Pastore levelesládája – Válasz egy szakdolgozatíró
kérdésére…
A közelmúltban kaptam egy e-mailt, ami megerősítette
bennem azt, hogy rajtam kívül mások is olvassák a blogomat. Mindez olyannyira
örömmel töltött el, hogy válaszoltam is a levél írójának, aki elárulta, hogy
jelenleg szakdolgozatát írja, és a témája - minő meglepetés… - összefügg a börtönnel…
Mivel megígértem, hogy igyekszem válaszolni, most ezzel próbálkozom. Hogy az
erre tévedő többi kedves érdeklődőnek is tiszta legyen, először idézem a hozzám
intézett sorok egy részét:
„…A neten böngészve azonban meglepve tapasztaltam, hogy a sok cikk, írás
mellett valahogy elmaradtak azok a tanulmányok, amik a bv. dolgozóival
foglalkoznak, én viszont szeretnék egy fejezetben kitérni erre is, amihez a segítséged
kérném.
Egy hasznos cikket már találtam, ami a stresszt és kiégést állítja
középpontba, de örülnék neki, ha hiteles forrásból tudnék közölni pár
gondolatot arról, milyen nehézségekkel jár a civil ént levetve bv-snek lenni -
akadályok, lelki megterhelés, sajátos védekezési technikák, változások a
személyiségben (talán utóbbiról a legnehezebb írni, hiszen kívülről szemlélni
magunkat nem egyszerű).
Olvastam, hogy a börtönökben dolgozók jellemzően a harmincas éveik elején
elhagyják a pályát, valamint azt, hogy meglehetősen nagy a fluktuáció. Ebből a
szempontból is érdekelnének a gondolataid, hiszen elég régóta vagy a pályán és
azt elhagyni sem szándékozod.
Ha lenne kedved pár gondolatot írni nekem a fenti témákról, a hivatásodról
és arról, hogyan éled meg, ill. milyen nehézségekkel néztél szembe eddigi
pályafutásod során a börtönben, kíváncsian várom válaszod.
Az előző emailhez kapcsolódóan elfelejtettelek megkérdezni, hogy mit
javasolnál, mondjuk a kezdő/fiatal kollegák esetében, amivel el lehetne érni,
hogy megmaradjanak ezen a pályán?
Sajnos én is tapasztalom, hogy társadalmilag ez egy nem túlzottan
megbecsült szakma - gondolod itt a "ja, csak börtönőr" típusú
beszólásokra, persze tudom, hogy nem csak őrök dolgoznak a bv intézetekben.:)
A fizetés megemelése is nagyon jó ötletnek tűnt, de az előadónk szerint,
mikor ezt próbálták jelezni felsőbb körök felé, azt a választ kapták, hogy
fizetésemelés nem lesz, ellenben súlyosítják majd a bűncselekmények
elkövetéséért kiszabható büntetéseket...
(Ehhez kapcsolódóan kaptuk azt az információt, hogy kb. 50-60 bv-s ellen
van büntetőeljárás folyamatban a különböző szerek bejuttatása miatt, de ha
hozzávesszük, hogy egy ilyen akcióért akár a havi fizetésüket is megkaphatják,
nem csodálkozom, hogy lesz olyan, aki meginog és kockáztat.)”
Nem
is tudom, hogy hogyan fogjak hozzá a történethez, hisz az esetemben minden
olyan régen kezdődött. Több mint tizenhat éve, ami nem kis időnek számít.
Különösen akkor, ha mindezt börtönben tölti az ember. És ebből a szempontból
véleményem szerint egyáltalán nem számít, hogy a rácsnak melyik oldalán
vagyunk, mert a totális intézmény – ahogy a büntetés-végrehajtási intézeteket
emlegetni szokás – előbb-utóbb úgyis bedarál mindenkit…
Abban
az időben, amikor megismertem a Balassagyarmati Fegyház és Börtönt, még
hihetetlenül ifjú és rendkívül lelkes főiskolás voltam. Szegeden, a
Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Főiskolai Karán - tudom-tudom, ma
Szegedi Tudományegyetemnek hívják, de az egykori megnevezés pontos bemutatásával
csak arra szerettem volna utalni, hogy mennyire öreg vagyok - tanultam, mint
általános szociális munkás-hallgató. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy valójában
ez egyfajta kényszerpálya volt, hiszen középiskolai tanulmányaim befejezését
követően jogi egyetemre felvételiztem, ahonnan kemény egy ponttal lemaradtam.
Így esett a választásom a hazánkban akkoriban még újdonságnak számító, habár
sokak által értetlenkedve fogadott hivatásra, a szociális munkára. Röpke kitérő
a témától, de le kell, hogy írjam: még a főiskolai évek során is voltunk olyan
intézményben terepgyakorlaton, ahol eleinte furcsán néztek ránk, majd amikor
elmagyaráztuk, hogy kik vagyunk, még akkor is értetlenkedve fogadták, hogy nem
egy gyárból érkeztünk hozzájuk látogatásra. Ja, kicsiny hazánkban a „szociális”
szónak nincs valami jó csengése, és sokaknak a „munkás” szócska sem jelent
semmi jót. Kiváltképp, ha dolgozni kell…
A
főiskolán egyébként második generációs voltam, ami ebben az összefüggésben azt
jelenti, hogy Szegeden az enyém volt a második olyan évfolyam, amely ezen a
szakon tanulmányokat kezdett. Érdekes volt, annyi szent, egyfajta úttörő
jellegű képzés. Az évfolyamomban ötvenegynéhány hallgatót hozott össze a sors,
zömében hozzám hasonló pancserokat, akik máshová jelentkeztek (főképpen jogi
vagy orvosi pályára), de elvéreztek a felvételin, ezért szükség törvény bont
alapon belevágtak az ismeretlenbe.
Az
iskolai évek végül egészen kellemesen teltek, ha ennyi idő elteltével
visszagondolok a múltra. Bár az is elképzelhető, hogy az idő megszépíti az
emlékeimet… Mindenesetre a tények önmagukért beszélnek: az évfolyamunk a mai
napig legendásan jónak számít Szegeden, habár a hallgatók előadás-látogatási
szokásai miatt bevezetésre került a katalógusrendszer, azaz minden óra névsorolvasással
kezdődött.
Másokhoz
hasonlóan természetesen én is órákat tudnék mesélni a főiskolai évek alatt
történtekről, a diákcsínyekről, a rengeteg poénról, de most inkább áttérnék
annak ismertetésére, hogy minek köszönhetem azt, hogy végül a
büntetés-végrehajtási hivatást választottam életpályámul.
Harmadéves
koromban volt lehetőségem először találkozni Csóti Andrással, aki - mint
egyfajta élő legenda – néhány nappal ezelőtt még az Országos Parancsnok
Stratégiai és Koordinációs Helyettese volt, míg jelenleg megbízott országos
parancsnok. De akkoriban még a Szegedi Fegyház és Börtön – közismert nevén a
„Csillag” – parancsnoka volt. Abban az időben kellett eldöntenünk, hogy a
szakon belül mire akarunk specializálódni, és a választható lehetőségek közül
az igazságügyi orientáció volt számomra a legszimpatikusabb. Ennek keretében
szerepelt a tanrendünkben a büntetés-végrehajtási ismeretek című tantárgy, amit
Csóti úr személyében egy feltétlenül autentikus, hiteles előadó oktatott.
Mesemondókat meghazudtoló módon magával ragadó anekdotázós stílusa, élményszerű
beszámolói, hitelessége, tartalmas előadásai nagyot lendítettek azon, hogy
magam is „smasszer” legyek.
A
döntésemben aztán egy váratlan családi esemény is szerepet játszott, de egyrészt
nem akarok minden titkot elárulni magamról, másrészt az írás tárgya
szempontjából mindez nem is annyira érdekes szál, hogy eltérjek a
vezérfonaltól. Mindenesetre az emlékezetem szerint egy vasárnapi ebédnél merült
fel annak a lehetősége, hogy gyakorlatra mehetnék a Balassagyarmati Fegyház és
Börtönbe, hát kihasználtam a ziccert, mert rendkívül érdekelt a dolog. Egyrészt
hajtott a kíváncsiság, másrészt valóban vonzott annak a lehetősége, hogy
egyenruhás legyek. Igen, ha őszinte akarok lenni, rettentő csábítónak tűnt az
is, amit az akkori mindent tudó nagy öregek elhintettek nekem: ez egy nyugdíjas
állás. Azaz, ha valakiből bv-s lesz, akkor az onnan mehet majd nyugdíjba is,
nem is akárhogyan, hanem korkedvezménnyel. Ez kell nekem, gondoltam akkoriban,
fiatalon elmegyek nyugdíjba, aztán élem az életem…
A
szándékomat tehát jeleztem a főiskola illetékeseinek, akik a tereptanárok
részére szerveztek egy információs napot, melyen mi, hallgatók is részt
vehettünk. Ott találkoztam először Varga Lászlóval, aki akkoriban a
balassagyarmati büntetés-végrehajtási intézet befogadó nevelője volt. Mit is
mondjak? Ez szintén egy meghatározó múltbéli pillanat volt a jelenemre nézve.
Én, a hithű ateista, Laci személyében megismertem egy korábbi katolikus papot,
akit az egyik legjobb büntetés-végrehajtási szakembernek tartottam, akit valaha
ismertem. Amit ma tudok, annak alapjait tőle tanultam meg. Ő volt az, aki
pályámon elindított, és átadta nekem tudása legjavát, segítette beilleszkedésem,
egyengette utamat. Nem kevés munkája volt, hisz hasonlóan a többi
pályakezdőhöz, magam is rettentő civil és kopasz voltam…
Ha
jól emlékszem, akkor valamikor 1994 telén kezdődött a háromhetes gyakorlatom.
Amikor először beléptem az Intézet területére, azon belül is az elhelyezési
körletépület folyosóira, akkor azonnal megcsapott az a jellegzetes börtönszag,
amit minden új látogató első élményeként említ. Nekem már fel sem tűnik a
dolog, de természetesen ebben jelentős szerepet játszik az, hogy az óta életem
nagy részét itt töltöm…
A
Balassagyarmati Fegyház és Börtönről egyébként annyit feltétlenül érdemes
tudni, hogy eredetileg is börtön célokra épült, az 1840-es években, így a
körletépület ma már műemlék. Építészetileg egyedülállónak számít, nemcsak
hazánkban, hanem szinte az egész világon, a Jeremy Bentham-féle köralapú
börtönmodell megvalósulásaként. Aki ennél többet szeretne tudni, az meg üsse be
a Google-keresőbe az Intézet nevét, keresse meg a honlapját, és böngésszen
bátran. Hm… ha jól meggondolom, rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, hogy
egy ilyen páratlan helyen dolgozom, nem akármilyen körülmények között. És nem
akármilyen emberekkel. Az eltelt évek alatt azonban sok minden megváltozott. Az
állomány sok tagjából kiveszett az annak idején megismert, jó értelemben vett kollegialitás,
a hivatástudat. Ma már egyre többen vannak, akik csak azt nézik, hogy minél
kevesebb ráfordítással hogyan lehetne minél nagyobbat szakítani a nem létező
tortából; hogyan lehet minél kevesebb energiaráfordítással kitölteni a
munkaidőt; mit csinálnak mások. Aztán számos olyan kollégát ismerek, akik a
szinte mindennaposnak számító megélhetési problémák, az otthoni, leginkább
financiális jellegű gondok miatti fejtörés következtében nem tudnak teljes
erőbedobással a munkájára koncentrálni. És egyebek mellett vannak olyanok is,
akik nem hivatásként választották ezt a munkát, hanem pusztán a még mindig
biztosnak számító megélhetés miatt. Bármily hihetetlen, még a közelmúltban is
hallottam olyan új felvételisről, aki azért jelentkezett, mert tudja, hogy
nálunk nincs elmaradás, csúszás a fizetésben. Így aztán arányaiban nézve
bármilyen kevésnek is tűnik az itteni munkáért járó anyagi megbecsülés, az
mégis jóval biztosabb, mint például vállalkozóként vagy vállalkozó mellett
dolgozva várni arra, hogy az elvégzett munkáért a megrendelő fizessen…
A
pályám kezdetére visszatérve elmesélek egy rövid történetet. Az akkoriban egyik
legrutinosabbnak számító nevelő - ennek megfelelően legyen, mondjuk Öreg
Szárcsa a neve - egy nagy munkarendszertani alapvetésre tanított meg anno.
Szokásához hűen hanyatt dobta magát a karosszékében, Balu kapitányhoz hasonló
pocakját kitolva, lábát feldobva az ablakba, majd így szólt: „Figyelj ide, öcsécském, és jól jegyezd meg,
amit most mondok. Háromfajta munka létezik. Az első a fontos, de nem sürgős. A
második a sürgős, de nem fontos. A harmadik meg se nem fontos, se nem sürgős.
Szóval, ha hatékonyan akarsz dolgozni, akkor szerezz három mappát, és az
előbbiek szerint címkézd fel őket.” Jelentem, hogy annak idején beszereztem
mindhárom mappát, melyeket végül nem nagyon használtam. Az ok egyszerű - a
mindennapok során sikerült magamnak mindig annyi munkát találnom, hogy legtöbbször
már a mappák rendszerezése is megterhelő lett volna…
De
nézzük, hogy ki miért lett, lesz a büntetés-végrehajtási szervezet tagja. Annak
idején, amikor még magam is pályakezdőnek számítottam, azt hiszem, a
jelenleginél jóval nagyobb társadalmi presztízse volt a szakmánknak. Azon túl,
hogy valahol tényleg szinte megtiszteltetésnek, elismerésre méltó dolognak
számított, ha valaki elmondhatta magáról, hogy börtönben dolgozik, ez még a
fizetésben is megmutatkozott, hiszen a börtönőrök keresete magasabb volt a
civil életben átlagosnak számító jövedelmeknél. Tehát ebből a szempontból is
megérte itt dolgozni. És tény, hogy az is sokakat motivált a felszerelésben,
hogy a fegyveres szervek
hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról jelenleg még hatályos 1996. évi XLIII.
törvény rendelkezései a
szolgálati nyugdíjról úgy szólnak, hogy „A hivatásos
állomány tagja szolgálati nyugdíjra jogosult 25 év tényleges szolgálati
viszonyban eltöltött szolgálati idő után. … A hivatásos állomány tagja szolgálati
nyugdíjra jogosult 25 év tényleges szolgálati viszonyban eltöltött szolgálati
idő előtt is, ha a hivatásos szolgálat 52. §-ban meghatározott felső
korhatárának elérésekor tényleges szolgálati viszonyban legalább 10 évet
eltöltött, és rendelkezik a társadalombiztosítási szabályok szerint számított
25 év szolgálati idővel.” És csábító a jogszabály azon rendelkezése is, miszerint ”a
hivatásos szolgálat felső
korhatára a társadalombiztosítási nyugellátási szabályok szerint a hivatásos
állomány tagjára születési éve alapján irányadó öregségi nyugdíjkorhatárnál 5
évvel alacsonyabb életkor betöltése.” És akkor még beszélhettünk
ruhapénzről, tizenharmadik havi fizetésről, jubileumi jutalomról, és még több
más csábítónak ható dologról, melyek ma már vagy nincsenek, vagy a szolgálati
törvény jelenleg tervezett változtatásai érinteni fogják azokat. De ebbe nem
akarok belemenni, mert nem tudom pontosan, hogy mit hoz a holnap, találgatni
meg nem szeretek. Attól se kevesebb, se könnyebb nem lesz a munkám…
Az
elmúlt években persze sok minden változott. A személyi állomány tagjai
többnyire úgy élik meg, hogy megnőttek a fogvatartottak jogai. Ezzel nem
feltétlenül kell és lehet egyetérteni, de az tény, hogy a fogvatartottak száma
különböző okok miatt nem csökken, sőt a jövőben várhatóan tovább fog emelkedni.
A büntetés-végrehajtási intézetek pedig jellemzően túlzsúfoltak, és minél több
fogvatartott van egy adott intézetben elhelyezve, az annál több feladatot ró a
személyi állomány tagjaira. A megnövekedett feladatok pedig egyértelműen
hatással vannak a személyzet végrehajtó tagjaira is, hiszen több feladat több
terheléssel jár. De erről mesélhetnének a felügyelők, a nevelők, illetve a
munkáltatók…
Egy
teljesen civil számára nagyon nehéz azt elmesélni, hogy milyen is a börtönben
dolgozni. Ez nagyon összetett dolog, és tényleg elfogultság nélkül szeretném
azt mondani, hogy embert próbáló hivatásról kell, hogy beszéljünk. Csak
gondoljon bele mindenki abba, hogy a büntetés-végrehajtási intézetek dolgozói
olyan emberekkel foglalkoznak, akiket a társadalom hosszabb-rövidebb időre
kivetett magából. Azért, mert megsértették a büntetőjogi normákat. Mert loptak,
csaltak, raboltak, megerőszakoltak valakit, embert öltek, és még sorolhatnám.
Bűnelkövetőkkel kell, hogy foglalkozzunk, értük, velük, és nemcsak távolról,
hanem köztük. A személyzet valahol ugyanolyan bezártságban él, mint a
fogvatartottak, azzal a különbséggel, hogy a szolgálat leadását követően
hazamehetnek. Jó esetben. Mert adódhatnak olyan szituációk, amikor egy rendkívüli
esemény miatt benn kell maradni. Vagy otthon van az ember, és adott esetben az
éjszaka kellős közepén csörög a telefon: „szolgálatteljesítési
helyére vonuljon be!”. És akkor menni kell. Nekem tizenhat éve
gyakorlatilag alig volt kikapcsolva a telefonom. De mindezt nem sajnálatból
mondom, csak tényként. És leszögezve, hogy én szeretem a munkámat, még ma is.
A
börtönben azonban tényleg nem egyszerű a munka. A teljesség igénye nélkül nézzük,
milyen nehézségekkel szembesül az, aki ezt a hivatást választja magáénak:
- szerep-konfliktus:
rengeteg olyan szituáció adódik, amikor a személyi állomány tagja olyan
helyzetbe kerül, ami saját maga számára okoz belső konfliktust. Például a
valahol pedagógiai, segítő tevékenységet végző nevelőnek olykor fegyelmeznie
kell, olykor biztonsággal összefüggő feladatot végez, máskor pusztán
adminisztrátornak érzi magát. De az alapvetően biztonsági jellegű tevékenységet
végző felügyelőknek is kell rendelkezni nem kevés pedagógiai vénával.
- nem
megfelelő munkakörülmények: a hazai büntetés-végrehajtási intézetek jellemzően
nem új építésűek, infrastrukturálisan nem a legmodernebb, kornak megfelelő körülmények
között dolgoznak a személyi állomány tagjai, számos intézetben adott esetben zárkából
átalakított irodákban.
- anyagi
források hiánya: az önálló költségvetéssel működő intézetek évről évre
szűkösebb kerettel gazdálkodnak, ezzel együtt mégis nagy hangsúlyt kell
fektetni arra, hogy a fogvatartottak járandóságai biztosítottak legyenek, a zárkák
higiéniai-fertőtlenítő meszelése legalább évente el legyen végezve, szabadidős,
oktatási-képzési, a re-integrációt segítő különféle programok legyenek
biztosítva az elítéltek részére. Mindez természetesen többlet terheket is ró a
végrehajtói állományra, akik esetenként azt érzik, hogy már megint csak a
fogvatartottakkal törődnek, velük nem…
- túlterheltség:
nemcsak a túlzsúfoltság miatt, de az állomány alacsonynak mondható létszámából
adódóan is előfordul, hogy kevés a szabadideje a végrehajtói állomány tagjainak.
Abban az esetben, ha valaki nem eléggé kipihenten lép szolgálatba, nagyobb az
esélye annak, hogy kevésbé tud koncentrálni a feladatára, hamarabb elfárad,
könnyebben hibázik, kevésbé tudja felmérni a kialakuló szituációkat, ami
hamarabb energiavesztéshez, hibás döntéshez vezethet,
- stressz:
a napi munkavégzés során számos olyan helyzettel találja magát szembe a személyi
állomány tagja, amit konfliktusként, váratlan kihívásként él meg, és mint
ilyet, nehezen dolgoz fel, szorongással, félelemmel, idegességgel reagál rá,
vagy egyszerűen csak átérzi. A nevelők számtalan alkalommal kénytelenek közölni
egy-egy fogvatartottal a hozzátartozó halálát, ami személyenként változó
reakciókat válthat ki, de érzelmileg azért megérinti a rossz hírt közlőt is.
- alá-
és fölérendeltség: egy hierarchikus, szigorúan szabályozott rendszerben
dolgozunk, ahol a feladat- és hatáskörök élesek, sokszor az egyes szakterületek
alapfeladatai és szakmai céljai, érdekei, de néha még maguk a vezetők is
konfliktusokat generálnak a dolgozók körében, melyek a többi rizikófaktorral
kiegészítve nem ritkán pszichoszomatikus eredetű megbetegedéseket, neurotikus
problémákat okoznak. Nem ritka a magas vérnyomás, a cukorbetegség, az emésztési
problémák, mondom ezt a környezetben lévőket lefuttatva a szemem előtt, hangsúlyosan
nem orvosként. És akkor még nem beszéltem a dohányzók magas számáról, illetve
arról, hogy vannak olyanok is, akik munkán kívül vodkával oldják a feszültséget,
vagy szerencsejátékkal vezetik le azt. Pedig lényeges lenne, hogy ki-ki
megtalálja azt a tevékenységet, amivel aktívan töltheti a szabadidejét, és
feltöltődik. Ám ez nem mindenkinek adatik meg…
Bár
én is a rendszerben élek, én nem sajnálom a kollégáim egy részétől a korai
nyugdíjba vonulást. De leginkább azoktól nem, akik valóban közvetlenül a
fogvatartottakkal dolgoztak, foglalkoztak. Nem pedig egy íróasztal mögött ülve,
valamelyik irodában. Ezzel együtt, ha valaki huszonöt évet lehúz egy börtönben,
az már szinte egy önként vállalt életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésnek
számít. A véleményemmel azonban úgysem tudok mindenkit meggyőzni, kiváltképp
olyanokat nem, akik nem tudják, nem tudhatják, hogy milyen a börtön működési
mechanizmusa…
Emlékszem
egy esetre, amikor annak idején, midőn még magam is gyakrabban találkoztam
olyanokkal, akik felvételre jelentkeztek az intézethez, átkísértem egy
fiatalembert a körletépület területére. Keresztülmentünk egy rácson,
becsapódott mögöttünk a körlet bejáratának ajtaja, majd jött egy újabb rács.
Ekkor lett rosszul a gondjaimra bízott ember, és megkért, hogy kísérjem ki.
Pedig a börtönből még semmit nem látott, a konkrét körülményekből még semmit
nem érzett. Akárki nem alkalmas arra, hogy itt dolgozzon. Fizikálisan és
lelkileg egyaránt felkészültnek kell lennie annak, aki arra teszi fel az életét
vagy annak legalább egy szakaszát, hogy például körletfelügyelő vagy
nevelőtiszt legyen…
És
azt hiszem, az életkor sem mindegy. Pedig manapság egyre több olyan új
felszerelőt látok, aki nincs húszéves, alig esett ki az iskolapadból. Nem
dolgozott még soha, nem foglalkozott emberekkel - pláne fogvatartottakkal nem…-,
nem irányított másokat, nem kellett utasításokat adnia. Ezen előzmények tapasztalatának
hiánya nem könnyíti meg a dolgot. Plusz véleményem szerint egy alapvetően
mégiscsak fegyveres, rendvédelmi szerv esetében megnehezíti az utánpótlás beilleszkedését,
hogy ma már zömében olyanok jelentkeznek, akik már nem voltak sorkatonák. Nem
szoktak hozzá a rendhez, fegyelemhez, parancsokhoz. És lehet, hogy nem is
akarnak. Több olyan esetet hallottam, amikor valaki, alighogy felszerelt és
elkezdte a szakmai képzést, már le is szerelt.
Az
utóbbi időben egyébként egyre gyakrabban hallom a környezetemben is, hogy
kollégák fontolgatják, hogy itt hagyják a büntetés-végrehajtási pályát. A
nagyobb jövedelem reményében csábító a külföldi munkavállalás, rokonok, barátok
pozitív visszajelzéseire alapozva. Ezzel együtt a fluktuáció, legalábbis
intézetünkben nem nagyobb, mint tavaly volt. Ettől persze tény, hogy a Balassagyarmati
Fegyház és Börtönből is több olyan kolléga nyugállományba vonult vagy leszerelt
az elmúlt néhány évben, akik önálló szolgálatellátásra teljesen alkalmas, sőt mi
több, rutinosnak számító munkatársak voltak. A helyükre zömében fiatalok
érkeztek, az állomány átlagéletkora tehát csökkent. Viszont nem nőtt azoknak a
száma sem, akik a rutint, a szakmai fogásokat át tudnák adni az újaknak, tehát
előfordulhatnak olyan esetek, amikor néhányan úgymond a saját kárukon szereznek
tapasztalatokat. Az állománynevelő munka fontossága ebből kifolyólag jelen
időszakban kiemelt.
A
létszámhelyzettel és a fluktuációval a Büntetés-végrehajtási Szervezet 2010.
évi Évkönyve is foglalkozott, az alábbiak szerint:
„A
büntetés-végrehajtási szervezet 2010. év során engedélyezett költségvetési
létszáma 8236 fő volt. A december 31-ei 7771 fős záró létszám 94,3%-os
feltöltöttséget mutat, amely hasonló a 2009. év záró adataihoz (7786 fő, 94,5%).
A személyi állomány
csoportonkénti megoszlása a tényleges munkajogi létszám relációjában az
alábbiak szerint alakult: tábornok, főtiszt, tiszt 16%; zászlós, tiszthelyettes
70%, közalkalmazott 14%.
A személyi állomány
5,6%-a rendelkezik felsőfokú egyetemi (440 fő), illetve 16,2%-a felsőfokú
főiskolai (1265 fő), 52,5%-a (4087 fő) középfokú (érettségi), valamint 24,7%-a
(1923 fő) alapfokú végzettséggel (szakiskola, szakmunkásképző). A tisztek
átlagéletkora 38,2, a tiszthelyetteseké, zászlósoké 34,2, a közalkalmazottaké 47,2
év.
A teljes személyi állomány átlagéletkora 36,5 év. A tavalyi
év során kevesebben távoztak a szervezettől (2008-ban 776 fő, 2009-ben 580 fő,
2010-ben 562 fő), azonban a decemberi távozások száma megközelítette az előző
évit.
A fluktuációs
mutatók javultak az előző évek adataihoz képest, a felvételek és távozások
száma közel azonos volt.
Ennek oka elsősorban
a munkanélküliség növekedésében és a stabil munkahely iránti igény megerősödésében
keresendő.”
A legfrissebb ezzel összefüggő
adatok a 2011. évi Évkönyvben lesznek megismerhetőek, ami letölthető lesz a
Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága honlapjáról. Kíváncsian várom. De
azt csak úgy zárójelben jegyzem meg, röpke matekozást követően kizárólag
magamnak, hogy abban az esetben, ha mondjuk 60 éves koromig kell dolgoznom,
akkor addig még van 21 szép évem. A hátam mögött lévő 16 évvel együtt az
mindösszesen 37 év szolgálat lesz, tisztán. Huff… mások korábban halnak meg…
És most, a végéhez közeledve,
néhány szót ejtek még a fegyelmi helyzetről, szintén a 2010-es Évkönyvre
támaszkodva:
„A
büntetés-végrehajtási szervezet személyi állományának fegyelmi és bűnügyi
helyzetét kiegyensúlyozottság jellemzi. A szolgálati rendet és fegyelmet jelentős
mértékben sértő, kiemelkedő súlyú cselekmény miatt büntető-, illetve fegyelmi
eljárás megindítására nem került sor.
A büntetőeljárások
száma folyamatosan emelkedett, és jelentősen meghaladta a fegyelmi ügyek
számát. Ennek alapvető oka, hogy 2009 augusztusától kezdődően, a Katonai
Főügyészség elvárásának eleget téve, a bv. szerv területén talált, illetve a
fogvatartott birtokába került mobiltelefonok és más tiltott tárgyak miatt
minden esetben büntetőeljárást kell indítani, szolgálatban gondatlanságból elkövetett
kötelességszegés gyanúja miatt.
Ennek következtében
a katonai büntetőeljárások száma emelkedett, annak ellenére, hogy a talált
mobiltelefonok száma tovább csökkent az előző évhez képest.
A nyilvántartott
büntetőügyek száma így az előző évi 922-ről 1383-ra emelkedett, elsősorban a
tiltott tárgyak előtalálásakor kötelezően indított eljárások miatt.
A személyi állomány
ismert tagjával szemben folytatott büntető eljárások száma az előző évi 319-ről
506-ra nőtt.
A jelentős emelkedés
ellenére azonban a jogerős elmarasztaló ítélettel vagy intézkedéssel zárult
ügyek száma a 2009. évi 92-ről 77-re csökkent.
A bv. szerveknél a
személyi állomány összlétszámát tekintve továbbra is alacsony a fegyelemsértést,
vagy bűncselekményt elkövetők aránya. A múlt év során a személyi állomány
mindössze 6%-a követett el fegyelemsértést, míg a bűncselekményt elkövető
állományi tagok aránya nem emelkedett, alig haladja meg az 1%-ot.”
Meglátásom
szerint ezek sem rossz adatok, és személyes tapasztalatom az általam ismert Intézet
vonatkozásában az, hogy az állomány nagy része tisztességesen végzi munkáját. A
statisztika pedig valóban csalóka, hiszen a tiltott tárgyak kapcsán ismeretlen
tettessel szemben indult büntetőeljárások azt rontják. A feljelentés ténye
viszont egyértelműen negatív hatással van az állományra, hallottam már én is
olyan kijelentést, hogy „dehogy fogom
megtalálni a telefont, még ha fülest is kapok rá. Hogy aztán hozzáérjek, aztán
még engem jelentsenek fel, pedig én csak megtaláltam…” Ettől persze még
tény marad, hogy tiltott tárgy csak kétféle módon juthat be egy börtönbe. Ha a
személyzet tagja rosszul, figyelmetlenül, vagy hanyagul végzi munkáját, illetve
maga közreműködik a bejuttatásban. A katonai ügyészek esetenként
megtapasztalható hozzáállását tekintve pedig nekik mindegy, csak saját
fontosságukat egy elmarasztaló ítélet elérésével bizonyíthassák…
Hát…
így 23 óra 40 perc környékén töbre nem vagyok képes, le kell szögeznem, hogy
nem könnyű a mi hivatásunk. Pedig a gazdasági helyzetet tekintve reálisan
béremelésre nem számíthatunk, a társadalmi megbecsülésünket meg azt hiszem,
hogy saját magunknak kell kivívnunk. Egy biztos, munkanélküliek nem leszünk,
sőt a munkánk alanyai egyre többen lesznek. Az összetételük meg más, mint
egykor. Ma már egyre kevesebb az a fogvatartott, aki tudja még, hogy mi az a
zsiványbecsület, és egyre több az olyan, aki a zárt viszonyok között is
megkísérel hozzájutni valamilyen tiltott, tudatmódosításra alkalmas szerhez,
akár Rivotrilhoz, akár más hasonló anyaghoz. Mi, büntetés-végrehajtási dolgozók
meg tesszük a dolgunkat, szépen, csendben. Mert úgy gondolom, hogy az a legjobb
mindenki számára, ha minél kevesebb negatív csengésű hírértékkel jár együtt a
munkánk. A pozitívumokról viszont nem szégyen beszélni. Zárszónak ennyi. És még
valami, ami nekem eddig egész jól bejött: ha vége a munkámnak, és becsukom magam
mögött az intézet kapuját, akkor szippantok egy mélyet a kinti levegőből, és
megpróbálom másnapig lezárni a benti dolgokat, minél kevesebbet gondolni arra,
hogy mit hagytam benn az intézetben. Mert kint egy más ember vagyok, más
szerepeket kell, hogy ellássak. A férj, az apa szerepét. és ez így van rendjén.
Jó éjszakát mindenkinek!
Az
iménti gondolatok zömében a személyes véleményemet tükrözik, saját
tapasztalataimra építve. Lenne még több olyan dolog, amit szívesen leírnék, de
azt hiszem, hogy ezzel várok még 21 évet. Viszont észrevételeket, reakciókat,
javaslatokat, vagy bármi építőt szívesen fogadok…
