Káin gyermekei, avagy a Bebukottak 30 év múlva...

(Forrás: http://mno.hu/grund/bebukottak-bunozes-fiatalon-bunhodes-egy-eleten-at-1250898)

Bűnözés fiatalon, bűnhődés egy életen át... 

 

Gerő Marcell Monory-Mész András 1985-ös, "Bebukottak" című dokumentumfilmjének három fiatalkorú bűnöző szereplőjét kereste meg harminc évvel később, hogy utánajárjon, mi lett a Tökölön raboskodó kamaszokból az életben. Kamerájával emberroncsokat, kisiklott életeket, a társadalom peremén élő, bűntudattól terhelt férfiakat talált. A "Káin gyermekei" című dokumentumfilm bekerült a San Sebastian-i nemzetközi filmfesztivál Új rendezők versenyszekciójába. A fesztiválon 2002 után szerepel ismét magyar alkotás. A rendező a világpremier alkalmából nyilatkozott a Magyar Nemzetnek. Filmje a magyar közönség számára ősszel látható majd az HBO műsorán.

(Fotó: Nagy Béla, Magyar nemzet, forrás: mno.hu)

Hogyan fogalmazódott meg önben az elhatározás, hogy filmet készítsen a Bebukottak szereplőiről?
2010-ben eredetileg egy börtönben játszódó játékfilmen kezdtem el dolgozni cégtársammal és a későbbi film producerével, László Sárával, és mivel a környezetről nem volt tudásunk, elkezdtünk hozzá anyagot gyűjteni. Nagyon sok szakemberrel beszéltem, továbbá filmesekkel, akik forgattak már börtönben, valamint elkezdtem a témába vágó filmeket is megnézni. Nagy Viktor Oszkár barátom, egykori osztálytársam hívta fel a Bebukottakra a figyelmemet, és ez szinte azonnal elvonta a figyelmünket az eredeti elképzelésről. Olyannyira, hogy néhány nappal később félre is tettük azt a filmtervet, és elkezdtük ennek a dokumentumfilmnek az ötletét kibontani. 2010-ben pedig Papp Bojána "Börtön rap" című filmjénél megkért, hogy menjek el vele operatőrnek, ami ugyan én nem vagyok, és végül szerencsére talált is helyettem egy operatőrt, de nyolcnapnyi tököli forgatáson részt vettem, és elementáris erővel hatott rám. Elképesztő gravitációja van a helynek, napokig álmodtam vele, majd teljesen furcsa módon vissza is vágytam oda.

A Bebukottak harminc év távlatából is mellbevágó dokumentumfilm a nyolcvanas évek fiatalkorú elkövetőiről a tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében. A film még ma is szinte éget, és nézése közben óhatatlanul arra gondoltam, hogy erről a témáról ennél többet már nem lehet mondani. Hogyan formálódott a Káin gyermekei forgatókönyve?
A fő gondolat az egész mögött az volt, hogy itt vannak ezek az elképesztő erejű megszólalások, a fiatalkorú bűnözők arcukon a korukból fakadó ártatlanságukkal, amelyek ellentmondásban vannak azokkal a hidegvérű tettekkel és az őket körülvevő börtönvilág brutalitásával, amikről tárgyilagosan beszélnek a kamerába. Az ebből fakadó ellentmondás, az elkövetők és tetteik közötti erős feszültség alapján joggal gondolhattuk azt, hogy ha rátalálunk most ugyanezekre az emberekre, akkor az eltelt évek között mindenféle erőfeszítés nélkül meghúzódik egy olyan ív, ami az emberi lét alapkérdéseiről szól.

A hat fiatalkorú elítélt közül hármat kerestek meg ismét. Hogyan sikerült a nyomukra bukkanni, és miképp fogadták az immár középkorú férfiak a mostani forgatást?
Kétévnyi kutatómunka eredményeként és afféle botcsinálta magándetektívként találtunk rájuk. Mivel periférián lévő emberek, így nagyon nehéz volt eljutni hozzájuk. A Bebukottakban ugyanis még keresztnevek sem hangzanak el, és az akkori forgatócsoport tagjait hiába kérdeztük, ennyi év távlatából már nem emlékeztek a nevekre. A fiatal bűnözők sorsa pont úgy alakult, ahogy sejtheti az ember. Kisiklott életekkel találkoztunk: egyikük Pécsett hajléktalan és munkanélküli, a másikukkal a pszichiátrián tudtunk forgatni, a harmadik szereplő egy pici faluba költözött, és ott családja lett, bár elég nyomorúságos körülmények között élnek. A filmezéssel kapcsolatos ötletre utóbbi, Pál rögtön igent mondott, vele dolgoztunk aztán a legtöbbet. A pécsi fedél nélküli, Gábor is gyorsan beleegyezett a filmezésbe. Zsolt viszont nagyon bizalmatlan volt, vele kellett a legtöbbet beszélgetnünk, mire belement a forgatásba. Az ő esete azért is tragikus, mert különösen tehetséges és értelmes ember, aki nagyon sokra is vihette volna, ha nem így alakul a sorsa. Egyébként azért is volt bizalmatlan, mert később – a többiekhez hasonlóan – ő is többször visszakerült különböző börtönökbe, és saját elmondása szerint nagyon sokat verekedett utóbb a Bebukottak miatt, ami szerinte inkorrekt módon lett összevágva, és ez sok problémát okozott számára. Ők hárman bizonyultak a legérdekesebb személyiségnek, és bár még egy negyedikre is rátaláltunk, végül az anyag már kiadta a film ívét, így vele már nem is vettük fel a kapcsolatot. Fontos még hangsúlyoznom, hogy semmiféle ellenszolgáltatást nem ígértünk nekik, nem akartuk, hogy a pénz bármiféle motivációt jelentsen számukra a részvételhez.

A Káin gyermekeinek a Bebukottakhoz hasonlóan nagy erénye, hogy a kamera szikár megfigyelő, a filmes pedig távolságot képes tartani a vizsgált alanytól.
Borzasztó nehéz volt az objektivitás megtartása. A forgatás két évig tartott, és a hétköznapjaink abszolút fontos szereplőivé és részeivé vált mindhárom szereplő. Nagyon intenzív érzelmi viszonyt igényelt a munka, hiszen a forgatáshoz elengedhetetlen volt, hogy a férfiak bizalommal legyenek irántunk, s ezáltal egy olyan baráti kapcsolat alakult ki velük, ami mellett nehéz volt távolságtartónak maradni a kamera mögött. Elmondhatom, roppant visszás dolog ítélkezni a helyzetük és tetteik felett egy olyan szociális, társadalmi háttérből, amelyből a leendő nézők többsége, akár ön vagy én jövök. Erre próbáltunk rámutatni a Káin gyermekeivel is.

Az anyagba visszatérően bevágnak jeleneteket az eredeti dokumentumfilmből. Hogyan alakultak a régi és új anyag arányai az utómunka során?
Minden kockáért meg kellett küzdenünk, mert persze az alapot a fiatalkori képek jelentették, de nekünk a saját anyagunkra kellett koncentrálnunk, mert ez már nem a Bebukottak. Azt is figyelembe kellett vennünk továbbá, hogy mennyit bír ebből a történetből elviselni a néző. Először egy két és félórás anyagból indultunk ki, végül lementünk az ingerküszöböt jelentő másfél órás hosszra, és azokra a jelenetekre koncentráltunk, amelyekben a legjobban visszaköszön a mára ötven körüli szereplők gyermekisége.

Mit szóltak az érintettek az elkészült filmhez?
Mindhárman látták, és furcsa élmény volt, hogy a várakozásommal ellentétben nem összefüggéseiben és nem mint filmre reagáltak: olyan mozgóképes részleteket láttak, aminek ők a szereplői. Igaz, ahhoz sincsenek hozzászokva, hogy bárki, aki nem a legszűkebb környezetük tagja, érdeklődjön irántuk. Az biztos, hogy erős érzelmi hatást gyakorolt rájuk a film.

  

A választott három szereplő élete kisiklott. Meséltek másról, akiknek szerencsésebben alakult az élete a tököli évek után?
A börtönön kívül érdekes módon nem nagyon tudnak egymásról. Amikor bent voltak, a legszorosabb testvéri viszonyban éltek, ám abban a pillanatban, hogy szabadultak, teljesen elvágták a kapcsolatot egymással. Két teljesen különálló világ számukra a börtön és ami azon kívül van. Nem mondom, hogy teljesen reménytelen egy Tökölön raboskodó fiatal beilleszkedése a társadalomba, de hihetetlenül nehéz. Kiváltképp azért, mert a legfogékonyabb éveiket vesztik el a rácsok mögött, s jó eséllyel azt tanulják meg, amit a börtönben könnyebben lehet: agressziót, kegyetlenséget, hierarchiát, kiszolgáltatottságot. És bent azt látják, hogy a börtönből kilépve elkerülhetetlenül ők lesznek majd a társadalom alja. Így hiába is bánták már meg tetteiket szinte elkövetésük pillanatában, meg nem történtté tenni nem tudják az eseményeket, és tetteik, valamint annak következményei egész életükben elkísérik őket.

Monory-Mész András 1985-ös, Bebukottak című dokumentumfilmjét itt tudja megnézni.

 

Bebukottak - egy kötelező jelleggel megnézendő börtönfilm...

Bebukottak (színes, magyar dokumentumfilm, 91 perc, 1985)

Rendező: (Monory) Mész András 

Operatőr: Klöpfler Tibor

Koltai Ágnes: Bebukottak - A félelem senkiföldjén c. írása alapján (http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=4857)

"Időről-időre vissza kell térnünk az alapkérdésekhez; a fikció és a dokumentarizmus lényegéhez, a kép közlési lehetőségéhez és jelentéstartalmához. Vélnénk, csak az eredendően új, a szentesített formákat, műfajokat szétrobbantó művek kényszerítenek az esztétikai törvényszerűségek újragondolására. Léteznek műalkotások – és ilyen Mész András Bebukottakja is –, melyek érintetlenül hagyják ugyan a film kifejezésformáit, mégis visszavezetnek a legalapvetőbb kérdésekhez.

A Bebukottak klasszikus riportfilm, az a fajta kérdve kifejtő mű, mely a tények halmozásából meríti erejét, abból, hogy a riportalanyok beszélnek – némelyik kéretlenül is, másik csak a nógatásnak engedve –, s jól vagy rosszul, de értékelik helyzetüket. A fiatalkorúak tököli börtönében vagyunk, a kamerával öt fiú néz szembe és elmondja, hogy miért került be: az egyik apagyilkosságért, a másik leütött egy ismeretlen férfit, mert az nem adott pénzt a társának, a harmadik a nevelőintézeti tanárját szúrta le, a negyedik a haverját, mert részegen az anyjával erőszakoskodott, az ötödik különféle bűncselekményekben, többek között gyermekrablásban való részvételért. „Bebuktak”, ahogy azt a börtönzsargon mondja, és most valami más kezdődik, gondolnánk, ám ez csak részben igaz.

A kamerát s ezzel a nyilvánosságot vállaló „bebukottak” egy része a forgatás idején már túl volt a börtönsokkon, némelyikük azonban még nem jutott el ebbe az állapotba, de ez cseppet sem befolyásolja önmagukhoz és cselekedeteikhez fűződő viszonyukat. Mindannyian meglepő hűvösséggel, majdhogynem a kívülálló érdektelenségével beszélnek tetteikről, egyformán súlytalanul puffan el az apagyilkosság, a késelés és a rablás. Nem vált le róluk, nem idegenedett el tőlük az erőszak, továbbra is együtt élnek vele – néhány év börtön után már nem is olyan öntudatlanul, mint korábban.

„Itt megtanultam félni” – mondja tizenkét nappal szabadulása előtt a tagbaszakadt fiatalember, aki mintegy a film narrátoraként szerepel, összefogja, kiegészíti a többiek mondandóját. Tőle tudjuk meg, hogy a hozzá hasonló nagykorúakat segédfelügyelőnek alkalmazzák (vagy ahogy ő fogalmazta: csendestársnak, hamis tanúnak az őrök mellé); hogy az őrök fizetés-kiegészítésként üzletelnek a foglyokkal, s cigarettáért, pénzért engedményekhez lehet jutni; hogy nem egyszerűen homoszexualitás, hanem nemi erőszak van; hogy itt vagy erős, vagy gyenge valaki, s ez mindent eldönt. Kemény szavak, amiket a többiek igazolnak. A másik négy „bebukott” is beszél a megvásárolható engedményekről, a homoszexualitásról, a foglyok közötti erőviszonyokról. Arról, hogy a kényszerű összezártságban, a börtön monoton szigorában még ádázabb erőharc folyik, mint „odakint”.

Ebben a filmben nem hangzanak el olyan szavak, mint bűnügy, bűncselekmény, szabadságvesztés vagy elítélt, elsősorban azért, mert a rendező és a riporter átlépte azt a bűvös határt, ami a rácson innen és túl lévők között van. Nem a társadalmi normákat, előírásokat elfogadó ember öntudatával, erkölcsi fölényével, ösztönös irtózásával tekintenek riportalanyaikra, igaz, a bűn természetrajza kevéssé érdekli őket (talán a kelleténél is kevésbé, talán túlzottan illedelmesek a börtönhöz vezető út firtatásakor, s az elítélt fiatalkorúaknál többet maguk sem akarnak tudni a gyilkos indulatokról, a verekedésről és az ivásról mint az elfojtott feszültségek, a lenyelt sérelmek kizárólagos levezetőjéről). Abból az aspektusból, ahonnan Mész András szemléli a börtönt, mindegy, hogy ki miért került be, s nem csupán azért, mert láthatóan az őrök sem tesznek különbséget apagyilkos és tolvaj között. A Bebukottakat a tököli fegyintézet tizenkettes egységében forgatták, a szabadulását váró rangidős fiú is hangsúlyozza, hogy kizárólag erről a helyről, az itteni viszonyokról beszél, a film mégis túlmutat a lokális és véletlenszerű konfliktusokon.

A Bebukottakban a börtön: állapot. A rabság több, mint a szabadság megvonása, korlátozása, a személyiségi jogok felfüggesztése – eszköz és cél egyszerre az egyéniség felszámolásában. A börtön egyfajta sokkos állapot (nem véletlenül tér vissza állandóan egy kép: állig betakart fiú fekszik egy ágyban, és megállás nélkül rázza a fejét jobbra-balra), ami az erős fizikai és pszichikai nyomás következménye, s amit csak egyféleképpen lehet legyőzni: a még keményebb erőszakkal. És itt bezárult a kör, mindenkinek, annak is, aki gyenge és tehetetlenségében el-elsírja magát, s annak is, aki némi elégedettséggel jelentheti ki, hogy három és fél évig verekedett a vezérszerepért, de most már senki sem mer ellenkezni vele. S hogy mily ördögi a kör, azt a könnyeivel küszködő fiú egyik monológja érzékelteti a legjobban. Azé a gyerekes vonású, korán tönkrement fiúé, aki a jövőről gondolkodva azt mondja: „ha kimegyek, felrobbantok minden házat… elpusztítanám az egész Földet… de elég egy kiló ciánkáli is egy város vizébe…” Zavaros, összefüggéstelen kijelentések, értelmük hiányos és akadozó, indulati töltésük ijesztő.

A Bebukottak, mint minden dokumentumfilm, a narráció gondjával küzd. Azzal, hogy a tények nem beszélnek önmagukért, sőt, a kamera puszta jelenlététől meg sem mutatkoznak, s hogy lényeg és jelenség csak úgy válik ketté, ha az információk valamilyen dramaturgiai elv szerint rendeződnek el. Valójában a dokumentumfilm is történetet mesél el, s ha a történetet mint tipikusan fikciós elemet nem azonosítanánk a kitalációval (a fantázia kecses vagy nehézkes termékével), könnyen belátnánk, hogy a dokumentarizmus és a játékfilm határai elmosódottak, és nem is az igaz-képzelt tartományában keresendők.

A dokumentarizmus és a fikció sarkalatos pontja a személyiséghez való viszony. A film maga olyan kifejezési eszköz, amely elidegeníti (vagy – hogy egy értékmentesebb kifejezést használjunk – eltávolítja) az embert önmagától és másoktól, megszünteti az egyén közvetlen kapcsolatát érzelmeivel, cselekedeteivel. Már maga a képi megjelenítés distanciát teremt! A kamera objektivitása a távolságtartásban rejlik, abban, hogy vizsgálati tárggyá tesz mindent és mindenkit. A filmet – s különösen a dokumentumfilmet – az a termékeny feszültség élteti, hogy a hűvös és kíváncsi kamerának önmaga szemlélődő pozícióját legyőzve kell a világ teljességéből befogni valamit.

Ez a feszültség majdhogynem szétveti, felszabdalja Mész András filmjét is. A beszéltetés, az egymással perlekedő vagy egymást kiegészítő monológok, a mégoly jó riporteri kérdések nem tudnak az események és a személyiségek mélyére hatolni, a rendező szükségszerűen rákényszerül olyan játékfilmes eszközökre, mint az ábrázolás, a szituációteremtés, dramatizálás. A Bebukottak legátütőbb jelenete érezhetően rendezett – s mint ilyen, a film legfeszesebb, legdrámaibb pillanata –, de nem azért válik el a többitől. A monológok sorát egy verekedés koronázza meg. Az egyik cella ajtaját kinyitják, az őr belök egy új fiút „hoztam valakit, neveljétek meg” felszólítással, majd sietősen távozik. A cingár, megszeppent újoncot négyen-öten körbeállják, mustrálják, piszkálgatják, s még mielőtt bármit szólhatna, kap néhány pofont. A háttérben közben másik három fiú incselkedik-verekedik, egymás felé ütnek, rúgnak, aztán az összezártak acsarkodó idegessége ismét az új rabra csap le, s tanúi lehetünk a nemi erőszaknak, az őrök tudtával zajló kollektív szexuális őrjöngésnek, ahol mindenki olyan izgatottan vár a sorára, mint a gyerekek a játszótéren a hintára. Nem a rendezettségen, a dramaturgiai kezdő- és végpont kijelölésén, hanem az illusztrativitáson ütközünk meg, azon, ahogy az eddig csak sejtetett agresszivitás nyíltan kitör. Megjelenítődik, elmesélődik mindaz, amit a riportalanyok eddig a saját szavaikkal érzékletesebben fogalmaztak meg – vagy nem véletlenül hallgattak el.

A Bebukottak az erőszak története, a félelem szülte erőszaké. A ketrecbe zártak agresszivitása tör fel a film minden pillanatában; egy-egy rémült pillantás a munkahelyen, a reggeli tornán, elcsattanó pofonok a zárkában. Mindenkire ugyanaz a teher nehezedik, csak az öklök keménységén múlik, hogy ki marad állva, és kit tipornak el.

Mi sem áll távolabb Mész Andrástól, mint a széplelkek viszolygása az erőszaktól; tényként fogadja és fogadtatja el. Filmjében az agresszió agresszióval néz szembe, ami lehet borzalmas, felháborító vagy elkeserítő, de nem tehetünk mást, minthogy az ítéletünktől független dolognak tekintjük. Ezt teszi végső soron a film is, hisz nem a bűn keletkezéséről, okairól s a börtön jogi és társadalmi szerepéről szól, hanem az erőszak öngerjesztéséről, megállíthatatlan újratermelődéséről.

A film a szabadulás pillanatával fejeződik be. A kamera egy magányos fiút mutat, senki sem várja a börtön előtt, egy darabig értetlenül nézi elbocsátópapírját, zavarodottan téblábol, aztán elindul az üres úton, télvíz idején egy kinőtt pulóverben. Nem ismerjük a távozót, talán a bizonytalanul pásztázó kamera rátévedt valamikor, talán ki is tűnt egy-egy csoportképből, ki tudja. Különös, de van ennek a véletlenszerű záróképnek valami többletjelentése: jelzés a bizonytalanságról, a végső ítélet kimondásának lehetetlenségéről, s arról a vívódásról, hogy a félelem hol erősebb, kint vagy bent, a rácson innen vagy túl."