Pedagógusnapra...

Ma van június első vasárnapja, mely jeles ünnepet először 1952-ben ünnepeltek meg hazánkban. Ekkor adták át először a kiváló tanítói és tanári okleveleket, egyéb elismeréseket a pedagógusoknak. A büntetés-végrehajtási intézetekben számos olyan szakember dolgozik, aki tanári diplomát szerzett, majd ezt követően szerelt fel a bv. szervezethez, hogy ott elsősorban nevelőtiszti, de manapság már több más beosztásban is szolgálatot teljesítsen. Mint büntetés-végrehajtási osztályvezető, ezúttal egy kicsit magam, illetve a saját beosztottaim felé hajlik a kezem, amikor rájuk gondolok a mai napon, de azt azért ne felejtse el senki, hogy a fogvatartottakkal közvetlenül foglalkozó személyi állományi tagok mindegyikének szüksége lehet/van az ún. nevelői vénára. 

Azt hiszem, hogy nem árulok el nagy titkot, ha kijelentem, hogy a jelenkor nevelői egyre nehezebb körülmények között, egyre nagyobb létszámú nevelési csoportokat irányítva látják el feladatukat. Azt a feladatot, aminek a fogvatartottak szabadulásra történő felkészítése szempontjából hatalmas jelentősége van. Mégis úgy gondolom, és ezzel egyáltalán nem áll szándékomban bárkit is megbántani, hogy a bv. intézetekben szolgálatot ellátó nevelők manapság már inkább adminisztrációs feladatokat látnak el, nyolcvan-százfős elítélt csoport vezetése mellett csodákat nem várhatunk el tőlük, legalábbis a nevelés terén nem. 

Nevelés... sokszor elgondolkodtam már azon, hogy esetünkben helytálló -e a kifejezés, lehet -e még nevelni azokat az embereket, a fogvatartottakat, akikkel hivatásunk során dolgozunk. A választ ki-ki döntse el maga, a legjobb belátása szerint. Én azt gondolom, hogy a szó klasszikus értelmében vett nevelésről talán már ne beszéljünk. Viszont foglalkozásról, szemléletalakításról és -formálásról, személyes példamutatásról és több más hasonló, pozitív fogalomról mindenképpen szót lehet ejteni akkor, ha a bv. intézetekben dolgozó nevelőtisztek fogvatartottakkal kapcsolatos feladataikról akarunk szót ejteni. Egy időre ez lesz az utolsó olyan pedagógusnap, amikor a nevelőtisztekről is megemlékezünk, hiszen jövőre, az új Bv. Kódex hatályba lépését követően már reintegrációs tiszt lesz az elnevezésük, ami egy kicsit közelebb áll az igazsághoz...

A mai nappal kapcsolatos idézetek után kutatva több tartalmas gondolatot találtam, de a pedagógusok munkájának széleskörű, összetett jellegének talán legjobb, legszemléletesebb összefoglalóját Gyergyai Albert fogalmazta meg az alábbiak szerint: „A jó tanár nemcsak pedagógus, hanem kertész, filozófus, esztétikus lélekbúvár, művész és mesterember egy személyben, s nemcsak tudását közvetíti - bár ez sem kevés -, hanem példát ad, jellemet formál, ültet, gyomlál, olt és szemez, mint a kertész, életet visz a könyvekbe, a könyveken keresztül a tanításba, állandó s eleven hidat épít az eszmény és a mindennap, az elvontság és tapasztalás közé.” Összefoglalva azt lehet mondani, hogy a pedagógus jó polihisztorként egy kicsit mindenhez értsen, mert abból nagy baj nem lehet...

Emlékszem, annak idején, a 90-es évek közepén, amikor magam is bv-s lettem, a pedagógusnapnak nagy volt a presztízse. A még aktív nevelők mellett az intézeten belüli helyi ünnepségen részt vettek a már nyugállományba vonult öregek, illetve a bejáró civil pedagógusok egyaránt. Akkoriban kevésbé volt rohanó a világ, több időnk volt megállni egy rövid időre, megemlékezve a pedagógusokról, sokszor embert próbáló feladatukról. De ez a fajta megállás nemcsak az emlékezésről szólt, hanem a másikra való odafigyelésről, a tiszteletről, a tapasztalatcseréről, az emberi kapcsolatokról. Valljuk be őszintén, ezekre mostanában egyre kevesebb időnk van. Mert rohanunk, adminisztrálunk, túlterheltek vagyunk, és ki-ki leginkább a saját maga dolgaira koncentrál. És közben tudjuk, hogy nincs ez így rendjén, mégsem teszünk, mégsem tehetünk ellene. Pedig jó lenne, ha többet és egy kicsit másképp figyelnénk egymásra, és jobb lenne az elismertségünk, megbecsülésünk, de rajtunk kívül ezt ma oly sokan elmondhatnák még, ezért nem leszek ünneprontó, és nem térek el a témától...

Sok-sok évvel ezelőtt, egy pedagógusnapi nevelői értekezleten történt, hogy egy asztalnál ültünk, a tiszteletünkre főzött babgulyás felszolgálására várva. Több köszöntő elhangzott, ahogy az már lenni szokott, őszinték és kevésbé azok, vezetői és középvezetői részről egyaránt. És az ünnepi pillanatok közepette szólásra emelkedett a nagy köztiszteletnek örvendő pszichológus, Bornemissza Lajos bácsi, aki kifejtette, hogy abban, hogy az intézetünkben az őrtornyokban nem kellett elsülnie a puskának, nem a puskának, vagy az azt fogó biztonsági felügyelőknek volt a legnagyobb szerepe, hanem a nevelőknek. A nevelőknek, akik nap, mint nap azért foglalkoznak a fogvatartottakkal, hogy minél kevesebb olyan probléma, konfliktus alakuljon ki az intézetben, ami miatt a többi szakterületnek plusz feladata származna. Azt hiszem, hogy ennél nagyobb dicséretet nem kaphatnak a nevelők...

Én dicséretet most nem mondok, mindössze ezzel a néhány gondolattal szeretnék tisztelegni a bv. intézetekben szolgáló nevelők előtt, megköszönve a munkájukat, és kitartást, erőt, egészséget kívánva nekik az előttünk álló időszakra, amely egészen biztosan tartogat még új kihívásokat. Bízom benne, hogy a jövő szebb, kiszámíthatóbb lesz, és amennyiben ki-ki teszi a dolgát, becsülettel, akkor egyszer eljön annak is az ideje, hogy az elismertség, a megbecsülés is nőni fog. 

(A vége felé közeledve, bár most egyáltalán nem szeretnék ünneprontó lenni, de zárójelben azért megjegyzek két dolgot. Az egyik kollégámmal folytatott beszélgetésről jut eszembe, aki valami olyat mondott, hogy ha sok biztonsággal összefüggő probléma lesz (úgymint fogolyszökés, tiltott tárgyak növekedése stb.), akkor vélhetően nőni fog a felügyelői állomány létszáma, illetve bizonyos mértékben fejlettebb eszközöket kapnak majd a szolgálatellátás biztonsági részének hatékonyságát növelendő. Ha nő a szuicid jellegű cselekmények száma, akkor még több pszichológus fog foglalkozni az e tekintetben veszélyeztetett elítéltekkel, illetve úgy általában minden fogvatartottal. De vajon mi kellene ahhoz, hogy több nevelő legyen?... A másik egy személyes jellegű dolog. Én még élénken emlékszem valamennyi egykori nevelő kollégámra, mindazokra, akiktől tanulhattam pályafutásom kezdetén. Felmerül azonban a kérdés, hogy rám vagy a mostani nevelőkre vajon fog -e egyáltalán valaki emlékezni később? És itt nem feltétlenül nagy időre kell gondolni...)     

A bv. intézetekben elhelyezett fogvatartottakkal természetesen valódi pedagógusok is foglalkoznak, az oktatásuk, képzésük érdekében bejáró civil tanárok személyében. A köszönet mindenképpen jár nekik is, hiszen munkájukkal egyértelműen hozzá tudnak járulni ahhoz, hogy mi, bv. intézetekben dolgozók megvalósítsuk a reintegrációs törekvéseinket!    

    
Szóval: isten éltessen mindenkit, aki közreműködik a fogvatartottak oktatásában, nevelésében, a velük való foglalkozásban. Erőt, egészséget, megbecsülést kívánok valamennyi  nevelőtisztnek és civil pedagógusnak!
 

 

Füle Lajos: Pedagógus

Én nem tudom, milyen erő kell
hozzá, de több kell az enyémnél.
Olykor el-eltűnődöm én is,
mit is jelent húsz-harminc szempár
fénylő tükörtermében élni,
hol éle van minden igének,
árnyéka van minden hibának,
hol húsz-harminc sötétkamrában
hívják elő folyton a percek
éles, kemény, hiteles képét.

Könnyű nekünk beszélni ezt-azt,
nagy szavakkal egymást dobálni,
de ő, kinek minden szavával
megannyi kis magnetofon zeng
tele otthont, utcát, jövőt, ő
felelősség nehéz vasával
vértezve jár, s - bár tán nem érzi -
hétköznapok nagy hőse köztünk,
szebb holnapok jobb emberéért
titkon vívott nehéz csatáknak
ismeretlen, hős katonája!

Mikor fogunk szobrot emelni,
s fogunk-e hát neked, magunkban,
"LÉLEK SZOBRÁSZA":
PEDAGÓGUS?!