"Hát… folytatom életem
legrázósabb szakaszát, és persze, ami még folyamatában van, mert ugye, most is a
börtönben vagyok. Sajnos! Csak egy mondat még előtte: az ember igazán ilyenkor
értékeli át, hogy milyen is a szabadság… Senkinek sem kívánom ezt a megfosztott
érzést, persze ez az én véleményem, és mint tudjuk, azért vannak, akik rászolgálnak
erre az életre, de vannak kivételek.
Nos, ott tartottam, hogy
jönnek a lépcsőn, pulzusom az egekben, szorongás fog el, és a félelem ismét rám
telepszik, ez megint olyan érzés, ami óriási erővel megviseli az embert!!!
Hatalmas szerencsém
volt, éppen abba a helységbe nem nyitottak be, ahol én tartózkodtam, de ennek
ellenére a kilincset bámultam, mozdulni sem bírtam, egyszerűen földbegyökerezett
a lábam! Vajon még rám nyitnak, és ha igen mit fogok tenni, és mit fogok
mondani??? De „szerencse a szerencsétlenségben”, valahogyan átsiklottak fölöttem.
Kicsit föllélegeztem, de
ismét meg volt az aznapi izgalom. Visszagondolva, csoda, hogy nem kaptam szívinfarktust,
soha többé nem szeretnék átélni ilyen dolgokat, mert ugye ilyen helyzet
számtalanszor előfordulhat, amikor az embert körözik.
Nincs olyan ember, akit ne
viselne meg egy ilyen helyzet, az állandó rettegés ott van a tudat alatt,
kikészül, mi több egy idegroncs lesz belőle! Sajnos én is tönkre mentem, teljesen
más ember voltam ez előtt a történet előtt, ezóta hol így, hol úgy érzem magam.
Van, hogy a sírás fojtogat, máskor „kicsit” dühöt érzek az emberi butaság
miatt, és kiborulok!!! Végeredményben az igazságtalanság tovább mérgesíti az
ember idegeit, lehet, hogy tényleg nem szabadott volna ilyen huzavona életet
élni, vajon megérte? Hát nem!!!
Továbblépve az időben,
ugye ott van, amikor elfogják az illetőt, ezt szintén borzasztó érzés átélni,
sőt leírhatatlan félelem és pánik egyvelege, de megtörténik, előbb vagy utóbb,
ez tuti, nekem ezt elhihetik!!!
Szóval elfogtak, ezt a
részt nem szeretném papírra fektetni, megvan rá az okom, amiről csak annyit
mégis: egy jó „barát” intézte az elfogásomat. Na, ez az, ami kemény!!!
Soha nem voltam még
börtönben, vagyis csak egyszer, az is előzetes volt, méghozzá ebben az ügyben,
amiben tönkrement az életem. Amikor bevittek a Markóba, és átléptem az ajtón,
még el sem hittem, hogy hol vagyok, nagyon meg voltam szeppenve, a megszokott
kis fészkemtől megfosztva, kiszolgáltatva éreztem magam. Egy számomra
hideg-rideg világ fogadott, hihetetlen érzések keringtek bennem, amit szavakba
önteni szinte lehetetlen, azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek, vagy, hogy mit
kell ilyenkor csinálni. De volt egy rendes nevelőnő, aki nagyjából felvázolta a
helyzetemet, és hogy mit hogyan csináljak. Megmondom őszintén, remegtem, mint a
kocsonya, a félelem kiült az arcomra, le sem tagadhattam, volna, hogy első bűntényes
vagyok… Na, ennek aztán ittam is a levét. Nem elég, hogy már idegileg tönkrementem,
az itteni emberek rá is tettek jó néhány lapáttal. Azt gondoltam, ezt soha nem
fogom megszokni, nem is lehet, csak túlélni tudja az ember, és valahogy megpróbál
embernek maradni.
Az első éjszakán egy
percet sem aludtam, csak az járt a fejemben, hogy a szeretteimmel mi lehet, és
min jár az agyuk, hová tűntem? Hová vittek? És bennük is ott a kétely, ilyenkor
mit kell csinálni?!? Rettenetesen sajnáltam őket, folyamatosan járt az agyam,
arra is gondoltam, hogy miattam szenvednek a szeretteim, de ez mellé párosult a
másik oldal, akik rossz döntést hoztak, és ezért, miattuk idejutottam. Szó
szerint megkeserítik az ember életét, főleg a hozzátartozókét..."
Folytatódik a következő
fejezetben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése