Mit keres Fifi és Cuki a börtönben? --- kutyaterápia a rácsok mögött...

http://index.hu/belfold/2015/11/10/bortonbe_megy_a_kutyaiskola_eliteltek_nevelik_a_menhelyi_kutyakat/

Ahogy arról a napokban az Index hírportál is beszámolt, „Életre ítélve” néven fut a debreceni börtönkutya program, melynek lényege, hogy elítéltek mintegy jóvátételként, menhelyi kutyáknak segítenek az örökbefogadási esélyeik javításával. A cél visszatalálni a társadalomba mindkét félnek. A programról tartott előadásában a Debreceni Kutyaiskola vezetője, Nagy Annamária a kezdetekre visszatekintve beszámolt róla, hogy az első kutyás börtönprogramok Magyarországon 2010 körül indultak. Most épp hat helyszínen van ilyen program: Szirmabesenyőn, Kecskeméten, Pálhalmán, Debrecenben, Szombathelyen és Egerben. Egyszerre valamennyi helyszínen 5-6 emberrel fut a program, de mostanra már országszerte sok tucat elítélt vett részt ilyenben.

Szirmabesenyőn kifejezetten vakvezető kutyákat képeznek: a fogvatartottak az első lépést teszik meg velük, ők még nem magára a vakvezetésre, hanem az alap engedelmességre tanítják meg őket. Más helyszíneken, mint például Debrecenben, menhelyi kutyákat szocializálnak. Tökölön a fiatalkorú fogvatartottak szintén találkozhatnak kutyákkal, néhányan közülük kijárnak az ottani állatmenhelyre besegíteni, ketrecet takarítani.  

Az alapötlet ebben az esetben is külföldről jött, de a magyar verzió eléggé különbözik az eredeti mintától. Míg az Amerikai Egyesült Államokban életfogytig tartó szabadságvesztés büntetést töltő elítéltek kapnak maguk mellé a cellájukba halálsoros kutyákat – olyan állatokat, amelyek nem mehetnek vissza a társadalomba, mert emberre támadtak –, addig Magyarországon a kutyák nem laknak bent a börtönben, csak be-beviszik őket egy-egy foglalkozásra, és távolról sem nehéz természetű, agresszióra hajlamos állatok, épp ellenkezőleg. Legutóbb például 7 darab hat hónapos kölyökkutya került a programba. A kutyák az "Együtt az Állatokért" Állatvédő Közhasznú Egyesület menhelyéről érkeznek.

A szakemberek véleménye szerint a menhelyi kutyákkal az szokott lenni a gond, hogy elszoknak az embertől, a leendő gazdákat így olyan állatok fogadják, amelyek nem néznek rájuk, nem akarnak kapcsolatot teremteni. Az a menhelyi kutya, akivel nem ez a helyzet, jobb eséllyel indul az örökbefogadásért, pláne, ha még az alapvető engedelmesség is megy neki. A börtönprogramban erre tanítják meg  a rabok a kutyákat, ahogy erről beszámolt a kutyaiskola vezetője.

A programba olyan kutyákat válogatnak be, amelyekről lehet tudni, hogy alapból a többieknél kevesebb reményük van örökbefogadásra. Például azért, mert feketék, a fekete kutyák ugyanis valamiért nehezen kelnek el többi társuknál. Vagy például azért, mert problémásak, adott esetben valamilyen egészségügyi gondjuk, adott esetben valamilyen csúnya allergiás betegségük van. Nekik jön a legjobban az esélyjavítás.

A debreceni program 5 gyakorlati és 2 elméleti foglalkozásból áll, ezek egyenként másfél órásak. A program azért ilyen rövid, hogy minél hamarabb örökbe adhatóak legyenek a kutyák, ne kelljen soká a menhelyen maradniuk. A vége egy vizsga, ahol a kutya-elítélt párosoknak a következő négy dolgot kell bemutatniuk: lábat követ, ül, fekszik, helyben marad. A kutyákkal odakint nem foglalkoznak, a vizsgán annyit tudnak, amennyire bent a rabok megtanítják őket. A foglalkozásokon a pozitív megerősítést tanítják a kutyaiskolások az elítélteknek: erőszak és fizikai kényszerítés nincs.

A program kezdetben egy kedvcsináló előadással indult a fogvatartottaknak, de ezt már beszüntették, mert óriási lenne a túljelentkezés: a debreceni bv. intézetben elhelyezett fogvatartottak 80 százaléka szeretett volna beszállni a foglalkozásokba. A kapacitás természetesen ezt nem engedi meg, a lehetőségek jóval szűkösebbek: egy turnusban maximum 7 párosnak van hely.

A Nagy Annamária vezette debreceni program tavaly decemberben indult el. Az első csoportban gazdasági bűnözők voltak. A másodikban drogfogyasztók. A harmadikban már erőszakos bűncselekmények elkövetői is részt vettek. Az oktatók ezután kértek 2 hónap pihenőt, hogy erőt gyűjtsenek a következőre. A legutóbbi két csoportnál aztán már nem kérdezték meg az embereket, miért ülnek.

A kutyaiskolásoknak nincs nagyon könnyű dolga. „Tesztelnek a fiúk rendesen” – mesélte az oktató. Az elítéltek eleinte jellemzően távolságtartóak és folyamatosan mennek a dominanciacsaták, "megmérnek mindenkit". Nem szóban, inkább fizikai kommunikációban, de jelentősége van mindennek: mennyire jön közel, amikor elhalad, melyikük tér ki. A kutyáknak is van mit szokni eleinte: a menhelyen leginkább nők közelségéhez szokott állatok, amikor megérkeznek a börtönbe, elsőre "lesokkolódnak a tesztoszterontól", az első alkalommal egy sarokban „recegtek", ahogy felsorakoztak előttük a nagydarab elítéltek.

Ehhez képest „Gyere, apával megyünk sétálni”: nagyjából ez az első reakció az elítéltektől, amikor meglátják a kölyköket. Az érintésre Nagy Annamária szerint láthatóan eléggé ki vannak éhezve a fogvatartottak: a kutyákat simogatják, ölelik, mindegy az is, ha egy esős napon saras, ázott kutya-szagú mind.

Az  elítéltek az első, kedvcsináló alkalmon fénykép alapján választják ki a kutyáikat. Az oktató szerint így is sikerül mindig olyat választani, ami éppen olyan, mint ő maga. Vita még nem volt erről. A kutya nevét ők hímezik fel a nyakörvre. A kölykök nevét is ők választhatják ki, a kutyaiskolások enyhe meglepetésére ilyen nevek születtek: Fifi, Barbi, Cuki.

A fogvatartottak eleinte nagyon furcsállták, hogy a kutyaiskolás csapat nem mindig egységes véleményen van, egyikük szerint így kéne, másikuk szerint úgy kéne valamit csinálni. A programvezető szerint ez sokat finomított rajtuk: fontos lépés, hogy végül elfogadták, lehetnek különböző vélemények. A fogvatartottak szerinte be tudnak feszülni attól, ha azt hallják, hogy a személyiségüket fejlesztik, mert azt úgy érzik, mintha ezzel azt mondanák, hogy ők betegek. Itt ez anélkül történik, hogy direktben ki lenne mondva.

Az elítéltek a foglalkozásokon alig fáradnak el, könnyű oktatni őket, nagyon motiválták, várják a következőt. Mostanra az is kiderült, hogy az elítéltek a többieknek is mesélnek a programról – az újabb turnusokban már úgy érkeznek az emberek az első alkalomra, hogy az alapvető dolgokat már tudják, például, hogy nem szabad rángatni a pórázt.

A program szokásos lefolyása szerint az elítéltek a kutyákat az utolsó foglalkozás, illetve a vizsga után nem látják viszont: az állatok a menhelyről végleges örökbefogadókhoz kerülnek. De volt már azért arra példa, hogy egy elítélt a szabadulása után maga jelentkezett az állatáért, és végül haza is vitte magával.

A kutyaiskolások hosszú távú terve, hogy előbb-utóbb be is költözhessenek kutyák elítéltek mellé.

A programról a közelmúltban, amikor a Hajdú-Bihar Megyei Bv. Intézetben jártam, magam is kaptam néhány pillanatot. Láttam, amint a menhely munkatársai megérkeztek a kutyákkal a bv. intézethez, láttam, amint a programban részt vevő fogvatartottakat a személyzet felkészíti a foglalkozásra. És beszéltem is néhány fogvatartottal, olyannal, aki részt vesz a programban, és olyannal, aki csak annyiban érintett, hogy a zárkatársa kapcsolódott be a terápiába. A visszajelzések azonban mindkét csoport részéről pozitívak voltak, hasznosnak értik a programot. És azt is megerősítették, amit az Index újságírója írt: nem számít, hogy milyen az idő, nem számít, hogy a fogvatartottaknak mennyire lesz ázott kutya-szaga a foglalkozás végére, a csoport tagjai legalább annyira várják a találkozást, mint a menhelyi kutyák…