Elmélkedések Dr. Fliegauf Gergely írása hatására...

A közelmúltban Dr. Fliegauf Gergely blogjában olvastam kollégám gondolatait, melyeket „Létezik a börtönben depriváció?” címen adott közre. Írása kapcsán bennem is született néhány olyan érzés, melyek kapcsán szükségét éreztem, hogy kiírjam azokat magamból, de csak most lett némi időm, hogy mindezt megtegyem. Hát tessék…

A legegyszerűbben megfogalmazva a depriváció valamitől való megfosztottságot jelent, alapesetben és szociológiai értelemben a szegénység megjelölésére használják, de jelentheti például a gyermek szülői szeretettől való megfosztottságát is. Mindenesetre egy biztos: a deprivált személy mindenképpen nélkülöz valamit, egészen pontosan olyasvalamit, ami az adott társadalom többségének rendelkezésére áll.

Habár a börtönt sok esetben úgy tekintjük, mint a társadalom egyfajta leképeződését, mégis egyértelműen igaz azon állítás, miszerint a börtön világa egy teljesen másképpen felépülő, másképpen működő társas közeg, mint a civil élet, ami egyebek mellett abban is megnyilvánul, hogy a fogvatartottak a letartóztatásuk utáni időszakban másféle javakkal rendelkeznek, mint az azt megelőző időben. A bebörtönzéssel, a szabadságvesztéssel együtt járó megpróbáltatásokat ún. deprivációs modelljében Sykes (1958) öt fő szempont szerint csoportosítja, melyek a következők:

• szabadságtól való megfosztottság,
• javaktól és szolgáltatásoktól való megfosztottság,
• heteroszexuális kapcsolattól való megfosztottság,
• autonómiától való megfosztottság,
• biztonságtól való megfosztottság.

A fentiekben hivatkozott írásában Dr. Fliegauf Gergely megosztja az olvasókkal azt a kérdést, hogy a fogvatartottak a börtönben valóban megélik –e a megfosztásokat, avagy nem zavartatják magukat olyan csekélységek miatt, amelyek miatt a hétköznapi emberek megőrülnének. Depriváció ellen ható gondolatait az alábbiak szerint vázolja fel (dőlt betűvel idézem a szerzőt, azt követően hozzáfűzök néhány gondolatot):

Mivel a rabok homogén csoportja szubkultúrát képez, mások az értékeik, mint a többségi társadalomnak, ezért a börtönt nem élik meg deprivációként.

Az előbbiek kapcsán azt gondolom, hogy a fogvatartottak egy nagy része valóban az ún. bűnözői szubkultúra részét képezi, ezzel együtt vannak közöttük olyan egyének is, akik úgy kerültek a börtönbe, hogy az általuk fontosnak tartott értékek alapvetően megegyeznek a társadalom többsége által vallott értékekkel. Ezzel együtt a bent lévő fogvatartottak többsége valamilyen szinten megfosztottnak érzi magát valamilyen, számára fontos dologtól, hogy a legkézenfekvőbbet említsem, akkor például a szabadságától. (De említhetném a családot, a barátokat, az önállóságot, bizonyos elektronikai cikkeket, és még sorolhatnám…)

A szabadság, a szabad döntés, időbeosztás, tartózkodás, elhelyezés, mozgás, stb. hiánya még a legkonokabb, a visszaeséstől kék-zöld fogvatartottak számára is érzékeny pont. A fogvatartottak között előbbieket figyelembe véve mégis rengeteg olyan személy van, aki a börtönben jól érzi magát, avagy úgy is lehet fogalmazni, hogy a börtönben érzi jól magát.

A napi gyakorlatban számos olyan elítélttel találkozhatunk, aki azért érzi komfortosan magát a büntetés-végrehajtási keretek között, mert a civil életben nincsenek sikerélményei, nem kap elismerést, nem kap megerősítést, tehetségét nem tudja kibontakoztatni, ott csak egy a sok közül. Mások azért érzik jól magukat a börtönben, mert a civil életben folytatott tevékenységüket bent is meg próbálják fenntartani, a börtön keretei között is kihasználnak, zsarolnak másokat, üzletelnek, tehát valahol a kint megkezdett bűnözői karriert folytatják, természetesen ügyelve arra, hogy erről a tevékenységükről a személyi állomány tagjai lehetőség szerint ne szerezzenek tudomást, mert annak fegyelmi és/vagy büntetőeljárás lenne a következménye. Akadnak olyan fogvatartottak is, akik számára a börtönkörülmények az azzal járó korlátozások ellenére is többet jelentenek, pozitívabbak, több juttatással bírnak számukra, mint a civil életükben őket körülvevő közeg. Mindez a megfosztottságok ellenére sok esetben igaz állítás. És még sorolhatnám, de tény, hogy valóban vannak olyan személyek, akik számára a megfosztottság, a korlátozások ellenére a börtön nem egy elviselhetetlenül rossz közeg…          

A börtönbeli informális struktúra egyfajta kompenzáció a deprivációkkal szemben - állítja Sykes, azonban a kompenzáció helyett úgy is fogalmazhatnánk, hogy az informális stuktúra egy terv. Az igazságnak valahol az igazi kompenzáció és a zseniális terv között kell lennie. Az a bökkenő, hogy ha az informális struktúra kompenzáció, akkor a börtön rendszere ellen hat, pontosabban a reintegrációs tervek ellen; ha viszont az informális struktúra terv, akkor sokkal erősebb, mint a börtön maga.

Ezért a börtönbeli informális struktúra egyfajta alrendszer csupán, ami a bűnözői szubkultúra része.

Az informális struktúra egy érdekes jelenség, valamilyen szinten a fogvatartottak által megálmodott, megtervezett és megvalósított börtön a börtönön belül, amely valahol valóban a deprivációkkal szembeni kompenzációt jelent, hiszen az informális hálózatnak köszönhetően a fogvatartottak olyan dolgokhoz (tárgyak, eszközök, anyagok, információk stb.) juthatnak hozzá, amelyektől alapesetben meg vannak fosztva.

Ennek ismeretében egyértelmű, hogy az informális stuktúra alapjaiban a hivatalos büntetés-végrehajtási rend, a börtön rendszere ellen irányuló dolog, ami így nemcsak a reintegrációs tervek megvalósítását, megvalósulását veszélyeztetheti, hanem az adott büntetés-végrehajtási intézet rendjét, biztonságát is.

Természetes, hogy az informális struktúra egyfajta tervezéssel jár együtt, és a fogvatartotti hierarchia különböző szintjein elhelyezkedő, de legfőképpen a dominánsnak tekinthető elítéltek által megálmodott tervek, ötletek, célkitűzések megvalósítását is szolgálja, ez által valóban elképzelhető, hogy erősebb kíván lenni, mint a börtön maga, azonban jó esetben ez az állapot nem következhet be, mert az irányítás mindenképpen a személyi állomány kezében kell, hogy legyen.           

A börtönkörnyezet egy speciális közeg, amely akár a megfosztottság, akár a társas környezet szereplői, akár az egyént körülvevő más fogvatartottak összetétele, akár sok más egyéb tényező miatt olyan viszonyokat termet, ami az elítélteket frusztrálja. Egy ilyen helyzetben a fogvatartottak egy része megkísérli azt, hogy úgymond körön kívül maradjon, nem tart kapcsolatot a többi fogvatartottal, sőt inkább magába fordul, keres valami olyan elfoglaltságot, ami segít számára túlélni, segít a problémákról megfeledkezni, segít kivonódni a börtön világából. Ez azonban tökéletesen nem sikerülhet, a börtön hatásai mindenképpen megérintik az egyént, így kisebb-nagyobb mértékben, de előbb-utóbb valamennyi fogvatartott kénytelen lesz alkalmazkodni az őt körülvevő környezethez.

Vannak elítéltek, akik felveszik a többségi bűnözői szubkultúra jellemvonásait, mozgásukban, gesztusaikban, kommunikációjukban, megnyilvánulásaikban hasonlóvá válnak hozzájuk, a bűnözői értékeket magukévá teszik, kijárják a börtöniskolát, többen közülük ún. börtönkarriert futnak be, részeivé válnak az informális struktúrának. Mások igyekeznek megtartani kintről hozott értékeiket, igyekeznek embernek maradni a börtön keretek között is, igazodva a kint általánosan elfogadott társadalmi értékekhez, esetükben a börtönben tanúsított viselkedést meghatározzák a kinti élmények, tapasztalatok, a civil életből hozott gondolkodás és az azt megalapozó nézetek. És vannak mások, akik a kettő között lavíroznak, elfogadják úgy a börtön által felállított formális rendszer értékeit és normáit, de emellett az informális rendszerhez is igazodnak.

Vajon melyek lehetnek azok a tényezők, amelyeket az őrök és rabok is közösen károsnak találnak a börtönben? Az őröknek észlelniük kell, hogy a börtön megfoszt valamitől, ha ez nem történik meg, akkor úgy érezhetik, hogy a raboknak könnyebb dolga van a börtönben, mint nekik. Ezért az őrök cinikusak, kiégettek lesznek, és képtelenné válnak arra, hogy a börtön életét csoportszinten valóban irányítsák. Ha az őrök csoportja képtelen irányítani a börtönt, akkor két eset lehetséges:

- a börtönt a rabok irányítják;

- a börtönt a hataloméhség irányítja, ahol az őri machiavellizmus és a rabok bűnözői értékrendje az állóháborúhoz hasonló helyzetet teremthet, sőt esetleg szövetséget eredményezhet.

Ha az őrök fent akarják tartani a hatalmukat, meg kell találniuk azokat a tényezőket, amelyeket ők is és a rabok megfosztásnak élnek meg, mert:

- a raboknak valóban szenvedést kell megélniük ahhoz, hogy rosszul érezzék magukat,

- ugyanakkor az őröknek érzékelniük kell, hogy a raboknak rossz, vagy minimálisan: rosszabb a raboknak, mint nekik.

Ez egy kényes kérdés… A személyi állomány közvetlenül fogvatartottakkal foglalkozó tagjai a véleményüket, érzéseiket már többször fogalmazták meg úgy, hogy ők is ugyanúgy be vannak zárva, mint a fogvatartottak, a különbség csak az, hogy amennyiben semmiféle rendkívüli esemény nem következik be, akkor a szolgálati idő leteltével ők legalább hazamehetnek, míg az elítéltek maradnak továbbra is bezárva. Az is tény, hogy a megnövekedett szolgálati feladatok, a nehezedő feltételek, a telítettség emelkedése miatt esetenként a személyi állomány tagjai úgy érezhetik, hogy a fogvatartottaknak könnyebb dolguk van, mint nekik. Mindezt erősítheti az is, hogy napjainkban már egyre több olyan reintegrációs program kerül felkínálásra a fogvatartottak számára (tréningek, szakképzések, különféle csoportos foglalkozások), amelyek a felügyelet tagjai számára jelentős többletfeladatokat adnak, illetve esetenként ezek egyben olyan dolgok is, amiket a személyzet tagjai nem érnek el.

A kiégettség a viszonylagosan nagy számú alacsony szolgálati idővel rendelkező munkatársak figyelembe vételével számomra nem igazán elfogadható jelenség, a cinikusság pedig szintén hátráltatja a szakmai tevékenységek megvalósítását, a börtön normál működését. Tény, hogy a fogvatartottakkal való foglalkozás nem könnyű feladat, de azok, akik különféle beosztásokban, munkakörökben egy börtönben dolgoznak, mint a személyi állomány tagjai, tetszik, nem tetszik, de kötelesek foglalkozni a fogvatartottakkal. Mivel rengeteg a kevés tapasztalattal, rövid szolgálati-szakmai múlttal rendelkező kolléga, nagy jelentősége van az állománynevelő munkának, a gyakorlati fogások átadásának, mert a börtönnek működnie kell, szervezetten, a biztonsági-nevelési és egyéb szempontok szem előtt tartásával, függetlenül az aktualitás szerint szolgálatban lévő személyi állomány összetételétől, szolgálati idejétől.

A kiégettség, a rutinszerű tevékenység valóban nem viszi előre a dolgokat. Talán segíthet, ha minden egyes napot úgy kezelünk, hogy bármi történhet, bármi bekövetkezhet, az aktuális szolgálat alatt jelentkező feladatokat úgy kell értelmezni, mint új dolgokat. Bár a fogvatartottak összetétele, általános jellemzői alapvetően lényegi változásokon nem megy keresztül, mégis nap, mint történhet valami, amivel korábban még nem szembesültünk. Arról pedig végképp nem szabad megfeledkezni, hogy míg a fogvatartottak akaratuk ellenére tartózkodnak a börtönben, addig a személyi állomány tagjai (igaz, hogy motivációtól és egyéni szempontoktól függően) önként vállalták, hogy ott dolgozzanak. Márpedig ebben az esetben legjobb tudásuk szerint kell elvégezniük a háruló feladatokat, annak érdekében, hogy a börtön működjön. Mégpedig oly módon, hogy az összeegyeztethető legyen a büntetés-végrehajtási szervezet szempontjaival és érdekeivel, illetve az irányítás a börtönőrök kezében legyen.

Sajnos, sok esetben fordul elő, hogy a személyi állomány tagjai futnak az események után, nem megfelelően reagálnak le bizonyos fogvatartotti megnyilvánulásokat, az intézkedések végrehajtásának gépezetébe porszem kerül, a nem megfelelő információáramlás, a nem kellően megalapozott döntések olyan helyzeteket eredményeznek, amikor a fogvatartottak úgy érezhetik, hogy ők irányítanak. Ezt azonban semmiképpen sem célszerű megengedni.

Mert az irányításnak a személyzet kezében kell lennie. És hogy ennek érdekében milyen tényezőkről beszélhetünk, melyeket az őrök és a fogvatartottak egyaránt megfosztásnak élnek meg, azt hirtelen nem tudom. A magam részéről inkább úgy fogalmazom meg a börtönbéli egyensúly alapját, hogy a fogvatartottakkal meg kell értetni, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy a kényszerű börtönbeli életük, a szabadságvesztés büntetés letöltéséből adódó és azzal együtt járó megfosztottság számunkra is érthető dolog. Az elítéltek egy olyan élethelyzetben vannak, amit negatívnak élnek meg. Ezzel együtt a normakövető, szabályoknak megfelelő magatartás, vagy legalábbis annak látszata a fogvatartottak alapvető érdeke is, hiszen amennyiben nem ezt tapasztalja a börtönszemélyzet, akkor olyan intézkedések kerülnek bevezetésre, melyek csak tovább rontják a fogvatartottak helyzetét. A nyugalom, a látszólagos szabálykövető tehát az elítéltek alapvető érdeke is. Ha megszaporodnak a tiltott tárgyak, a fegyelmi cselekmények, akkor ez magával vonzza az ellenőrzések gyakoribbá tételét, szigorítását, az adható járandóságok mértékének korlátozását, szigorítások bevezetését. Ami nem érdeke a fogvatartottaknak.

Ebből következik, hogy annak érdekében, hogy a börtönben egy általános rend uralkodjon, valóban elképzelhető egy olyan jelenség, amikor is a fogvatartottak és a személyzet tagjai egyfajta szövetségnek is nevezhető állapotba kerülnek annak érdekében, hogy a mindkét fél számára megfelelő egyensúly fennmaradjon…                          

 

Írása következő részében Dr. Fliegauf Gergely az ellenérveit is felsorakoztatja, az alábbiak szerint: 

1. A rabtársadalom nem homogén, hanem olyan egyénekből áll, akik különböznek egymástól. Mindenikek eltér a célja, és a "rabok homogén csoportja" csupán egy illúzió. (Ugyanígy az őröké.)

2. Ha az informális struktúra terv, akkor az csak része az úgynevezett "börtöniskola modell"-nek, azaz, hogy a börtön fő funkciója az, hogy újabb bűnözőket termeljen ki (ez nem igazi cáfolat, csupán a nagy pönológus mesterek - pl. Foucault - gondolatainak alátámasztása.).

3. Elképzelhető olyan börtön is, ahol a raboknak és az őröknek is jó, azonban kérdéses, hogy egy ilyen börtön igazán börtön-e a klasszikus értelemben, ahol büntetéséket hajtanak végre, valamint érvényesül-e az a jogi elv, hogy a bűncselekmények elkövetőinek meg kell bűnhődniük.  

A fentiekkel kapcsolatban magam is úgy gondolom, hogy a fogvatartotti populáció egyáltalán nem tekinthető homogénnek. Az egyes elítéltek személyiségük, családi hátterük, neveltetésük, előéletük stb. alapján teljesen különbözőek lehetnek, több csoportra oszthatók. Eltérő indíttatásból, eltérő mértékben, eltérő módon idomulnak és alkalmazkodnak a büntetés-végrehajtási intézetben előírt szabályokhoz, a bezártságból, a megfosztottságból fakadó feszültségeiket másképp enyhítik, másképp vezetik le.

Vannak olyan személyek, akik alapvetően különösebb probléma nélkül képesek alkalmazkodni a zárt intézeti körülményekhez, aktuális élethelyzetüket elfogadják, együttműködnek a személyi állomány tagjaival, emellett a fogvatartott társaikkal is képesek egy normál együttélést kialakítani, velük konfliktusoktól mentes életet élni. Mások nem tudják elfogadni a bezártságból adódó negatív élményeket, a megfosztottságot, amire adott esetben autoagresszióval reagálnak, vagy fogvatartott társaikkal – súlyosabb esetben a személyi állomány tagjaival – szemben lépnek fel agresszív megnyilvánulással, de vannak olyan fogvatartottak is, akik tudatállapotukat befolyásolva igyekeznek „átutazni” a börtönlétet (gondoljunk csak a Rivotril-fogyasztó fogvatartottakra…).

A személyi állomány tagjai az azonos egyenruha ellenére szintén különbözőek. Személyiségüket, a hivatás iránti elkötelezettségüket, motivációjukat, követelménytámasztásukat és számos egyéb szempontot tekintve. És ezt a fogvatartottak is tudják… Mert ők lényegesen kedvezőbb helyzetben vannak: míg a felügyeletnek esetenként 80-100 elítéltre kell egy időben figyelnie, tevékenységüket ellenőriznie, addig az elítélteknek mindössze egy felügyelőt kell megfigyelnie, meg- és/vagy kiismernie. És ne feledkezünk meg arról, hogy az általában alacsony iskolai végzettséggel rendelkező fogvatartottak az élet (vagy a börtön…) iskoláját kijárták, és ott rendkívül jó emberismeretre tettek szert. Megérzik, hogy melyik felügyelőnél meddig mehetnek el, mikor milyen hangulatban van a felügyelő, ki az, aki tart tőlük, ki mennyire kiszámítható. A személyi állomány tagjainak különbözőségét, eltérő hozzáállását és követelménytámasztását alátámasztja az is, hogy sokszor a vezetőknek elég csak belépni a körlet területére, és már megmondják, hogy melyik szakasz van szolgálatban.

A börtön bűnöző-kitermelő funkciójának taglalása feltétlenül megérne egy bővebb értekezést, de tény, hogy vannak olyan fogvatartottak, akik a foglalkozások és a személyi állomány törekvései ellenére nem igazán motiválhatóak a változásra, együttműködési hajlandóságuk nem alakul ki, és valóban megfigyelhető esetükben egy olyan jelenség, hogy inkább a társaiknak akarnak megfelelni, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy az elismertebb, a fogvatartotti hierarchia magasabb pontján lévő társaik elfogadják őket. Nem mondom, hogy a börtön kitermeli a bűnözőket, de azt hiszem, hogy akikben megvan a hajlandóság arra, hogy ne a törvénytisztelő életmódot kövessék, azok tanulhatnak olyan fogásokat, trükköket, melyek a bűnözői karrierjüket erősítik.

Arról, hogy létezik –e, létezhet –e olyan börtön, amely egyaránt jó a személyi állomány és a fogvatartotti populáció tagjainak, lehetne vitatkozni. Nem tudom, hogy a börtönnek egyáltalán jó helynek kell –e lennie. Szerintem nem az. Mert egy olyan hely, ahová az ember (jelen esetben a fogvatartottakra gondolok) kényszerből, büntetésből kerül, nem lehet jó az egyén számára, de talán nem is kell annak lennie. Viszont az lényeges, hogy a büntetés-végrehajtási intézetek a mindenkor hatályos jogszabályi rendelkezések, az európai börtönszabályok, a nemzetközi ajánlások szellemében, törvényes keretek között működjenek.

A közvélemény büntetés-végrehajtási intézetekkel kapcsolatos nézetei eltérőek. Amennyiben nagyon sarkosan szeretnék fogalmazni, akkor az egyik oldalon azok állnak, akik a büntetés, a bűnhődés, a minél szigorúbb bánásmód alkalmazásának elvét vallják – a közvéleményt az utóbbi időben több olyan súlyos, nagy közfelháborodást kiváltó bűncselekmény borzolta fel, amely ezt az oldalt erősíti, gondoljunk csak az ároktői bandára, a Szita Bence-gyilkosságra, vagy a Bándy Kata-ügyre. Ezzel szemben nagyon sokan azon a véleményen vannak, hogy mindent meg kell tenni a fogvatartottak reintegrációjának sikerességéért, a bv. intézetekben olyan körülményeket kell megteremteni, amelyek hasonlatosak a civil életben általánosan megfelelőnek értékelt és elfogadhatónak ítélt körülményekhez, a fogvatartottaknak minél nagyobb mértékben biztosítani kell az őket megillető jogokat.

Az optimális börtön megfogalmazása nehéz. Bár lehet, hogy csak a számomra. Ettől függetlenül jó lenne, ha mindkét előbbiekben vázolt nézet támogatói betekintést nyerhetnének a börtönök működésébe, a belső élet megismerésébe, mert kívülről könnyű okosnak lenni. Viszont véleményem szerint csak korbáccsal vagy csak simogatással nem lehet eredményeket elérni. Azt hiszem, hogy a leginkább célravezető az, ha egy arany középutat megtalálva foglalkozunk a fogvatartottakkal, és oly módon, hogy a lehetőségekhez mérten minél inkább egyénre szabottan tesszük mindezt. Vannak olyan elítéltek, akikkel célszerű többet, intenzívebben foglalkozni, mert a szabadulás utáni visszailleszkedésük segítséggel sikeres lehet. Ismerek azonban olyan fogvatartottakat is, akik dacára a foglalkozásoknak, nem fognak megváltozni, szabadulásuk után ugyanazt a bűnözői karriert fogják folytatni, amit egykor elkezdtek. esetükben talán elég az alapjogok biztosítása, az ún. alap foglalkozás, mert minden fölöslegesen rájuk fordított, elfecsérelt energia olyanoktól vesz el lehetőségeket, időt, akik arra jobban érdemesek lennének.

***

A téma érdekes, gondolatébresztő, legalábbis számomra mindenképpen. Nem akartam túlságosan sokat írni róla, de azt hiszem, hogy Gergő felvetése, gondolatai megérdemelnék, hogy még mélyebben foglalkozzunk azokkal. Nem tudom, hogy kérhetek –e ilyet, de jó lenne, ha azok a kollégák, szakemberek, érdeklődők, akiknek előbbiekkel kapcsolatban szintén van véleménye, mondandója, amit meg szeretne osztani, akkor tegye meg…

És végezetül két nekem tetsző idézet, a témához kapcsolódóan:                  

   

„A börtön mindig csak börtön marad. Még az őrszemélyzet számára is.”

Robert Merle

„A rossz szabadság mégiscsak jobb, mint a jó börtön.”

Mihail Solohov