Aranyköpés a múltból...

Állítólag a régmúlt, talán igaz sem volt időkben hangzott el a most idézett mondat egy öreg, rutinos felügyelő szájából, miközben tanította fiatal kollégáját: "Gyerek, amíg radír meg ceruza van, a létszámnak stimmelni kell..." :)

A csomag rejtélye...

A következő képek nem sikerültek túlságosan élesre, illetve nem is feltétlenül tökéletesek, mégis érdemesnek találtam őket arra, hogy írjak róluk.

Az előzményekhez tartozik, hogy több alkalommal hallottam már arról, hogy a fogvatartottak oly módon jutnak hozzá mobiltelefonhoz, hogy azt a beavatott és hozzáértő hozzátartozóik csomagban elrejtve küldik be a részükre, kijátszva a személyi állomány csomagosztást végző, és annak a tartalmát ellenőrző tagjának éberségét. A hír igaznak bizonyult már több esetben, magam is láttam, sőt találtam konzervben, szalonnában, papucs talpában elrejtett telefont, a mostani képeken azonban egy olyan változata van a tiltott tárgy bejuttatásának, ami számomra eddig olyan volt, mint Colombo felesége: hallottam már róla, de még soha sem láttam...

Hogy mi ez? A módszer lényege, hogy egy nem átlátszó folyékony mosószeres flakonból a furfangos hozzátatozók kiöntik a mosószert, majd a flakon aljába gipszet öntenek, abba beleteszik az árut vagy egészben, vagy a készüléket több darabra szedve, külön-külön jól becsomagolva az alkatrészeket. A következő képen egy olyan megoldás látható, amikor a telefon egészben került bejuttatásra a flakon aljába, ami oly módon oldható meg, hogy egy sebészien pontos, vékony bemetszést ejtenek rajta, amit később beolvasztanak. A felső kép a csomagvizsgáló berendezés felvételét ábrázolja, amin talán jól kivehető a telefon körvonala, a kezelőgombok és a képernyő egyaránt látszik. Az alsó kép a már a flakon fogságából kiszabadított készüléket ábrázolja, amint látszik az alaposan be van csomagolva annak érdekében, hogy ne váljon használhatatlanná az extrém rejtés következtében..

A módszer a képek alapján tehát létezik, működik. Mi lehet a megoldás? A helyi szabályozásokat oly módon kell megalkotni, hogy a fogvatartottak részére beküldendő csomagokban kizárólag olyan műanyag flakonok lehessenek elhelyezve, melyek teljes mértékben átlátszóak, így már egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy a most bemutatott módszerrel a hozzátartozók bármit bejuttassanak a bv. intézetekbe. És persze további ötleteim is lenének a témával kapcsolatban, de azokat hagyjuk egy más alkalomra..         

Ismét egy rejtekhely...

A nyári uborkaszezont egy újabb rejtekhely bemutatásával szakítom meg... 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon-nagyon huncut fogvatartott, akinek a meg nem erősített információk szerint a környezetében szinte mindig megtalálható volt egy-két mobiltelefon-készülék. A személyi állomány tagjai viszonylag hosszabb időn keresztül, adott esetben naponta több alkalommal is biztonsági ellenőrzést hajtottak végre az érintett börtön fokozatú elítélt zárkájában, azt hiszem mondanom sem kell, hogy napszaktól függetlenül eredménytelenül. Egy szép napon ismét egy információ kelt napvilágra, amely szerint nevezett a házi-műhelyben dolgozó fogvatartottaktól próbált meg faljavításhoz használatos anyagot (gipsz, mész, stb.) beszerezni, egy rejtekhely fedése céljából. Ebből természetesen arra lehetett következtetni, hogy a tiltott tárgyakat nevezett a falban, a padozatban kialakított helyen rejtegeti. A következő ellenőrzések során ebből következően erre is kiemelt figyelmet fordítottak a kollégák, felszedésre került a wc-csésze is, a mosdókagyló is lekerült a falról, de eredmény semmi. Az elítélt persze nehezen fogadta az őt érő folyamatos zaklatásokat, és kérelmet is benyújtott annak érdekében, hogy mindez szűnjön meg, mert nincs nála semmi tiltott tárgy. Nevezett egyéb okok miatt is, de végül átszállításra került intézetünkből, és néhány nap elteltével a titokra fény derült, egy újabb információ felfedte a telefon rejtésére kialakított helyet, ami a zárkában rendszeresített tükör üveglapja mögött került kivitelezésre. Íme:         

Mi ebből a tanulság? A "rejtekhely" kifejezés eléggé megtévesztő, elhisszük miatta, hogy a keresett tiltott tárgy (a börtönnél maradva) valóban el van rejtve, a szó szoros értelmében, És keressük azokat a legkisebb zugokat, sarkokat, ahol majd előtalálhatjuk a tiltott tárgyat. Holott az, amit keresünk, valamilyen szinten folyamatosan a szemünk előtt van, szinte kiszúrja azt, mégsem tűnik fel, annyira hétköznapi, egyáltalán nem gyanús hely. Mint egy tükör. Ami elvileg alkalmatlan ilyesmire, de mégis ott van benne az, amit annyira keresünk. 

Ne hagyjuk hát, hogy megtévesszen bennünket az egyszerűség, ne higgyünk mindig a szemünknek, a mostani példa alapján még akkor se mindig, ha éppen tükörbe nézünk...      

Egy év a rácsok mögött (1. rész)

A most közlésre kerülő írás az egyik állandó közreműködőm, egy első bűntényes  fogvatartott gondolatait ismerteti meg az olvasókkal. A fiatalember egy ünnepélyes pillanathoz, egyfajta rácsok mögötti jubileumhoz érkezett, már amennyiben a szabadságvesztés büntetésnek lehetnek egyáltalán ünnepélyesnek tekinthető momentumai. Amennyiben igen, akkor a fogvatartottként megélt eltelt egy esztendő mindenképpen alkalmas lehet erre, illetve alkalmat adhat egy visszatekintésre, egyfajta összegzésre. Íme: 

  

Egy év a rácsok mögött

"Ugyan nem vagyok miniszterelnök, hogy évértékelőt tartsak, de azok közé az emberek közé tartozom, akiket érdekel a múlt és az abból levonható következtetések, tanulságok. Így egy időszak lezártával szánok némi időt arra, hogy magam mögé nézzek, és megpróbálok saját és mások hibáiból tanulni, vagy változtatni, amennyiben szükséges. Ez az éra az életemben tavaly, egy csütörtöki napon kezdődött a Nagy Ignác utcai BV intézet kapui előtt. Talán az időjárás is szolidaritást vállalt velem és szeretteimmel, mert az előző napi napsütéses időt szomorkás, borongós égbolt és szemerkélő eső váltotta fel. Már a behívó időpontja előtt jóval az intézet kapui elé érkeztünk és sűrű búcsúzkodás, könnyek között ölelkezve vártuk, hogy behívjanak. Ami bő 2 óra múlva be is következett. 

Egy alacsony, kopasz egyenruhás jelent meg a kapuban, és verbálisan berángatott egy picit megfosztva a tisztességes búcsúzás lehetőségétől. A kötelező motozás és fémdetektoros, röntgengépes vizsgálatot követően átléptünk a rácson, ami elválasztotta a szabad világot a falak, rácsok és egyenruhák zárt világától. Egyenruhás kísérőm sietve közölte is, hogy ettől a ponttól kezdve ő bizony lelőhet, megverhet, megbilincselhet, és egyéb, a törvény által biztosított kényszerintézkedést alkalmazhat velem szemben. Tudomásul vettem. Majd meglepetésemre megkérdezte akarok-e verekedni. Természetesen nem akartam, hiszen éppen azzal voltam elfoglalva, hogy felfogjam a helyzetet és túltegyem magam a búcsúzás fájdalmán. 

Miközben haladtunk a szűk, rácsokkal tűzdelt folyosókon, az jutott eszembe, mennyire más ez a világ. Mintha egy elállított TV készülék lenne, ahol valaki levette a színélességet, és emiatt minden fakó és kopott lenne. Viszont a hangerőt a maximumra tette volna, mert, ahogy elértük a célunkat jelentő termet, óriási zsivaj volt. Talán ennek az alapzajnak az oka, hogy ebben a világban kevesen képesek normál hangerőn kommunikálni. 

Némi adminisztrációt követően bekerültem egy kb. 1x1 m-es ún. „száraz hugyozóba”, ami egy WC-re hasonlított, de fajansz helyett egy deszka volt benne. Szerencsés voltam, mert a többszemélyesekben hajléktalanok voltak, akik erős vizelet és széklettartási gondokkal és saját „háziállat” kolóniával rendelkeztek. Ebben az egyszemélyes helységben töltöttem a következő közel 6 órát, tűzdelve kisebb-nagyobb megszakításokkal. 

Szerelmemtől kapott és szerelmes mondatával dedikált remek krimi olvasásával, és az általa készített ízletes szendvicsek és szüleim, testvérem által ajándékozott finomságok társaságában, próbálva kizárni a kintről áradó hangorkánt, inkább az esőcseppek ütemes kopogására koncentráltam. Nem akartam befogadni akkor még a gondolatot, hogy még rengeteg időnek kell eltelnie, amikor először beszélgetek velük, ne adj isten láthatom, ölelhetem őket. Olvasgatásom, falatozásom és elmélkedésemet csupán néhányszor szakították meg, fényképezéssel, adatfelvétellel, egészségügyi vizsgálattal és megkaptam rabruhát is. A legutolsó megszakítás alkalmával pedig a behozott cuccaimat ellenőrizte át a már említett kopasz, kék egyenruhás felügyelő, mikor immár sokadjára megkérdezte ismét, hogy nem-e kívánok verekedni. 

Őszintén szólva nem értettem a lelkesedését a téma iránt vagy, hogy mit próbál ezzel kompenzálni, tán a jó 30 centis magasságkülönbséget, vagy csupán azt kívánta értékeltetni, hogy ez az ő szemétdombja. Hogy elejét vegyem további frusztráltságának, közöltem vele, életem közel három évtizede alatt egyszer sem verekedtem és nem most kívánom elkezdeni. A kimért válasz és a nyugodt hangnem vélhetően meglepte, mert a továbbiakban ő is másképp kezdett el kommunikálni. A helyzet komikumához hozzátartozik, azonban az is, hogy a beszélgetést jómagam anyaszült meztelenül folytattam, az ellenőrzés okán. Nem tudom ez okozta-e későbbi zavarát, de elfelejtette közölni velem a nyilvántartási számomat vagy, ahogy a benti szleng hívja, a rendszámomat. Ez akkor derült ki, mikor a nap vége fele a rabomobilra osztottak be minket, és balga módon a nevem elhangzása után egy ’Jelen’ felkiáltással válaszoltam. 

Hosszú kacskaringózás és többszöri megállókkal tarkított utunk végén végül megérkeztünk egy munkásszállóból átalakított dróthálóval és fegyveresekkel őrzött épület együttesbe. A kötelező egészségügyi ellenőrzés és felszerelésosztás után a csomagokkal és az összetekert ágyszivaccsal megindultunk az intézet folyosóin, és úgy fél 10 tájékán egy négyszemélyes zárkában csapódott az ajtó mögöttem. Gyorsan elrendezkedtem, hogy ne zavarjam a többi három társamat és rövid beszélgetést, bemutatkozást követően elnyomott az álom. 

A következő reggel már rabként virradt a nap számomra és elkezdtem hátralévő napjaim strigulázását ebben a világban, amelyet még a mai napig sem ismertem ki.  Leginkább talán az elveszett világhoz tudnám hasonlítani, mert itt néha megállni látszik az idő és sok tekintetben meg is állt. Azonban itt nem találkozhatunk hús-vér dinoszauruszokkal, ha csak a raptorokat nem vesszük annak. Avagy előemberekkel, ha csak a homo sapiens korai fejlődési szakaszában megragadt angol vécét, fürdést, írást, olvasást nem ismerő, szinte állati sorban élő elítélt társaimat nem azonosítom velük. Továbbá, míg kint az információtechnológia és az internet forradalmának korát éljük okos telefonokkal és laptopokkal, itt bent marad a toll és a papír. E-mail helyett pedig a boríték. Telefonálni viszont lehet az intézetek által biztosított „fülkés” telefonon, azonban ennek hossza és heti időtartama erősen korlátozott. Ez a világ egy picit emlékeztet Orwell 1984 című regényének Nagy Testvérére, hiszen ugyan gondolatrendőrség talán nincs, de minden kommunikációs csatorna ellenőrzött. 

Mindemellett beleszövődik egyfajta militarizmus is a sorakozókkal, menetoszlopokkal, elvágólag-ágyrenddel és jelentési kötelezettségekkel. Ugyan én már nem voltam sorállományú katona, de az idősebbekben felsejlik ez az időszak. Csupán kopaszok helyett mákruhás elítéltek, hivatásos katonák helyett pedig a büntetés-végrehajtás kék egyenruhás dolgozói töltik meg az intézeteket. Persze a „kopaszok” sem azok a 18-20 éves ifjoncok, hanem egy jóval heterogénebb emberállomány. Különbözik, mind kultúrájában, mentalitásában, érzelmi intelligenciában, bűncselekmény típusában, mind pedig fizikumában. Így ebben a világban a tesztoszteron szag keveredik a dohány átható bűzével és a falakból áradó dohos, fémes szaggal. Itt az a menő, akinek legalább 50-es karja van, lehetőleg hidegebb és erőszakosabb a sokévi átlagnál. Egy dzsungel ez, ahol ragadozók és donorok élnek fortyogó szimbiózisban, és ahol a kék egyenruhások megpróbálják kezelhető szinten tartani a káoszt, amelyet az elítéltek, mint mellékbüntetés rónak ki egymásra. 

A cellák ajtajain túl, a tábori fém ágyakon fekvő emberek, szinte mindegyike egy szomorú történetet hordoz magában. Csonka családban felnőtt, torzult értékrendű rablók, normális családban felnőtt, de mellőzött, érzelmileg kihűlt pedofilok, féltékeny férjek, barátok történetei ezek. Persze vannak olyanok is, akik életvitelszerűen bűnöznek, mert ezt látták otthon, mert nem dolgoznak koszos 80 ezer forintért, mert nekik az A8-as, a szilikonmellű prostituáltak háreme kell vagy csak a családjuk asztalára kívánnak ételt tenni. Akad olyan is, aki drogok, alkohol hatására, vagy csupán önnön együgyűsége okán vét a törvény betűi és embertársai ellen. 

Ha végig gondolom mindezeket, mindig felötlik bennem, hogy a társadalom mennyire elítéli ezeket az embereket, és ezt tettem, teszem magam is. Azonban a kép jóval árnyaltabbá vált számomra is mióta bent vagyok. Nem felmenteni akarom őket vagy a felelősségüket firtatni, hiszen amit tettek, megtették, és a törvényt be kell tartatni, különben nincs értelme. Viszont mindig felvetődik bennem történeteiket hallgatva a jelenkori társadalmunk irányának torzsága, az általa közvetített értékek befolyása is. Ahol a híradó tele van bűnügyi hírekkel, már a suliban sikk lopni, cigizni, drogozni, inni, és az a menő, aki minél több embert/szörnyet ölt meg az éppen aktuális játékban. Vagy csak generációk nőttek fel a családban példaként saját szüleikre tekintve, mint tolvajok, betörők, rablók, és szüleik időről-időre mákruhában tűnnek fel emlékezetükben. A munka, mint fogalom nem ismert vagy legalább annyira megvetendő és gyűlölt, mint a vérfertőzés."

Szemesnek áll a világ...

A börtönben a címben foglalt állítás különösen igaz. A fogvatartottak szempontjából megközelítve a dolgot, ha valaki élelmes, kellően kifinomult érzékkel rendelkezik ahhoz, hogy "megvezesse" a személyi állomány tagjait, akkor a birtokában lévő tiltott tárgyakat akár oly módon is elrejtheti, hogy a rejtekhely nincs is olyan nagyon elrejtve a kutató tekintetek elől, mégsem feltűnő.

A személyi állomány tagjai vonatkozásában az állítás igazságtartalma annyi, hogy amennyiben valaki nyitott szemmel jár a fogvatartottak által használt területeken, és mindenkor számít arra, hogy valamilyen tiltott, nem engedélyezett dologra bukkanhat, akkor előfordulhat, hogy olyan helyen, olyan környezetben talál meg egy rejtekhelyet vagy egy tiltott tárgyat, ahol alaphelyzetben nem is számítana erre.

A börtön ebben is olyan, mint a külvilág, ahol a bűnelkövetők igyekeznek néhány lépéssel a nyomukban lévő rendőrök előtt járni, a különbség annyi, hogy itt már fogvatartottak és a büntetés-végrehajtási személyzet tagjai játsszák a szerepeket. Ezen a héten kollégáim nyertek meg egy játszmát, amikor is a következő fotókon szereplő rejtekhelyre bukkantak, ami valljuk be, nem volt egyszerű feladat, különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy nem "füles" alapján ment a keresés. 

A kialakítás elég profinak tekinthető, kifinomult munka eredménye, amire minden bizonnyal volt ideje a fogvatartottaknak. A hely maga nem túl nagy, de egy kisebb méretű telefon, sim-kártya, gyógyszerek, de más, nem nagy méretű és helyigényű tiltott tárgy elrejtésére is kiválóan alkalmas. de gondoljunk csak bele, hogy egy-egy zárkában mennyi olyan terület van, ahol ehhez hasonló rejtekhelyet lehet kialakítani... Hát nem egyszerű feladat a tiltott tárgyak felderítése, épp ezért a személyzet tagjainak valóban alapos, koncentrált és maximálisan figyelmes hozzáállást kell tanúsítania az ellenőrzések végrehajtása során.

És most a fotók:       

Trükkös fényképtartó

A mai fotósorozat egy zárkaellenőrzés során előkerült tárgyat örökít meg, nevezetesen egy látszólag egyszerű, alapesetben talán különösebben senkit nem zavaró dolgot, ami nem más, mint egy fényképtartó. Ha jól belegondolok, akkor egyébként a fényképtartó összességében nem tartozik a fogvatartottak birtokában tartható tárgyak körébe, a napi gyakorlatban mégis számos zárkában futnak bele a személyi állomány tagjai. Ártatlan szemű gyermekek, csinos feleségek vagy barátnők fotója kerül elhelyezésre bennük, majd a felügyelet kérdésére jön a válasz: "Jaj, főtörzs úr, csak családi fotó van benne, ne vegye már el tőlem...".  Aztán meg jön a meglepetés, amikor kiderül, hogy tiltott tárgy elrejtésére alkalmas hely került kialakításra a fényképtartóban, abban a látszólag teljesen ártatlan eszközben, ami mindig szem előtt van egy zárkában... Tanulság: nem minden az, aminek látszik, illetve a szemünk előtt lévő dolgok néha sokkal másabb funkciót töltenek be, mint amit gondolunk róluk. Senki ne aludjon hát el, aki zárkaellenőrzés céljából a körletekre téved...

Eltűntek egy angliai börtön kulcsai

Eltűntek egy közelmúltban privatizált büntetés-végrehajtási intézet kulcsai az angliai Birmingham városában...

A Birmingham Mail.net tudósítása alapján ki kell cserélni az összes zárat Nagy-Britannia egyik legnagyobb büntetés-végrehajtási intézetében, mert az Intézet egyik börtönőre elveszítette a kulcscsomóját. Az eset, minek következtében a fogvatartottak vonatkozásában teljes zárást rendeltek el, még az elmúlt héten, csütörtökön történt. Az ügyben vizsgálat indult, de egyelőre nem ismertek az eset körülményei. Az egyik ellenőrzésnél még megvoltak a kulcsok, aztán már nem… Egy magát megnevezni nem kívánó büntetés-végrehajtási alkalmazott úgy nyilatkozott, hogy „Az egész börtön zárlat alatt van. Péntek este volt az ellenőrzés, melynek során megállapítást nyert, hogy eltűnt egy kulcscsomó. Mindenki az eltűnt kulcsokat keresi. Összesen 1200 kulcskészlet van a személyzet kezelésében. A börtön teljesen le van zárva, és a fogvatartottak addig nem hagyhatják el a zárkáikat, amíg a kulcsok nem kerülnek elő. A fogvatartottak nagyon dühösek lennének, ha meg tudnák, hogy mi történt, és amiatt ők lettek hosszú időre lezárva. Az eset enyhén szólva is kínos…” – tette hozzá a nagy tapasztalatokkal rendelkező szakember, aki 12 éves büntetés-végrehajtási tapasztalattal rendelkezett, mielőtt a G4S biztonsági cég állományába került. – „Amennyiben a kulcsok illetéktelen kezekbe kerülnek, akkor bárki egyszerűen kisétálhat a börtönből, emiatt komoly az eset…” – fűzte hozzá a nyilatkozó.

A becslések szerint mintegy három hétbe telik, amíg a börtön összes zárját – köztük a zárkákét is – kicserélik. Azt egyelőre nem közölték a hatóságok, hogy a zárcsere költségei mekkora összeget jelentenek. Az 1400 fogvatartott elhelyezésére szolgáló birminghami büntetés-végrehajtási intézet az Egyesült Királyság első privatizált börtöne, melynek kezelését a G4S biztonsági cég ebben a hónapban vette át.   

A Winson Green börtön...

Rivotril a börtönben... - egy fogvatartott története

A mai történet egy interjú alapján készült. Az interjú pedig egy fogvatartottal készült. A téma talán kényes. Nagyon is az. Fliegauf Gergely Börtönblogjában az érdeklődők már sokat olvashattak a Rivotrilról, annak hatásairól. Most egy fogvatartott szemszögéből próbálom bemutatni a témát. Vágatlanul, komment nélkül. Tessék...       

"1983. decemberében születtem, a nagyszüleim neveltek. Az anyám születésemkor elhagyott, apám a börtönben volt. Már csak a nagyanyám él, a nagyapám 1998-ban meghalt, apám a temetésére is a börtönből lett kiengedve, kíséret nélkül. Én nem nagyon tanultam, 13 éves koromtól élettársi kapcsolatban éltem, mert ki akartam szakadni abból a környezetből…

Az első betörésemet még úgy 8-9 éves koromban csináltam, a nagyok hordtak magukkal, mert mindenhova befértem. A környező falvakba vittek, általában én mentem be először, ami pénzt találtam, azt elraktam, a többit elosztottuk. Muszáj volt, de apránként a nagyszüleimet is támogattam.

Először 1998-ban kerültem börtönbe, akkor a Balassagyarmati Fegyház és Börtönbe kerültem előzetesbe, majd átkerültem Aszódra, végül Tökölre. Kijártam a ranglétrát. Király voltam, uraltam a környezetemet. Én voltam az alfahím. Aszódon a zárt csoportban voltam, senki nem mondott ellent, de a nevelők is szerettek. Mindig is domináns természetem volt, jól el tudtam adni magam.

Aszódon 2 évet töltöttem, Tökölön 1 év 2 hónapot, ezeket lopásért. Később Balassagyarmaton kezdtem 4 év 9 hónapot egyebek mellett kitartottságért és kerítésért, de innen elkerültem Vácra, majd a Venyigébe. 2010. április 27-én szabadultam, majd napra pontosan négy hónap elteltével már ismét bekerültem, sok rendbeli rablás és hivatalos személy elleni erőszak miatt, amit berivózva követtem el, volt bennem vagy 80 szem Rivotril.

A kábítószerekkel 2003-ban kerültem kapcsolatba, amikor Tökölről szabadultam. Akkor egy évig szintetikus drogokat fogyasztottam, eleinte kíváncsiságból, de megtetszett, mert jó volt az érzés. Főleg a régi speedet szerettem, ami nagyon kemény volt… Napi rendszerességgel fogyasztottam. A pénzt a lányoktól szereztem, akik dolgoztak nekem, akiket futtattam. Tizennégy ilyen lány volt, napi 400-700,000 forint jött össze tőlük, a forgalomtól függően… Ebből most már csak egy lakást tudok felmutatni, a többi kábítószerre és rulettre ment el…

Egyébként két gyermekem van, egy tizennégy éves és egy hétéves kislány. A nagyobb az első élettársamtól, akit a mai napig nagyon szeretek, mindenkiben csak őt keresem. Hiába van meg mindenem, olyan nélküle az élet, mint egy nagy színes léggömb, ami szép ugyan, de belül üres… A kisebbik lány az új élettársamtól van, akivel úgymond bosszúból jöttem össze annak idején, amikor az elsőtől különváltunk, de besikerült a gyerek, így együtt maradtunk. Most ő neveli a kislányt, de sajnos nem dolgozik, segélyből és családi pótlékból élnek, meg a szülei segítik őket. Képes lennék embert is ölni azért, hogy megadjak nekik mindent, de a Rivotril miatt visszakerültem a börtönbe…

Először 2005-ben próbáltam ki a Rivotrilt, Balassagyarmaton. Talán a Háziműhelyben dolgozó elítéltektől jutottunk hozzá, még előzetesben, úgy 20 szemet vettünk. Fogdán ébredtem, mert összerugdostuk a legnagyobb darab zárkatársamat, amiért magánelzárás fenyítést is kaptam. Megtetszett, hogy ennyire kiesnek a napok… Rövidebbnek tűnik így a bezártság… Úgy, hogy az ember azt sem tudja, merre van arccal… Végül is nagyon könnyű hozzá jutni, csak legyen hozzá áru vagy éles pénz. A mostani áron 1 szem rivó 1 csomag dohányba kerül, de csak Balassagyarmaton, mert ide nehezen jut be csomagban… Itt már 100-200 szem is nagy értéknek számít, míg máshol ez a mennyiség elenyésző… Vácon például akár 5000 szem is bejut csomagban, vagy beszélőn… Kotonba téve akár 500 szem is simán benyelhető, fenn meg meleg sós vízzel kihányható…

Emlékszem, hogy annak idején, 2006-2007 körül, amikor jogerős lettem, akkor Balassagyarmaton, a III. emeleten helyeztek el. A többi börtönben ezt a szintet csak úgy emlegették, hogy „Jurassic park”. Ott havonta két hétig is be voltam rivózva. Sok volt a barát, de sok volt az ellenség is. Mondjuk, a börtönben az embernek nincs barátja, ezért inkább korrekt üzleti partnereket mondanék, akik áruért rivót adnak. Az ellenség meg az, aki berivóztatja az embert, aztán feldobja a felügyeletnek…

Vácon már ennél is durvábban ment a dolog, ott egy tizenkét személyes zárkában voltam, ahová minden bement. Speed, fű, csajkából ettük a rivót. Szúrtuk is, mert fecskendő a vazelin miatt van benn. Tudja, vannak olyanok, akik a vazelint a bicepszükbe szúrják, mások a nemi szervükbe. Ott nekem is van. Forró, amikor bemegy, de sokkal tovább van merevedés, sokkal jobban bírja az ember a szexet, 3-4 centiméterrel vastagabb a nemi szerve. De tízből nyolc ember rábaszik. Mert a vazelin egy idő után betokosodhat, és akkor kilökődik. Én a szerencsés kettőbe tartozom…

A Rivotril szúrva azonnal kiüt… Amikor már szúrja be az ember, már akkor a torkában érzi az ízét, abban a pillanatban, amikor a tű bemegy, és nyomja befelé…

A fogyasztás változó volt, napi 30-40 szem elég volt naponta, csak legyen. Ha nincs, akkor elvonás van. Agresszív, ingerlékeny, kedvtelen az ember. Ez addig van, amíg nem jön a következő. Pszichés elvonás van erősen, kattog rajta az ember, hogy szerezzen, mert rivósan hihetetlenül jó üzleteket lehet kötni. És a 120 kilós emberek sem kötnek belém. A Rivotril belőlem a rosszat hozza ki. A hatása mennyiség- és hangulatfüggő. Kint volt, hogy egy napja tiszta voltam, megittam 1-2 sört, ami visszanyomott, mert annyi rivó volt a szervezetemben…

Beszerezni könnyű volt kint is, mert van egy ápoló kapcsolatom. Pszichiátrián szokták felírni, plusz heroinistánál elvonáskor használják, Rivotril plusz Pipolphen koktélt kevernek…    

Dühít, hogy a hivatalos személy elleni erőszakos ügyemben az elmeorvos szakértő nem hiszi el, hogy létezik az, hogy nem emlékszik az ember arra, mi történt…

A legtöbb, amit egyszerre bevettem, 120 szem volt…

Kint azért kellett, mert hiányzott, és nem találtam a helyem. Voltak olyan emberek, akik 2005-ben senkik voltak, de 2010-ben, mikor szabadultam, már ötös BMW-vel jártak, kinőtték magukat. Én meg sehol sem voltam. Keményen kristályoztam és speedeztem, 3-4 napig nem aludtam, csak pénzt csináltam, pörögtem. És akkor80-100 szem rivót felcsaptam az orromba vagy lenyeltem, és tudtam aludni, pihenni. Azt lehet mondani, hogy a Rivotril tompította a drog hatását.

Azzal nem foglalkoztam, hogy az élettársam mit szól hozzá. Mert nálam van egy szabály, hogy az asszony dolga a gyermeknevelés, a mosás, főzés, takarítás. Azon túl semmi köze hozzá, hogy mit csinálok. Én csak teszem le a pénzt. Ha beleszól, akkor „csúszik”, szétütöm. Nem szeretem az élettársamat, de maximálisan tisztelem. A gyerek miatt, és tisztességesen kivárta, amíg kijövök. És most is vár. De nem szeretem. A régi élettársamat még mindig tudnám szeretni, de vele már sohasem jöhetek össze…

Most kb. 10 évet várok rablásért, a hivatalos személy elleni erőszak miatt még 2 évet. Összbüntetésben is sok lesz, 37-40 éves leszek, amikor szabadulok. Utána be akarom fejezni. De nem biztos, hogy le akarom ülni ezt az ítéletet. Megszakítok minden kapcsolatot, beszerzek 1000 szemet, aztán pukkra vágom magam. Most úgy gondolom, hogy az az 1 év 2 hó is sok, amióta most benn vagyok… Az ezer szem gyógyszermérgezéshez talán elég lenne…

Balassagyarmaton egyébként a 120 szemmel szerintem csúcstartónak számítok, Vácon viszont vannak húzósabb palik… De a Rivotril rossz. Olyan dolgokat hoz ki az emberből, hogy megbántja azokat, akiket szeret. Amit tisztán valaki magában tart, azt a Rivotril kihozza. Például ha valaki azt mondja nekem, hogy „baszd szájba a kurva anyádat”, akkor tisztán csak felidegesítem magam rajta, de ha később berivózok, akkor azonnal beugrik, hogy mit mondtak, és szétvágom az illetőt… Rosszra vezet… Fogda, fegyelmi, bűnvádi… És ha kint is fogyasztja valaki, akkor én vagyok rá az élő példa, hogy visszakerül a börtönbe…

Vácon olyan a környezet, hogy ha fenn akarom tartani a korábban kivívott elismerést, akkor muszáj szedni. Ha nem vagyok berivózva, akkor megfontoltabb vagyok, másképp viselkedek. Ezért a magam számára is nehéz, ha tiszta vagyok… Ismernek, tisztelnek az emberek, százas palinak tartanak, és én nem lóghatok ki a sorból… Élek-halok a Rivotrilért…

Amikor legutóbb bebuktam, akkor először megint egy tizenkét személyes zárkába kerültem. Amikor behelyeztek, akkor mondtam, hogy kell minden alsó és minden felső ágy. Felállítottam mindenkit, elvertek, fogdára kerültem, még az első napon. Azóta Légiósnak hívnak. Én irányítani akarok, de engem ne befolyásoljon senki sem.

Ha belegondolok, akkor az apám útját viszem, aki szintén benn van megint. Az is verte anyámat, aki ezért lépett le, kimenekült a kapcsolatból. Az apám viszont az ital hatására tette ezt… Anyámat egyébként olyan hétéves koromban ismertem meg, gyerek elhelyezési ügyben. Nem haragszom rá, de nem tekintek rá úgy, mint az anyámra. Inkább a spanom, volt, hogy üzleteltem is vele. Van egy húgom is tőle, akit imádok…

Arra a kérdésre, hogy ha visszapörgethetném az időt, és valamit megváltoztathatnék, arra azt válaszolom, hogy van egy bátyám. Ő hívott betörni, amikor még az első élettársammal voltam együtt. 

Az élettársam mondta, hogy ne menjek. De a testvérem olyanokkal kötött üzletet, akikkel nem kellett volna. Megcsináltam két betörést a bátyám adósságai miatt… Ha ezt nem tettem volna, akkor megmarad a családom… És a saját súlycsoportomban nagyon profi voltam. Kinyitottam, bezártam mindent, értek a zárfésűhöz, mehettem volna külföldre is. De itt maradtam, futtattam a lányokat, és ez lett…

A Rivotril nagy üzlet. Kint közgyógyellátásra 780 forintért lehet 100 szemet szerezni. Bent 100 szemnek olyan ötvenhatezer forint az értéke Balassagyarmaton, míg Vácon, ahol több van, ott nyolcezer forintot ér… De mégis azt mondom, hogy aki új, az soha ne próbálja ki. Aki meg használja, az szokjon le róla. Mert egy agresszív, degenerált vadállattá teszi az embert. De ez egy körforgás, amiből nem tudsz kiszállni…"        

          

          

            

Rejtekhely...

A mostani bejegyzés ismételten elsősorban biztonsági szakterületen dolgozó kollégák számára ajánlott, mert ezúttal is a tiltott tárgyak - jelen esetben a néhány nappal ezelőtt közzétett írásomhoz hasonlóan mobiltelefon-készülék - elrejtését szolgáló rejtekhely kerül bemutatásra. 

Egy büntetés-végrehajtási intézetben nagyon sok esetben jellemzően nem minden az, aminek látszik, illetve gyakran előfordul, hogy a fogvatartottak a birtokukban tartott tiltott tárgyakat oly módon rejtik el, hogy azok valamilyen szinten a személyi állomány tagjai előtt vannak, nem feltűnő módon. A következő képeken egy teljesen általános zárkafelszerelési tárgy, konkrétan egy fémvázas ülőke (a börtönszlengben "stoki") látható. Az érdekessége mindössze az, hogy szorgos fogvatartotti kezek az ülőlapot átalakították, minek következtében az alkalmassá vált egy normál méretű mobiltelefon-készülék rejtésére. A képeken talán jól látszik, hogy a kialakítás egészen profinak mondható, a körülmények ellenére. Figyelembe véve a képeket, ajánlott, hogy a napi biztonsági ellenőrzések végrehajtása során a felügyelő kollégák adott esetben az alapvetően teljesen ártalmatlannak tűnő zárkafelszerelési tárgyakat is kissé más szemmel nézzék... 

fémvázas ülőke...

fémvázas ülőke - rejtekhellyel...

hm... vajon mi lehetett itt...

és feltárult egy rejtekhely...