Magas kockázatú elkövetők reintegrációja, JCN szakmai konferencia, Rostock -- beszámoló (I. rész)

2014. szeptember 03-05. között Rostockban került sor az Igazságügyi Együttműködési Hálózat (JCN) szervezésében a „Magas kockázatú elkövetők reintegrációja” témájában megszervezésre kerülő nemzetközi szakmai konferenciára, melyen a büntetés-végrehajtási szervezetet egy tízfős delegáció képviselte, a BVOP Biztonsági Főosztályának főosztályvezetője, Fok Róbert bv. ezredes bv. főtanácsos Úr vezetésével.

Az Európa Bizottság Criminal Justice Programja keretében támogatott nemzetközi projekt 2012-2014. között került lebonyolításra, öt ország részvételével, a szakmai konferencia az eredmények bemutatását szolgálta. A koordinátori feladatokat Mecklenburg-Western Pomerania Tartomány Igazságügyi Minisztériuma látta el. A közreműködő partnerek köréből Észtországot a Tallini Büntetés-végrehajtási Intézet, Finnországot az Igazságügyi Minisztérium és a Büntetőjogi Szankciók Irodája, Németországot az Ernst-Moritz-Arndt Egyetem, Írországot az Ír Büntetés-végrehajtási Szervezet és a Pártfogó Felügyelői Szolgálat, míg Olaszországot a Pixel nevű Nemzetközi Oktatási és Képző Intézet képviselte.

     

Mecklenburg-Western Pomerania tartomány igazságügyi minisztere, Uta-Maria Kuder megnyitó beszédében köszöntötte a konferencia közel 400 résztvevőjét, majd kiemelte, hogy a szabadulás utáni időszakban a volt fogvatartottak számára az eredményes reintegrációt egyaránt nehezítik a lakhatási körülményekben tapasztalható hiányosságok, a munkahely hiánya, a megélhetési nehézségek, illetve a volt fogvatartottak rossz életkörülményei. A 24 tagú munkacsoport a projekt teljes tartama alatt aktívan dolgozott a téma kutatásában és a felmerülő kérdések megválaszolásában. Amint az elhangzott, Németországban a visszaesési arány ¼, ami Európa többi országában ennél magasabb. Azt azonban tudomásul kell venni, hogy még a hosszú idős szabadságvesztés büntetésre ítélt fogvatartottak is szabadulnak egyszer, viszont azt követően gyakran akkora elutasítással találkoznak a táradalom részéről, hogy szinte csak a visszaesés lesz az egyetlen lehetőségük. A fogvatartottak reintegrációjában bármilyen szinten közreműködő és érintett szakembereknek egyebek mellett ez ellen kell dolgozniuk, ennek kapcsán a miniszter asszony kiemelte a szervezetek közötti együttműködés fontosságát, továbbá azt, hogy a reintegráció az egész társadalom feladata, felelőssége. A szabadulás utáni bűnmentes élet nagy mértékben függ a büntetés végrehajtása alatti felkészítésben, de a foglalkozásnak, az odafigyelésnek a büntetés letöltését követően is folytatódnia kell, ezért fontos, hogy a folyamatban érintett és érdekelt szervezetek, szakemberek megosszák egymással a tapasztalataikat.

Dr. Stefanie Hubig, a Szövetségi Igazságügyi és Fogyasztóvédelmi Minisztérium államtitkára hangsúlyozta, hogy a reintegrációra való felkészítést a veszélyes, magas kockázatú fogvatartottak esetében is kiemelten kell kezelni. Mint mondta, a JCN egy stratégiát dolgozott ki a veszélyes bűnelkövetők kezelésére, ami hatalmas munkát jelent a végrehajtásban közreműködők számára, azonban a reintegráció kérdésével a demokratikus országoknak minden egyes fogvatartott esetében kiemelten kell foglalkoznia. A börtönből való szabadulás nagy nehézséget jelent a fogvatartottak számára, a stigmatizáción túl egyéb körülmények (mint például az ellenségesség, a munkalehetőség találásának és a kapcsolatok újraépítésének nehézségei stb.) is akadályozzák a problémamentes visszailleszkedést, azonban abban az esetben, ha egy volt elítélt hajlandóságot mutat a reszocializáció iránt, akkor a társadalomnak erre lehetőséget kell biztosítania. A folyamatban fontos a társadalom felé irányuló megfelelő kommunikáció, a társadalmi támogatottság biztosítása, illetve a résztvevők közötti szoros együttműködés, amire a JCN egy jó példát jelent. A fogvatartottak szabadulásra történő felkészítése, az azt követő utánkövetés mellett azonban foglalkozni kell az áldozatok védelmével is, mert a teljességhez az is hozzátartozik.                 

A plenáris ülés következő előadója, Barbel Heinkelmann, az Európai Bizottság büntetőjogi részlegének csoportvezetője kiemelte, hogy a magas kockázatú és a külföldi fogvatartottak társadalomba történő visszaillesztése különösen nehéz feladat, ráadásul utóbbiak folyamatosan akadályokba ütköznek, és kevesebb lehetőséget kapnak a sikeres reintegrációra. Előbbiek miatt is fontos az olyan eszközök alkalmazása, mint például a próbára bocsátás, az alternatív szankciók bevezetése, a külföldiek saját hazájukba történő kiadása, valamint a szabadulás utáni szupervízió. A reintegrációra történő felkészítésben kiemelt jelentősége van az együttműködésnek, a jó gyakorlatok megismerésének és átvételének, ezért nagyon fontos eredmény, hogy a konferenciára több mint 24 országból érkeztek gyakorlati és elméleti szakemberek.

Willem van der Brugge, az Európai Pártfogó Felügyelet Szövetségének főtitkára azzal nyitotta előadását, hogy tapasztalatai szerint több európai országban is nagy médiaérdeklődés, illetve egyfajta morális pánik kíséri a magas kockázatú fogvatartottak szabadulását. Az érintett személyek jellemzően csekély munkatapasztalattal rendelkeznek, függőségekkel (mint például drog- és/vagy alkoholfüggőség) érintettek, iskolai végzetségük alacsony. A sikeres reintegrációs folyamatot tovább nehezíti, hogy a civil társadalom gyakran nincs eléggé felkészülve a volt fogvatartottak fogadására, és az átlagemberek jellemzően mindig szigorítást akarnak elérni. Előbbiek okán hangsúlyos a társadalom tájékoztatása, és a megfelelő médiakommunikáció. Az eredményes munka érdekében önkéntes és szervezett alapon egyaránt készen kell állni a szabadultakkal való foglalkozásra, mindeközben szükség van az Európai Unión belüli együttműködésre, a külföldi fogvatartottak növekvő számára tekintettel. Mivel a tapasztalatok alapján az Európai Unió területén minden második elkövető két éven belül ismételten visszakerül a börtönbe, szükség van a legjobb gyakorlati megoldások megtalálására, a pozitív példák átvételére. Egymás megértése, a tudás- és tapasztalatanyag megosztása kiemelt jelentőséggel bíró feladat, de amint a főtitkár úr fogalmazott, együtt meg tudjuk azokat találni.         

Dr. Karin Dotter-Schiller, az EuroPris alelnöke hangsúlyozta, hogy a kockázatkezelés (különös tekintettel például a magas kockázatú és a szexuális bűnelkövetők esetében) fontos feladat, melynek eredményes megoldását szolgálhatja a hálózatépítés, a közös kommunikáció kialakítása, az együttműködés és a kapcsolatok szorosabbra fűzése.

Jörg Jesse, Mecklenburg-Western Pomerania tartomány Igazságügyi Minisztériumának Büntetés-végrehajtási és Pártfogó Felügyeleti Osztályának főigazgatója, a JCN projekt koordinátora, a kétéves programot bemutatva, kiemelte, hogy a korábbi bűnelkövetőek reintegrációja az egész társadalom számára kihívást jelent. Ebben a folyamatban lényeges a börtön és a pártfogó felügyeleti rendszer összehangolt tevékenysége, illetve a nemzetközi együttműködés, annak megtalálása, hogy mit tanulhatunk a többi országtól, olyanoktól, ahol jobb módszereket alkalmaznak. Ehhez mindenekelőtt meg kell értenünk az egyes országok rendszereinek működését, azok eltéréseit, még akkor is, ha talán kijelenthetjük, hogy tökéletes megoldás egyik országban sincs. A német gyakorlat szerint a kollégák évente két alkalommal találkoznak egymással, de a próbára bocsátás gyakorlata még mindig kérdés, mert másik minisztériumhoz tartozik, ezért megy az egymásra mutogatás, illetve nehezíti az együttműködést az is, hogy a pártfogó felügyelők csak abban az esetben szolgáltathatnak adatokat a szabadultakról, amennyiben azok ebbe beleegyeztek. Ezzel együtt ki lehet jelenteni, hogy az ismételt bűnelkövetés, a visszaesés megelőzése mindannyiunk feladata és az egész társadalom számára kihívást jelent. Kérdés, hogy lehet –e egy általánosan használható európai standardot kialakítani. A projekt előzményeit illetően megtudtuk, hogy az egész egy firenzei találkozóból nőtte ki magát, ahol egyebek mellett olyan kérdések merültek fel, hogy milyen szükségleteket kell megcélozni, milyen eszközök váltak be, mit vehetünk át az Amerikai Egyesült Államokból. Egy következő találkozón aztán meghatározták, mit értünk magas kockázatú elkövetőn, és bár a saját országunk rendszeréből nehéz kilépni, illetve nehéz másképpen gondolkodni, a definíció szerint magas kockázatú elkövetőnek az minősül, akinél magas kockázata van annak, hogy újból bűnözni fog. A következő találkozón aztán a kezelésről, illetve az egyes országok közötti átszállításokról folyt a diskurzus, majd modellekről és standardokról, arról, hogy milyen szociál- vagy egyéni terápiára lehet szükség, kellenek –e nagy költségű programok. Amint a főigazgató úr elmondta, reményei szerint a kérdésekre és az eredményekre ezen a konferencián fogják elmondani a válaszokat.        

Dr. Benoit Majerus, a Luxemburgi Egyetem professzora színes előadásában, élvezetes stílusban mutatta be a „rizikó” szó történetét. Mint megtudtuk, a szót az elmúlt 40 évben kezdtük el gyakrabban használni, a legkülönfélébb területeken. Eredetét tekintve a fogalom a statisztikához, valamint a valószínűség-számításhoz kötődik, utóbbi tekintetében az állam, a lakosság egészére vonatkozó számításokra és valószínűségekre, az egyéni kockázatokra csak később terjedt ki. Az ’50-es években jelent meg a „rizikófaktor” szó, az epidemiológiához kapcsolódóan, a dohányzással és a koleszterinszinttel kapcsolatos kockázatokkal összefüggésben, az egyéni magatartás fontosságát hangsúlyozva. Napjaink szemlélete szerint a rizikó kezelhető. A börtönnel kapcsolatban három új szemlélet, irányzat jelent meg: az adminisztratív döntéshozatal, a kategóriákba sorolás helyetti folyamatosság (kevésbé vagy nagyon veszélyes), valamint a társadalmi felelősség. A professzor úr konklúziója szerint a kockázatbecslés esetében egyfajta ellentmondás állapítható meg a populáció és az egyén között, ugyanis a valószínűség a populációra vonatkozik, de egyének kezelésére alkalmazzák. A kockázatkezeléssel kapcsolatban végül egy érdekes gondolatot hallhattunk: „A jövő meghatározza a jelent”.

A konferencia első napjának végén Prof. Dr. Christoph Krehl, a Karlsruhei Szövetségi Bíróság bírója megköszönte a lehetőséget, hogy a szervezők őt is meghívták, hogy tartson egy előadást a résztvevőknek, egyben hangsúlyozta, hogy lenyűgözték a projekt eredményei, pedig eleinte szkeptikus volt. Kiemelte, hogy a szabadulásra történő felkészítést, illetve a konkrét szabadulást követően fontosnak tartja az utánkövetést, a monitorozást. Mint mondta, a folyamatot nehezíti, hogy Németországban ugyan megvan a sikeres visszailleszkedés intézményi háttere, azonban az anyagiak és a megfelelően képzett szakemberek hiánya akadályozza a hatékony munkát, ezért megfigyelhető, hogy a büntetés-végrehajtási intézetek célja inkább a további bűncselekmények megelőzése, nem pedig a visszaillesztés. Az ún. terápiás központokat az emberek nem tartják kellőképpen hatékonynak, a szabadulást követő utánkövetésre ezért nem adnak elegendő pénzt, ráadásul a média is azt erősíti, hogy a szabadult fogvatartottak nagy veszélyt jelentenek a társadalomra, egy-egy eset alapján a sajtó hajlamos az általánosításra. Az a tapasztalat, hogy többen a bűnelkövetők hosszú időre való bebörtönzését tartják a legjobb módszernek a megelőzésre. Ennek ellenére az európai ajánlások alapján bevezetésre került az ún. „preventive detention” nevű intézmény, melynek alkalmazása esetén a szabadulásuk után is követik a veszélyesnek ítélt elkövetőket. Mindez valahol ellentétes az emberi jogokkal, illetve a veszélyességi prognózis sem feltétlenül minden esetben helyes, ezzel együtt a tudományos eredmények meggyőzőek, de a politikusok ezt nem veszik figyelembe. Egy új tanulmány megállapításai szerint az annak alapjául szolgáló utánkövetésben érintett 59 személy közül 52 fő még mindig feltételes szabadságon van, 32 főnek egyáltalán nem volt újabb ügye, és kisebb szabálysértést is mindössze 18-an követtek el. Tény, hogy ezek az emberek egy nagy költségvonzattal járó, nagyon szoros, szinte 24 órás szupervízió alatt álltak, ezzel együtt a visszaesési arány 20% alatti volt. Felmerülhet azonban két kérdés: kit tekinthetünk magas kockázatú elkövetőnek, illetve vajon azért figyeljük őket a szabadulásuk után is, mert nem vagyunk elég bátrak elengedni őket? A bíró úr álláspontja szerint az emberek akkor is képesek a társadalomban élni, ha korábban bűnözők is voltak, ezért a különféle reszocializációs szolgáltatásokhoz kellenek a szükséges intézmények. A jövőre nézve három elméleti megfontolást osztott meg az előadó a hallgatósággal: először is nem a szabadulás előtt és után kell az elkövetőkkel foglalkozni, hanem ennek egyetlen folyamatnak kell lennie, melynek része a preventive detention és az ítélkezési gyakorlat (pl. a fiatalkorúak esetében ne feltétlenül kerüljön sor börtönbüntetés kiszabására) átgondolása. A második fontos feladat, hogy a bírók is ismerjék meg a magas kockázatú elkövetőkkel kapcsolatos gyakorlatot, a harmadik pedig az, hogy a bírók ismerjék meg a kockázatbecslési eljárások és módszerek korlátait is, mert a rizikófaktorokat a szakértők mérései alapján állapítják meg, de az ítéleteket a bírók hozzák meg, így a társadalmat nem a szakértők fogják megvédeni.