen munkájukkal egyértelműen hozzá tudnak járulni ahhoz, hogy mi, bv. intézetekben dolgozók megvalósítsuk a reintegrációs törekvéseinket!    

    
Szóval: isten éltessen mindenkit, aki közreműködik a fogvatartottak oktatásában, nevelésében, a velük való foglalkozásban. Erőt, egészséget, megbecsülést kívánok valamennyi  nevelőtisztnek és civil pedagógusnak!
 

 

Füle Lajos: Pedagógus

Én nem tudom, milyen erő kell
hozzá, de több kell az enyémnél.
Olykor el-eltűnődöm én is,
mit is jelent húsz-harminc szempár
fénylő tükörtermében élni,
hol éle van minden igének,
árnyéka van minden hibának,
hol húsz-harminc sötétkamrában
hívják elő folyton a percek
éles, kemény, hiteles képét.

Könnyű nekünk beszélni ezt-azt,
nagy szavakkal egymást dobálni,
de ő, kinek minden szavával
megannyi kis magnetofon zeng
tele otthont, utcát, jövőt, ő
felelősség nehéz vasával
vértezve jár, s - bár tán nem érzi -
hétköznapok nagy hőse köztünk,
szebb holnapok jobb emberéért
titkon vívott nehéz csatáknak
ismeretlen, hős katonája!

Mikor fogunk szobrot emelni,
s fogunk-e hát neked, magunkban,
"LÉLEK SZOBRÁSZA":
PEDAGÓGUS?!

Elismerések átadása

A Szent Mihály Kápolna falai között került sor a mai napon arra az ünnepségre, melynek keretén belül dr. Tibay Ákos bv. alezredes bv. tanácsos, a Balassagyarmati Fegyház és Börtön parancsnok-helyettese és Nemszilaj Sándor bv. ezredes bv. főtanácsos, az Ipoly Cipőgyár Kft ügyvezető igazgatója elismeréseket adtak át az Intézet és Kft személyi állományának tagjai részére, nemzeti ünnepünk, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából. Az ünnepség elején dr. Szél Imre bv. alezredes bv. tanácsos, a Személyügyi és Szociális Osztály vezetője olvasta fel ünnepi megemlékezését, ezt követően került sor az elismerések átadására.  

Mikulás-nap

Rendhagyó Mikulás-napi rendezvények a rácsok mögött…

Az elmúlt napokban a megszokott, monotonnak mondható börtönéletet két szokatlan, büntetés-végrehajtási intézetben szokványosnak egyáltalán nem nevezhető esemény tette színesebbé, hiszen Mikulás-napi műsorok tanúi lehettünk a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben.

A fogvatartottak színjátszó csoportja már-már tradicionálisnak mondható módon, zenés-verses műsorral készült az Intézet zord falai mögé látogató gyermekcsoportoknak. A tegnapi napon a Reménysugár Gyermekotthon kisebb-nagyobb lakói és gondozónői számára adták elő műsorukat az elítéltek, míg a mai délelőtt folyamán a Kiss Árpád Általános Iskola tanulói és igazgató-helyettese részére került bemutatásra az ünnepi előadás.

Úgy gondolom, hogy mindenképpen rendhagyónak számít az ilyen fajta program egy börtönön belül, habár esetünkben ez valóban nem az első hasonló kezdeményezésnek tudható be. Intézetünk ugyanis több évre visszanyúló együttműködéssel rendelkezik mindkét intézménnyel, melynek keretében számos hasonló rendezvényre kerülhetett sor az elmúlt időszakban.

A laikus talán azt gondolja, hogy a börtön a gonosz, elvetemült bűnözők gyűjtőhelye, ami talán helytálló megállapítás is lehet. Részben. Hiszem ugyanis, hogy a különféle bűncselekmények elkövetése miatt szabadságvesztés büntetésüket töltő fogvatartottak között ugyanis vannak rosszfiúk is, akikben ott van annak a szándéka, hogy változzanak, hogy valamit jóvátegyenek abból, amit elkövettek. Vannak a börtönben olyanok is, akik korábban soha nem kerültek összeütközésbe a törvénnyel, de most mégis el vannak zárva a társadalomtól. Egy rossz döntés, vagy mások, a korábbi barátok befolyásolása, hatása miatt.             

  

A hátunk mögött álló két nap megmutatta, hogy a fogvatartottak között igenis vannak olyanok, akik fontosnak érzik azt, hogy örömet szerezzenek számukra teljesen idegen gyerekeknek. Olyanoknak, akik különböző okok miatt egy gyermekotthonban élnek, szüleiktől - akiket vagy ismernek, vagy nem - távol. És olyanoknak, akik ugyan szerencsére teljesen normális családban élnek, de mégis jólesik számukra, ha ajándékot kapnak, akár egy kis műsor formájában.

És a fogvatartottak között is vannak gyerekek, akik számára ajándékot jelentett a köztük lévő gyermekek mosolya, öröme, tiszta ártatlansága. És vannak köztük szülők, akik ugyan a saját gyermekükkel nem találkozhattak ezekben a pillanatokban, de megadatott számukra, hogy néhány percre kiszakadjanak a rácsok mögül, és egy kicsit otthon érezhessék magukat.

Természetesen ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az egyébként rendkívül értékes, színvonalas, a különböző összetételű és hátterű gyermekcsoportokhoz igazított műsort összeállító fogvatartottak tényleg mindent megtettek annak érdekében, hogy a kis vendégek jól érezzék magukat, és ne tűnjön fel számukra, hogy mégiscsak egy börtönben vannak, ahol talán sokkal több a krampusz, mint a jó Mikulás…

Annak érzékeltetésére, hogy milyen volt a hangulat, segítségül hívok két közreműködőt:      

Mikulás a börtönben

(a fogvatartottak felkészítésében közreműködő nevelő szemével)

"December 6. nagy nap minden gyermek életében, mert akkor érkezik a Télapó!

A kisebbek teljesen elhiszik, hogy van egy jóságos, nagy szakállú, örök életű piros ruhás valaki, aki minden évben megajándékozza a jó gyerekeket.

A nagyobbak már maguk sem tudják, hogy elhihetik-e a létezését, de mint Micimackó mondaná: sose lehessen azt tudni!

A szülők megtanítják a gyermekükkel, hogy a Télapót hogyan kell várni (tiszta csizma ablakba vagy ajtó elé, dallal-verssel, stb.), majd aztán ezt a Télapó, a jóságos Mikulás ajándékkal honorálja. Egy kicsi félsz azért mindig van a várakozásban, mert mi van akkor, ha az év közben „elkövetett” kisebb-nagyobb csínytevések miatt nem viszi az ajándékot ez a jóságos öreg Bácsi?

A szülők pedig mindent megtesznek azért, hogy ezeket a csínyeket a Mikulás „ne tudja meg”, és lássák, hogyan veszi át gyermekük az ajándékot: csillogó szemmel, mosolygósan vagy éppen megszeppenve, de mindenképp boldogan!

Igen ám, de mi van azokkal a gyerekekkel, akiket a szülei nem tanították meg, hogyan kell várni a Télapót, milyen verset – dalt illik elmondani, és hogyan kell jótékony „füllentéssel” a csínyeket a Télapó tudomására hozni? Mi van azokkal a gyerekekkel, akik gyermekotthonokban élnek, akiknek a szüleik helyett valakinek mindezt meg kell tanítani? Mi van azokkal a gyermekekkel, akik örömén a szüleik nem örülhetnek?

Szerencsére mindig vannak jótét lelkek, akik ezeknek a gyermekeknek is örömet tudnak – akarnak szerezni!

Ezeket a jótét lelkeket valószínűleg senki sem a börtönben keresi! Pedig a minap ennek tanúi, részesei lehettünk!

A Balassagyarmati Reménysugár Gyermekotthon, valamint a Balassagyarmati Fegyház és Börtön között immáron hagyományosnak mondható jó kapcsolat alakult ki. A fogvatartottak részt vesznek az otthon életében hol munkával, hol verssel-dallal. A gyermekek mindezt tiszta gyermeki létükkel, bajaik ellenére is mindig mosolygós arcukkal köszönik meg.

  

A Télapó is ennek a jó kapcsolatnak köszönhetően került börtönbe. A fogvatartottak verses-dalos, együtt éneklős Mikulás napot tartottak a börtön Szent Mihály Kápolnájában a „reménysugaras” gyerekeknek, akik nagy örömmel fogadták a felajánlott csomagokat és a fogvatartottak által készített cérnaképeket.

A fogvatartottak pedig? Ránézésre többen elgondolkodtak azon, kinek is nagyobb a baja?

Milyen apróság is elég ahhoz, hogy szebb legyen még a napsütés is, amikor ezeknek a zömében sérült gyermekeknek az örömét látták.

Mindannyian gazdagabbak lettünk! Minket ezek a gyerekek a mosolyukkal, az örömükkel tettek gazdagabbá, s tudom: ez sokkal nagyobb ajándék, mint amit valaha is adhatunk bármelyik gyereknek!"

  

Mikulás a büntetés-végrehajtási intézetben

(az egyik közreműködő fogvatartott szemével…)

„Fogvatartott társaim kérésére, biztatására elvállaltam idén a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben tartott rendezvényen a Mikulás szerepét.

A megtisztelő feladat elvállalásában fontos szerepet játszott, hogy családunkban is van szellemileg sérült, testvérem gyermekén hosszú kivizsgálás során fedezték fel az autizmus jeleit, amit tavaly ténylegesen megállapították nála. Addig se volt egyszerű életük, ám a vizsgálat után teljesen felborultak a mindennapjaik. Vizsgálatok következtek, majd speciális óvoda és iskola követte...

Ilyenkor adok hálát a sorsnak, hogy pici fiam csak az én hiperaktivitásomat örökölte, amit idővel ki lehet nőni. Már ő hozzá is óriási türelem és szeretet kell. Azonban egy autista gyermekhez nem elég a lelkesedés és szeretet, oda már szakápolásra van szükség. Egy iskolai oktatóm mondta a tudáson kívül, türelem és alázat kell a kifogyhatatlan szereteten kívül.

Mikor a Janus Pannonius Tudomány Egyetemre jártam, voltunk gyakorlaton speciális iskolába jártunk 3 héten keresztül, ott tapasztaltuk milyen szeretetre éhesek ezek a gyerekek, viszont itt jegyezném meg, hogy ők is hatalmas szeretetet sugároznak.

Az előbbi elvek alapján próbáltam segíteni testvéreméknek, de igazán ott jöttem rá, hogy más eltölteni pár órát velük, és más hosszabb időtartamot.

Viszont a testvérem mindig avval biztatott, hogyha az az idő kellemes volt a gyereknek, akkor az bizony megmarad benne. Ráadásul, ami ennél is fontosabb abban a rövid időszakban levettük a terhet a szülőkről, jelen esetben a gondozókról...

A múltból visszaugorva a jelenbe, fogvatartott társaimmal együtt lelkesen készültünk a rendezvényre, hogy minél mélyebb nyomot hagyjunk a gyerekekben. Most így utólag már csak mosolyogtunk az előző napok feszült készülődésén. Hisz csak egy személyes példát említve órákig készítettük a szakállat, hogy egy vattából élethű szakállat varázsoljunk. A műsor alatt szembesültünk avval a szeretet áradattal, ami felénk irányult. Mindannyiuk nevében mondhatom, hogy az elérzékenyülés jelei jelentkeztek rajtunk, nekem szerencsém volt, mert a szakáll eltakarta érzelmi megnyilvánulásaimat.

A mosolyok, tapsok és kedves pillanatok jelezték felénk, hogy csodálatos perceket adtunk ezeknek a szeretetéhes gyerekeknek. Azért ne felejtsük el, hogy ezeket a gyerkőcöket hosszú perceken keresztül sikerült lefoglalni és elfelejtetni a szürke hétköznapokat velük. Ami engem személyesen is megérintett, hogy a törpék közelségükkel valamilyen szinten odavarázsolták az én 7 éves fiamat is. Hatalmas élmény volt, leírhatatlan.

Amúgy zárszóként megjegyezném, hogy az intézeti picurkák és köztünk, fogvatartottak között egy erős lelki kapocs fűződik. Hisz ők lelkileg annyira ki vannak éhezve a szeretetre és a családra, mint mi, akik rontottak a kinti világban, és most készülnek arra, hogy újra lehetőséget kapjanak. Azt hiszem, mindannyiunk nevében leírhatom. Fenti véleményemet a műsoron részt vevő fogvatartottak arcán látottak megerősítik.

Így utólag csak annyit mondhatok, csodás élményben volt részünk, részem. Ezúton is köszönöm társaimnak, hogy részt vállalhattam belőle.”

Október 23-i megemlékezés a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben

2011. október 21-én a Balassagyarmati Fegyház és Börtön tárgyalótermében az 1956-os forradalom és szabadságharc 55. évfordulója alkalmából az október 23-i állami ünnepségsorozat intézeti programja keretében a Kiss Árpád Általános Iskola két tanulója adott elő egy-egy verset, majd sor került az intézetparancsnok és az Ipoly Cipőgyár Kft ügyvezető igazgatója által az ünnep alkalmából a személyi állomány tagjai részére adott elismerések, jutalmak átadására. 

 

Tamási Lajos: Piros vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan

áramlás szívünket befutja,

akadozva száll még az ének,

de már mienk a pesti utca.

Nincs más teendő: ez maradt,

csak ez maradt már menedékül,

valami szálló ragyogás kél,

valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, ujjongva csapnak,

kiborulnak a széles útra,

selyem-színei kidagadnak:

ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,

parancsolatlan tiszta szívvel,

s a fegyverek szemünkbe néznek:

kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,

munkások, ifjak vére ez,

piros a vér a pesti utcán,

belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva

ti, megbukott miniszterek?

Sem az ÁVH, sem a tankok

titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert

vertél szívünkre, merre futsz,

véres volt a kezed már régen

Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

Piros a vér a pesti utcán.

Eső esik és elveri,

mossa a vért, de megmaradnak

a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,

munkások ? ifjak vére folyt,

- a háromszín-lobogók mellé

tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogók mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,

el ne felejtse, aki él.

hogy úgy született a szabadság

hogy pesti utcán hullt a vér.