A fásultságról...

A fásultságról - egy fogvatartott szemével...

"Év elején volt szerencsém egy pár napos büntetés-félbeszakításon otthon lenni. Még csak fél év telt el az ítéletemből, így nem gondoltam, hogy különösebb változást fogok tapasztalni „odakint”, épp ezért volt meglepő számomra az emberek viselkedése...

Sétálok a kisvárosom főutcáján és azt látom, hogy csupa fásult „zombi” jön velem szembe! Üres tekintet, szürke arc, csak a gyors léptek cáfolják meg az élőhalott mivoltukat. Nem néznek egymásra, a kirakatokra is csak egy gyors pillantás, a buszmegállónál a szokásos lökdösődés is elmarad, sőt kényesen ügyelnek rá, hogy még véletlenül se érjenek egymáshoz. Mi volt itt, amíg én be voltam zárva? Idegen- invázió? Gyorsan bemegyek valami boltba, hogy emberi szót hallok-e még egyáltalán. Hallok: tőmondatokat. Jó, akkor a megszálló földönkívüliek még nem asszimiláltak mindenkit teljesen. Van esély!

Találkozom egy haverommal, gyorsan ráköszönök, hogy „- szevasz” „- szevasz” – visszaköszön, és menne tovább. Mi van? Azért ettől jobban ismertük egymást, hogy így lerázzon. (Talán tudja és zavarja a „börtönviseltségem?”) Nem hagyom annyiban!

„ – Rég láttalak, hogy vagy?”

Kelletlenül megáll: „ – Jól, köszönöm, és te?” – közben elnéz a fejem mellett valahova messze. Egy mosolygós srácként emlékeztem rá, de most még a szeme se csillog. Na, kiderítem én, hogy mi folyik itt! Félhangosan eldúdolom a „Harmadik Típusú Találkozások” ismert, kapcsolatfelvételi trilláját, de egy zavart oldalpillantáson kívül semmi egyéb reakció. Oké, talán nem földönkívüli, úgyhogy elkezdem különböző gyors kérdésekkel bombázni, hogy mi van ezzel-azzal, hátha kizökken. Egymondatos válaszok, feszengés, de az udvariassági protokollja még működik. Így csak non-verbálisan tudatja, hogy menne már. Na akkor adjunk neki:

„- Képzeld, börtönben vagyok!”

„- Tényleg?” – ezek szerint nem tudta, hogy be vagyok zárva, de a francba is, én nem így reagálnék, ha ő mondta volna nekem ugyanezt. Fokozni kell!

„- Igen, megfőztem és megettem az anyósomat, erre lecsuktak.”

„- Tényleg?” – semmi érdeklődés, nagy baj van! Gyerünk tovább, tovább!

„- Ja, de nem volt olyan, jó mint mondják.”

„- Tényleg?” – hát ez esélytelen, nem figyel rám, így útjára engedem. Csak a búcsúzáskor látok az arcán emberi érzelmet: megkönnyebbülést.

Továbbmegyek. Az egyik gyalogátkelőhelynél nem működnek a lámpák, egy idősebb néni idegesen totyog, láthatóan át akar menni a másik oldalra. Miért nem segít senki? Odamegyek és átkísérem. Úgy látszik a „jó tett helyébe jót várj”-működési elv beindult, mert egy fátyolos, meleg szempár hálás ezért a semmiségért: „- Köszönöm fiatalember, már egy negyed órája nem mertem átmenni! Senki sem segített eddig, nagyon örülök, hogy maga erre járt.”

A kezdeti örömömet azonban beárnyékolja, hogy hazafelé sétálva újabb és újabb testrablók áldozatait látom az utcán. Otthon elpanaszolom a kis feleségemnek, hogy mit tapasztaltam. Végighallgat, és közben megértően mosolyog, mint ahogy egy kisfiúra szokás, amint az éppen Scooby Doo legújabb történetén csodálkozik. Urrá lesz rajtam a felismerés: amióta hazajöttem csak magunkról beszélt! Hirtelen megkérdezem:

„- Hogy van Peti bácsi?” – a szomszéd már régóta betegeskedett.

„- Meghalt.” – és közben tovább készíti össze a mosnivalót.

Úristen! Eljött a megvilágosodás pillanata: „Itt kint” az emberek nem foglalkoznak egymással! Leültetem életem párját, hogy beszélgessünk, és egyre csak záporoznak a kérdéseim a közös barátaink hogyléte felől érdeklődve, egészen addig, hogy mikor látott utoljára híradót – nem bulvárt, rendes híradót – a TV-ben. A válaszok kétségbeejtőek. Vajon mielőtt börtönbe mentem én is ilyen zárkózott lehettem mások problémáival kapcsolatosan? A „sitt” igazán nem egy idealizálandó hely, de ott megszoktam, hogy foglalkozunk egymással. Ha valamilyen kapcsolat kialakul „bent” két ember között, akkor odafigyelünk egymásra. Egy-egy találkozás alkalmával teljesen természetes, hogy őszintén érdeklődünk a másik hogyléte felől. (Persze, az is természetes, hogy nem kell mindenkit minden részletbe beavatni . . .) Ha nincs más téma, akkor az aktuálpolitikai kérdésektől kezdve a focieredményekig minden jöhet. Kell is, mert ezt a „poklot” magányosan k.. a nehéz lenne túlélni maradandó lelki sérülések nélkül. És ugye minket – elvileg – vár vissza a társadalom, ahová mentálisan, egészséges és jóravaló létformaként kell újra beilleszkednünk. Én megfogadtam, hogy ezeket az „alap-elvárásokat” túllépem és majdani civil állampolgárként oda fogok figyelni a tágabb környezetemre is, mert azt hiszem, hogy a „kinti poklot” is k... nehéz egyedül túlélni!"

Hm... azért valahol érdekes dolog az, hogy egy elítélt is azzal szembesít bennünket, amivel talán sokan tisztában vagyunk. Legalábbis abban az esetben, ha egy kicsit magunkba nézünk, őszintén. Nevezetesen arra gondolok, hogy mennyire nem figyelünk egymásra, sok esetben milyen csekély érdeklődést tanúsítunk mások iránt. Az élet rohan, egy felfokozott tempóban éljük meg mindennapjainkat, közben rengeteg dolgot nem veszünk észre, nem foglalkozunk azokkal, akik körülvesznek bennünket, akik számára esetleg fontos lenne, hogy valami jelzést kapjanak tőlünk arról, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy ők is léteznek. Néha jó lenne kicsit megpihenni, nem rohanni, hanem a megszokottnál több időt, figyelmet szánni a környezetünknek. Ugye-ugye... néha egy fogvatartottól is lehet tanulni...