Fiáth Titanilla-interjú

(Forrás: http://konyves.blog.hu/2013/01/20/fiath_titanilla_a_donteseikben_tovabbra_is_szabad_emberek#comments)

Egy interjú Fiáth Titanillával, a Börtönkönyv szerzőjével..

A bátaszéki születésű Fiáth Titanilla, az egykori Luddita, (rap)szövegíró és emszílány, aki magyar–pszichológia–kulturális antropológia szakon diplomázott, vezetett rádióműsort a Tiloson, írt a magyar arisztokráciáról, valamint rapnovellákat a Szomjas oázis című antológiasorozatba, klinikai és addiktológiai szakpszichológus, évek óta urbán-pszicho, valamint börtöntémában publikál cikkeket, interdiszciplináris társadalmi kutatásokból írja majd a doktoriját, ja, és 2004 óta börtönpszichológus. Novemberben jelent meg Börtönkönyv című tanulmánykötete. Bemutatjuk.

Legkorábban talán a dalszövegírás kezdődött, állítása szerint az ihletet néhány, Bátaszéken töltött dögunalmas nyár adta, „nagyjából a dadaizmus melegágya". A bajai gimnáziumi évek biztos pontja volt a havi egyszeri budapesti bulizás, így hamar világossá vált: mivel kábé minden Pesten történik, adta magát az ELTE BTK. A három szak mellett, a kezdeti emlékezetes tabános antré után (amikor is a közönség üvegekkel dobálta a Fiáth lányokat, és többször kihúzták az erősítőt is) beindult a Ludditák karrierje. Három CD-jük jelent meg (2003 – Ludditák, 2005 – Porcogó, 2007 – tizenegyes), minden fesztiválszezont végignyomtak, el lehetett csípni őket a Gödörben, a Kultiplexben, futárbálokon, beöltözős koncertjeik visszatérő vendégfellépői voltak Buppa és Sinya, 2007-től pedig már saját nagyzenekarukkal játszottak. A Ludditák a magyar underground megkerülhetetlen része volt, ironikus, végtelenül szellemes, ugyanakkor pofátlan dalszövegeik a kritikusoktól kezdve Esterházyn át sok mindenkit megfogtak, ki ne emlékezne például az olyan sorokra, mint például „A cédékészletem a gangon pang: / Punk-DJ-chi: az jin vagy jang? / A hibalehetőség ott lappang: / mondd, a pingpongasztal az jin vagy jang?" (No feng shui). A felfelé ívelő karrier aztán a nagyszabású, 2010-es októberi búcsúkoncerttel ért véget, tegyük hozzá: talán nem örökre.

Tita 2004-ben végzett az ELTE-n, antropológiai diplomamunkájában a saját gyökereit kutatta: arisztokrata leszármazottakkal interjúzott, főnemesi bálon, családi találkozókon vett részt, majd kutatásaiból A magyarországi arisztokrácia identitásának alakulása a második világháború után címmel jelent meg tanulmánya, amelynek egyik sajátosságát az adja, hogy az antropológus-szemszög a saját származását tudatosan vállaló megfigyelő nézőpontjával is kiegészült. 2004-ben a Baracskai Büntetés-végrehajtási Intézetben kezdett el dolgozni, 2007 óta a Budapesti Fegyház és Börtön főállású pszichológusa, 2011 óta pedig kéthetente a Kalocsai Fegyház és Börtönben női fogvatartottaknak is tart egyéni konzultációt és csoportfoglalkozásokat.

Börtönpszichológusként ha nem is feltétlenül az igazságos világ helyreállításának illúzióján dolgozik, egy igazságosabbá tehető világban feltétlenül hisz. De vajon honnan meríti az erejét és a hitét mindehhez egy fiatal nő, aki lassan nyolc éve tölti majdnem minden napját különböző büntetés-végrehajtási intézményekben, és számtalan, tragikusan félresiklott élettörténet szem- vagy fültanúja? Azt mondja, mi, kívülállók, akik leginkább a tévén és az interneten keresztül értesülünk ezekről a történetekről, sokkal rosszabb helyzetben vagyunk, mert a hírekben egy-egy bűnelkövetés sosincs kontextusba helyezve. Csak záporoznak ránk ezek a rettenetes, érthetetlen, felemás tolmácsolásban hallott történetek. Amikor ő találkozik az elkövetőkkel, értelmes, vagyis értelmezhető keretbe helyezheti az eseményeket, és racionális narratívát gyárthat hozzá. Ami persze sokszor lehet szubjektív vagy nem helytálló, mégis egy a lehetséges értelmezések közül, és ez nagyon megnyugtatóan hat, hiszen azt láthatja az ember, hogy ezek a szörnyű történetek nem teljesen irracionálisak, és nem az elemi gonoszság megtestesülései. Ő vajon fél-e, kell-e félnie? Azt mondja, amíg bízik a racionalitás erejében, semmiképpen sem. Onnantól kezdve, amikor hirtelen megérzi, hogy meginog ennek az „álbiztonságnak" a talaja, amelyet kiépít egy-egy fogvatartottal, természetes, hogy félni kezd, ez azonban leginkább a pszichotikus páciensekkel fordul elő, akiknél a racionalitás csődöt mond. Nagyon ritkán. Az pedig, hogy nő, nem feltétlenül hátrány. „Azt gondolom, hogy az egész pszichológusi szakma klasszikusan, tradicionálisan női szerep – persze nem történetileg értve, hanem a szerep felől közelítve, amelyet egy pszichológus képvisel egy pácienssel szemben, lásd megértő attitűd, vagy ahogyan a másik önfeltárását és érzelmi megnyilvánulásait fogadja. Úgy tűnik, hogy az érzelmi ellágyulás vagy elérzékenyülés, amelyen a fogvatartottak esetenként keresztülmennek, sokkal könnyebb számukra, ha egy nő jelenlétében zajlik, mert nagyobb megértést várnak."

A Börtönkönyv a 2008 óta megjelenő tanulmányait gyűjti össze, és olyan témakörökkel foglalkozik, mint a térhasználat, az időélmény, a testkép(zavar), a formaruhák egyedivé alakítása által közvetített jelentések, a nemi identitás, az etnicitás stb., a kötet végén pedig szószedetet is találunk, amely a tanulmányokban vastagon szedett börtönszleng-kifejezéseket „oldja fel". „A kedvenc börtönszlengem? A smekker. Ha dühös, ideges vagy gyanakvó az ember. Az előbb is kurvára smekker voltam, mert nem jött időben a villamos." A könyv egyik érdekességét itt is egy nézőpont-keveredés adja, amely az explicit módon megfogalmazott „pszichológusbőrbe bújt antropológus" szerepéből adódik: a szövegek tudományossága a folyamatos szakirodalmi kontextualizálás miatt megkérdőjelezhetetlen, az antropológiai „terep" és az esetismertetések bemutatása azonban olyan lendületes és közérthető nyelven történik, hogy az a laikus olvasó számára is mindvégig élvezetes és követhető marad.

De támadható-e a „pszichológusbőrbe bújt antropológus" szerepe? Tita szerint etikai szempontból mindenképpen. Ugyanakkor egyrészt intuitív módon is érezte, mi az, ami valakinek nagyon személyes élménye, illetve mi az, ami antropológusszemmel kevésbé lényeges, hiszen ezekben a történetekben az egyéni sokkal kevésbé számít, mert éppen a börtön egészének működése, hálózata az érdekes. Másrészt a fogvatartottak mindig tudták, hogy ha valamilyen szokásról (például a ruhák átalakításokról) kérdezte őket, akkor az egy kutatás része, és kimondottan együttműködők voltak. Természetesen arra is figyelt, hogy senki ne legyen felismerhető, illetve olyat soha nem írt, ami miatt valaki bajba kerülhetett volna.

És hogy hol a határ a börtön és a civil élet között? Szerinte korántsem egy merev fallal elkerített területről van szó, ez a határ sokkal képlékenyebb, sokkal erőteljesebben hat a kinti világ a benti életre, mint gondolnánk. Paradox módon a Börtönkönyv egyik kulcsfogalma a szabadság: „Nem lehet eléggé hangsúlyozni – mondja –, hogy attól, hogy bizonyos jogaikban korlátozottak, a fogvatartottak a döntéseikben továbbra is szabad emberek. Nagy hátránya a magyar büntetés-végrehajtási rendszernek, hogy nincs egy megfelelő rehabilitációs rendszer, ahol egy félig nyitott rendszerbe kerülhetnének át, és megtapasztalhatnák, hogy minden döntésüknek következménye van." Nagyon nehéz ugyanis eleget tenni annak, hogy legyen egy kellően elrettentő terep, amely párhuzamosan a civil életbe való reszocializácót is lehetővé teszi. És vajon mi maradt ki a könyvből? „Egy csomó minden: például a vallásosság, a betegséghez való viszony, a játszmák. De a legfontosabb, hogy nemrég hallgattam a nyolcvanas évek egyik legjobb szerzőjének, Röhrig Gézának egy nagyon jó rapszámát, abban elhangzik egy olyan sor, ami miatt legszívesebb kivettem volna a nyomdából a könyvet, hogy írják oda mottónak: »Rácsot eszünk, rácseszünk.« Sajnos már nem lehetett, úgyhogy kell írnom még egy könyvet." Úgy legyen. Mert mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy!

A cikk a Könyves Magazin 5. számában jelent meg.

A börtönben ritka a férfiromantika...

(Forrás: http://konyves.blog.hu/2012/12/05/tita_bortonkonyv?fb_action_ids=10151372986870439&fb_action_types=og.recommends&fb_source=other_multiline&action_object_map={%2210151372986870439%22%3A355154301247530}&action_type_map={%2210151372986870439%22%3A%22og.recommends%22}&action_ref_map=[])

A börtön különleges, erőszakkal, szexualitással teli világát belülről pontosan és szórakoztatóan ritkán mutatják meg az avatatlanoknak. Vagy túl sok az írói fantázia, vagy túl kevés. Fiáth Titanilla börtönpszichológus és kulturális antropológus 2004-2006 között a Baracskai Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben dolgozott, majd 2007-től a Budapesti Fegyház és Börtönben. A Börtönkönyv című tanulmánykönyve pont olyan, amilyennek a borítója ígéri: színes, élményekkel teli. Fiáth megírta, milyenek a szexuális és hatalmi viszonyok a börtönben, hogyan alakítják a divatot a rácsok között az elítéltek.

Milyen volt az első napod a börtönben? Mennyire voltál felkészülve az ottani dolgokra? Milyen nehezen fogadtak el?

A pszichológia szakot el lehet úgy végezni, hogy nem kerülsz személyes kapcsolatba emberekkel. Amikor egy idős nevelő először vezetett körbe a börtönben, megálltunk a sétaudvaron, és vagy hatszáz szempár szegeződött rám. Azt hittem, elájulok – nem azért, mert évek óta elzárt férfiak néztek egy nőre, hanem inkább arra gondoltam: "Te tapasztalatlan, naiv hülye, mit fogsz tudni mondani ezeknek az embereknek?". Az elfogadás folyamatát az egyes emberek és a közösség szintjén is le kell játszani. A fogvatartottak először trükkösen megvizsgálják, nem vagy-e vamzer (pl. egyik elítélt azt mondta az első munkanapomon, hogy egy hónapja heroinozott bent. Ha feldobom, azonnal tudni fogják, hogy én voltam, ugyanakkor semmire sem megyek vele, mert a vizeletteszt már nem fogja kimutatni). Mások a fiatalságomat kifogásolták, az élettapasztalatok feltételezett hiányát kérték számon, aztán kiderült, hogy – ahogy nem biztos, hogy a rákbeteg orvos a legjobb onkológus, úgy – nem feltétlenül az ex-dzsánki válik be a legjobban az addiktológiában, és nem kell töviről-hegyire ismerned a pesti alvilág mindennapjait ahhoz, hogy segíthess.

A börtön világát filmekből ismerni (Chopper, A remény rabjai, Szökés, Alcatraz etc.), a könyvedből mégis az derül ki, hogy ez az önálló szabályokkal rendelkező világ az erőszakossággal szemben inkább egzotikusan különleges. Milyennek látod a börtönt?

Az erőszakosság nem az egyetlen tulajdonság, amit odabent tisztelnek, és sok múlik azon is, hogy milyen egyéb személyiségvonásokkal, intelligenciával, kapcsolathálóval és tőkével rendelkezik valaki. Szerintem a börtön nem az a könnyen érthető, statikus világ, amilyennek gyakran ábrázolják. Ha fix szerepek vannak, és az elítéltek nem felejtenek, akkor hogy lehet az, hogy a tegnap a szintre érkezett J. Károlyt, aki 2009-ben a legnagyobb vamzernek számított, mégis befogadta az egyik, főként jógyerekekből álló zárka? Károly vamzerségét "kimagyarázták": gyerekkori barát, egyébként "jó a vére", mellette nem lehet unatkozni, különben is: nekik sohasem ártott. Mindez egy olyan világban, ahol borzasztóan merevek és átjárhatatlanok a társas kategóriák, nem fordulhatna elő.

Milyen etikai kérdésekkel kellett szembenézned, hogy pszichológusként szereztél információkat, majd antropológusként megírtad azokat egy könyvben?

A könyvben viszonylag keveset használok a terápiák anyagából. Többnyire a mindennapi történéseket és az azokhoz fűzött interpretációkat vizsgálom. Gyakran kapnak írásbeli "házi feladatokat" is az elítéltek bizonyos témákról, és mindig tudják, hogy valamilyen cikkhez vagy kutatáshoz kell. Általában örülnek, hogy segíthetnek a "doktori megírásában". Az etikai problémák részben orvosolhatók azzal, hogy név nélkül vagy álnéven említem a szereplőket, illetve az érdeklődőknek meg is mutatom a cikkeket. Sokan hallottak a múltkor a rádióban, és azóta egyfolytában kölcsönkérik a könyvet.

A börtönnek saját nyelve van (csicska, vamzer, smekker, rodázik, kannibálok, recseg etc), mennyire változik ez a nyelv? Milyen gyorsan lehet elsajátítani? Mik a legfontosabb jellemzői?

Ahogy a civil világban, úgy a fogvatartotti közösségekben is presztízsértékű, ha valaki kreatívan bánik a nyelvvel. A valódi, erőszakos összecsapások viszonylag ritkák: sok múlik a fellépésen, azon, hogy ki mennyire tudja elhitetni a társaival, hogy komolyan beszél. A leleményesség elsősorban nem a szavak, hanem a szókapcsolatok szintjén, illetve a metaforák, hasonlatok alkalmazásában érhető tetten. A sztorizás maga, azaz hosszabb szövegek megalkotása pedig az identitás-építés és énbemutatás legjellemzőbb eszköze.

A szigorú szabályok ellenére komoly energiákat fektetnek az elítéltek a ruházatuk átalakítására, hogy divatosak legyenek. Mennyire tiltja ezt a belső szabályzat? Milyen átalakításokat végeznek? Mik a divatirányzatok a börtönben?

Ahogy a könyvben írom is, sok esetben a civil divattal ellentétes trendeknek lehetünk tanúi. A börtönben a hangsúly a formaruha "civilesítésére" és egyéniesítésére esik. Például lehet, hogy kint a galléros ing menő, a márványkoptatott farmer pedig kínos, de ha az egyeningnek gallérja van, akkor inkább levágják, a nadrágot pedig fehérre hipózzák, csak hogy előtűnjön a tömegben. Elvileg nem szabadna alakítgatni a ruházatot, de sokszor olyan apró trükkök ezek – a nadrág behúzása csípőtájékon, vagy "élvarrás" készítése –, amitől az egyenruha egyszerűen jobban áll a viselőjén, így viszont könnyű elsiklani felette.

A macsó heteroszexuális világban hogyan boldogulnak a homoszexuálisok, transzvesztiták, transzszexuálisok vagy biszexek? A filmes tapasztalatok alapján nekik a legnehezebb, a könyvedből ennek majdnem az ellenkezője derül ki.

Attól függ, ki mit vár el. Találkoztam olyan transzszexuálissal, aki azonnal védett körletre kérette magát, mások viszont élvezik, hogy könnyen találnak udvarlót, szexuális partnert vagy "férjet" maguknak. A társaik sokszor azért nem bántják őket, mert félnek attól, hogy azonnal feldobnák a személyzetnek az erőszakoskodást. Ha egy-egy zárka befogadja őket, jó szolgálatot is tehetnek (például bizonyos, nőiesnek gondolt feladatok elvégzésével, vagy esténként a becsempészett fehérneműben való táncos showműsorral). Férfiaknál ritkábbak a romantikus kapcsolatok, inkább a szexualitásra kerül a hangsúly, a női börtönben viszont többnyire a fordítottja az igaz. Ha valaki homoszexuális kapcsolatba kezd, még azt is elvárják, hogy tudassa a rokonsággal: így érzik biztosítva, hogy nem egyszerűen a testiségről van szó, és hosszú távra is tervezhetnek.

A börtönben a gyúrás egyfelől a kevés testmozgást jelenti, másfelől az izmokkal státuszt is szerez az ember. Milyen szerepe van a gyúrásnak?

Az izmos, kidolgozott test erőt sugároz, így – az állatvilághoz hasonlóan – rengeteg nyílt konfliktustól is megkíméli a tulajdonosát. A személyes hatalom kimutatása mellett a férfiasság túlhangsúlyozása a homoszexualitás vádjának kivédése miatt is lényeges. A mozgás a nyilvánvaló előnyök mellett – mint amilyen a fittség és a testi-lelki egészség megőrzése – a kiscsoportképződés miatt is kiemelkedő fontosságú. Az együtt edzők a börtönhatalomtól független, legitim közösséget és kultúrát hoznak létre, és az sem mellékes, ahogy a gyúrás kötött programja segít az időt strukturálni és értelmessé tenni a mindennapokban.

Hogyan lehet segíteni egy elítéltnek abban, hogy tíz vagy több évet lehúzzon négy fal között? Mennyire nyílnak meg egy pszichológusnak?

Hosszú ítéleteseknél nem egyszerűen az a fontos, hogy hasznosan töltsék el az időt. A "hasznosságot" többnyire a mi fogalmaink felől értelmezzük, márpedig a jó megküzdés alapfeltétele, hogy az elítélt ne felesleges, zárójelbe tehető időként élje meg a börtön mindennapjait, hanem felfogja, hogy az ő életének ideje az, ami telik – hogy olyasmivel foglalkozzon, amit szervesen be tud illeszteni majd a civil életébe is. Ilyen lehet az érettségi, diploma, nyelvvizsga megszerzése, fontos barátságok kialakítása, a hozzátartozókkal való kapcsolattartás minőségének megőrzése, a testedzés és így tovább. Pszichológusként motiválhatjuk ezekre az embereket, de 5–10 év alatt számos egyéb probléma is előáll, amivel foglalkoznunk kell – a hozzátartozók halálától, a feleségek lelépésétől kezdve a korábbi, traumatikus események feldolgozásáig, amik sokszor az elítélt aktuális viselkedése kapcsán kerülnek felszínre. A megnyílás sebessége esetenként változó. Általánosságban azt mondhatom, hogy a nők szinte az első alkalomtól kezdve tudják, hogy mire használható egy pszichológus, és mennyit profitálhatnak akár egyetlen, a megszokottnál intimebb beszélgetésből is. A férfiak többségét szocializálni kell arra, hogy a pszichológus nem gyakorlati segítséget nyújt – zárkacserét, munkát stb. –, azonban mégis hasznos lehet.

A könyvedben említed, hogy a beszélgetésekből az derül ki, hogy mindenki a körülmények áldozataként került a börtönbe. Milyen stratégiákkal igyekeznek az elítéltek feldolgozni a helyzetüket?

Azok a stratégiák, amelyek a börtönnel szembeni jó megküzdést szolgálják, gyakran kifejezetten aláássák a visszailleszkedési esélyeket. A fogvatartottak időnként afféle Robin Hoodként – "Én csak a Tesco-ból loptam, de hát az egy rabló multi!" – vagy a gengszterfilmek nagymenőjeként tekintenek magukra akkor is, ha ezek a helyzetértékelések csak korlátozottan igazak. Legtöbbjük mögött sem olyan erős családi háttér, sem olyan anyagi bázis nem áll, mint amilyenre – az önbecsülésük fenntartása vagy a jó börtönhírnév megszerzése miatt – szeretnek visszaemlékezni. Ennek viszont az lesz a következménye, hogy nem intéznek szállást maguknak időben a szabadulás előtt, vagy torz elképzeléseket dédelgetnek a munka világáról. Valószínűleg egy hiperaktív, szélsőségesen élménykereső embert kár lenne beállítani a szalag mellé, de ha még öt év után is azt gondolja, hogy a heroinfüggőség lényegében a szabadsággal egyenértékű, akkor nem próbálja ki magát grafikusként vagy tetoválóművészként, amihez pedig igenis volna tehetsége. Nagyon fontos, hogy megismerjük a fogvatartottak értékrendszerét, mert ha nem ágyazódik be a börtönben szerzett tudás, akkor a legkiválóbb tanfolyamok és agressziókezelő tréningek is csak jó időtöltések maradnak, amelyeknek a falakon kívül semmi értelmük.

Börtönkönyv - bemutató

Egy általam is nagy érdeklődéssel várt könyv bemutatójára került sor 2012. november 12-én, a budapesti Bálint Ház  konferenciatermében. Gyakorló büntetés-végrehajtási dolgozóként könyvespolcomról nem hiányozhat a kötet, ajánlom minden kollégának, érdeklődőnek.

A "Börtönkönyv - Kulturális antropológia a rácsok mögött" című kötet a Háttér Kiadó gondozásában jelent meg, szerzője Fiáth Titanilla, a Budapesti Fegyház és Börtön pszichológusa.  

 

 

Titanilla 2004. óta dolgozik börtönpszichológusként felnőttkorú, férfi és női fogvatartottakkal. Egykor magyar, pszichológia és kulturális antropológia szakon végzett az ELTE-n, jelenleg pedig az interdiszciplináris társadalmi kutatások doktori program harmadéves hallgatója.

 

Bár börtönpszichológus, a börtönéletet kulturális antropológiai szempontból is vizsgálja, e témában több cikket is publikált az utóbbi években a Börtönügyi Szemle, a Belügyi Szemle, az Élet és Irodalom, valamint a Café Bábel lapjain.

 

Milyen valójában az élet a rácsok mögött Magyarországon? A nemrég megjelent könyvében Fiáth Titanilla saját börtönpszichológusi munkája, tapasztalatai alapján a börtönök belső világát mutatja be, azokat az íratlan szabályokat, amelyek meghatározzák, kiből lesz „menő” és kiből „csicska”, ki ehet asztalnál és ki alhat alsó ágyon. Megtudhatjuk, miért írnak filccel Hugo Boss feliratot a rabruhákra, és hogyan dekorálják a tiltás ellenére is a celláikat a fogvatartottak, hogyan élik meg a szexualitást és az idő múlását, hogyan főznek, pletykálkodnak – vagyis hogyan próbálnak boldogulni és egyéniségüket, sőt szabadságukat megőrizni a börtön zárt, korlátozott világában.

 

Azok számára, akik komolyan érdeklődnek a könyv iránt, de még nem szerezték be, az előbbi képen látható a könyv borítója, irány egy könyvesbolt! Akik még nem döntöttek, de szeretnének még többet megtudni a könyvről, jöjjön egy link, ahol némi kedvcsinálóként bele lehet olvasni a kötetbe:

http://www.hatterkiado.hu/sites/default/files/Bortonkonyv_beleolvasas_tord.pdf