(Forrás: http://abcug.hu/toth-laszlo/)
Három hónapra a családjába fogadott egy börtönből frissen
szabadult elítéltet a kétgyerekes László és felesége. A férfit azért
költöztették magukhoz, mert a büntetés-végrehajtásból nem volt hová
mennie, és azt is meg szerették volna neki mutatni, hogy milyen egy
támogató közegben élni. Lászlót hidegen hagyta, hogy miért ült az új
családtag, szerinte a bizalom a fontos, nem az, hogy ki mit tett. Az
együttéléstől pedig nem félt, az semmivel sem jár több veszéllyel, mint
mikor egy kollégiumba költözik be az ember.
Tóth László lelkész, van egy felesége, egy nyolc és egy tízéves
gyereke. Tavaly augusztusban befogadták a házukba a fiatal, börtönből
szabadult Attilát. Nem ismerték előtte egymást, a költözés előtt két
héttel találkoztak először, illetve László többször látta szerepelni
Attilát a Feldmár Intézet szellemi iránymutatásán alapuló Mesekörben.
“Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy odamentünk hajnali ötre a börtön
elé, és lássuk: ki szabadul ma” – nevet Laci, “de mélyebb ismeretség
valóban nem volt közöttünk”. Attila a szabadulása előtt jelezte az
intézetnek, hogy nincs hova mennie. Halmozottan hátrányos helyzetből
került a börtönbe, felesége elhagyta, így a gyerekeit sem láthatta.
“Dorka – (Büky Dorottya, a Feldmár Intézet alapítója) ekkor azt mondta,
hogy kéne Attilának egy hely ahová mehet”.
“Jött a telefon Dorkától, mi pedig megrágtuk a feleségemmel, hogy
kipróbáljuk-e vagy sem. Aztán arra jutottunk, hogy vágjunk bele” –
meséli Laci. Feleségét nem kellett nagyon győzködni, de “azért nem
ugrott egyből a nyakamba az ötlettől”. Azt azért alaposan átbeszélték
előtte, hogy miért is fogadják be Attilát. “Tisztáztuk, hogy nem azért
költözünk össze vele, hogy biztosítsuk a lakhatását, mossunk rá és
takarítsunk utána, hanem azért, hogy legyen egy támogató közeg mögötte”.
“Augusztus 27-én pakoltunk össze mindent Erdélyben, és pont Attila
szabadulására értünk a börtön kapujához, így már együtt tudtunk
beköltözni az új házba” – meséli Laci. Ez a helyzet nekik is teljesen új
volt, “fura volt, de inkább úgy mondanám: nem szokványos. Nem egy
kitaposott ösvény volt, amire ráléptünk, tudtuk, hogy most valami olyan
dolog történik, amit soha nem csináltunk még, és ez érdekesnek
találtuk”.
Az nem volt téma közöttük, hogy Attila miért ült börtönben,
“betörésről tudtam, de ezt nem firtattam”. A gyerekek miatt szempont
lett volna, ha például egy gyilkosság miatti volt elítéltnek kellett
volna hely, de az sem mellékes László szerint, hogy kit ölt meg az
illető és miért. “Lehet, hogy van olyan ember, akiről tudom, hogy megölt
két embert, de bízom benne, és biztos van olyan is, aki lehet, hogy
rabolt, vagy éppenséggel nem derült ki róla semmi, de nem tudnék
megbízni benne. A lényeg a bizalmon van, nem azon, hogy mit tett vagy
nem tett”. A gyerekeknek az elején csak annyit mondtak, hogy jön az
Attila, akinek nincs hol laknia. “Mikor már együtt laktunk, és látták,
hogy nem eszik embert, akkor elmondtuk nekik, hogy korábban börtönben
volt”.
“Félelem nem volt bennünk az együttéléstől, én ezt nagyjából ahhoz
tudnám hasonlítani, mint, amikor kollégiumban élsz együtt több másik
emberrel. Itt van valaki, akinek máshogy telik a napja, máshogy szedi
össze a ruháit, és lehet kint hagyja a zokniját, de ez volt a legtöbb,
amitől tartottam”. Ez az optimista hozzáállás az összeköltözés után sem
változott, a mindennapok zökkenőmentesen teltek, Attila segített a
háztartásban, de külön megállapodásuk nem volt, hogy a szállásért
cserébe mit kéne tennie. Attila a szabadulása után nem kapott rögtön
munkát. “Előre nem beszéltünk meg semmit, a háznak szabályai sem voltak.
Úgy álltam hozzá, hogy amíg nem történik olyan dolog, ami zavarna
bárkit is a családban, addig nincs értelme szabályokat sem lefektetni.
Ezért azt sem határozták meg előre, hogy Attila meddig marad” – meséli.
Három hónappal az összeköltözés után, egyik kora reggel Attila szólt,
hogy valamit meg akar Laciékkal beszélni. “Izgult, és mondta, hogy
hazaköltözne a saját családjához, a gyerekeihez. Furcsa érzés volt, amit
akkor éreztem. Ahhoz hasonlítanám, mint mikor felnő a gyereked, aztán
kirepül a fészekből szerencsét próbálni. A szobáját még egy ideig úgy
hagytuk és a kulcs is nála maradt” – mondja Laci. Attila összesen három
hónapot volt a családnál. László megérti, hogy egy idő után frusztráló
lehetett, hogy egy másik családban élt, miközben neki is voltak
gyerekei, csak tőle távol.
“Senkinek sem ajánlom, hogy átgondolatlanul utánunk csinálja” –
mondja nevetve Laci. A történetnek fontos része, hogy Attilának évek óta
kapcsolata volt a Feldmár Intézet trénereivel, akik a szabadulás után
is figyelemmel kísérték mindennapjaikat. Egy frissen szabadultat
befogadni egy működő családba, közösségbe jó ötlet, de azt már utólag
látja, hogy sok múlik a tágabb környezeten. “Mi egy kis faluban élünk,
ahol az egyetlen szórakozási lehetőség a művelődési ház könyvtára. Nincs
munkalehetőség sem helyben, ez a dolog szerintem csak egy városban
működhet igazán jól”.
Laci jó érzéssel gondol vissza az együtt töltött időre. Azt mondja,
szerinte mindannyian gazdagabbak lettek értékes tapasztalatokkal, a
gyerekek pedig jó példát láttak. „Fontos, hogy kinyíljunk egymás felé,
mert egymásra vagyunk utalva” – mondta. Szerinte ez így jó volt, ebből
nem hiányzott semmi. “Lehet, ha valaki megdicsért volna ezért, az már
gyanús lett volna”.
Attila jelenleg egy volt fogvatartottaknak nyílt félutas otthon
lakója és tapasztalati munkatársa Budapesten. A lakásban hárman élnek,
dolgoznak, és december közepén szabaduló társuk fogadására készülnek. Ha
segítene a talpra állásban, a részleteket itt találja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése