FINKEY FERENC
(1870-1949)
(1870-1949)
A BVOP honlapján leírtak alapján Finkey Ferenc a hazai börtönügy legnagyobb alakja, aki meghatározó
szerepet töltött be a klasszikus értelemben vett büntetés-végrehajtási
jog megteremtésében, elismertetésében és tudományos értékek mentén való
fejlesztésében. 1887-ben kezdte meg jogi tanulmányait a sárospataki
református jogakadémián, majd Kolozsváron szerezte meg az egyetemi jogi
végzettséget.
Jogászi működését ügyvédjelöltként kezdte Poprádon és Sátoraljaújhelyen, azonban érdeklődése és habitusa rövid időn belül az elméleti munkásság felé irányította figyelmét. 1893-ban helyettes-jogtanári kinevezést kapott a Sárospataki Református Jogakadémiára, majd 1895-ben megjelent első jelentősebb munkája "Az egység és többség tana a büntetőjogban" címmel, mely alapjául szolgált magántanári habilitációjához a kolozsvári egyetemen.
Sorozatban írta a kiváló szakkönyveket, tanulmányokat -mindösszesen 367 munkáról van szó-, melyek közül kiemelkednek, az 1899-ben megjelent "A magyar büntetőeljárás tankönyve", illetve az 1902-ben kiadott "A magyar büntetőjog tankönyve" című munkái. Korábbi nyugat-európai tanulmányútjainak hatására 1904-ben jelent meg első komolyabb börtönügyi tanulmánya, melyet a "Büntetési rendszerünk egyszerűsítése" címmel publikált, majd az 1905-ben Budapesten megrendezett VIII. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszus munkájából aktívan és nagy sikerrel vette ki részét.
Kiváló szellemi teljesítményei elismeréséül 1908-ban, a korszak nagy tekintélyű jogászainak, - báró Wlassics Gyulának és Balogh Jenőnek- ajánlásával a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagjává választották. Hivatalos kiküldetéseként, 1910-ben több mint, két hónapos észak-amerikai tanulmányutat tett, mely során Magyarországot képviselte a washingtoni IX. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszuson.
1912-től a kolozsvári, a pozsonyi, majd a szegedi egyetem professzoraként folytatta oktató tevékenységét. 1923-ban a tanári pályát feladta, és koronaügyész-helyettesként kezdte meg igazságügyi szolgálatát. 1930-ban "A börtönügy haladása az utolsó száz év alatt" címmel megtartott székfoglaló előadása után az MTA. rendes tagjává választották. 1930 és 1935 között kúriai tanácselnökként működött és ebben az időszakban közölte a híressé vált "Büntetési rendszerünk égető sebei"(1932) "A büntetéstani problémák" (1933) és "A XX. század büntetési rendszerének reformkérdései" (1935) című előadásait.
1935-ben koronaügyésszé nevezték ki és magas színvonalú szakmai munka után 1940-ben vonult nyugdíjba. Munkássága elismeréseképpen a legmagasabb polgári kitüntetéssel, a Magyar Érdemrend Nagykeresztjével tüntették ki, majd ugyanezen évben az MTA. tiszteletbeli tagjává választották. Utolsó igazságügyi szolgálatának időszakában, 1942 és 1944 között, a Fiatalkorúak Budapesti Felügyelő Hatóságának elnöki tisztjét töltötte be.
A háborús pusztítás következtében budapesti tartózkodása lehetetlenné vált, ezért visszaköltözött Sárospatakra és méltatlanul nehéz körülmények között élte le utolsó éveit. Finkey Ferenc az igazán nagy emberekhez méltó gesztussal búcsúzott: végakarata szerint, koporsóján csak felesége, Radácsy Erzsébet koszorúját engedte elhelyezni, minden más e célra szánt összeget a főiskolai diáksegély alapjára kért átutalni. 2000-ben adták ki az addig publikálatlan monográfiáját, mely "A magyar büntetőperjogi tudomány háromszázados fejlődéstörténete 1614-1914" címet viseli.
A legnagyobb magyar magister juris criminalis emlékét és nevét őrzi az Ügyészek Országos Egyesülete által alapított és adományozható díj, illetve a róla elnevezett büntetőjogi reformtársaság.
Jogászi működését ügyvédjelöltként kezdte Poprádon és Sátoraljaújhelyen, azonban érdeklődése és habitusa rövid időn belül az elméleti munkásság felé irányította figyelmét. 1893-ban helyettes-jogtanári kinevezést kapott a Sárospataki Református Jogakadémiára, majd 1895-ben megjelent első jelentősebb munkája "Az egység és többség tana a büntetőjogban" címmel, mely alapjául szolgált magántanári habilitációjához a kolozsvári egyetemen.
Sorozatban írta a kiváló szakkönyveket, tanulmányokat -mindösszesen 367 munkáról van szó-, melyek közül kiemelkednek, az 1899-ben megjelent "A magyar büntetőeljárás tankönyve", illetve az 1902-ben kiadott "A magyar büntetőjog tankönyve" című munkái. Korábbi nyugat-európai tanulmányútjainak hatására 1904-ben jelent meg első komolyabb börtönügyi tanulmánya, melyet a "Büntetési rendszerünk egyszerűsítése" címmel publikált, majd az 1905-ben Budapesten megrendezett VIII. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszus munkájából aktívan és nagy sikerrel vette ki részét.
Kiváló szellemi teljesítményei elismeréséül 1908-ban, a korszak nagy tekintélyű jogászainak, - báró Wlassics Gyulának és Balogh Jenőnek- ajánlásával a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagjává választották. Hivatalos kiküldetéseként, 1910-ben több mint, két hónapos észak-amerikai tanulmányutat tett, mely során Magyarországot képviselte a washingtoni IX. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszuson.
1912-től a kolozsvári, a pozsonyi, majd a szegedi egyetem professzoraként folytatta oktató tevékenységét. 1923-ban a tanári pályát feladta, és koronaügyész-helyettesként kezdte meg igazságügyi szolgálatát. 1930-ban "A börtönügy haladása az utolsó száz év alatt" címmel megtartott székfoglaló előadása után az MTA. rendes tagjává választották. 1930 és 1935 között kúriai tanácselnökként működött és ebben az időszakban közölte a híressé vált "Büntetési rendszerünk égető sebei"(1932) "A büntetéstani problémák" (1933) és "A XX. század büntetési rendszerének reformkérdései" (1935) című előadásait.
1935-ben koronaügyésszé nevezték ki és magas színvonalú szakmai munka után 1940-ben vonult nyugdíjba. Munkássága elismeréseképpen a legmagasabb polgári kitüntetéssel, a Magyar Érdemrend Nagykeresztjével tüntették ki, majd ugyanezen évben az MTA. tiszteletbeli tagjává választották. Utolsó igazságügyi szolgálatának időszakában, 1942 és 1944 között, a Fiatalkorúak Budapesti Felügyelő Hatóságának elnöki tisztjét töltötte be.
A háborús pusztítás következtében budapesti tartózkodása lehetetlenné vált, ezért visszaköltözött Sárospatakra és méltatlanul nehéz körülmények között élte le utolsó éveit. Finkey Ferenc az igazán nagy emberekhez méltó gesztussal búcsúzott: végakarata szerint, koporsóján csak felesége, Radácsy Erzsébet koszorúját engedte elhelyezni, minden más e célra szánt összeget a főiskolai diáksegély alapjára kért átutalni. 2000-ben adták ki az addig publikálatlan monográfiáját, mely "A magyar büntetőperjogi tudomány háromszázados fejlődéstörténete 1614-1914" címet viseli.
A legnagyobb magyar magister juris criminalis emlékét és nevét őrzi az Ügyészek Országos Egyesülete által alapított és adományozható díj, illetve a róla elnevezett büntetőjogi reformtársaság.
A képen látható festményt a Balassagyarmati Fegyház és Börtön egyik elítéltje festette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése