Büntetés vagy reintegráció?

(Forrás: https://norvegcivilalap.hu/hu/node/10376)

A börtönökkel szemben számos elvárást támaszt a társadalom. Egyrészt legyenek kellően riasztó helyek, amelyek a törvények betartására ösztönzik az állampolgárokat, és kellő büntetést biztosítanak a bűnelkövetők részére. Másrészt zárják el az ártatlan lakosoktól a veszélyes bűnözőket. Ugyanakkor azonban paradox módon azt is elvárjuk a börtönöktől, hogy változtassák törvénytisztelő állampolgárokká a bűnelkövetőket, akik miután visszatérnek közénk, harmonikusan vegyenek részt a társadalmi együttélésben, ami korábban nem ment nekik. Tapasztalatok szerint a börtönök reintegrációs funkciója elég rosszul működik világszerte, hiszen a börtönöket elhagyók kétharmada később visszaesőként ismét rács mögé kerül. Mik lehetnek azok az eszközök, amelyek elősegíthetik, hogy a börtönök esélyt és ne csak stigmát tudjanak biztosítani az elítéltek számára?

A norvégiai Bastøy börtönszigete száz évvel ezelőtt még főként fiatalokat fogadott, akiket az elrettentés, megfélemlítés és erőszak klasszikus eszközeivel próbált megregulázni. Mára a szigeten élő elítéltek a világ egyik legélhetőbb, legdemokratikusabb börtönében tölthetik mindennapjaikat, ahol nem csak az önellátás számos eszközét sajátíthatják el, de megtapasztalhatják azt is, hogy milyen bizalmi légkörben, aktív, felelős állampolgárként, egymást segítve élni. Ráadásul a hozzátartozóikkal való kapcsolattartás, a szigeten elérhető számos programnak is köszönhetően sokkal rendszeresebb és élményszerűbb tud lenni, mint a legtöbb börtönben. Mivel az intézet működése nem erősíti bennük tovább a frusztrációt és az erőszakos eszközök alkalmazásának bevésődését, az innen kikerülő elítéltek közül kevesebb, mint minden ötödik válik ismét bűnelkövetővé. Ez az eredmény társadalmi és pénzügyi szempontból egyaránt sokkal sikeresebb, mint azoknak az intézményeknek a gyakorlata, amelyek főként csak újratermelik a bűnözést, és rengeteg befektetést igényelnek a biztonsági és ellátó rendszerek finanszírozására.

Magyarországon is egyre több büntetés-végrehajtási intézet próbál olyan modellprogramokat befogadni, amelyek az elítéltek önértékelését, kreativitását fejlesztik, családtagjaikkal való viszonyukat javítják. A Tévelygőkért Alapítvány által november 15-én megrendezendő „Kitörni az ördögi körből” konferencia is arra keresi a választ, hogy milyen eszközökkel tudjuk az elítélteknek és gyerekeinek kilátásait valamint egymással való kapcsolatukat javítani. A konferencián több, NCTA által támogatott jó gyakorlat is bemutatásra kerül. A téma az eltérő szektorok számára egyaránt fontos. Így a civil szervezetek mellett börtönparancsnokok is felszólalnak a rendezvényen, melynek Pintér Sándor belügyminiszter a fővédnöke.

Az utóbbi időben több helyen lehetett olvasni a norvég börtönről, amelynek felépítésével, működésével lehet egyetérteni vagy éppen egyet nem érteni, egy azonban vitathatatlan: a skandináv keretek között működik a dolog. Az eredmények pedig önmagukért beszélnek, hiszen a bűnismétlési mutatók alapján hatékonynak kell tekinteni a norvég mintát. Magyarországon közel sem biztos, hogy ugyanilyen jól valósulna meg a skandináv módszer, azonban bizonyos elemeinek hazai keretek között történő tesztelése, kipróbálása érdemes lehet. Az önellátásra, önfenntartásra szoktatás, a felelősségérzet erősítése szinte bárhol alapkövetelmény kell(ene), hogy legyen. Mint ahogy az sem egy elrugaszkodott gondolat, hogy a fogvatartottakkal való foglalkozás egy bizalmi légkörben történjen, természetesen ésszerű keretek között, illetve egészen addig, míg az érintettek nem játsszák el a számukra megelőlegezett bizalmat. Arról pedig nem hiszem, hogy külön kellene beszélnem, hogy a szabadulás utáni történések, a sokszor emlegetett sikeres reintegráció szempontjából mekkora is a rendezett családi háttér, a folyamatos, támogató kapcsolattartás jelentősége. Sokan persze ismét fanyalogni fognak, hogy a börtönben legyen szigor meg vasfegyelem, meg a fogvatartottaknak legyen minél kevesebb joga, meg minek szerveznek nekik különféle programokat, minek tanítják őket, és még sorolhatnám. De ezt jellemzően olyanok mondják, akiknek nem sok rálátásuk, betekintésük van a börtönök világára, vagy éppen annyi előítélet van bennük úgy a fogvatartottakkal, mint a velük foglalkozó büntetés-végrehajtási és civil szakemberekkel szemben, hogy arról jobb nem beszélni. Az előítéletekkel nehéz megküzdeni, mindegy, hogy az teljesen kívülállók részéről érkezik, vagy adott esetben a rendszeren belülről fakad. A kommunikáció talán segíthet némileg a csökkentésében, különös tekintettel, ha az megalapozott, hiteles, egyenes. Mindegy... A lényeg, hogy foglalkozzunk a gondjainkra bízott fogvatartottakkal, különös tekintettel abban az esetben, ha egykor hivatásunknak választottuk a büntetés-végrehajtási munkát. Mindeközben differenciáljunk, egyénre szabottak igyekezzünk lenni, és higgyük el, hogy az új módszerek nem feltétlenül rosszak, kiegészíthetik a régieket, és a civil szakemberek sem ellenségeink, hanem segíthetnek a szakmai célok megvalósításában.        

Ezt a börtönt mindenki irigyli --- Bastøy, Norvégia

Ezt a börtönt mindenki irigyli

Oslótól 74 kilométerre van egy kis sziget. Az emberek kis faházakban laknak. Ökoközösségben élnek, majdnem mindent maguk termelnek, állatokat nevelnek, mindenkinek megvan a saját feladata a rendszerben. Amikor nem a földeken dolgoznak, nyáron úsznak és teniszeznek, télen síelnek és szaunáznak. Százötvenen élnek itt, köztük egy magyar is. A sziget lakói gyilkosok, rablók, drogcsempészek és hétköznapi bűnözők. Az egész sziget egy börtön, de nem akármilyen.

Bastøy a világ egyik legeredményesebb börtöne a világon. Míg az innen kikerülőknek csak 18 százaléka lesz visszaeső, addig ez a szám máshol 70 százalék fölött van.  

A körülmények nem voltak mindig ilyen ideálisak. A sziget az 1900-as évektől fiatal fiúk keresztény nevelőintézeteként működött. Bastøy hírhedt volt brutális nevelési módszereiről, az erőszakról és a megfélemlítésről. Abban az időben a szülők gyakran azzal vették rá gyermekeiket a jó magaviseletre, hogy azt mondták nekik, ha így folytatják, Bastøyban fognak kikötni.

Az idekerült, nagyrészt viselkedészavaros, elhanyagolt és abuzált gyerekek gyakran próbáltak megszökni - kevés sikerrel. Végül 1915. május 21-én fellázadtak kegyetlen nevelőik és a sziget ellen, felgyújtották a pajtákat, és hajókon akartak megszökni. 

Ekkor 150 felfegyverzett katona, torpedóhajók és még tengeralattjárók is bekapcsolódtak az üldözésükbe. Az incidens után Bastøy próbált egy kicsit enyhíteni radikális módszerein, de rossz hírnevét és azokat a károkat, amiket ezekben a fiatal srácokban okoztak, senki sem tudta elfelejteni. Az intézetet 1953-ban véglegesen bezárták. Ha valakit részletesebben érdekel a történet, 2010-ben Marius Holst norvég rendező sikeres filmet készített belőle, Ördögsziget (The King of Devil’s Island) címen.

Szeretettel vár a börtönparancsnok

Ez a történet 1953-ban lezárult, a sziget azonban a mai napig a rosszfiúké maradt. Nagyon érdekelt minket, hogyan működik a gyakorlatban egy ilyen börtönsziget, ezért vettük a bátorságot és írtunk nekik egy emailt, hogy szeretnénk forgatni. A CNN és Michael Moore is készítettek már itt anyagot, többek között ezért sem éreztünk nagy esélyt arra, hogy visszaírnak. Két nappal később aztán kaptunk egy kedves választ a börtönparancsnoktól, hogy szeretettel várnak, csak írjuk le, pontosan mit szeretnénk, mert akkor úgy szervezik az ott tartózkodásunkat.

Egy héttel később már a horteni kikötőben vártunk a hajóra, ami Bastøyba visz. Itt találkoztunk először Tom Eberhardttal, a börtön parancsnokával. Kék Helly Hansen széldzseki volt rajta, az arca napbarnított volt és kipihent, a kézfogása pedig erős. Úgy festett, mint egy hollywoodi karrierje csúcsán lévő osztrák filmszínész.

Tom a hajón elmesélte, hogy az összes ember, aki a fedélzeten dolgozik, rab. Mivel a sziget maximális önellátásra törekszik, ezért mindenkit kiképeznek különböző munkákra, hogy ne kelljen civileket alkalmazniuk, és a bent élők változatos munkakörökben dolgozhassanak.

A második esély

A szigeten Hans Peter várt minket. Ahogy a sziget belseje fele sétáltunk és beszélgettünk, megkérdeztük, hogy akkor ha jól értjük, hogy egyáltalán nincsenek felfegyverkezve, mire Hans Peter mosolyogva mondta, hogy ő nem őr, hanem rab.  Akkor vált világossá számunkra, hogy itt tényleg nem tesznek különbséget ember és ember között. Ez nemcsak duma és önreklámozás: akik itt élnek, azok valóban kapnak egy második esélyt.

Tom, a börtönparancsnok, és Hans Peter, a rab úgy üdvözölték egymást, mintha minden nap együtt söröznének. Érdekes volt, hogy Hans Peter milyen izgatottan várja meglepett reakcióinkat. Úgy éreztük magunkat, mint amikor valaki 40 év kóma után kimegy az utcára és mindenre rácsodálkozik. Sokkolt minket az, amit láttunk. Nemcsak azért, mert a mi szocializálódásunk során kialakult börtönfogalmat képtelenek voltunk összepárosítani azzal a térrel, amiben sétáltunk, hanem mert elképzelhetetlennek tartottuk ennek a kapcsolódásnak a puszta létezését is.

Amikor elértünk a faházhoz, amiben Hans Peter lakik, tényleg leesett az állunk. Egy gyönyörű, tradicionális kis norvég ház, otthonosan berendezve, kerttel, virágokkal, és nem utolsó sorban olyan kilátással a tengerre, amilyenről csak álmodik az ember.

"Ez a Blues House - mondta Hans Peter, amikor beléptünk. Itt heten lakunk. Azok, akik játszanak a börtön blues zenekarában.“ Betessékelt minket a nappaliba, ahol egy jól felszerelt próbaterem volt berendezve profi hangszerekkel, poszterekkel a falakon és aláírt gitárokkal.

Tom csillogó szemekkel mesélte, hogy az elmúlt években a Skyldig som faen (Pokolian bűnös) névre hallgató zenekar a börtön büszkesége lett. Rengeteg fesztiválon fellépnek, és hatalmas sikerük van országszerte. A fiúk általában délutánonként, a munka után próbálnak. Imádnak zenélni, sokan folytatni is akarják miután kikerültek. 

Hans Peter egyébként 18 évet kapott gyilkosságért. Az utolsó kettőt tölti itt Bastøyban.

A bizalmon alapul

Hans Peter nagyon szerencsésnek mondhatja magát, hogy itt lehet, mivel rendkívül hosszú az ide bekerülni vágyók várólistája. Hans Peterrel csak röviden tudtunk beszélgetni, mert sietnie kellett, hogy befejezze az aznapi munkáját, azért hogy délután kimehessen a városba egy gyönyörű, új gitárt venni.

Tommal továbbindultunk a sziget központja felé. Útközben sok bennlakóval találkoztunk, akik biciklivel, lovaskocsival és kis elektromos quadokkal haladtak el mellettünk. A biztonság kedvéért vittünk magunkkal útlevelet, hisz egy magyar börtönben igazolnod kell magad, átvizsgálják a cuccaidat és telefont sem vihetsz be. Végül kiderült, hogy teljesen feleslegesen vittük el az iratainkat, mert anélkül is nyugodtan bemehettünk, senki sem kérte, hogy igazoljuk magunkat.

Bíztak bennünk. A bizalom kulcsfogalom ebben a társadalomban. Az emberek megbíznak egymásban, a pártokban, a kormányzásban és nem utolsó sorban a jogállamukban, ami biztosítja számukra a demokráciát. És erre a bizalomra épül a tolerancia, a kölcsönösség és egymás megsegítése, amik alapvető értékek a norvégok számára. Ha ezek nem lennének lefektetve, egy ilyen börtön valószínűleg nem tudna működni.

Félszabadság

A sziget igazából nem nagy, másfél óra alatt körbe lehet sétálni. A házak elszórva helyezkednek el a centrum körül, ami a templomot, a sportpályákat, a boltot, az istállókat és a főépületet jelenti, ahol az adminisztratív munka folyik. A templom egybe van építve egy közösségi házzal, ami tanfolyamoknak és kurzusoknak ad helyet, hiszen mindenkinek tanulnia kell valamit. Idegen nyelvek, szakmák, de még egyetemi kurzusok közül is lehet válogatni.

Mindez persze csak félszabadság valahol a teljes élet és a börtönlét között. Nincsenek látható kerítések, rácsok, így a bennlakóknak azon kell dolgozniuk, hogy mire kikerülnek, a lelkükben keletkezett rácsokat is lebontsák, hogy teljes értékű tagjai legyenek a társadalomnak. A börtönnek a szabadságon és az egymás, illetve a természet tiszteletén alapuló filozófiája nagyban segíti a reintegrációt.

Nem csak a különféle tanfolyamokkal, és azzal, hogy szakmát ad a rabok kezébe, amit majd ha szabadlábra kerülnek kamatoztatni tudnak, hanem hitet is ad nekik, hogy meg tudják csinálni, amit akarnak, semmi sem elérhetetlen. Itt azonban sokakban felmerül a kérdés: Vajon ezek az emberek tényleg megérdemlik a második esélyt? Könnyebben tudnak majd reintegrálódni a társadalomba? És a társadalom hogyan fogadja őket?

Tom szerint mindenki megérdemli a második esélyt, aki változni képes. Nekünk meg az a dolgunk, hogy segítsünk ebben, és toleránsak legyünk. Tom azt a példát hozta fel többször is a beszélgetéseink alatt, hogy ha kiadó lakás van melletted, és egy volt rab szeretné kivenni, minek örülnél jobban? Ha egy olyan ember veszi ki, aki évekig volt büntetve, megalázva, bezárva, vagy egy olyan, akivel jól bántak, tanult valamit, kapott az élettől és változott a személyisége? Nyilván a második opciót szeretné mindenki.

A sziget ugyan teljesen nyitott, nincs kerítés, maximum négy fegyvertelen őr marad estére is, mégsem próbál megszökni senki. Nincs értelme. Az emberek jól érzik itt magukat, értékelik azt, amit kapnak. Reggelit és ebédet maguk készítenek, vacsorával pedig ellátják őket. Napi hatvan koronát (2400 Ft) kapnak a munkájukért, ebből be tudnak vásárolni és kényelmes életet élni.

Közel a természethez

Jan kávéval és teával várt minket a faháza teraszán. Ő kivételes helyzetben van, ugyanis rögtön Bastøyba érkezett, nem ült előtte sehol sem. Két évet kapott sikkasztásért. Mióta itt van, lefogyott húsz kilót, egészségesen él és tanul. Szociológiából szeretne diplomázni, ha kikerül. Most ötvenéves, és két gyermeke várja haza.

Amikor először meglátogatták a gyerekei a szigeten egy hétvégén, nagyon féltek. Nem akarták az apjukat rács mögött látni. Amikor megérkeztek, és egész nap kirándultak, lovagoltak, úsztak a tengerben, azt kérdezték jöhetnek-e máskor is. Ugyan internet nincsen, tehát skypeolni nem tudnak, de minden nap beszélnek telefonon.

Jan azt is elmondta, hogy nagyon jót tesz a bennlakóknak, hogy ilyen közel kerülnek itt a természethez. Gondozzák és felnevelik az állatokat, elsajátítják az alapvető dolgokat a növénytermesztésről, horgásznak, ha van kedvük, vetnek és aratnak. Ezek a tevékenységek értelmet adnak a mindennapoknak, és motiválttá teszik az embert, hiszen ezáltal ők is adnak a közösségnek.

Norbi

Amikor elindultunk Jan gyönyörű faházából, Tom mondta, hogy van egy jó híre. Lakik itt egy magyar srác is, aki szeretne velünk találkozni.

Norbit először a közösségi házban láttuk, éppen norvég kurzuson volt. Hat hónapja került Bastøyba, előtte egy másik, high security börtönben töltötte a büntetését. Elvesztette a munkáját Hollandiában, ezután drogot csempészett, de a Norvég határon elkapták.

Norbi nagy népszerűségnek örvend szigeten, hiszen ő a blues banda egyik gitárosa. Nem sokkal Bastøyba helyezése után kezdett el gitározni, és olyan gyorsan tanult, hogy szinte rögtön bevették a zenekarba. Először traktoron dolgozott, aztán a konyhán. Azt mondja, hogy a változatosság sokat segít, gyorsabban mennek a napok és különböző képességeket is el lehet sajátítani.

Szabadidejében norvég és angol kurzusra is jár. Ugyan nem maradhat Norvégiában, mert amint kiszabadul, kiutasítják, de legalább valamennyire meg szeretné tanulni a nyelvet, hiszen másfél évig itt lesz még. Számára a legnehezebb, hogy nem láthatja a családját, akik nagyon messze vannak tőle és látogatni sem tudják. Norbi körbevezetett minket a farmon, aztán megkérte a barátait, hogy dobjanak el lovaskocsival a blues házba, mert szerettük volna, ha játszik nekünk valamit. Fél háromkor kellett elbúcsúznunk tőle, mivel a házirend szerint nem maradhattunk tovább. A negyed négyes komppal mindenki elmegy, kivéve az a négy őr, akik az éjszakát a szigeten töltik.

Miközben hajóztunk vissza Hortenbe, nem nagyon beszéltünk, csak néztük a szigetet, ahogy távolodik. Tele voltunk pozitív energiával és azzal az inspiráló lelkesedéssel, ami Tom részéről egy jobb társadalom iránti vágyban, a rabok részéről pedig az új élet reményében testesül meg.

Írta: Szakonyi Noémi Veronika, Vincze Máté Artur

Rosszfiúk szigete ---- Az előző szövegre kattintva látható a börtönről készült rövidfilm.

A film és a cikk a Norvég Civil Támogatási Alap támogatásának köszönhetően készült. Szakonyi Noémi Veronika és Vincze Máté Artur Norvégiában és Izlandon kutatott fel olyan jó gyakorlatokat, amelyeknek motiváló ereje lehet a magyar társadalomra is. Tapasztalataikat ebben a blogban írták meg. 

 (Forrás: http://index.hu/kulfold/2014/11/01/rosszfiuk_szigete/)

Szakmai protokoll családi döntéshozó csoportkonferencia mószer büntetés-végrehajtási keretek közötti alkalmazásához

Készült: A „Fogvatartottak társadalmi visszailleszkedésének támogatása olyan újszerű módszerekkel, mint a mesekör és a családi döntéshozó csoport. Jó gyakorlatok bemutatása.” című NCTA-2013-3699-G regisztrációs számú, a Norvég Civil Támogatási Alap által támogatott projekthez kapcsolódóan.

Bevezetés

Az elmúlt négy évtized igazságszolgáltatási rendszerében egyre nagyobb hatással jelentek meg az ún. resztoratív vagy helyreállító elemeket tartalmazó eljárások, technikák, módszerek.

A helyreállító igazságszolgáltatás egy olyan folyamat, melynek során a konkrét bűncselekményekben érintett felek közösen oldják meg a bűncselekmény nyomán kialakult helyzetet, és közösen kezelik annak következményeit (Marshall 1999). Lényegében az adott jogintézmények keretein belül az okozott sérelmeket célozza meg és lehetőségekhez mérten törekszik a keletkezett károk helyreállítására, jóvátételre. Az eljárások célcsoportja – az elkövetői oldal mellett – az áldozatok, a hozzátartozók és a közösségek kulcsszereplőiből tevődik össze, de az érintettek motivációs-, szükségleti struktúrája, valamint a bevonási lehetőségek határozzák meg a helyreállító igazságszolgáltatásban alkalmazható eszköztárat. A nemzetközi gyakorlatban az amerikai, az ausztrál és a nyugat-európai fejlemények kínálkoztak leginkább a resztoratív módszerek iránt érdeklődő országok büntetőpolitikai gyakorlatai számára. A kompenzáció, a kártérítés, a közvetett vagy közvetlen kárhelyreállítás, a közösségi jóvátétel, valamint a kapcsolatok helyreállítása mind olyan resztoratív technikák eredményei, melyek növelik a bűncselekmények miatt szükségessé vált intézkedések hatékonyságát.

Hazánkban a rendszerváltozást követően a megváltozott életviszonyok, a bűnözés jellegének változásai, a lakosság szubjektív biztonságérzetének csökkenése, a bűnözéstől való félelem növekedése a büntetőjogi reakciókészlet átgondolásának szükségességét vetették fel (Hatvani, 2010). A nemzetközi büntetőjogi reformoknak és a jogharmonizációs folyamatoknak köszönhetően ismertté vált Magyarországon is a helyreállító, illetve kárjóvátételi igazságszolgáltatás elmélete és gyakorlata, ami a szankciórendszer változását eredményezte (pl. a szabadságvesztés alternatíváiként a kárjóvátétel különböző formái is megjelentek) befolyásolva a büntetés-végrehajtás céljait, feladatkörét.

A folyamatosan bővülő gyakorlat elsősorban a pártfogó felügyelői munkában, ezen belül is leginkább a fiatalkorúak reszocializációjára fókuszálva még 2007-ben elkezdődött. Az utóbbi évek modellkísérletei és a civil szereplők széles körű bevonása miatt egyre több eljárás kapott teret a büntetés-végrehajtás intézményeihez kapcsolódva vagy azokon belül is, mint például a Foresee Kutatócsoport irányításával és több ország részvételével megvalósuló „MEREPS”-project. A hazai gyakorlatok többnyire a bűncselekmények következtében megsérült kapcsolatok helyreállítására és a keletkezett sérelmek, károk jóvátételére irányultak, egyensúlyra törekedve az áldozatok, elkövetők és a közösségek igényei kielégítésében. Alkalmazásuk a mindenkori szakmapolitika és az elfogadott nemzetközi irányelvek mentén történik, így nagyobb hangsúlyt kapott a bűnelkövetők reintegrációját és hatékonyabb reszocializációját eredményező módszerek szabályozása, amihez azonban a célcsoporttal kapcsolatban lévők bevonásának bővítése szükségszerűvé válik.

A hazai kriminológusok szerint a büntető igazságszolgáltatás akkor meríti ki a helyreállító filozófiában meglévő lehetőségeket, ha annak a sértettekre (áldozatokra), az elkövetőre, valamint az érintett közösségre vonatkozó funkcióit a szükségesség és arányosság elve alapján maradéktalanul betölti. A megbüntetés élményére, a társadalmi rosszallás megélésére, a károkat okozó magatartásforma elítélésére azonban minden elkövetőnek szüksége van ahhoz, hogy visszanyerje egész jogú tagságát a társadalom közösségében (Gönczöl, 2010). A visszavezető út a megbocsátás hosszadalmas folyamatát jelentheti, mely magában foglalja a sérelmek felismerését, a bűnhődést, az ezt kiegészítő megbánást, a helyreállítható károkban való aktív felelősségvállalást, az integrációhoz nyújtott társadalmi segítség igénybevételét és az új kapcsolatok kialakulását és az általuk képviselt értékek felismerését, elfogadását (Duff, 2001).

A jelen szakmai protokoll ennek az útnak egyik feladatkörét célozza meg a Családi Döntéshozó Csoportkonferencia (a továbbiakban: konferencia) módszer alkalmazása okán.

A módszer alakulása

A konferencia új-zélandi gyökerű módszerként ismert, de a hazai adaptáláshoz érdemes megismerni ennek a resztoratív technikának a szélesebb körű hátterét is.

A megbocsátáshoz és a reintegrációhoz vezető modernkori resztoratív eljárásokat elsőként Albert Eglash pszichológus írta le 1975-ben, aki úgy vélte, hogy az elkövetők viselkedésének hatékony megváltoztatásához egyrészt szükséges szembesíteni őket az általuk okozott károkkal, sérelmekkel, másrészt pedig biztatni és támogatni is kell őket ezek helyreállításában, jóvátételében. A büntetés-bűnhődés élményét megélő fogvatartottakkal végzett, kreatív büntetésnek nevezett programok során, az áldozati szempontok figyelembevétele és kedvezőnek bizonyult hatásuk „bonuszként” jelent meg az amerikai kriminológusok reintegrációs feladataiban.

Előbbiekkel párhuzamosan már működtek az amerikai kontinensen áldozatokat támogató és békítő programok (pl. a „Kitchener-kísérlet”, 1974.), de Howard Zehr kriminológusnak köszönhetően 1978-ban a két csoport – áldozatok és elkövetők –, majd a közösségük tagjai, közösen tárgyalták meg egy-egy bűncselekmény következtében a kialakult helyzetet és annak helyreállítási lehetőségeit, elindítva az azóta is fejlődő, és a büntető igazságszolgáltatáson túlra nyúló resztoratív eljárásokat.

Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának egy 2002-ben elfogadott dokumentuma szerint a helyreállító igazságszolgáltatás olyan, a bűnözésre kifejlesztett intézményes reakció, amely – amellett, hogy tiszteletben tartja minden érdekelt személy méltóságát és egyenlőségét – a megértésre épít, és a társadalmi harmóniára törekszik.

A modernkori eljárásokat megelőzően a világ számos részén, a törzsi kultúrákban ismert volt a resztoratív szemlélet, főleg a gyermekek és fiatalkorúak által elkövetett különféle jellegű és súlyú cselekményekre adott reakciókban, melyek tartalmazták a különféle társadalmi, történeti, gazdasági és kulturális összetevőket. Mivel a gyermekek számára általában a család az elsődleges mintaadó és támogató kisközösség, érthető, hogy a bűncselekményt elkövető gyermek miatt a szülők büntetőjogi felelőssége is felmerül, és így a családok maguk is részt vesznek azokon az eljárásokon, ahol a gyermek viselkedésének jóvátételében, megváltoztatásában a széles értelemben vett család is aktívan bekapcsolódik. Ilyen a mára már világhírűvé vált új-zélandi családi csoportkonferencia-modell, vagy a kanadai navajo béketeremtő kör, amely a kárrendezés és a jó kapcsolatok helyreállítására vagy kialakítására jön létre konfliktusmegoldásként.

Az 1989-ben Új-Zélandon bevezetett, „A gyermekek, fiatalkorúak és családjaik védelméről” szóló törvény forradalmasította a fiatalkorúak igazságszolgáltatási eljárását. Ennek eredményeként bevezették a családi csoportkonferencia modellt, mely eszköz volt ahhoz, hogy „a családokat bevonják a gyermekük által elkövetett cselekmény legmegfelelőbb viszonzásáról való döntéshozásba” (Maxwell és Morris, 1993) és alkalmazzák a súlyos és különös visszaeső fiatalkorú elkövetők eseteiben is (McCold, 2000). Törvényi elvárás volt, hogy a problémákkal küszködő gyermekek védelmét multidiszciplináris szakembercsoport tartsa kézben, megkövetelve a szülők és más családtagok bevonását a gondoskodás és védelem eseteiben a megoldások kialakításában is.

A fiatalkorúak igazságszolgáltatása keretében alkalmazott konferenciát az igazságügyhöz kapcsolódó koordinátor szervezte és facilitálta, miután konzultált a családdal és az áldozattal. A megbeszélésen részt vettek a tágabb családtagok, a rendőrség fiatalokat segítő tisztje, a fiatalkorúak ügyvédje, és más személyek, akiknek a megjelenését a család kívánta. A törvényi bevezetést követő kutatások azonban rámutattak arra, hogy az áldozatok részvétele a teljes konferencián nem kockázatmentes, mert a résztvevők fókusza a fiatalkorú elkövető segítése volt, így kevésbé kerültek kiegyenlítésre az áldozatok szükségletei, ezért az eljárás keretében újabb viktimizáció történt (Maxwell és Morris, 1993).

A korai kutatásoknak folyományaként az új-zélandi modell módosult, és egy új modellben – a Wagga-Wagga jóvátételi csoportkonferenciában – kaptak nagyobb szerepet az áldozatok és közösségi tagok annak érdekében, hogy csak az adott magatartással okozott sérelem helyrehozatalával foglalkozzanak, nem pedig a teljes körű szükségletfeltáró, illetve rehabilitációs vagy egyéb szociális szolgáltató mechanizmusokkal (Moore 1995).

Az új-zélandi tapasztalatokat és tudásbázist felhasználva a módszert 2001-ben Hollandiában is bevezették, Eigen Kracht néven. Az első konferenciák területe jellemzően az ifjúságvédelem volt, majd az évek folyamán megszervezett konferenciák számának növekedésével (mára már évi 1000 konferenciát szerveznek különböző ügyek miatt) egyre gyakoribb, hogy a felnőtt viselkedése lesz az eljárás tárgya. Ehhez hozzájárul a holland jogszabályi háttér is, mely kiemeli a polgárok egyéni felelősségét a munkanélküliség, ifjúságvédelem és szociális támogatás területein, ahol a jogok és kötelességek jobban kell, hogy kiegyenlítődjenek a polgárok és az állam viszonylatában.

A családi döntéshozó csoportkonferencia indokoltsága a büntetés-végrehajtásban

A konferencia módszer népszerűsítését és széles körű alkalmazását elsősorban a holland szakemberek segítették elő kutatásokkal és longitudinális vizsgálatokkal. Ezekből például kiderült, hogy a szakemberek és a közösségek biztonságra vonatkozó felfogása megegyezik, és ha a szakember megismeri a közösségben élőket, javulnak az együttműködés esélyei, és a konferencia utáni első év során a család összetartóbb, erősebb lesz és képessé válik arra, hogy tegyen önmagáért (Bald, 2008).  Ezek az eredmények késztették a világ több pontján a gyakorló szakembereket arra, hogy a konferenciát a legszélesebb körben alkalmazzák, így például a börtön és a külvilág közötti családi problémák áthidalásában.

Hazai viszonylatban szakmai körökben közismert tény, hogy a szabadulók számára döntő szerepet játszik az, a szabadságvesztés büntetés végrehajtása alatt és a szabadulás utáni első néhány hónapban tapasztalt együttműködési hajlandóság, amely a családtagok, a közösség, és azon szakemberek felé irányul, akiktől a reintegrációhoz szükséges segítséget remélik. Ennek az együttműködési hajlandóságnak kellene megerősödnie a büntetés-végrehajtási keretek között töltött idő alatt, és ebben a helyreállító igazságszolgáltatásnak vannak eszközei.

A börtönkultúra középpontjában azonban az elítéltek állnak, akik minimális figyelmet szentelnek a külvilág problémáinak és a bűncselekmény által okozott károknak. A büntetés-végrehajtási intézetekben fogvatartott elítéltek többsége nem is hallott még a helyreállító igazságszolgáltatásról. Ezért a büntetés-végrehajtási rendszerben legfőképpen a jelenlevő fogvatartottak és támogatóik (pl. családtagok, barátok, civilek) attitűdje, motivációja határozhatja meg a resztoratív gyakorlatok eszköztárából alkalmazható konkrét technikákat, és elsősorban velük kell megértetni a resztoratív megközelítés előnyeit.

A börtönbüntetésüket töltő felnőtt fogvatartottakkal alkalmazott resztoratív eljárásokat Európa területén főleg Belgiumban, Hollandiában, Anglia északi részében, valamint Írország néhány börtönében kezdték el. A belga büntetés-végrehajtási intézetek kivételével – ahol a resztoratív igazságszolgáltatási tanácsadók a resztoratív technikák teljes eszköztárát próbálták bevezetni (Marien és Droogenbroeck, 2010) – legtöbbször a fogvatartottak és sértettek közötti áldozat-elkövető mediáció alkalmazásáról vagy az áldozati szempontokra érzékenyítő tréningek pozitív eredményeiről számol be a szakirodalom. Az utóbbi 5-8 évben azonban mind a hazai, mind a nemzetközi gyakorlatokban a fogvatartottak családtagjainak és az őket körülvevő kisközösségnek a szabadulás előkészítésébe történő bevonása is több modellkísérletben megjelent.

Magyarországon először 2006-ban, az Országos Bűnmegelőzési Bizottság által kiírt pályázat forrásából támogatták a helyreállító jellegű tevékenységeket, ezek között a büntetés-végrehajtási intézetek helyi közösségek életébe történő integrálódását, majd 2007-ban azokat a modell-kísérleteket is, amelyekben a közvetlenül sértett másik fél részvételét nélkülözve, de a család bevonásával segítették a fogvatartott reintegrációját (Blaha, Negrea, Velez, 2010). Ennek köszönhetően merült fel a konferencia hazai alkalmazásának lehetősége, mivel a technika lényege, hogy súlyos családi problémák esetén a döntéshozatal felelősségét és feladatát külső személy helyett a családra bízza, de egyúttal külső erőforrásokat is kínál a családnak arra, hogy elkészítse a konfliktusból kivezető út tervét.

A módszer felépítése, fázisai

Kezdeményezés, felkérés

A konferenciák általában konkrét, megválaszolásra váró kérdések feltevésével kezdődnek. A börtönben lévő személyek számára ezek többnyire a kapcsolattartással és a szabadulással kapcsolatos kérdések, de előfordulhat a családi konfliktusok eszkalálódásával, a család áldozattá válásával járó tennivalók kidolgozásénak az igénye is. Az előbbieken kívül természetesen szerepelhetnek egyéb okok is, mint például: az otthon maradt családtag helyzetének megváltozása, betegsége következtében a gyermekek elhelyezésének vagy nevelésének kérdése, a megoldásra váró pénzügyi és lakhatási kérdések, az addikciók kezelésének kérdése, a büntetés-félbeszakítás kérdése, vagy egyszerűen megelőző és fejlesztő céllal, a fogvatartott nevelési tervének részeként.

A konferenciát kezdeményezheti a fogvatartott, a nevelője, a büntetés-végrehajtási intézet pszichológusa, vagy a szabadulásra történő felkészítésben segítséget nyújtó egyéb szakember (pl. pártfogó felügyelő vagy civil segítő), illetve a szabadulás vagy büntetés-félbeszakítás esetében a döntéshozó szerv.

Javasolt a problémát és az ebből adódó kérdéseket írott formában megfogalmazni, egy kérelem formában. Ez mindenki számára könnyebbséget jelent, de legfőképpen a szervezéshez szükséges további feladatok ellátásához fekteti le kereteket.

A konferencia szempontjából azonban mindenképpen fontos kérdés, hogy mi a legjobb módja a konferencia kezdeményezésének, felajánlásának. A tapasztalat azt mutatja, hogy a fogvatartott és a büntetés-végrehajtási intézet személyzete közötti bizalmi kapcsolat révén, a problémák megoldásába vetett hit és remény, valamint a szociális háló megléte és kiterjedtsége vezet oda, hogy biztonságosnak éljék meg a fogvatartottak ezt az eszközt és éljenek a konferencia adta lehetőségekkel. Ezt segíthetik elő olyan civil szakemberek vagy a büntetés-végrehajtási intézet személyzete által vezetett egyéni és csoportos foglalkozások, amelyek az elemi biztonságérzet kialakulásán kívül teret adnak a falakon túli problémák feltárására, megvitatására vagy az áldozati szempontok megismerésére, elfogadására.

A koordinátor/facilitátor szerepe

A kérelmet egy független koordinátornak (facilitátornak) célszerű intézni. Amennyiben a szervezet nem rendelkezik saját koordinátorral, a koordinátor a családtól független, külső személy kell, hogy legyen, akinek nincs olyan kapcsolata a szakmai szervezetekkel, amelyből a családnak előnye vagy hátránya származhat. A koordinátor legfőbb előnye egyrészt a függetlensége, másrészt az, hogy képes segíteni a fogvatartottat és a családot a konferencia előkészületében, saját szakmai tudása és emberi tapasztalata okán. A függetlensége és elfogulatlansága miatt a koordinátor egyfajta közvetítőként jár el a büntetés-végrehajtási intézet, a szociális vagy más szolgáltató intézmények és a család között. A koordinátor feladata az is, hogy a fogvatartottal és a családdal közösen határozzák meg a szakemberek számára hasznos információk körét, valamint azt, hogy milyen szakemberek tudják a szaktudásukkal segíteni az adott konferencia sikerét.

A koordinátor tehát főképp azon dolgozik, hogy mozgósítsa a fogvatartott eredeti vagy leendő környezetében fellelhető összes lehetséges erőforrást, és hogy a résztvevőknek biztonságos körülményeket teremtsen a megbeszéléshez. A biztonságos légkör a családon belüli kiskorú érintettsége esetén kiemelten fontos.

Egy sikeres konferencia szervezéséhez, előkészítésében nélkülözhetetlen egy személyes találkozó azzal a személlyel, aki szükségét látja a megtartásának. A találkozó során a koordinátor és a felkérő az alábbiakat tisztázhatja:

Miért van szükség a konferenciára?

Milyen elvárások / aggályok / félelmek vannak?

Milyen szerepet és felelősséget vállalhatnak?

A felkérő támogatottsága elfogadható-e a konferencia kimeneteléhez (a szakmai vezető bevonása a beszélgetésben segítséget jelenthet a felkérő számára)?

A koordinátor a találkozó során megállapíthatja, hogy:

A javaslatot tevő miként fogadja el a konferencia eredményeként kidolgozott tervet?

A konferencia milyen összefüggésben lehet, vagy hogyan keresztezheti egymást más eljárásokkal (pl.  BFB kérelem, átszállítás)?

Miként fognak együttműködni a résztvevő személyek a konferencia során?

Vannak-e veszélyeztető tényezők a facilitátor, a fogvatartott vagy a család számára?

Előkészítés

A konferencia kezdeményezése nem jelenti feltétlenül, hogy ténylegesen sor is kerül rá, erre csak az előkészítés után lehet számítani. Ebben a szakaszban a legtöbb feladatot a koordinátor látja el, aki a fogvatartottal együtt azon dolgozik, hogy felkeltse a rokonok, barátok és ismerősök, illetve szakemberek érdeklődését a konferencián való részvétel iránt.

A motiváció fenntartása érdekében, és az eredmény elérése szempontjából lényeges a konferencia szervezését a fogvatartottal közösen elvégezni, aki ennek során írhat vagy a büntetés-végrehajtási keretek közötti lehetőségek szerint telefonálhat a hozzátartozóknak, és tájékoztathatja őket a tervezett megbeszélés céljáról, a megválaszolandó kérdésekről és a koordinátor személyéről, szerepéről.

Ezután a koordinátor felkeresi a családot és a rokonokat, és felkészíti őket a konferenciára. A család és a körbevevő közösség motiválása, aktivizálása akár hetekig is eltarthat, és abban az esetben, ha a fogvatartott már régóta küszködik a családi kapcsolatok helyreállításával, vagy az ezzel kapcsolatos nehézségekkel, akkor ez az időszak nem mindig egyszerű. A bűncselekmény elkövetésének ténye vagy a börtönbe kerüléssel kapcsolatban felmerülő problémák gyakran elszigetelik a fogvatartottat a családtól, és mindez megszüntetheti a fogvatartott, a család és a közösség közötti kölcsönös bizalmat. Az is előfordulhat továbbá, hogy a közösség nem törődik a problémával, tagjait az előítéleteik vezérlik, és a közösség nem akarja visszafogadni a fogvatartottat. A gyakorlatban megfigyelhető továbbá az is, hogy a család szégyenkezik, így nem szívesen tárja nyilvánosság elé a meglévő problémáit, nehézségeit.

Fontos azonban felismerni, hogy az esetek egyharmadában már az előkészítés során kiderül, hogy nincs szükség konferenciára, mert e nélkül is eredményes az problémamegoldás, amihez csak a kapcsolatfelvételre volt szükség ahhoz, hogy tervek és megállapodások szülessenek.

A szakemberek bevonása a koordinátor feladata, és mindez elengedhetetlen a döntési folyamat sikerességéhez. Elképzelhető azonban, hogy a megkeresett szakemberek számára ismeretlen az eljárás, ezért szükséges lehet egy tájékoztató jellegű beszélgetés megszervezése, melynek során sor kerülhet a módszer bemutatására.

A bevonásra kerülő szakemberek koordinációs, felvilágosító, tanácsadó és támogató szerepet töltenek be. A konferencia során fel kell, hogy vázolják az összes olyan információt, amely hasznos lehet a családi terv elkészítéséhez. Az információk pontosak, közérthetőek és használhatóak kell, hogy legyenek a család számára. Gyermekek ügyeiben határozottan kell, hogy ismertessék a szakemberek azokat az alapkövetelményeket, amelyek adott esetben a gyermek veszélyeztetettségét szüntethetik meg (pl. abúzus, erőszak)

Célszerű, ha a szakemberek még a konferencia előtt ismertetik a fogvatartottal a beszámolójukat, annak érdekében, hogy tudatosítsák a felhozott témákat és kerüljék el a ‘meglepetések’ okozta feszültséget. A kulcsfontosságú szakemberek írásos meghívást kapnak, a konferencia adataival, résztvevőivel és az eljárás leírásával.

Idő és helyszín

Célszerű a konferenciát a felkéréstől számított legkésőbb 2 hónapon belül megszervezni a család életritmusához és a büntetés-végrehajtási intézet körülményeihez, biztonsági eljárásaihoz egyaránt igazodva. Szabadulás előtt szervezett konferencia esetén a helyszínt a büntetés-végrehajtási intézet vezetője határozza meg, de egyéb esetekben, a-mennyire csak lehetséges, a családok döntése kell, hogy érvényesüljön (pl. büntetés-félbeszakítás tartama alatt tervezett konferenciák esetén lehet közösségi, egyházi vagy más közintézmény).

Javasolt a semleges helyszín, mind a szakemberek, mind a családok szempontjából, mivel ez által minden fél azonos helyzetbe kerül. Egy kellemes, csendes környezet és egy családias hangulatú helyszín kijelölése alapja lehet az oldott és jó hangulatnak. A helyszín kiválasztásakor és biztosításakor figyelembe kell venni különböző igényeket is (mint például külön helyiség álljon rendelkezésre abban az esetben, ha szükség van a helyzetből való kilépésre, heves indulatok, erős érzelmek, fáradság esetén, vagy kisgyerekeknek pihenőszobára).

Előfordulhat, hogy a konferencia több órát is igénybe vesz (3-5 óra), ezért amennyiben lehetséges, a családok közös étkezését is támogatni kell. Külföldi példákban a család számára biztosított kedvenc vagy hagyományos étel a család iránti gondoskodás és a szokások tiszteletbetartását jelképezi. Helyenként a család magával hozza a fogyasztandó ételeket.

A konferencia előtt a facilitátor meg kell, hogy győződjön arról, hogy a közlekedés a konferencia helyszínére elérhető vagy biztosított minden résztvevő számára.

A konferencia megbeszélés

A konferencia három önálló és azonos mértékben fontos részből áll:

tájékoztató - az információk megosztása,

a család magánbeszélgetése (zártkörű tanácskozás),

a család tervének elfogadása és feljegyzése.

A konferencia a résztvevők fogadásával és bemutatkozásával kezdődik. Abban az esetben, ha a család valamilyen kívánságot fejezett ki a kezdéssel kapcsolatban, tegyük ezt lehetővé (pl. köszöntő, közös ima stb.), és járjunk úgy el, ahogyan a család kérte. Amennyiben ilyen kívánság nem merül fel, akkor a koordinátor nyitja meg a konferenciát. A feszültség oldásához és a biztonság, kiszámíthatóság érzete érdekében a koordinátor az alábbi lépésekről gondoskodik:

A jelenlévők bemutatkozása. Minden résztvevő saját magát mutatja be és kitér a fogvatartotthoz fűződő rokonsági, baráti vagy egyéb viszonyára.

A beszélgetés szabályainak ismertetése (tisztelet, egyenrangúság, bizalmasan kezelt információk).

A találkozás okának és céljainak ismertetése valamint a konferencia szakaszait, egyértelművé téve, hogy a megbeszélés a család megbeszélése és a folyamata alkalmazkodik a család igényeihez.

a tájékoztatás szakasza

Ha a fogvatartott nem szeretne kezdeni, akkor az eljárást ajánló vagy felkérő személy magyarázza el a javaslatának hátterét. Ezt követően a koordinátor felkéri a jelenlévő szakembereket, hogy tegyék közzé az összes olyan információt, amely az esetet jellemzi, pontos, rövid, egyértelmű és érthető módon, amely alapján a család majd meghozhatja a döntését. El kell azonban magyarázni azt is, amit nem fogadhatnak el, megadva ezek megértéséhez a szükséges részleteket. Hasznos lehet egy flipchart tábla vagy nagyméretű papír, amire felkerülhetnek az elhangzott kérdések és a hozzájuk kapcsolódó tájékoztatások, lehetőségek, erőforrások.

A tájékoztatás során a facilitátor feljegyzi a beszélgetés e részében elhangzott kritikus pontokat, felvetett kérdéseket és teret ad azok tisztázására, az elvárások és lehetőségek pontosítására.

a család magánbeszélgetése (zártkörű tanácskozás)

A tájékoztatás és a tisztázandó kérdések megválaszolása után a koordinátornak meg kell győződnie arról, hogy:

A család megértette az elhangzottakat és az elvárásokat

Mindenki lehetőséget kapott arra, hogy szóvá tegye mind azt, ami szükséges a továbbiak során, illetve kifejezte az aggályait vagy rámutatott néhány kritikus pontra, amit a családnak figyelembe kell vennie.

A család megkapta a támogatást és tájékoztatást a szakemberek részéről arra vonatkozóan, hogy milyen erőforrások, milyen keretek állnak a döntések meghozatalához és a terv elkészítéséhez.

A családnak tudnia kell, hogy annyi idő áll rendelkezésükre, amennyi csak szükséges a számukra megfelelő döntés meghozatalához, vagy amit az adott büntetés-végrehajtási intézet szabályai lehetővé tesznek, kijöhetnek bármikor a teremből, szünetet tarthatnak közben, illetve azt, hogy a koordinátor egy külön teremben rendelkezésükre áll elakadásuk esetén.

A koordinátoron kívül mindenképpen elérhető kell, hogy legyen a konferenciát kérő személy, hogy válaszoljon az esetlegesen felmerülő kérdésekre, és lássa a kidolgozott tervet. Ezt követően csak a család és a támogatók maradnak a teremben, felügyelet és külső megfigyelők nélkül.

a döntés, avagy a család tervének elfogadása és feljegyzése

Ha minden családtag elfogadta a közösen kidolgozott döntéseket és a tervet, visszahívják a koordinátort és a szakembereket, és bemutatják a tervüket. Ez a rész képezi a konferencia eredményét, amire feltétlenül megfelelő időt kell fordítani. A koordinátor felkéri a családot, hogy ismertesse és magyarázza is el a tervét, majd felírja az elhangzottakat egy táblára, használva a család kifejezéseit, mondatait és beszédstílusát.

Ebben a szakaszban a koordinátor elősegíti a szakemberek és a családtagok közötti párbeszédet, és a tennivalók minél gyakorlatiasabb rögzítését, mindaddig, amíg az elhangzottak mindenki számára elfogadhatóak. Ezt követően közösen határozzák meg a terv felülvizsgálatának, nyomon követésének a módját.

Amennyiben a szakemberek nem fogadják el a tervet, akkor ezt megfelelő részletességgel indokolniuk kell. A család ennek tükrében felülvizsgálhatja az eddigi elképzelését, és szükség szerint folytathatják a zártközű megbeszélésüket.

Ha a terv elfogadásra került, a konferenciát kérő szakember tájékoztatja a résztvevőket arról, hogy mennyi időn belül állnak rendelkezésükre a megjelölt lehetőségek, források, és hogyan vehetik ezeket igénybe. Végezetül a résztvevők megegyeznek az utánkövetés szükségességében, módjában és időpontjában. A terv másolatát a konferencia végén, vagy legkésőbb egy héten belül mindenki megkapja.

Felülvizsgálat és utánkövető megbeszélés

A felülvizsgáló megbeszélések lehetőséget adnak a családoknak, hogy megerősítést kapjanak döntéseikkel kapcsolatban, valamint arra is, hogy hatékonyabbá tegyék a szakemberekkel való együttműködést a megfelelőbb tennivalók kidolgozását illetően. A megbeszélések időpontja függhet a párhuzamosan történő és a család helyzetéhez kapcsolódó egyéb eljárásoktól vagy intézkedésektől.

Az utánkövetéses megbeszélés megszervezése során az eredeti konferenciához hasonló módon kell a koordinátornak eljárnia, de ebben az esetben már lényegesen kevesebb időre lesz szükség az előkészítés fázisára, illetve a család magánjellegű megbeszélése ekkor már kevésbé szükséges.

A konferencia előkészületei és levezetése során a koordinátor szoros kapcsolatba került a családdal, de figyelmet kell fordítani a természetes vagy tudatos „leválásra” is. A konferencia lezárása után – ha csak nincs erre külön megállapodás vagy szerződés, amely a munkakörén belül jött létre – a koordinátor nem vonódhat be a család további tennivalóiba.

Értékelés

A módszer hatékonysága és a résztvevők elégedettsége nem csak a konferenciát kérők számára fontos, hanem támpontot adhat a konferencia alkalmazásának újabb területeiről, lehetséges tendenciáiról. A résztvevők által kitöltött elégedettségi kérdőív visszajelzés lehet a büntetés-végrehajtási intézet szakemberei számára is a helyreállító szemlélet érvényesüléséről és az adaptációval járó változtatások szükségességéről. Mivel a konferencia a szolgáltatók, a szabaduló és a család közötti együttműködést célozza meg, ezért végigkísérheti a reintegráció folyamatát, amely a büntetés-végrehajtási intézetbe történő befogadás pillanatában kezdődik meg, és a nevelési terv elkészítésén, majd a büntetés töltése alatt jelentkező különböző konfliktusok és krízisek kezelésén át egészen a szabadulásig tart.

A családi döntéshozó csoportkonferencia szempontjából hangsúlyos, hogy a büntetés-végrehajtási intézet vezetői és munkatársai kiemelten kezeljék azon folyamatok támogatását, melyek segítik az elítélteket abban, hogy visszanyerjék a kontrollt sorsuk irányítása felett. Fontos mindez azért is, mert rájuk ható pozitív folyamatokkal az elítéltek hosszú távon elkerülhetik a jogsértő magatartást és a magatartásukban, gondolkodás- és szemléletmódjukban bekövetkezett változások az általuk elkövetett bűncselekmény miatt hátrányt szenvedett család vagy sértett közösség számára is megfelelőek, értékesek lehetnek.

A projekt során beigazolódott, hogy a konferencia módszer a büntetés-végrehajtási keretek között korábban alkalmazott intervencióknál lényegesen több időt és szervezést igényel, több személy bevonásával jár együtt, azonban a szükségletek és erőforrások feltárása mellett a társadalom felé irányuló jóvátételt, a kapcsolatok széles körben történő helyreállítását is magában foglalja.

A resztoratív elemek és a szabadulás utáni beilleszkedést segítő hagyományos módszerek ötvözése összhangba hozza a pártfogói tevékenységeket, az utógondozást a család- és áldozatsegítéssel, a közösségi szociális munkával, ezért egyértelműen előremutató hatásról beszélhetünk.

A büntetés-végrehajtási szakemberek tapasztalatai alapján a börtönévek múlásával az elítéltek társas kapcsolatai beszűkülnek, többségük valamilyen szinten magára marad, így majdani beilleszkedése támogatása szempontjából kevés segítségre számíthat a hozzátartozóktól. A projektben megvalósult konferencia módszer segítségével a családi kapcsolatok erősítése, helyreállítása, de legalább javulása elérhetővé válhat, ami pozitív hatással lehet a szabaduló személyek beilleszkedési, újrakezdési esélyeire nézve.

A konferencia módszer alkalmas továbbá arra, hogy a magukat roma származásúnak valló fogvatartottak bevonásával erősítse a roma integrációt, javítsa az egyének életvezetési készségeit, érdekérvényesítő képességeit, erősítse a velük foglalkozó szakemberek közötti együttműködést. A konferencia közelebb hozza a családtagokat, a megvalósítás alatti kommunikáció sokat segít a megértésben, elfogadásban, ami a fogvatartottak gyermekei számára is kiváló mintát ad, segíti a kapcsolattartást, a szorongás oldását.

A 2015. január elsején hatályba lépő, a büntetések, intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény 83. § (6) bekezdése rögzíti, hogy „a szabadságvesztés végrehajtása során az elítéltet csak a büntetés céljának eléréséhez szükséges mértékben lehet elkülöníteni a társadalom tagjaitól. Az elítélt számára biztosítani kell a büntetés céljával, valamint az intézet rendjével és biztonságával nem ellentétes családi, személyes és társadalmi kapcsolatok létesítését, fenntartását, illetve fejlesztését.” A 164. § (6) bekezdése szerint „az eredményes reintegráció érdekében elő kell segíteni, hogy az elítélt családi és egyéb kapcsolatait fenntartsa, fejlessze.”

A Bv. Kódex néven közismert jogszabály 185. § (1) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy „az elítéltek szabadulásra felkészítése keretében (a továbbiakban: gondozás) már a szabadságvesztés végrehajtása alatt segítséget kapnak a szabadulást követő társadalomba való visszailleszkedéshez és az ehhez szükséges szociális feltételek megteremtéséhez. A gondozás – az elítélt visszailleszkedésének elősegítése érdekében – kiterjed a befogadó környezet felkészítésére, más személyek és szervezetek bevonására is. A gondozás reintegrációs program keretében valósul meg.”

A törvényi szabályozás fent említett elemeit tekintve megállapítható, hogy a reintegráció szempontjából hatékony resztoratív módszerek – így a konferencia módszer is – a jövőben mindenképpen helyet kaphatnak a büntetés-végrehajtási szakmai gyakorlatban, kiegészítve az eddig alkalmazott klasszikus eszközöket, de mindenképpen hozzájárulva a hatékonyabb munkához, a fogvatartottakkal való foglalkozásban érintett szervezetek közötti együttműködés javításához, illetve a családi kapcsolatok javulásához. 

Negrea Vídia