Büntetés vagy reintegráció?

(Forrás: https://norvegcivilalap.hu/hu/node/10376)

A börtönökkel szemben számos elvárást támaszt a társadalom. Egyrészt legyenek kellően riasztó helyek, amelyek a törvények betartására ösztönzik az állampolgárokat, és kellő büntetést biztosítanak a bűnelkövetők részére. Másrészt zárják el az ártatlan lakosoktól a veszélyes bűnözőket. Ugyanakkor azonban paradox módon azt is elvárjuk a börtönöktől, hogy változtassák törvénytisztelő állampolgárokká a bűnelkövetőket, akik miután visszatérnek közénk, harmonikusan vegyenek részt a társadalmi együttélésben, ami korábban nem ment nekik. Tapasztalatok szerint a börtönök reintegrációs funkciója elég rosszul működik világszerte, hiszen a börtönöket elhagyók kétharmada később visszaesőként ismét rács mögé kerül. Mik lehetnek azok az eszközök, amelyek elősegíthetik, hogy a börtönök esélyt és ne csak stigmát tudjanak biztosítani az elítéltek számára?

A norvégiai Bastøy börtönszigete száz évvel ezelőtt még főként fiatalokat fogadott, akiket az elrettentés, megfélemlítés és erőszak klasszikus eszközeivel próbált megregulázni. Mára a szigeten élő elítéltek a világ egyik legélhetőbb, legdemokratikusabb börtönében tölthetik mindennapjaikat, ahol nem csak az önellátás számos eszközét sajátíthatják el, de megtapasztalhatják azt is, hogy milyen bizalmi légkörben, aktív, felelős állampolgárként, egymást segítve élni. Ráadásul a hozzátartozóikkal való kapcsolattartás, a szigeten elérhető számos programnak is köszönhetően sokkal rendszeresebb és élményszerűbb tud lenni, mint a legtöbb börtönben. Mivel az intézet működése nem erősíti bennük tovább a frusztrációt és az erőszakos eszközök alkalmazásának bevésődését, az innen kikerülő elítéltek közül kevesebb, mint minden ötödik válik ismét bűnelkövetővé. Ez az eredmény társadalmi és pénzügyi szempontból egyaránt sokkal sikeresebb, mint azoknak az intézményeknek a gyakorlata, amelyek főként csak újratermelik a bűnözést, és rengeteg befektetést igényelnek a biztonsági és ellátó rendszerek finanszírozására.

Magyarországon is egyre több büntetés-végrehajtási intézet próbál olyan modellprogramokat befogadni, amelyek az elítéltek önértékelését, kreativitását fejlesztik, családtagjaikkal való viszonyukat javítják. A Tévelygőkért Alapítvány által november 15-én megrendezendő „Kitörni az ördögi körből” konferencia is arra keresi a választ, hogy milyen eszközökkel tudjuk az elítélteknek és gyerekeinek kilátásait valamint egymással való kapcsolatukat javítani. A konferencián több, NCTA által támogatott jó gyakorlat is bemutatásra kerül. A téma az eltérő szektorok számára egyaránt fontos. Így a civil szervezetek mellett börtönparancsnokok is felszólalnak a rendezvényen, melynek Pintér Sándor belügyminiszter a fővédnöke.

Az utóbbi időben több helyen lehetett olvasni a norvég börtönről, amelynek felépítésével, működésével lehet egyetérteni vagy éppen egyet nem érteni, egy azonban vitathatatlan: a skandináv keretek között működik a dolog. Az eredmények pedig önmagukért beszélnek, hiszen a bűnismétlési mutatók alapján hatékonynak kell tekinteni a norvég mintát. Magyarországon közel sem biztos, hogy ugyanilyen jól valósulna meg a skandináv módszer, azonban bizonyos elemeinek hazai keretek között történő tesztelése, kipróbálása érdemes lehet. Az önellátásra, önfenntartásra szoktatás, a felelősségérzet erősítése szinte bárhol alapkövetelmény kell(ene), hogy legyen. Mint ahogy az sem egy elrugaszkodott gondolat, hogy a fogvatartottakkal való foglalkozás egy bizalmi légkörben történjen, természetesen ésszerű keretek között, illetve egészen addig, míg az érintettek nem játsszák el a számukra megelőlegezett bizalmat. Arról pedig nem hiszem, hogy külön kellene beszélnem, hogy a szabadulás utáni történések, a sokszor emlegetett sikeres reintegráció szempontjából mekkora is a rendezett családi háttér, a folyamatos, támogató kapcsolattartás jelentősége. Sokan persze ismét fanyalogni fognak, hogy a börtönben legyen szigor meg vasfegyelem, meg a fogvatartottaknak legyen minél kevesebb joga, meg minek szerveznek nekik különféle programokat, minek tanítják őket, és még sorolhatnám. De ezt jellemzően olyanok mondják, akiknek nem sok rálátásuk, betekintésük van a börtönök világára, vagy éppen annyi előítélet van bennük úgy a fogvatartottakkal, mint a velük foglalkozó büntetés-végrehajtási és civil szakemberekkel szemben, hogy arról jobb nem beszélni. Az előítéletekkel nehéz megküzdeni, mindegy, hogy az teljesen kívülállók részéről érkezik, vagy adott esetben a rendszeren belülről fakad. A kommunikáció talán segíthet némileg a csökkentésében, különös tekintettel, ha az megalapozott, hiteles, egyenes. Mindegy... A lényeg, hogy foglalkozzunk a gondjainkra bízott fogvatartottakkal, különös tekintettel abban az esetben, ha egykor hivatásunknak választottuk a büntetés-végrehajtási munkát. Mindeközben differenciáljunk, egyénre szabottak igyekezzünk lenni, és higgyük el, hogy az új módszerek nem feltétlenül rosszak, kiegészíthetik a régieket, és a civil szakemberek sem ellenségeink, hanem segíthetnek a szakmai célok megvalósításában.        

Ezt a börtönt mindenki irigyli --- Bastøy, Norvégia

Ezt a börtönt mindenki irigyli

Oslótól 74 kilométerre van egy kis sziget. Az emberek kis faházakban laknak. Ökoközösségben élnek, majdnem mindent maguk termelnek, állatokat nevelnek, mindenkinek megvan a saját feladata a rendszerben. Amikor nem a földeken dolgoznak, nyáron úsznak és teniszeznek, télen síelnek és szaunáznak. Százötvenen élnek itt, köztük egy magyar is. A sziget lakói gyilkosok, rablók, drogcsempészek és hétköznapi bűnözők. Az egész sziget egy börtön, de nem akármilyen.

Bastøy a világ egyik legeredményesebb börtöne a világon. Míg az innen kikerülőknek csak 18 százaléka lesz visszaeső, addig ez a szám máshol 70 százalék fölött van.  

A körülmények nem voltak mindig ilyen ideálisak. A sziget az 1900-as évektől fiatal fiúk keresztény nevelőintézeteként működött. Bastøy hírhedt volt brutális nevelési módszereiről, az erőszakról és a megfélemlítésről. Abban az időben a szülők gyakran azzal vették rá gyermekeiket a jó magaviseletre, hogy azt mondták nekik, ha így folytatják, Bastøyban fognak kikötni.

Az idekerült, nagyrészt viselkedészavaros, elhanyagolt és abuzált gyerekek gyakran próbáltak megszökni - kevés sikerrel. Végül 1915. május 21-én fellázadtak kegyetlen nevelőik és a sziget ellen, felgyújtották a pajtákat, és hajókon akartak megszökni. 

Ekkor 150 felfegyverzett katona, torpedóhajók és még tengeralattjárók is bekapcsolódtak az üldözésükbe. Az incidens után Bastøy próbált egy kicsit enyhíteni radikális módszerein, de rossz hírnevét és azokat a károkat, amiket ezekben a fiatal srácokban okoztak, senki sem tudta elfelejteni. Az intézetet 1953-ban véglegesen bezárták. Ha valakit részletesebben érdekel a történet, 2010-ben Marius Holst norvég rendező sikeres filmet készített belőle, Ördögsziget (The King of Devil’s Island) címen.

Szeretettel vár a börtönparancsnok

Ez a történet 1953-ban lezárult, a sziget azonban a mai napig a rosszfiúké maradt. Nagyon érdekelt minket, hogyan működik a gyakorlatban egy ilyen börtönsziget, ezért vettük a bátorságot és írtunk nekik egy emailt, hogy szeretnénk forgatni. A CNN és Michael Moore is készítettek már itt anyagot, többek között ezért sem éreztünk nagy esélyt arra, hogy visszaírnak. Két nappal később aztán kaptunk egy kedves választ a börtönparancsnoktól, hogy szeretettel várnak, csak írjuk le, pontosan mit szeretnénk, mert akkor úgy szervezik az ott tartózkodásunkat.

Egy héttel később már a horteni kikötőben vártunk a hajóra, ami Bastøyba visz. Itt találkoztunk először Tom Eberhardttal, a börtön parancsnokával. Kék Helly Hansen széldzseki volt rajta, az arca napbarnított volt és kipihent, a kézfogása pedig erős. Úgy festett, mint egy hollywoodi karrierje csúcsán lévő osztrák filmszínész.

Tom a hajón elmesélte, hogy az összes ember, aki a fedélzeten dolgozik, rab. Mivel a sziget maximális önellátásra törekszik, ezért mindenkit kiképeznek különböző munkákra, hogy ne kelljen civileket alkalmazniuk, és a bent élők változatos munkakörökben dolgozhassanak.

A második esély

A szigeten Hans Peter várt minket. Ahogy a sziget belseje fele sétáltunk és beszélgettünk, megkérdeztük, hogy akkor ha jól értjük, hogy egyáltalán nincsenek felfegyverkezve, mire Hans Peter mosolyogva mondta, hogy ő nem őr, hanem rab.  Akkor vált világossá számunkra, hogy itt tényleg nem tesznek különbséget ember és ember között. Ez nemcsak duma és önreklámozás: akik itt élnek, azok valóban kapnak egy második esélyt.

Tom, a börtönparancsnok, és Hans Peter, a rab úgy üdvözölték egymást, mintha minden nap együtt söröznének. Érdekes volt, hogy Hans Peter milyen izgatottan várja meglepett reakcióinkat. Úgy éreztük magunkat, mint amikor valaki 40 év kóma után kimegy az utcára és mindenre rácsodálkozik. Sokkolt minket az, amit láttunk. Nemcsak azért, mert a mi szocializálódásunk során kialakult börtönfogalmat képtelenek voltunk összepárosítani azzal a térrel, amiben sétáltunk, hanem mert elképzelhetetlennek tartottuk ennek a kapcsolódásnak a puszta létezését is.

Amikor elértünk a faházhoz, amiben Hans Peter lakik, tényleg leesett az állunk. Egy gyönyörű, tradicionális kis norvég ház, otthonosan berendezve, kerttel, virágokkal, és nem utolsó sorban olyan kilátással a tengerre, amilyenről csak álmodik az ember.

"Ez a Blues House - mondta Hans Peter, amikor beléptünk. Itt heten lakunk. Azok, akik játszanak a börtön blues zenekarában.“ Betessékelt minket a nappaliba, ahol egy jól felszerelt próbaterem volt berendezve profi hangszerekkel, poszterekkel a falakon és aláírt gitárokkal.

Tom csillogó szemekkel mesélte, hogy az elmúlt években a Skyldig som faen (Pokolian bűnös) névre hallgató zenekar a börtön büszkesége lett. Rengeteg fesztiválon fellépnek, és hatalmas sikerük van országszerte. A fiúk általában délutánonként, a munka után próbálnak. Imádnak zenélni, sokan folytatni is akarják miután kikerültek. 

Hans Peter egyébként 18 évet kapott gyilkosságért. Az utolsó kettőt tölti itt Bastøyban.

A bizalmon alapul

Hans Peter nagyon szerencsésnek mondhatja magát, hogy itt lehet, mivel rendkívül hosszú az ide bekerülni vágyók várólistája. Hans Peterrel csak röviden tudtunk beszélgetni, mert sietnie kellett, hogy befejezze az aznapi munkáját, azért hogy délután kimehessen a városba egy gyönyörű, új gitárt venni.

Tommal továbbindultunk a sziget központja felé. Útközben sok bennlakóval találkoztunk, akik biciklivel, lovaskocsival és kis elektromos quadokkal haladtak el mellettünk. A biztonság kedvéért vittünk magunkkal útlevelet, hisz egy magyar börtönben igazolnod kell magad, átvizsgálják a cuccaidat és telefont sem vihetsz be. Végül kiderült, hogy teljesen feleslegesen vittük el az iratainkat, mert anélkül is nyugodtan bemehettünk, senki sem kérte, hogy igazoljuk magunkat.

Bíztak bennünk. A bizalom kulcsfogalom ebben a társadalomban. Az emberek megbíznak egymásban, a pártokban, a kormányzásban és nem utolsó sorban a jogállamukban, ami biztosítja számukra a demokráciát. És erre a bizalomra épül a tolerancia, a kölcsönösség és egymás megsegítése, amik alapvető értékek a norvégok számára. Ha ezek nem lennének lefektetve, egy ilyen börtön valószínűleg nem tudna működni.

Félszabadság

A sziget igazából nem nagy, másfél óra alatt körbe lehet sétálni. A házak elszórva helyezkednek el a centrum körül, ami a templomot, a sportpályákat, a boltot, az istállókat és a főépületet jelenti, ahol az adminisztratív munka folyik. A templom egybe van építve egy közösségi házzal, ami tanfolyamoknak és kurzusoknak ad helyet, hiszen mindenkinek tanulnia kell valamit. Idegen nyelvek, szakmák, de még egyetemi kurzusok közül is lehet válogatni.

Mindez persze csak félszabadság valahol a teljes élet és a börtönlét között. Nincsenek látható kerítések, rácsok, így a bennlakóknak azon kell dolgozniuk, hogy mire kikerülnek, a lelkükben keletkezett rácsokat is lebontsák, hogy teljes értékű tagjai legyenek a társadalomnak. A börtönnek a szabadságon és az egymás, illetve a természet tiszteletén alapuló filozófiája nagyban segíti a reintegrációt.

Nem csak a különféle tanfolyamokkal, és azzal, hogy szakmát ad a rabok kezébe, amit majd ha szabadlábra kerülnek kamatoztatni tudnak, hanem hitet is ad nekik, hogy meg tudják csinálni, amit akarnak, semmi sem elérhetetlen. Itt azonban sokakban felmerül a kérdés: Vajon ezek az emberek tényleg megérdemlik a második esélyt? Könnyebben tudnak majd reintegrálódni a társadalomba? És a társadalom hogyan fogadja őket?

Tom szerint mindenki megérdemli a második esélyt, aki változni képes. Nekünk meg az a dolgunk, hogy segítsünk ebben, és toleránsak legyünk. Tom azt a példát hozta fel többször is a beszélgetéseink alatt, hogy ha kiadó lakás van melletted, és egy volt rab szeretné kivenni, minek örülnél jobban? Ha egy olyan ember veszi ki, aki évekig volt büntetve, megalázva, bezárva, vagy egy olyan, akivel jól bántak, tanult valamit, kapott az élettől és változott a személyisége? Nyilván a második opciót szeretné mindenki.

A sziget ugyan teljesen nyitott, nincs kerítés, maximum négy fegyvertelen őr marad estére is, mégsem próbál megszökni senki. Nincs értelme. Az emberek jól érzik itt magukat, értékelik azt, amit kapnak. Reggelit és ebédet maguk készítenek, vacsorával pedig ellátják őket. Napi hatvan koronát (2400 Ft) kapnak a munkájukért, ebből be tudnak vásárolni és kényelmes életet élni.

Közel a természethez

Jan kávéval és teával várt minket a faháza teraszán. Ő kivételes helyzetben van, ugyanis rögtön Bastøyba érkezett, nem ült előtte sehol sem. Két évet kapott sikkasztásért. Mióta itt van, lefogyott húsz kilót, egészségesen él és tanul. Szociológiából szeretne diplomázni, ha kikerül. Most ötvenéves, és két gyermeke várja haza.

Amikor először meglátogatták a gyerekei a szigeten egy hétvégén, nagyon féltek. Nem akarták az apjukat rács mögött látni. Amikor megérkeztek, és egész nap kirándultak, lovagoltak, úsztak a tengerben, azt kérdezték jöhetnek-e máskor is. Ugyan internet nincsen, tehát skypeolni nem tudnak, de minden nap beszélnek telefonon.

Jan azt is elmondta, hogy nagyon jót tesz a bennlakóknak, hogy ilyen közel kerülnek itt a természethez. Gondozzák és felnevelik az állatokat, elsajátítják az alapvető dolgokat a növénytermesztésről, horgásznak, ha van kedvük, vetnek és aratnak. Ezek a tevékenységek értelmet adnak a mindennapoknak, és motiválttá teszik az embert, hiszen ezáltal ők is adnak a közösségnek.

Norbi

Amikor elindultunk Jan gyönyörű faházából, Tom mondta, hogy van egy jó híre. Lakik itt egy magyar srác is, aki szeretne velünk találkozni.

Norbit először a közösségi házban láttuk, éppen norvég kurzuson volt. Hat hónapja került Bastøyba, előtte egy másik, high security börtönben töltötte a büntetését. Elvesztette a munkáját Hollandiában, ezután drogot csempészett, de a Norvég határon elkapták.

Norbi nagy népszerűségnek örvend szigeten, hiszen ő a blues banda egyik gitárosa. Nem sokkal Bastøyba helyezése után kezdett el gitározni, és olyan gyorsan tanult, hogy szinte rögtön bevették a zenekarba. Először traktoron dolgozott, aztán a konyhán. Azt mondja, hogy a változatosság sokat segít, gyorsabban mennek a napok és különböző képességeket is el lehet sajátítani.

Szabadidejében norvég és angol kurzusra is jár. Ugyan nem maradhat Norvégiában, mert amint kiszabadul, kiutasítják, de legalább valamennyire meg szeretné tanulni a nyelvet, hiszen másfél évig itt lesz még. Számára a legnehezebb, hogy nem láthatja a családját, akik nagyon messze vannak tőle és látogatni sem tudják. Norbi körbevezetett minket a farmon, aztán megkérte a barátait, hogy dobjanak el lovaskocsival a blues házba, mert szerettük volna, ha játszik nekünk valamit. Fél háromkor kellett elbúcsúznunk tőle, mivel a házirend szerint nem maradhattunk tovább. A negyed négyes komppal mindenki elmegy, kivéve az a négy őr, akik az éjszakát a szigeten töltik.

Miközben hajóztunk vissza Hortenbe, nem nagyon beszéltünk, csak néztük a szigetet, ahogy távolodik. Tele voltunk pozitív energiával és azzal az inspiráló lelkesedéssel, ami Tom részéről egy jobb társadalom iránti vágyban, a rabok részéről pedig az új élet reményében testesül meg.

Írta: Szakonyi Noémi Veronika, Vincze Máté Artur

Rosszfiúk szigete ---- Az előző szövegre kattintva látható a börtönről készült rövidfilm.

A film és a cikk a Norvég Civil Támogatási Alap támogatásának köszönhetően készült. Szakonyi Noémi Veronika és Vincze Máté Artur Norvégiában és Izlandon kutatott fel olyan jó gyakorlatokat, amelyeknek motiváló ereje lehet a magyar társadalomra is. Tapasztalataikat ebben a blogban írták meg. 

 (Forrás: http://index.hu/kulfold/2014/11/01/rosszfiuk_szigete/)

Egy norvég luxusbörtön..

(Forrás: http://kulugyer.blog.hu/2013/02/26/a_norveg_luxusborton#comments,  http://www.guardian.co.uk/society/2013/feb/25/norwegian-prison-inmates-treated-like-people)

Még az elmúlt héten olvastam több helyen arról a skandináv büntetés-végrehajtási intézetről, melyet nemes egyszerűséggel "csak" a "norvég luxusbörtön" névvel illetnek.

A Bastoy névre hallgató intézet körülményei a hírek és a The Guardian portálján megjelent Erwin James-írás sorai között közzétett egyik kép szerint talán sokkal inkább egy kellemes nyaralásra, mintsem börtönre hasonlítanak. Nincs szigor, ám mégis a legkevesebb a visszaeső lakói közt.

Norvégia csaknem 4000 szabadságvesztés büntetését töltő elítéltje szinte tényleg csak a szabadságát veszíti el, amikor leültetik, arrafelé ugyanis általában még a szigorított büntetés-végrehajtási intézetek is emberi lakhatást biztosítanak - a tömeggyilkos Andreas Breivik is egy ilyen helyen tölti büntetését -, a maximálisan 21 éves tartamú szabadságvesztést így normális körülmények között tölthetik le az elítéltek. Nem mellékes, hogy emellett hasznosan is, ugyanis a norvég börtönprogramok munkát és oktatást is biztosítanak, igen magas színvonalon és nagy hatékonysággal. A speciálisnak tekinthető nevelésnek a statisztikai mutatók szerint meg is van az eredménye, hiszen Norvégia kiemelkedik Európa többi országa közül a visszaesések alacsony számarányát tekintve. Az elítéltek kevesebb mint 30 százaléka válik ismételten bűnelkövetővé.

A Bastoy börtön különlegessége nem feltétlenül az, hogy a kérdéses büntetés-végrehajtási intézet egy szigeten fekszik, 46 mérfölddel délkeletre a norvég fővárostól, minek okán a legegyszerűbben talán komppal lehet megközelíteni a helyet. A Guardian tudósítója által megtapasztaltak szerint sokkal inkább abban rejlik a hely szokatlansága, ahogy az élet halad a szigeten. De mik is azok a nem éppen szokványos dolgok, amikre felkaphatjuk a fejünket? Talán az, hogy a kompról leszálló újságírót üdvözlő Petter nevű fiatalemberről néhány udvarias mondat után kiderül, hogy egy kábítószer-csempészet miatt 14 éves szabadságvesztés büntetésre ítélt fogvatartott? Talán az, hogy a szigeten valóban minden elítélt dolgozik, olyan az egész, mint egy önellátó kis falu? Talán az, hogy a fogvatartottak szabadidejükben horgászhatnak vagy úszhatnak? Ki tudja.. A hazai tapasztalatokat, illetve a magyar büntetés-végrehajtási intézeteket (különösen a PPP-konstrukcióban elkészült börtönökre gondoljunk..) bemutató tudósítások után olvasható kommenteket figyelembe véve sokan vélekednek úgy, hogy amennyiben a normalizáció elvének megfelelően viszonylag emberi körülmények között élnek a rácsok mögött a fogvatartottak, akkor az már maga a túlzás, maga a luxus. A norvég intézetet is sokan a „luxusbörtön” szóval illették. Egészen biztos vagyok abban, hogy úgy Norvégiában, mint hazánkban egyaránt vannak olyan emberek, akik a börtönben talán jobb körülmények között élnek, mint a civil életükben. Ezzel együtt, úgy vélem, hogy az elveszített szabadságot nem pótolja a rácsok mögötti jobb élet.

Sokszor hallani olyan hangokat, hogy a fogvatartottakat kemény munkának kellene alávetni, mellette minimális ellátást biztosítani, hogy a büntetés súlyát érezzék, és ne kívánkozzon senki börtönbe. Azt viszont az ilyen véleményeket alkotók elfelejtik, hogy kizárólag elrettentéssel nem lehet elérni azt, hogy a visszaesés, a bűnismétlés csökkenjen. A magam részéről azért tartom kiemelten fontosnak az elítéltekkel való egyénre szabott, differenciált, célirányos foglalkozást. Mert ahhoz, hogy a büntetés letöltését követően sikeres legyen a visszailleszkedés, lényeges az, hogy a fogvatartottak olyan új készségekre tegyenek szert, ami ebben segítséget nyújthat a számukra. Ennek pedig eszköze lehet az oktatás, a szakképzés, a különféle képesség- és kompetenciafejlesztő programok felkínálása. Az persze más kérdés, hogy a lehetőségekhez való hozzájutás, hozzáférés tekintetében természetesen különbséget kell tenni a fogvatartottak között, mert vannak olyanok, akik esetében már nem sok változást lehet elérni, nem feltétlenül a büntetés-végrehajtás hibájából. De foglalkozni ezekkel az elítéltekkel is kell. Nagyon röviden megfogalmazva azt szoktam mondani, hogy az egyik lényeges felelősségünk az, hogy a büntetés végrehajtása során oly módon foglalkozzunk az elítéltekkel, hogy közülük a lehetőségekhez mérten senki ne szabaduljon rosszabb állapotban, mint amilyen állapotban a befogadását követően végrehajtott különféle pszichológiai, egészségügyi és pedagógiai felmérések eredményei alapján volt. 

Visszatérve a bejegyzés témáját képező norvég intézetre, a Bastoy valóban egy sziget, ahol az ott elhelyezett elítéltek dolgoznak, de a szabadidejükben horgászhatnak, vagy a tengerben fürödhetnek. Elzártan élnek, de emberi módon - ahogy jellemezte helyzetét a korábban már említett Petter nevű drogcsempész férfi a Guardian riporterének. Az elítéltek kis faházakban élnek, így a külső szemlélő számára a sziget valóban olyan benyomást kelt, mint egy nyári cserkésztábor. A szobák egyéniek, csak a konyhán és a fürdőszobán osztoznak a fogvatartottak. Az intézetbe azok költözhetnek, akiknek öt évnél több van hátra büntetésükből és áthelyezési kérvényük engedélyezésre kerül. Mindenféle bűnelkövető jelen van a szigeten, erőszaktevők és gyilkosok is, ám mindenki élheti látszólag szabad életét, amíg nem vét a szabályok ellen. És nagyon lényeges dolog, hogy a fogvatartottak úgymond önellátóak, maguknak termelik meg az élelmiszert, kerékpárt javítanak, lovakat nevelnek, vagy épp a mosodában dolgoznak, de rá vannak kényszerülve, hogy az ellátásuk biztosítása érdekében mindenki részt vállaljon a feladatokból. A speciális körülményeknek és a számunkra szokatlanul kialakított rendszernek köszönhetően a statisztikai mutatók szerint az innen szabadult személyek kevesebb, mint 16 százaléka sérti meg újra a törvényt.

Meggyőződésem, hogy hazánkban ebben a formában, a norvég szigeten kialakított gyakorlat teljes átvételével nem működne a dolog, viszont azt nagyon fontosnak tartom, amit egy ott fogva tartott férfi mondott, aki korábban közel nyolc évig egy magas biztonsági fokozatú intézetben töltötte a büntetését: "Itt bizalmat és felelősséget kapunk, és felnőttként kezelnek bennünket."

És ez az, ami talán a leginkább különleges. Nem annyira a körülmények, hanem inkább a szemlélet az, ami különlegessé teszi a norvég börtönt. Az, hogy az ottani elítéltek egy esélyt kapnak arra, hogy hozzáállásukkal, együttműködésükkel, magatartásukkal bizonyítsák, hogy kiérdemlik azt a bizalmat, amit kaptak, kapnak. És számukra a büntetést szinte csak a szabadság elvesztése jelenti, mert a körülményeik jobbak, mint egy átlagos börtönben lennének. Magyarország legrégebbi büntetés-végrehajtási intézetének falai mögül jelentem, hogy Balassagyarmaton a körülmények soha nem fogják lehetővé tenni azt, hogy a fogvatartottak luxusban éljenek, de mindez nem is képezi céljainkat. A humánus, emberséges bánásmód, a differenciált, egyénre szabott foglalkozás, az egységes, közérthető módon megfogalmazott, jogszabályokkal összhangban lévő követelménytámasztás, és az esély megadása viszont itt is elérhető. Ez a norvég minta palóc módra...