Káin Gyermekei

Káin Gyermekei   ---  a feliratra kattintva elérhető a film. 

A "Káin gyermekei" című dokumentumfilm Monory Mész András 1985-ben Magyarországon készült "Bebukottak" című dokumentumfilmjének gyilkosságért elítélt fiatalkorú főszereplőinek felkutatására és megszólaltatására vállalkozik. E vállalkozás kiindulópontja az olthatatlan kíváncsiság – mi lesz a megbélyegzettel? Mi lesz azokból a fiúkból, akik kamaszkorukban embert öltek, egész fiatalságukat börtönben töltötték és legalább 25-28 évesek, amikor szabadulnak? Most, harminc évvel – több mint egy emberöltővel – később már tisztán látszik, milyen irányba kanyarodott az akkori kamaszok, mostanra meglett férfiak sorsa. Sors, bűn és örökség – Káin gyermekeinek szemén keresztül. A film megtekintését a magam részéről csak ajánlani tudom, lévén abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már láttam, és volt szerencsém hallani a rendező, Gerő Marcell beszámolóját arról, hogyan készült a film.

Káin gyermekei, avagy a Bebukottak 30 év múlva...

(Forrás: http://mno.hu/grund/bebukottak-bunozes-fiatalon-bunhodes-egy-eleten-at-1250898)

Bűnözés fiatalon, bűnhődés egy életen át... 

 

Gerő Marcell Monory-Mész András 1985-ös, "Bebukottak" című dokumentumfilmjének három fiatalkorú bűnöző szereplőjét kereste meg harminc évvel később, hogy utánajárjon, mi lett a Tökölön raboskodó kamaszokból az életben. Kamerájával emberroncsokat, kisiklott életeket, a társadalom peremén élő, bűntudattól terhelt férfiakat talált. A "Káin gyermekei" című dokumentumfilm bekerült a San Sebastian-i nemzetközi filmfesztivál Új rendezők versenyszekciójába. A fesztiválon 2002 után szerepel ismét magyar alkotás. A rendező a világpremier alkalmából nyilatkozott a Magyar Nemzetnek. Filmje a magyar közönség számára ősszel látható majd az HBO műsorán.

(Fotó: Nagy Béla, Magyar nemzet, forrás: mno.hu)

Hogyan fogalmazódott meg önben az elhatározás, hogy filmet készítsen a Bebukottak szereplőiről?
2010-ben eredetileg egy börtönben játszódó játékfilmen kezdtem el dolgozni cégtársammal és a későbbi film producerével, László Sárával, és mivel a környezetről nem volt tudásunk, elkezdtünk hozzá anyagot gyűjteni. Nagyon sok szakemberrel beszéltem, továbbá filmesekkel, akik forgattak már börtönben, valamint elkezdtem a témába vágó filmeket is megnézni. Nagy Viktor Oszkár barátom, egykori osztálytársam hívta fel a Bebukottakra a figyelmemet, és ez szinte azonnal elvonta a figyelmünket az eredeti elképzelésről. Olyannyira, hogy néhány nappal később félre is tettük azt a filmtervet, és elkezdtük ennek a dokumentumfilmnek az ötletét kibontani. 2010-ben pedig Papp Bojána "Börtön rap" című filmjénél megkért, hogy menjek el vele operatőrnek, ami ugyan én nem vagyok, és végül szerencsére talált is helyettem egy operatőrt, de nyolcnapnyi tököli forgatáson részt vettem, és elementáris erővel hatott rám. Elképesztő gravitációja van a helynek, napokig álmodtam vele, majd teljesen furcsa módon vissza is vágytam oda.

A Bebukottak harminc év távlatából is mellbevágó dokumentumfilm a nyolcvanas évek fiatalkorú elkövetőiről a tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében. A film még ma is szinte éget, és nézése közben óhatatlanul arra gondoltam, hogy erről a témáról ennél többet már nem lehet mondani. Hogyan formálódott a Káin gyermekei forgatókönyve?
A fő gondolat az egész mögött az volt, hogy itt vannak ezek az elképesztő erejű megszólalások, a fiatalkorú bűnözők arcukon a korukból fakadó ártatlanságukkal, amelyek ellentmondásban vannak azokkal a hidegvérű tettekkel és az őket körülvevő börtönvilág brutalitásával, amikről tárgyilagosan beszélnek a kamerába. Az ebből fakadó ellentmondás, az elkövetők és tetteik közötti erős feszültség alapján joggal gondolhattuk azt, hogy ha rátalálunk most ugyanezekre az emberekre, akkor az eltelt évek között mindenféle erőfeszítés nélkül meghúzódik egy olyan ív, ami az emberi lét alapkérdéseiről szól.

A hat fiatalkorú elítélt közül hármat kerestek meg ismét. Hogyan sikerült a nyomukra bukkanni, és miképp fogadták az immár középkorú férfiak a mostani forgatást?
Kétévnyi kutatómunka eredményeként és afféle botcsinálta magándetektívként találtunk rájuk. Mivel periférián lévő emberek, így nagyon nehéz volt eljutni hozzájuk. A Bebukottakban ugyanis még keresztnevek sem hangzanak el, és az akkori forgatócsoport tagjait hiába kérdeztük, ennyi év távlatából már nem emlékeztek a nevekre. A fiatal bűnözők sorsa pont úgy alakult, ahogy sejtheti az ember. Kisiklott életekkel találkoztunk: egyikük Pécsett hajléktalan és munkanélküli, a másikukkal a pszichiátrián tudtunk forgatni, a harmadik szereplő egy pici faluba költözött, és ott családja lett, bár elég nyomorúságos körülmények között élnek. A filmezéssel kapcsolatos ötletre utóbbi, Pál rögtön igent mondott, vele dolgoztunk aztán a legtöbbet. A pécsi fedél nélküli, Gábor is gyorsan beleegyezett a filmezésbe. Zsolt viszont nagyon bizalmatlan volt, vele kellett a legtöbbet beszélgetnünk, mire belement a forgatásba. Az ő esete azért is tragikus, mert különösen tehetséges és értelmes ember, aki nagyon sokra is vihette volna, ha nem így alakul a sorsa. Egyébként azért is volt bizalmatlan, mert később – a többiekhez hasonlóan – ő is többször visszakerült különböző börtönökbe, és saját elmondása szerint nagyon sokat verekedett utóbb a Bebukottak miatt, ami szerinte inkorrekt módon lett összevágva, és ez sok problémát okozott számára. Ők hárman bizonyultak a legérdekesebb személyiségnek, és bár még egy negyedikre is rátaláltunk, végül az anyag már kiadta a film ívét, így vele már nem is vettük fel a kapcsolatot. Fontos még hangsúlyoznom, hogy semmiféle ellenszolgáltatást nem ígértünk nekik, nem akartuk, hogy a pénz bármiféle motivációt jelentsen számukra a részvételhez.

A Káin gyermekeinek a Bebukottakhoz hasonlóan nagy erénye, hogy a kamera szikár megfigyelő, a filmes pedig távolságot képes tartani a vizsgált alanytól.
Borzasztó nehéz volt az objektivitás megtartása. A forgatás két évig tartott, és a hétköznapjaink abszolút fontos szereplőivé és részeivé vált mindhárom szereplő. Nagyon intenzív érzelmi viszonyt igényelt a munka, hiszen a forgatáshoz elengedhetetlen volt, hogy a férfiak bizalommal legyenek irántunk, s ezáltal egy olyan baráti kapcsolat alakult ki velük, ami mellett nehéz volt távolságtartónak maradni a kamera mögött. Elmondhatom, roppant visszás dolog ítélkezni a helyzetük és tetteik felett egy olyan szociális, társadalmi háttérből, amelyből a leendő nézők többsége, akár ön vagy én jövök. Erre próbáltunk rámutatni a Káin gyermekeivel is.

Az anyagba visszatérően bevágnak jeleneteket az eredeti dokumentumfilmből. Hogyan alakultak a régi és új anyag arányai az utómunka során?
Minden kockáért meg kellett küzdenünk, mert persze az alapot a fiatalkori képek jelentették, de nekünk a saját anyagunkra kellett koncentrálnunk, mert ez már nem a Bebukottak. Azt is figyelembe kellett vennünk továbbá, hogy mennyit bír ebből a történetből elviselni a néző. Először egy két és félórás anyagból indultunk ki, végül lementünk az ingerküszöböt jelentő másfél órás hosszra, és azokra a jelenetekre koncentráltunk, amelyekben a legjobban visszaköszön a mára ötven körüli szereplők gyermekisége.

Mit szóltak az érintettek az elkészült filmhez?
Mindhárman látták, és furcsa élmény volt, hogy a várakozásommal ellentétben nem összefüggéseiben és nem mint filmre reagáltak: olyan mozgóképes részleteket láttak, aminek ők a szereplői. Igaz, ahhoz sincsenek hozzászokva, hogy bárki, aki nem a legszűkebb környezetük tagja, érdeklődjön irántuk. Az biztos, hogy erős érzelmi hatást gyakorolt rájuk a film.

  

A választott három szereplő élete kisiklott. Meséltek másról, akiknek szerencsésebben alakult az élete a tököli évek után?
A börtönön kívül érdekes módon nem nagyon tudnak egymásról. Amikor bent voltak, a legszorosabb testvéri viszonyban éltek, ám abban a pillanatban, hogy szabadultak, teljesen elvágták a kapcsolatot egymással. Két teljesen különálló világ számukra a börtön és ami azon kívül van. Nem mondom, hogy teljesen reménytelen egy Tökölön raboskodó fiatal beilleszkedése a társadalomba, de hihetetlenül nehéz. Kiváltképp azért, mert a legfogékonyabb éveiket vesztik el a rácsok mögött, s jó eséllyel azt tanulják meg, amit a börtönben könnyebben lehet: agressziót, kegyetlenséget, hierarchiát, kiszolgáltatottságot. És bent azt látják, hogy a börtönből kilépve elkerülhetetlenül ők lesznek majd a társadalom alja. Így hiába is bánták már meg tetteiket szinte elkövetésük pillanatában, meg nem történtté tenni nem tudják az eseményeket, és tetteik, valamint annak következményei egész életükben elkísérik őket.

Monory-Mész András 1985-ös, Bebukottak című dokumentumfilmjét itt tudja megnézni.