Magas kockázatú elkövetők reintegrációja, JCN szakmai konferencia, Rostock -- beszámoló (3. rész)

Összefoglaló a Fórum 2 előadásairól

Kérdés: Németországban már bevezették a rizikó/szükséglet/egyéni válasz- vagy tanulási készség (RNR) elvet, amit a Fórum vezetőjének véleménye szerint nem lehetne bevezetni például Angliában, az ottani környezet miatt ® a modell bevezetése nyomásként nehezedett az állományra és a rabokra, ami újabb rizikót teremtett. Válasz1: a stressz nem lehet probléma, mert az egyéni változás mindig stresszel jár. Válasz2: 1 éve vezették be egy női börtönben a RNR elvet, és nem csak a fogvatartottakkal, hanem az állománnyal is foglalkoztak

Juhász Attila, a Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnoka elmondta, hogy az európai börtönajánlások között nagyon kevés foglalkozik a magas kockázatú fogvatartottakkal, illetve további fontos, de keveset hallott témaként említette a személyi állomány helyzetét (kiválasztás, képzés, stb.). Az előadó kifejtette a magas rizikójúak paradoxonját, azaz vannak sikeres programok motivált fogvatartottakkal, olyanokkal, akik alapból motiváltak. Tehát azokba az elítéltekbe fektetünk extra erőfeszítést, akik amúgy is kellően motiváltak, ezzel szemben azokkal nem foglalkozunk eléggé, akik alulmotiváltak, és a magas kockázatú fogvatartottak jellemzően inkább közülük kerülnek ki. A programok sikeres tervezéséhez sokkal erősebb együttműködés kellene a társadalommal (oktatási rendszer, vallás, stb.), a lehető legtöbb embert be kellene vonni a reintegráció folyamatának támogatásába, párhuzamosan a programokkal. Magyarországon a közeljövőben újítások kerülnek bevezetésre, központi kivizsgáló és módszertani intézet kezdi meg működését, a fogvatartottak három rezsimbe lesznek sorolva, illetve pártfogók jelennek meg a börtönben, azonban még mindig hiányzik a társadalom jelenléte, tudása. Annyi embert kell beengedni a börtönbe, amennyit csak lehet, mert a civileknek torzított képük van a börtönről. Ezzel nem a megijesztés a cél, hanem a benti munka bemutatása, meg kell mutatni ugyanis a társadalomnak, hogy a fogvatartottak közül többen valóban jóvá akarják tenni bűneiket, az ilyen programok jó képet adnak a börtönről, pozitív attitűddel járnak, illetve a civilek a személyi állományt is megismerhetik (erre jó példa a szemétszedő akció az állomány bevonásával az Eger pataknál). Fontos, hogy megmutassuk a fogva tartás emberi oldalát, amire jó gyakorlat a mesemondás fogyatékos gyerekeknek és a hospice-munka. A reintegrációt segítheti a fogvatartottak családjainak bevonása, az egri intézetben elhelyezett 5 fogvatartott nő és gyermekeik nyári táborba mehettek, ahol intenzív terápia és közös programok várták őket. A jó gyakorlatok és módszerek közé tartoznak a családi döntéshozó csoportkonferenciák, melyek része a családi kapcsolatok feltérképezése, ami talán szintén furcsán hangzik a börtönnel kapcsolatban. A programok azonban ÖNMAGUKBAN keveset érnek, kell a külső támogatás, ki kell mondani, hogy Magyarországon a 18,000 fogvatartott által 40,000 gyerek érintett a börtönnel kapcsolatban, mert így talán a média is megérti, hogy miért fontos a velük való foglalkozás.

Egy résztvevői kérdésre („hogyan kapcsolható mindez az ítélet-tervezéshez, rizikóhoz és egyebekhez?”) válaszolva a parancsnok úr elmondta, hogy sok program indul, sok az újítás, de nem szabad elfelejteni a kontextust, amiben ezek megvalósulnak.

Egy újabb kérdés hangzott el a hallgatóság soraiból: „A resztoratív börtön ötlete nagyon vonzó, de nem önként vannak ott az elítéltek, az emberek elveszítik a munkájukat, mert a rabok elvégzik helyettük azt ingyen, stb.”. Válaszában a parancsnok úr elmondta, hogy az önkéntességet nem lehet szabályként bevezetni, az intézet csak a lehetőséget ajánlja fel, amiben a fogvatartottak részt vesznek, illetve ezzel nem veszik el mások munkáját, mert ezekre a munkákra nem lett volna ereje az önkormányzatnak.

További kérdésekre válaszolva elhangzott még, hogy vannak olyan kisebb programok, kezdeményezések, melyek végrehajtása során a bv. intézet úgymond átlagemberekkel dolgozik együtt, továbbá a fogvatartottak intézeten kívüli tevékenységét eleinte túlbiztosították, de rájöttek, hogy félelmeik alaptalanok voltak.

Steven Feelgood, a Brandenburgi Börtön Szociálterápiás Részlegének igazgatója a „The good life”, azaz „A jó élet” című modellről szólva elmondta, hogy ez egyfajta pozitív pszichológiai megközelítés, ami a fogvatartottak erősségeire épít és nem a hibáikat próbálja megjavítani. Az alap, hogy mindenki jó életet akar, a kérdés csak az, hogyan tudják elérni azt és pontosan milyen is az. Az emberek elsődleges szükségletei a biztonság, az egészség, a kapcsolatok, az autonómia, a jónak lenni valamiben, továbbá a belső béke. A másodlagos szükségletek közé tartoznak azok a képességek, amik segítenek megvalósítani az elsődleges szükségleteket, mint például a pénz, a munka, a barátok, a sport, stb. A  rizikó/szükséglet/felelősség elv és a „The good life” modell egyaránt a kriminogén szükségletekre koncentrál, annak ellenére, hogy alkotóik kizárólagosnak tartják saját modelljüket. A magas rizikó a gyakorlatban nagy veszélyt jelenthet. A szociálterápiás intézet mottóját, egy Nietzsche-idézetet („Sok ember egész életében arra vár, hogy jó lehessen.”) elmondva az igazgató úr úgy fogalmazott, hogy az intézet kívülről riasztó, ezért belülről igyekeznek azt színessé tenni. A fogvatartottakban rejlő pszichológiai gátakat a pozitív pszichológia módszereivel próbálják meg leépíteni, megkérdezik őket, mit akarnak kezdeni az életükkel. Nem a laissez-faire jellegű eszközökkel, hanem strukturált programmal próbálkoznak, az alapelveik közé tartozik, hogy nincs konfrontáció, az elítélteket az ellenállásaikkal együtt vonják be a programokba, alkalmazva a bátorítás és jutalmazás eszközét, reményt és optimizmust kialakítva, „mi”-állításokat mondva, nyitott csoportokban dolgozva, az intimitást, a társas készségeket, illetve a praktikus gondokat egyaránt beépítve a terápiába. Minden ülés azzal kezdődik, hogy elmesélik, kinek mi történt az életében az elmúlt héten. Egyfajta önmenedzselési program valósul meg, melynek részei:

• önbizalom felépítése: új tagok bemutatása, nem bűnözőkként kezelik őket, az erősségekre koncentrálnak,
• életminták és életcél: mit rontottak el, mik akadályozzák őket az életcéljuk elérésében,
• a bűncselekmény háttere: hetekig-hónapokig tarthat a beismerés, morális terápia, felelősség felvállalása,
• kapcsolatok: mindig problémásak, hihetetlenül igénylik ennek a témának a tisztázását,
• empátia építése: nem csak az áldozattal kapcsolatban,
• jó élet és önmenedzselés: új identitás, proszociálisan kielégített szükségletek.

Az intézetben működő magas rizikójú csoportban 8 fő (6 szexuális töltetű gyilkosság, 2 sorozatos nemi erőszak miatt van elítélve) vesz részt, hetente 2x2 óra tartamú foglalkozáson. Van, aki 25-30 évet volt már börtönben, a csoport mégis jól működik, megbeszélték a szégyent kiváltó témákat („veszélyes vagyok”), mindennapi problémákat, amik a bűncselekményhez vezettek, egymást támogatják érzelmileg; a tagok már néhány ülés után úgy érzik, részei a csoportnak; az ellenállás hamar leépül; nagyon kicsi kiesési arány (2 fő 3 év alatt).

Kérdésekre felelve az igazgató úr elmondta, hogy azok a fogvatartottak, akik a régi életüket akarják folytatni és nem akarnak változni, a börtönben maradnak vagy visszakerülnek, de esetenként a többiek változása kedvet hoz ahhoz, hogy ők is változzanak. Az igazgató úr egyébként a csoportterápia híve és nagy rajongója, mert sokkal hatékonyabbnak tartja, mint az egyéni foglalkozásokat. A fogvatartottak egy része motivált a csoportban való részvételre, másokat a törvény értelmében utalnak oda, de a körülményeket megismerve 70-80%-uk el kívánja kezdeni a programot, melynek során jellemző a társak támogatása, a visszajelzés adása, és a csoportterápia hatására fejlődnek a társas készségek, még akkor is, ha egyébként a fogvatartottak egyszemélyes elhelyezésben részesülnek, így az intézet többi elítéltjével kevés a kapcsolatuk.

Annette Keller, a svájci Hindelbank Börtön – az ország német nyelvű részének egyetlen olyan büntetés-végrehajtási intézete, ahol nőket tartanak fogva – igazgatója elmondta, hogy az ítélet tervezésére, mint multidiszciplináris feladatra tekintenek. Kiemelt jelenőséget kap intézetében a magas rizikójú elítéltek korai kiszűrése, az ilyen személyek haladását szorosan követik. Az igazgató asszony által irányított bv. intézetben 107 fogvatartott van elhelyezve, 100 fős személyi állomány mellett. Kilenc munkahelyen nyílik lehetőség a fogvatartottak munkáltatására, ezen kívül egyebek mellett pszichológiai kezelésen, oktatásban, illetve egyéb szabadidős programokban vehetnek részt. A fogvatartottakkal egy team foglalkozik, melynek tagjai egy esetfelügyelő (jellemzően szociális munkás végzettséggel), egy pszichológus, egy nevelő, illetve az állomány egy további tagja. Az elkövetett bűncselekményről pontos dokumentációt vezetnek, a fogvatartottak egy alapos befogadó interjún vesznek részt, továbbá a képességeiket egy három hónapos időszak során igyekeznek feltérképezni, melynek során a pszichológus a HCR20 alapján felméri a kockázatokat (PCL, V-RAG és további tesztek használata mellett). Az információk egybe futnak, a szakemberek csak ezt követően ülnek össze, hogy megbeszéljék a további tennivalókat és a kezelési tervet, ami ugyan nagyon időigényes feladat, de a szakemberek szeretik, mert professzionális. Az ítélet-tervezés 5 fő pontját az igazgató asszony a következők szerint vázolta fel:

1. kompetencia, szakértők (jog, oktatás, orvosi, szociális, stb.),

2. koordináció: egyben kell látni az egész képet,

3. kommunikáció: megkapni és megérteni az információkat,

4. kreativitás: minden elkövető egyedi, nem lehet mindenkit ugyanabba a strukturált programba beszorítani,

5. az elítélt elköteleződése a változás iránt.

A hozzászólások egyike szerint nem csak a szükségleteket, hanem az erősségeket is fel kellene mérni a bekerüléskor. Egy résztvevő a gang-problémával kapcsolatos kérdést tett fel, ami az utóbbi időben Dániában is egyre nagyobb problémát jelent, mert az érintettek semmire sem motiváltak. Az igazgató asszony válasza szerint ez a jelenség Németországban is megfigyelhető, a megoldás az lehet, hogy az érintetteket konfrontálni kell a bandaélet és a jó élet különbségeivel, illetve meg kell találni azokat a célokat, amik kivezethetik őket a bandához való tartozásból.

Magas kockázatú elkövetők reintegrációja, JCN szakmai konferencia, Rostock -- beszámoló (2. rész)

A konferencia második napját Németország Szövetségi Bűnügyi Rendőrségének elnöke, Jörg Ziercke előadása nyitotta. A Fehér Gyűrű Áldozatsegítő Szervezet Szövetségi Igazgatóságának tagjaként is feladatokat ellátó Ziercke Úr az áldozatokkal való foglalkozás kérdéseiről beszélt. Mint mondta, a bűncselekményeknek jellemzően csak a közvetlen, konkrét áldozatait regisztrálják, a közvetleneket nem, holott rengeteg az áldozat, akiknek a szükségleteit meg kellene ismerni. A németországi tapasztalatok alapján a nők és a kisebbségek tagjai gyakran válnak áldozattá, illetve jellemző az is, hogy a fiatalok gyakrabban érintettek különféle szexuális és rablási cselekményekben. Mindenképpen cél kell, hogy legyen a biztonság fokozása. Egy áldozatokat vizsgáló kutatás eredményeit ismertetve az előadó elmondta, hogy a kutatással céljuk volt a bűnözéstől való félelem és a rendőrség iránti attitűd megismerése, továbbá a rendőrség által készített bűncselekmény-statisztikák elemzése. A megállapítások között szerepelt egyebek mellett, hogy Észak-Németország területe érintettebb a bűncselekmények elkövetésében, illetve az áldozatok viselkedése is befolyásolja az áldozattá válást (nem válik például internetes bűncselekmény áldozatává, aki nem használja az internetet…). A kutatás tapasztalatai alapján az emberek 18%-a teljes mértékben elégedett a rendőrséggel, bízik benne. Ez a számarány a fiatalok esetében rosszabb, ők jellemzően elégedetlenebbek, csakúgy azok, akik áldozattá váltak. A nők inkább a rablás és szexuális erőszak áldozatává válástól tartanak, és a fiatalok jobban félnek a viktimizáció lehetőségétől, mint az idősek. 2012-ben az áldozatokkal való foglalkozás kapcsán egy új ajánlás jelent meg, aminek a fejlesztése még mindig folyamatban van. Ezzel együtt kiemelten foglalkoznak a bevándorlókkal, az etnikai kisebbségek tagjaival, mert ők a saját hazájukban rossz tapasztalatokat szereztek a rendőrséggel kapcsolatban. Ezen a helyzeten úgy próbálnak változtatni, hogy a rendőr kollégák érzékenységét és kompetenciáit igyekeznek fejleszteni. A gyakorlatban figyelembe veszik, hogy az áldozatok családját és a közösséget hogyan érintette a bűncselekmény. Az áldozatokkal megismertetik a jogi lehetőségeiket, mert fontosnak tartják, hogy az emberek bízzanak a törvényben és a bírókban. Az áldozatvédelem javítása érdekében kidolgozás alatt áll egy szemtanúk részére szóló útmutató kialakítása, illetve vizsgálják, hogyan lehetne összekapcsolni az áldozatvédelem területén érintett különböző szervezetek működését.

Prof. Dr. Stephen Farrell, Sheffieldi Egyetem kriminológia professzora a pártfogó felügyelet és a szupervízió kérdéséről beszélt, egy longitudinális kutatás tapasztalatait összegezve. A kutatás során végrehajtott interjúkba bevont alanyok 20-30 év közötti férfiak voltak, olyan személyek, akik jellemzően fizikai munkát végeztek és erős alkohol-, valamint nyugtatófogyasztás jellemezte őket. Az első interjú felvételére a feltételes szabadságra bocsátást követően került sor, majd azt követően, egészen a pártfogó felügyelet leteltéig több alkalommal találkoztak velük. A kezdetekkor a megkérdezettek 1/3-a szerint a pártfogó felügyelet semmit nem segített neki abban, hogy ne bűnözzön. Évekkel később a kép hasonlóan kiábrándult volt, de néhányan ekkor már úgy nyilatkoztak, hogy a pártfogó felügyelet segített nekik (pl. düh- és agressziókezelésben, alkoholfogyasztás csökkenésében stb.). Végül többen azt említették meg, hogy segítséget és olyan gyakorlati tanácsokat kaptak az önéletrajzírásban, a munkahelytalálásban, melyek felnyitották a szemüket, olyan alapvető dolgokra ébredtek rá, melyek olyan folyamatokat indítottak el bennük, amitől talán nem fognak ismételten bajba kerülni. A tapasztalatok és visszajelzések alapján tehát a szupervízió hatása rövid idő alatt csekély, az idő múlásával azonban ez jelentős mértékben emelkedhet. A változásra nincs egyetlen egy jó recept vagy elmélet sem, de úgy tűnik, hogy a hosszú tartamú utánkövetésre szükség van, illetve el kell fogadni azt is, hogy bizonyos időszakokban nincs változás.     

Marianne Vollan, a Norvég Büntetés-végrehajtási Szervezet főigazgatója a magas kockázatú elkövetőkről, mint alanyokról beszélt. Fontos, hogy az elkövetők a folyamatok aktív alanyai, ne pedig passzív tárgyai legyenek. Az északi országban három alappillérre építenek: a normalitás elvére, az import modellre és a börtönből a társadalomba történő "seamless"” avagy varrás nélküli visszaillesztésre. A normalitás elve szerint a fogvatartottat annyira közel kell hozni a társadalomhoz, amennyire csak lehet, figyelembe véve természetesen azt, hogy a rab-normalitás különbözhet az átlagos társadalmi normalitástól. A büntetésnek tartalmaznia kell büntető célzatú elemeket, de a végrehajtás során nem kell többlet károkat okozni. Minél kisebb különbség van a fogvatartottak és a civilek között bizonyos dolgokhoz (mint például választójog, vallásgyakorlás, médiához való hozzájutás, ellátás színvonala, családi kapcsolatok ápolása stb.) való hozzájutásban, annál könnyebb lesz a szabadulás utáni visszailleszkedés. A börtönökben realisztikus, kihívást jelentő szakmai képzéseket kell felkínálni, az előadó általi hasonlatot idézve: "amit adunk nekik, az olyan legyen, mint az édesanyjuk által sütött kenyér, benne a reszelővel, azaz a szabadulásukhoz hasznos”. A normalitás elve abban az esetben is érvényes, amennyiben valaki magas kockázatú csoportba van sorolva, a veszélyeket és a pozitív előrelépés, fejlődés eszközeit (mint például konfliktuskezelés, kommunikációs készségek fejlesztése stb.) egyénre szabott módon mérik fel, cél a fogvatartottak motiválása. Az import modell lényege, hogy a szociális szolgáltatásokat be kell vinni a börtönbe, hiszen a fogvatartottak ott vannak jelen, ott elérhetőek, ami a szabadulásuk utáni időszak során bizonytalan lehet. A szabadultakat aztán úgy kell fogadni, mintha vendégül látnánk őket. A fogvatartottak részére készül egy kezelési terv a büntetés tartamára vonatkoztatva, illetve egy szabadulási terv az azt követő időszakra. A fő cél, hogy az elkövető önálló életet élhessen. A varrás nélküli visszaillesztés annak a metaforája, hogy ne legyen látható az átmenet a börtönből a társadalomba, aminek egyik eszközei a félutas jellegű házak, ahol megmarad a felügyelet, mégis könnyebb a hazaengedés. A norvég minta alapján még a legrosszabb esetben is – amikor mondjuk a feltételes szabadságra bocsártás lehetősége nélkül kell valakinek leülnie 21 évet – törekednek arra, hogy az érintett fogvatartott idővel nyitottabb börtönkörülmények közé kerüljön. 

A konferencia ezt követő időszakában a második napon választható négy fórum bemutatására került sor. A törvényhozás tematikája köré épülő 1. Fórumot Prof. Dr. Friedrich Dünkel, az Ernst-Moritz-Arndt Egyetem kriminológia professzora mutatta be. Bevezetőjében beszélt az emberi jogokról, a hosszú tartamú ítéletekről, a reintegráció fontosságáról, illetve a magas kockázatú elítéltek problematikájáról, hangsúlyozva, hogy még a hosszúidős elítélteknek is jár a remény a valamikori szabadulásra. A professzor úr kiemelte a biztonság, az arányosság és az emberi jogok betartásának elvét, illetve beszélt a büntetés lehetséges céljairól, melyeket az alábbiak szerint határozta meg: rehabilitáció, megtorlás, eltérítés, az elkövetők kivonása a társadalomból. A fórumon való részvételhez olyan kérdések feltevésével igyekezett kedvet csinálni, mint például „befolyásolja –e az áldozat az ítéletet?”, „hogyan ítéljük el a magas kockázatú elkövetőket?”, „mi a helyzet a hosszú ítéletekkel és az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetéssel?”. Az előadás során szó esett arról, hogy az ítéletek végrehajtását a várható kockázatok alapján kell megtervezni, a törvény által megengedett speciális rezsimek működtetése mellett, a szabadulásra (korai/feltételes/automatikus) történő felkészítés és a szabadulást követő szupervízió és támogatás fontosságát szem előtt tartva. Mint elhangzott, egyfajta közösségi garanciára van szükség, ugyanis a visszailleszkedésért a társadalom is felelős (pl. lakhatás és munka biztosításával).

 

A 2. Fórum bemutatását Dr. Jörg-Uwe Schafer, a németországi Bützow Börtön igazgatója tartotta meg, az ítélet tervezésének és a fogvatartottak kezelésének fontosságát hangsúlyozva. Mint mondta, a megfelelő kezelés érdekében meg kell találni azon módszereket, melyek segítségével a bekerülést követően ki lehet szűrni a magas kockázatú elítélteket, ezen kívül a lehető legtöbb releváns információ beszerzése szükséges, figyelembe véve azt is, hogy a magas kockázatú bűnelkövetőknek speciális kezelésre van szüksége, illetve a büntetés teljes tartamát szem előtt kell tartani a kezelési terv összeállításakor. A kezelési terv részét képezi a szabadulás utáni társadalmi visszailleszkedés támogatása, a kockázatok, a szükségletek és az egyén felelősségének figyelembe vételével. Fontos, hogy az elítéltek maguk is közreműködnek a kezelési terv hathavonta esedékessé váló felülvizsgálatában, illetve lényeges az is, hogy a terv tartalmazza azt, hogy milyen programokban (mint például szakmai képzés, pszichológiai jellegű intervenciók, életképességek fejlesztését szolgáló programok stb.) való részvétel ajánlott az érintett fogvatartott számára. A börtönkörnyezetnek mindenképpen támogatnia kell a változást és a reményt.   

A 3. Fórum, melynek bemutatója Tiina Vogt-Airaksen, a Helsinkiben található Büntetőjogi Szankciók Irodája vezető specialistája volt, a szabadulás és az átmenet kezelését vitatta meg. Felmerül a kérdés, hogy tényleg olyan egyértelműek –e a szabadulással kapcsolatos folyamatok? Az előadó szerint a szabadulásra történő felkészítésnek végig kell kísérnie a büntetés tartamát, egyfajta strukturált módon, mindeközben fontos egy új elv, nevezetesen a biztonság és a rehabilitáció közötti egyensúly fontosságának a szem előtt tartása. Valójában egyiknek sem kell győznie a másikkal szemben, de mindkettőt figyelembe kell venni. A reintegrációs folyamatok eredményessége érdekében következetesnek kell lennie a személyi állomány képzésének, az elítélteket pedig folyamatosan motiválni kell az aktív részvétel fontosságát hangsúlyozva. Az nem elfogadható dolog, hogy csak úgy békén hagyjuk őket, aztán hirtelen észbe kapunk, hogy valaki 6 hónapon belül szabadul. A pártfogó felügyelettel és egyéb közreműködő szervezetekkel való folyamatos kapcsolattartás fontos, az együttműködés, az együttdolgozás és a feladatok megosztása javíthatja a hatékonyságot. Az előadó kiemelte annak a jelentőségét is, hogy az elítéltek részére biztosítani kell a különféle programokon (beleértve ebbe például a színházi előadás látogatását is) való részvétel lehetőségét, illetve a szabadulásra történő felkészítést szolgáló újonnan tanult és elsajátított képességeik gyakoroltatására bent a börtönben, majd a szabadulás után is kellő hangsúlyt kell fektetni.

A 4. Fórum a reintegráció, az utógondozás és a monitoring jelentőségét tárgyalta, ennek bemutatója Brian Dack, az Írországi Pártfogó felügyelői Szolgálat igazgató-helyettese volt, aki hangsúlyozta, hogy az erőszakos és/vagy szexuális bűnelkövetőknek komoly hatása van a társadalomra, az áldozatokra és a potenciális áldozatokra egyaránt. Ezzel együtt bizonyítékok is vannak arra, hogy megfelelő gyakorlattal ez megelőzhető. Kérdés, hogy vajon a fogvatartottnak kell menedzselnie önmagát, vagy nekünk? – tette fel a kérdést az igazgató-helyettes Úr, majd kijelentette, hogy fontos egy támogató protokoll kialakítása, az intézmények összehangolt tevékenysége, illetve a megfelelő és folyamatos információáramlás. Kiemelt jelentőségű továbbá a mérés, a rizikószint beazonosítása, a több terület bevonásával megvalósuló strukturált folyamat lefolytatása, illetve a dinamikus szükségletekre tervezett kezelés.    

          

 

Magas kockázatú elkövetők reintegrációja, JCN szakmai konferencia, Rostock -- beszámoló (I. rész)

2014. szeptember 03-05. között Rostockban került sor az Igazságügyi Együttműködési Hálózat (JCN) szervezésében a „Magas kockázatú elkövetők reintegrációja” témájában megszervezésre kerülő nemzetközi szakmai konferenciára, melyen a büntetés-végrehajtási szervezetet egy tízfős delegáció képviselte, a BVOP Biztonsági Főosztályának főosztályvezetője, Fok Róbert bv. ezredes bv. főtanácsos Úr vezetésével.

Az Európa Bizottság Criminal Justice Programja keretében támogatott nemzetközi projekt 2012-2014. között került lebonyolításra, öt ország részvételével, a szakmai konferencia az eredmények bemutatását szolgálta. A koordinátori feladatokat Mecklenburg-Western Pomerania Tartomány Igazságügyi Minisztériuma látta el. A közreműködő partnerek köréből Észtországot a Tallini Büntetés-végrehajtási Intézet, Finnországot az Igazságügyi Minisztérium és a Büntetőjogi Szankciók Irodája, Németországot az Ernst-Moritz-Arndt Egyetem, Írországot az Ír Büntetés-végrehajtási Szervezet és a Pártfogó Felügyelői Szolgálat, míg Olaszországot a Pixel nevű Nemzetközi Oktatási és Képző Intézet képviselte.

     

Mecklenburg-Western Pomerania tartomány igazságügyi minisztere, Uta-Maria Kuder megnyitó beszédében köszöntötte a konferencia közel 400 résztvevőjét, majd kiemelte, hogy a szabadulás utáni időszakban a volt fogvatartottak számára az eredményes reintegrációt egyaránt nehezítik a lakhatási körülményekben tapasztalható hiányosságok, a munkahely hiánya, a megélhetési nehézségek, illetve a volt fogvatartottak rossz életkörülményei. A 24 tagú munkacsoport a projekt teljes tartama alatt aktívan dolgozott a téma kutatásában és a felmerülő kérdések megválaszolásában. Amint az elhangzott, Németországban a visszaesési arány ¼, ami Európa többi országában ennél magasabb. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy még a hosszú idős szabadságvesztés büntetésre ítélt fogvatartottak is szabadulnak egyszer, viszont azt követően gyakran akkora elutasítással találkoznak a táradalom részéről, hogy szinte csak a visszaesés lesz az egyetlen lehetőségük. A fogvatartottak reintegrációjában bármilyen szinten közreműködő és érintett szakembereknek egyebek mellett ez ellen kell dolgozniuk, ennek kapcsán a miniszter asszony kiemelte a szervezetek közötti együttműködés fontosságát, továbbá azt, hogy a reintegráció az egész társadalom feladata, felelőssége. A szabadulás utáni bűnmentes élet nagy mértékben függ a büntetés végrehajtása alatti felkészítésben, de a foglalkozásnak, az odafigyelésnek a büntetés letöltését követően is folytatódnia kell, ezért fontos, hogy a folyamatban érintett és érdekelt szervezetek, szakemberek megosszák egymással a tapasztalataikat.

Dr. Stefanie Hubig, a Szövetségi Igazságügyi és Fogyasztóvédelmi Minisztérium államtitkára hangsúlyozta, hogy a reintegrációra való felkészítést a veszélyes, magas kockázatú fogvatartottak esetében is kiemelten kell kezelni. Mint mondta, a JCN egy stratégiát dolgozott ki a veszélyes bűnelkövetők kezelésére, ami hatalmas munkát jelent a végrehajtásban közreműködők számára, azonban a reintegráció kérdésével a demokratikus országoknak minden egyes fogvatartott esetében kiemelten kell foglalkoznia. A börtönből való szabadulás nagy nehézséget jelent a fogvatartottak számára, a stigmatizáción túl egyéb körülmények (mint például az ellenségesség, a munkalehetőség találásának és a kapcsolatok újraépítésének nehézségei stb.) is akadályozzák a problémamentes visszailleszkedést, azonban abban az esetben, ha egy volt elítélt hajlandóságot mutat a reszocializáció iránt, akkor a társadalomnak erre lehetőséget kell biztosítania. A folyamatban fontos a társadalom felé irányuló megfelelő kommunikáció, a társadalmi támogatottság biztosítása, illetve a résztvevők közötti szoros együttműködés, amire a JCN egy jó példát jelent. A fogvatartottak szabadulásra történő felkészítése, az azt követő utánkövetés mellett azonban foglalkozni kell az áldozatok védelmével is, mert a teljességhez az is hozzátartozik.                 

A plenáris ülés következő előadója, Barbel Heinkelmann, az Európai Bizottság büntetőjogi részlegének csoportvezetője kiemelte, hogy a magas kockázatú és a külföldi fogvatartottak társadalomba történő visszaillesztése különösen nehéz feladat, ráadásul utóbbiak folyamatosan akadályokba ütköznek, és kevesebb lehetőséget kapnak a sikeres reintegrációra. Előbbiek miatt is fontos az olyan eszközök alkalmazása, mint például a próbára bocsátás, az alternatív szankciók bevezetése, a külföldiek saját hazájukba történő kiadása, valamint a szabadulás utáni szupervízió. A reintegrációra történő felkészítésben kiemelt jelentősége van az együttműködésnek, a jó gyakorlatok megismerésének és átvételének, ezért nagyon fontos eredmény, hogy a konferenciára több mint 24 országból érkeztek gyakorlati és elméleti szakemberek.

Willem van der Brugge, az Európai Pártfogó Felügyelet Szövetségének főtitkára azzal nyitotta előadását, hogy tapasztalatai szerint több európai országban is nagy médiaérdeklődés, illetve egyfajta morális pánik kíséri a magas kockázatú fogvatartottak szabadulását. Az érintett személyek jellemzően csekély munkatapasztalattal rendelkeznek, függőségekkel (mint például drog- és/vagy alkoholfüggőség) érintettek, iskolai végzetségük alacsony. A sikeres reintegrációs folyamatot tovább nehezíti, hogy a civil társadalom gyakran nincs eléggé felkészülve a volt fogvatartottak fogadására, és az átlagemberek jellemzően mindig szigorítást akarnak elérni. Előbbiek okán hangsúlyos a társadalom tájékoztatása, és a megfelelő médiakommunikáció. Az eredményes munka érdekében önkéntes és szervezett alapon egyaránt készen kell állni a szabadultakkal való foglalkozásra, mindeközben szükség van az Európai Unión belüli együttműködésre, a külföldi fogvatartottak növekvő számára tekintettel. Mivel a tapasztalatok alapján az Európai Unió területén minden második elkövető két éven belül ismételten visszakerül a börtönbe, szükség van a legjobb gyakorlati megoldások megtalálására, a pozitív példák átvételére. Egymás megértése, a tudás- és tapasztalatanyag megosztása kiemelt jelentőséggel bíró feladat, de amint a főtitkár úr fogalmazott, együtt meg tudjuk azokat találni.         

Dr. Karin Dotter-Schiller, az EuroPris alelnöke hangsúlyozta, hogy a kockázatkezelés (különös tekintettel például a magas kockázatú és a szexuális bűnelkövetők esetében) fontos feladat, melynek eredményes megoldását szolgálhatja a hálózatépítés, a közös kommunikáció kialakítása, az együttműködés és a kapcsolatok szorosabbra fűzése.

Jörg Jesse, Mecklenburg-Western Pomerania tartomány Igazságügyi Minisztériumának Büntetés-végrehajtási és Pártfogó Felügyeleti Osztályának főigazgatója, a JCN projekt koordinátora, a kétéves programot bemutatva, kiemelte, hogy a korábbi bűnelkövetőek reintegrációja az egész társadalom számára kihívást jelent. Ebben a folyamatban lényeges a börtön és a pártfogó felügyeleti rendszer összehangolt tevékenysége, illetve a nemzetközi együttműködés, annak megtalálása, hogy mit tanulhatunk a többi országtól, olyanoktól, ahol jobb módszereket alkalmaznak. Ehhez mindenekelőtt meg kell értenünk az egyes országok rendszereinek működését, azok eltéréseit, még akkor is, ha talán kijelenthetjük, hogy tökéletes megoldás egyik országban sincs. A német gyakorlat szerint a kollégák évente két alkalommal találkoznak egymással, de a próbára bocsátás gyakorlata még mindig kérdés, mert másik minisztériumhoz tartozik, ezért megy az egymásra mutogatás, illetve nehezíti az együttműködést az is, hogy a pártfogó felügyelők csak abban az esetben szolgáltathatnak adatokat a szabadultakról, amennyiben azok ebbe beleegyeztek. Ezzel együtt ki lehet jelenteni, hogy az ismételt bűnelkövetés, a visszaesés megelőzése mindannyiunk feladata és az egész társadalom számára kihívást jelent. Kérdés, hogy lehet –e egy általánosan használható európai standardot kialakítani. A projekt előzményeit illetően megtudtuk, hogy az egész egy firenzei találkozóból nőtte ki magát, ahol egyebek mellett olyan kérdések merültek fel, hogy milyen szükségleteket kell megcélozni, milyen eszközök váltak be, mit vehetünk át az Amerikai Egyesült Államokból. Egy következő találkozón aztán meghatározták, mit értünk magas kockázatú elkövetőn, és bár a saját országunk rendszeréből nehéz kilépni, illetve nehéz másképpen gondolkodni, a definíció szerint magas kockázatú elkövetőnek az minősül, akinél magas kockázata van annak, hogy újból bűnözni fog. A következő találkozón aztán a kezelésről, illetve az egyes országok közötti átszállításokról folyt a diskurzus, majd modellekről és standardokról, arról, hogy milyen szociál- vagy egyéni terápiára lehet szükség, kellenek –e nagy költségű programok. Amint a főigazgató úr elmondta, reményei szerint a kérdésekre és az eredményekre ezen a konferencián fogják elmondani a válaszokat.        

Dr. Benoit Majerus, a Luxemburgi Egyetem professzora színes előadásában, élvezetes stílusban mutatta be a „rizikó” szó történetét. Mint megtudtuk, a szót az elmúlt 40 évben kezdtük el gyakrabban használni, a legkülönfélébb területeken. Eredetét tekintve a fogalom a statisztikához, valamint a valószínűség-számításhoz kötődik, utóbbi tekintetében az állam, a lakosság egészére vonatkozó számításokra és valószínűségekre, az egyéni kockázatokra csak később terjedt ki. Az ’50-es években jelent meg a „rizikófaktor” szó, az epidemiológiához kapcsolódóan, a dohányzással és a koleszterinszinttel kapcsolatos kockázatokkal összefüggésben, az egyéni magatartás fontosságát hangsúlyozva. Napjaink szemlélete szerint a rizikó kezelhető. A börtönnel kapcsolatban három új szemlélet, irányzat jelent meg: az adminisztratív döntéshozatal, a kategóriákba sorolás helyetti folyamatosság (kevésbé vagy nagyon veszélyes), valamint a társadalmi felelősség. A professzor úr konklúziója szerint a kockázatbecslés esetében egyfajta ellentmondás állapítható meg a populáció és az egyén között, ugyanis a valószínűség a populációra vonatkozik, de egyének kezelésére alkalmazzák. A kockázatkezeléssel kapcsolatban végül egy érdekes gondolatot hallhattunk: „A jövő meghatározza a jelent”.

A konferencia első napjának végén Prof. Dr. Christoph Krehl, a Karlsruhei Szövetségi Bíróság bírója megköszönte a lehetőséget, hogy a szervezők őt is meghívták, hogy tartson egy előadást a résztvevőknek, egyben hangsúlyozta, hogy lenyűgözték a projekt eredményei, pedig eleinte szkeptikus volt. Kiemelte, hogy a szabadulásra történő felkészítést, illetve a konkrét szabadulást követően fontosnak tartja az utánkövetést, a monitorozást. Mint mondta, a folyamatot nehezíti, hogy Németországban ugyan megvan a sikeres visszailleszkedés intézményi háttere, azonban az anyagiak és a megfelelően képzett szakemberek hiánya akadályozza a hatékony munkát, ezért megfigyelhető, hogy a büntetés-végrehajtási intézetek célja inkább a további bűncselekmények megelőzése, nem pedig a visszaillesztés. Az ún. terápiás központokat az emberek nem tartják kellőképpen hatékonynak, a szabadulást követő utánkövetésre ezért nem adnak elegendő pénzt, ráadásul a média is azt erősíti, hogy a szabadult fogvatartottak nagy veszélyt jelentenek a társadalomra, egy-egy eset alapján a sajtó hajlamos az általánosításra. Az a tapasztalat, hogy többen a bűnelkövetők hosszú időre való bebörtönzését tartják a legjobb módszernek a megelőzésre. Ennek ellenére az európai ajánlások alapján bevezetésre került az ún. „preventive detention” nevű intézmény, melynek alkalmazása esetén a szabadulásuk után is követik a veszélyesnek ítélt elkövetőket. Mindez valahol ellentétes az emberi jogokkal, illetve a veszélyességi prognózis sem feltétlenül minden esetben helyes, ezzel együtt a tudományos eredmények meggyőzőek, de a politikusok ezt nem veszik figyelembe. Egy új tanulmány megállapításai szerint az annak alapjául szolgáló utánkövetésben érintett 59 személy közül 52 fő még mindig feltételes szabadságon van, 32 főnek egyáltalán nem volt újabb ügye, és kisebb szabálysértést is mindössze 18-an követtek el. Tény, hogy ezek az emberek egy nagy költségvonzattal járó, nagyon szoros, szinte 24 órás szupervízió alatt álltak, ezzel együtt a visszaesési arány 20% alatti volt. Felmerülhet azonban két kérdés: kit tekinthetünk magas kockázatú elkövetőnek, illetve vajon azért figyeljük őket a szabadulásuk után is, mert nem vagyunk elég bátrak elengedni őket? A bíró úr álláspontja szerint az emberek akkor is képesek a társadalomban élni, ha korábban bűnözők is voltak, ezért a különféle reszocializációs szolgáltatásokhoz kellenek a szükséges intézmények. A jövőre nézve három elméleti megfontolást osztott meg az előadó a hallgatósággal: először is nem a szabadulás előtt és után kell az elkövetőkkel foglalkozni, hanem ennek egyetlen folyamatnak kell lennie, melynek része a preventive detention és az ítélkezési gyakorlat (pl. a fiatalkorúak esetében ne feltétlenül kerüljön sor börtönbüntetés kiszabására) átgondolása. A második fontos feladat, hogy a bírók is ismerjék meg a magas kockázatú elkövetőkkel kapcsolatos gyakorlatot, a harmadik pedig az, hogy a bírók ismerjék meg a kockázatbecslési eljárások és módszerek korlátait is, mert a rizikófaktorokat a szakértők mérései alapján állapítják meg, de az ítéleteket a bírók hozzák meg, így a társadalmat nem a szakértők fogják megvédeni.                

Vendégünk volt: Katulics László

A múlt hét közepén ismételten megtelt a Balassagyarmati Fegyház és Börtön Szent Mihály kápolnája, természetesen ezúttal is fogvatartottakkal, akik azért mentek oda – hogy egy kicsit előremenjek –, hogy „megcsalják az időt”.

Ez volt ugyanis az egyik fontos gondolata az akkor a rácsok mögé látogató előadónak, Katulics László festőművésznek, aki nem mellékesen egy középiskolában tanít, és emellett még hátrányos helyzetű gyerekekkel is foglalkozik.

A vendégünk saját életéről beszélve többek között elmondta: a katonaévei alatt arra jutott, hogy a tér és az idő állandóan jelen van életünkben. A téren nem minden esetben tudunk változtatni – így van ez azokkal is, akik például börtönben vannak –, de az időt mindig meg tudjuk csalni. Azzal tudjuk megcsalni, ha olyannal foglaljuk el magunkat, ami előre visz, amiben a kedvünket leljük, amiben megtalálhatja az ember önmagának önmagát. Ő a katonaévei alatt például egy irodalmi színpadot csinált ezért. Az előbbiekkel összefüggésben biztatta a jelen lévő fogvatartottakat is arra, hogy találják meg azt az időtöltést, amitől gyorsabban és legfőképpen hasznosabban telik az idő.

Az előadás egy másik nagyon fontos gondolata az volt, hogy az ember nem az életkorától lesz felnőtt, hanem a döntései mutatják meg, hogy felnőtt-e már valójában.

Katulics Úr a gondolatát ismét egy saját életéből vett példával támasztotta alá: mint elmondta, Ő olyan gyerek volt, aki folyamatosan feszegette a határokat. Édesanyja többször mondta Neki, hogy börtönbe fog kerülni, az édesapja meg nádpálcával próbálta őt jobb belátásra bírni. 13 évesen – amikor már fizikai munkás volt egy temetkezési vállalatnál – úgy döntött, Ő már felnőtt, hisz dolgozik, ezért eltörte azt a bizonyos nádpálcát. Az édesapja ekkor leült Vele beszélgetni, mint férfi a férfival. Ettől lett igazán felnőtt.

Ilyen és ehhez hasonló példákat hozott még a hallgatóság számára, amit csendben, elgondolkodva, fogadtak a fogvatartottak. Egyikőjük meg is jegyezte, hogy mennyire különbözőek egymástól, mégis mennyi mindenben hasonlít az életük.

Ezektől a példáktól és Katulics Úr – vagy, ahogy kérte a megszólítását: Kalász – személyiségének köszönhetően is az előadás lassan beszélgetésbe „szelídült”, hogy az „egy jót beszélgettünk” kellemes érzésével mehessen mindenki a maga útjára. Kalász vissza a saját életébe, a fogvatartottak pedig a zárkáikba. Hisz a téren nem mindig tudunk változtatni, „csak” az időt tudjuk megcsalni.

(Szöveg: István Károlyné, fotó: Gúth Zsolt)