Válasz egy levélre...

Pastore levelesládája – Válasz egy szakdolgozatíró kérdésére…

A közelmúltban kaptam egy e-mailt, ami megerősítette bennem azt, hogy rajtam kívül mások is olvassák a blogomat. Mindez olyannyira örömmel töltött el, hogy válaszoltam is a levél írójának, aki elárulta, hogy jelenleg szakdolgozatát írja, és a témája - minő meglepetés… - összefügg a börtönnel… Mivel megígértem, hogy igyekszem válaszolni, most ezzel próbálkozom. Hogy az erre tévedő többi kedves érdeklődőnek is tiszta legyen, először idézem a hozzám intézett sorok egy részét:

„…A neten böngészve azonban meglepve tapasztaltam, hogy a sok cikk, írás mellett valahogy elmaradtak azok a tanulmányok, amik a bv. dolgozóival foglalkoznak, én viszont szeretnék egy fejezetben kitérni erre is, amihez a segítséged kérném.

Egy hasznos cikket már találtam, ami a stresszt és kiégést állítja középpontba, de örülnék neki, ha hiteles forrásból tudnék közölni pár gondolatot arról, milyen nehézségekkel jár a civil ént levetve bv-snek lenni - akadályok, lelki megterhelés, sajátos védekezési technikák, változások a személyiségben (talán utóbbiról a legnehezebb írni, hiszen kívülről szemlélni magunkat nem egyszerű).

Olvastam, hogy a börtönökben dolgozók jellemzően a harmincas éveik elején elhagyják a pályát, valamint azt, hogy meglehetősen nagy a fluktuáció. Ebből a szempontból is érdekelnének a gondolataid, hiszen elég régóta vagy a pályán és azt elhagyni sem szándékozod.

Ha lenne kedved pár gondolatot írni nekem a fenti témákról, a hivatásodról és arról, hogyan éled meg, ill. milyen nehézségekkel néztél szembe eddigi pályafutásod során a börtönben, kíváncsian várom válaszod.

Az előző emailhez kapcsolódóan elfelejtettelek megkérdezni, hogy mit javasolnál, mondjuk a kezdő/fiatal kollegák esetében, amivel el lehetne érni, hogy megmaradjanak ezen a pályán?

Sajnos én is tapasztalom, hogy társadalmilag ez egy nem túlzottan megbecsült szakma - gondolod itt a "ja, csak börtönőr" típusú beszólásokra, persze tudom, hogy nem csak őrök dolgoznak a bv intézetekben.:)

A fizetés megemelése is nagyon jó ötletnek tűnt, de az előadónk szerint, mikor ezt próbálták jelezni felsőbb körök felé, azt a választ kapták, hogy fizetésemelés nem lesz, ellenben súlyosítják majd a bűncselekmények elkövetéséért kiszabható büntetéseket...

(Ehhez kapcsolódóan kaptuk azt az információt, hogy kb. 50-60 bv-s ellen van büntetőeljárás folyamatban a különböző szerek bejuttatása miatt, de ha hozzávesszük, hogy egy ilyen akcióért akár a havi fizetésüket is megkaphatják, nem csodálkozom, hogy lesz olyan, aki meginog és kockáztat.)”

Nem is tudom, hogy hogyan fogjak hozzá a történethez, hisz az esetemben minden olyan régen kezdődött. Több mint tizenhat éve, ami nem kis időnek számít. Különösen akkor, ha mindezt börtönben tölti az ember. És ebből a szempontból véleményem szerint egyáltalán nem számít, hogy a rácsnak melyik oldalán vagyunk, mert a totális intézmény – ahogy a büntetés-végrehajtási intézeteket emlegetni szokás – előbb-utóbb úgyis bedarál mindenkit…

Abban az időben, amikor megismertem a Balassagyarmati Fegyház és Börtönt, még hihetetlenül ifjú és rendkívül lelkes főiskolás voltam. Szegeden, a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Főiskolai Karán - tudom-tudom, ma Szegedi Tudományegyetemnek hívják, de az egykori megnevezés pontos bemutatásával csak arra szerettem volna utalni, hogy mennyire öreg vagyok - tanultam, mint általános szociális munkás-hallgató. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy valójában ez egyfajta kényszerpálya volt, hiszen középiskolai tanulmányaim befejezését követően jogi egyetemre felvételiztem, ahonnan kemény egy ponttal lemaradtam. Így esett a választásom a hazánkban akkoriban még újdonságnak számító, habár sokak által értetlenkedve fogadott hivatásra, a szociális munkára. Röpke kitérő a témától, de le kell, hogy írjam: még a főiskolai évek során is voltunk olyan intézményben terepgyakorlaton, ahol eleinte furcsán néztek ránk, majd amikor elmagyaráztuk, hogy kik vagyunk, még akkor is értetlenkedve fogadták, hogy nem egy gyárból érkeztünk hozzájuk látogatásra. Ja, kicsiny hazánkban a „szociális” szónak nincs valami jó csengése, és sokaknak a „munkás” szócska sem jelent semmi jót. Kiváltképp, ha dolgozni kell…

A főiskolán egyébként második generációs voltam, ami ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy Szegeden az enyém volt a második olyan évfolyam, amely ezen a szakon tanulmányokat kezdett. Érdekes volt, annyi szent, egyfajta úttörő jellegű képzés. Az évfolyamomban ötvenegynéhány hallgatót hozott össze a sors, zömében hozzám hasonló pancserokat, akik máshová jelentkeztek (főképpen jogi vagy orvosi pályára), de elvéreztek a felvételin, ezért szükség törvény bont alapon belevágtak az ismeretlenbe.

Az iskolai évek végül egészen kellemesen teltek, ha ennyi idő elteltével visszagondolok a múltra. Bár az is elképzelhető, hogy az idő megszépíti az emlékeimet… Mindenesetre a tények önmagukért beszélnek: az évfolyamunk a mai napig legendásan jónak számít Szegeden, habár a hallgatók előadás-látogatási szokásai miatt bevezetésre került a katalógusrendszer, azaz minden óra névsorolvasással kezdődött. 

Másokhoz hasonlóan természetesen én is órákat tudnék mesélni a főiskolai évek alatt történtekről, a diákcsínyekről, a rengeteg poénról, de most inkább áttérnék annak ismertetésére, hogy minek köszönhetem azt, hogy végül a büntetés-végrehajtási hivatást választottam életpályámul.

Harmadéves koromban volt lehetőségem először találkozni Csóti Andrással, aki - mint egyfajta élő legenda – néhány nappal ezelőtt még az Országos Parancsnok Stratégiai és Koordinációs Helyettese volt, míg jelenleg megbízott országos parancsnok. De akkoriban még a Szegedi Fegyház és Börtön – közismert nevén a „Csillag” – parancsnoka volt. Abban az időben kellett eldöntenünk, hogy a szakon belül mire akarunk specializálódni, és a választható lehetőségek közül az igazságügyi orientáció volt számomra a legszimpatikusabb. Ennek keretében szerepelt a tanrendünkben a büntetés-végrehajtási ismeretek című tantárgy, amit Csóti úr személyében egy feltétlenül autentikus, hiteles előadó oktatott. Mesemondókat meghazudtoló módon magával ragadó anekdotázós stílusa, élményszerű beszámolói, hitelessége, tartalmas előadásai nagyot lendítettek azon, hogy magam is „smasszer” legyek.

A döntésemben aztán egy váratlan családi esemény is szerepet játszott, de egyrészt nem akarok minden titkot elárulni magamról, másrészt az írás tárgya szempontjából mindez nem is annyira érdekes szál, hogy eltérjek a vezérfonaltól. Mindenesetre az emlékezetem szerint egy vasárnapi ebédnél merült fel annak a lehetősége, hogy gyakorlatra mehetnék a Balassagyarmati Fegyház és Börtönbe, hát kihasználtam a ziccert, mert rendkívül érdekelt a dolog. Egyrészt hajtott a kíváncsiság, másrészt valóban vonzott annak a lehetősége, hogy egyenruhás legyek. Igen, ha őszinte akarok lenni, rettentő csábítónak tűnt az is, amit az akkori mindent tudó nagy öregek elhintettek nekem: ez egy nyugdíjas állás. Azaz, ha valakiből bv-s lesz, akkor az onnan mehet majd nyugdíjba is, nem is akárhogyan, hanem korkedvezménnyel. Ez kell nekem, gondoltam akkoriban, fiatalon elmegyek nyugdíjba, aztán élem az életem…

A szándékomat tehát jeleztem a főiskola illetékeseinek, akik a tereptanárok részére szerveztek egy információs napot, melyen mi, hallgatók is részt vehettünk. Ott találkoztam először Varga Lászlóval, aki akkoriban a balassagyarmati büntetés-végrehajtási intézet befogadó nevelője volt. Mit is mondjak? Ez szintén egy meghatározó múltbéli pillanat volt a jelenemre nézve. Én, a hithű ateista, Laci személyében megismertem egy korábbi katolikus papot, akit az egyik legjobb büntetés-végrehajtási szakembernek tartottam, akit valaha ismertem. Amit ma tudok, annak alapjait tőle tanultam meg. Ő volt az, aki pályámon elindított, és átadta nekem tudása legjavát, segítette beilleszkedésem, egyengette utamat. Nem kevés munkája volt, hisz hasonlóan a többi pályakezdőhöz, magam is rettentő civil és kopasz voltam…

Ha jól emlékszem, akkor valamikor 1994 telén kezdődött a háromhetes gyakorlatom. Amikor először beléptem az Intézet területére, azon belül is az elhelyezési körletépület folyosóira, akkor azonnal megcsapott az a jellegzetes börtönszag, amit minden új látogató első élményeként említ. Nekem már fel sem tűnik a dolog, de természetesen ebben jelentős szerepet játszik az, hogy az óta életem nagy részét itt töltöm…

A Balassagyarmati Fegyház és Börtönről egyébként annyit feltétlenül érdemes tudni, hogy eredetileg is börtön célokra épült, az 1840-es években, így a körletépület ma már műemlék. Építészetileg egyedülállónak számít, nemcsak hazánkban, hanem szinte az egész világon, a Jeremy Bentham-féle köralapú börtönmodell megvalósulásaként. Aki ennél többet szeretne tudni, az meg üsse be a Google-keresőbe az Intézet nevét, keresse meg a honlapját, és böngésszen bátran. Hm… ha jól meggondolom, rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy ilyen páratlan helyen dolgozom, nem akármilyen körülmények között. És nem akármilyen emberekkel. Az eltelt évek alatt azonban sok minden megváltozott. Az állomány sok tagjából kiveszett az annak idején megismert, jó értelemben vett kollegialitás, a hivatástudat. Ma már egyre többen vannak, akik csak azt nézik, hogy minél kevesebb ráfordítással hogyan lehetne minél nagyobbat szakítani a nem létező tortából; hogyan lehet minél kevesebb energiaráfordítással kitölteni a munkaidőt; mit csinálnak mások. Aztán számos olyan kollégát ismerek, akik a szinte mindennaposnak számító megélhetési problémák, az otthoni, leginkább financiális jellegű gondok miatti fejtörés következtében nem tudnak teljes erőbedobással a munkájára koncentrálni. És egyebek mellett vannak olyanok is, akik nem hivatásként választották ezt a munkát, hanem pusztán a még mindig biztosnak számító megélhetés miatt. Bármily hihetetlen, még a közelmúltban is hallottam olyan új felvételisről, aki azért jelentkezett, mert tudja, hogy nálunk nincs elmaradás, csúszás a fizetésben. Így aztán arányaiban nézve bármilyen kevésnek is tűnik az itteni munkáért járó anyagi megbecsülés, az mégis jóval biztosabb, mint például vállalkozóként vagy vállalkozó mellett dolgozva várni arra, hogy az elvégzett munkáért a megrendelő fizessen…  

A pályám kezdetére visszatérve elmesélek egy rövid történetet. Az akkoriban egyik legrutinosabbnak számító nevelő - ennek megfelelően legyen, mondjuk Öreg Szárcsa a neve - egy nagy munkarendszertani alapvetésre tanított meg anno. Szokásához hűen hanyatt dobta magát a karosszékében, Balu kapitányhoz hasonló pocakját kitolva, lábát feldobva az ablakba, majd így szólt: „Figyelj ide, öcsécském, és jól jegyezd meg, amit most mondok. Háromfajta munka létezik. Az első a fontos, de nem sürgős. A második a sürgős, de nem fontos. A harmadik meg se nem fontos, se nem sürgős. Szóval, ha hatékonyan akarsz dolgozni, akkor szerezz három mappát, és az előbbiek szerint címkézd fel őket.” Jelentem, hogy annak idején beszereztem mindhárom mappát, melyeket végül nem nagyon használtam. Az ok egyszerű - a mindennapok során sikerült magamnak mindig annyi munkát találnom, hogy legtöbbször már a mappák rendszerezése is megterhelő lett volna…

De nézzük, hogy ki miért lett, lesz a büntetés-végrehajtási szervezet tagja. Annak idején, amikor még magam is pályakezdőnek számítottam, azt hiszem, a jelenleginél jóval nagyobb társadalmi presztízse volt a szakmánknak. Azon túl, hogy valahol tényleg szinte megtiszteltetésnek, elismerésre méltó dolognak számított, ha valaki elmondhatta magáról, hogy börtönben dolgozik, ez még a fizetésben is megmutatkozott, hiszen a börtönőrök keresete magasabb volt a civil életben átlagosnak számító jövedelmeknél. Tehát ebből a szempontból is megérte itt dolgozni. És tény, hogy az is sokakat motivált a felszerelésben, hogy a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról jelenleg még hatályos 1996. évi XLIII. törvény rendelkezései a szolgálati nyugdíjról úgy szólnak, hogy „A hivatásos állomány tagja szolgálati nyugdíjra jogosult 25 év tényleges szolgálati viszonyban eltöltött szolgálati idő után. … A hivatásos állomány tagja szolgálati nyugdíjra jogosult 25 év tényleges szolgálati viszonyban eltöltött szolgálati idő előtt is, ha a hivatásos szolgálat 52. §-ban meghatározott felső korhatárának elérésekor tényleges szolgálati viszonyban legalább 10 évet eltöltött, és rendelkezik a társadalombiztosítási szabályok szerint számított 25 év szolgálati idővel.” És csábító a jogszabály azon rendelkezése is, miszerint ”a hivatásos szolgálat felső korhatára a társadalombiztosítási nyugellátási szabályok szerint a hivatásos állomány tagjára születési éve alapján irányadó öregségi nyugdíjkorhatárnál 5 évvel alacsonyabb életkor betöltése.” És akkor még beszélhettünk ruhapénzről, tizenharmadik havi fizetésről, jubileumi jutalomról, és még több más csábítónak ható dologról, melyek ma már vagy nincsenek, vagy a szolgálati törvény jelenleg tervezett változtatásai érinteni fogják azokat. De ebbe nem akarok belemenni, mert nem tudom pontosan, hogy mit hoz a holnap, találgatni meg nem szeretek. Attól se kevesebb, se könnyebb nem lesz a munkám…

Az elmúlt években persze sok minden változott. A személyi állomány tagjai többnyire úgy élik meg, hogy megnőttek a fogvatartottak jogai. Ezzel nem feltétlenül kell és lehet egyetérteni, de az tény, hogy a fogvatartottak száma különböző okok miatt nem csökken, sőt a jövőben várhatóan tovább fog emelkedni. A büntetés-végrehajtási intézetek pedig jellemzően túlzsúfoltak, és minél több fogvatartott van egy adott intézetben elhelyezve, az annál több feladatot ró a személyi állomány tagjaira. A megnövekedett feladatok pedig egyértelműen hatással vannak a személyzet végrehajtó tagjaira is, hiszen több feladat több terheléssel jár. De erről mesélhetnének a felügyelők, a nevelők, illetve a munkáltatók…

Egy teljesen civil számára nagyon nehéz azt elmesélni, hogy milyen is a börtönben dolgozni. Ez nagyon összetett dolog, és tényleg elfogultság nélkül szeretném azt mondani, hogy embert próbáló hivatásról kell, hogy beszéljünk. Csak gondoljon bele mindenki abba, hogy a büntetés-végrehajtási intézetek dolgozói olyan emberekkel foglalkoznak, akiket a társadalom hosszabb-rövidebb időre kivetett magából. Azért, mert megsértették a büntetőjogi normákat. Mert loptak, csaltak, raboltak, megerőszakoltak valakit, embert öltek, és még sorolhatnám. Bűnelkövetőkkel kell, hogy foglalkozzunk, értük, velük, és nemcsak távolról, hanem köztük. A személyzet valahol ugyanolyan bezártságban él, mint a fogvatartottak, azzal a különbséggel, hogy a szolgálat leadását követően hazamehetnek. Jó esetben. Mert adódhatnak olyan szituációk, amikor egy rendkívüli esemény miatt benn kell maradni. Vagy otthon van az ember, és adott esetben az éjszaka kellős közepén csörög a telefon: „szolgálatteljesítési helyére vonuljon be!”. És akkor menni kell. Nekem tizenhat éve gyakorlatilag alig volt kikapcsolva a telefonom. De mindezt nem sajnálatból mondom, csak tényként. És leszögezve, hogy én szeretem a munkámat, még ma is.

A börtönben azonban tényleg nem egyszerű a munka. A teljesség igénye nélkül nézzük, milyen nehézségekkel szembesül az, aki ezt a hivatást választja magáénak:

• szerep-konfliktus: rengeteg olyan szituáció adódik, amikor a személyi állomány tagja olyan helyzetbe kerül, ami saját maga számára okoz belső konfliktust. Például a valahol pedagógiai, segítő tevékenységet végző nevelőnek olykor fegyelmeznie kell, olykor biztonsággal összefüggő feladatot végez, máskor pusztán adminisztrátornak érzi magát. De az alapvetően biztonsági jellegű tevékenységet végző felügyelőknek is kell rendelkezni nem kevés pedagógiai vénával.
• nem megfelelő munkakörülmények: a hazai büntetés-végrehajtási intézetek jellemzően nem új építésűek, infrastrukturálisan nem a legmodernebb, kornak megfelelő körülmények között dolgoznak a személyi állomány tagjai, számos intézetben adott esetben zárkából átalakított irodákban.
• anyagi források hiánya: az önálló költségvetéssel működő intézetek évről évre szűkösebb kerettel gazdálkodnak, ezzel együtt mégis nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy a fogvatartottak járandóságai biztosítottak legyenek, a zárkák higiéniai-fertőtlenítő meszelése legalább évente el legyen végezve, szabadidős, oktatási-képzési, a re-integrációt segítő különféle programok legyenek biztosítva az elítéltek részére. Mindez természetesen többlet terheket is ró a végrehajtói állományra, akik esetenként azt érzik, hogy már megint csak a fogvatartottakkal törődnek, velük nem…
• túlterheltség: nemcsak a túlzsúfoltság miatt, de az állomány alacsonynak mondható létszámából adódóan is előfordul, hogy kevés a szabadideje a végrehajtói állomány tagjainak. Abban az esetben, ha valaki nem eléggé kipihenten lép szolgálatba, nagyobb az esélye annak, hogy kevésbé tud koncentrálni a feladatára, hamarabb elfárad, könnyebben hibázik, kevésbé tudja felmérni a kialakuló szituációkat, ami hamarabb energiavesztéshez, hibás döntéshez vezethet, 
• stressz: a napi munkavégzés során számos olyan helyzettel találja magát szembe a személyi állomány tagja, amit konfliktusként, váratlan kihívásként él meg, és mint ilyet, nehezen dolgoz fel, szorongással, félelemmel, idegességgel reagál rá, vagy egyszerűen csak átérzi. A nevelők számtalan alkalommal kénytelenek közölni egy-egy fogvatartottal a hozzátartozó halálát, ami személyenként változó reakciókat válthat ki, de érzelmileg azért megérinti a rossz hírt közlőt is. 
• alá- és fölérendeltség: egy hierarchikus, szigorúan szabályozott rendszerben dolgozunk, ahol a feladat- és hatáskörök élesek, sokszor az egyes szakterületek alapfeladatai és szakmai céljai, érdekei, de néha még maguk a vezetők is konfliktusokat generálnak a dolgozók körében, melyek a többi rizikófaktorral kiegészítve nem ritkán pszichoszomatikus eredetű megbetegedéseket, neurotikus problémákat okoznak. Nem ritka a magas vérnyomás, a cukorbetegség, az emésztési problémák, mondom ezt a környezetben lévőket lefuttatva a szemem előtt, hangsúlyosan nem orvosként. És akkor még nem beszéltem a dohányzók magas számáról, illetve arról, hogy vannak olyanok is, akik munkán kívül vodkával oldják a feszültséget, vagy szerencsejátékkal vezetik le azt. Pedig lényeges lenne, hogy ki-ki megtalálja azt a tevékenységet, amivel aktívan töltheti a szabadidejét, és feltöltődik. Ám ez nem mindenkinek adatik meg…    

Bár én is a rendszerben élek, én nem sajnálom a kollégáim egy részétől a korai nyugdíjba vonulást. De leginkább azoktól nem, akik valóban közvetlenül a fogvatartottakkal dolgoztak, foglalkoztak. Nem pedig egy íróasztal mögött ülve, valamelyik irodában. Ezzel együtt, ha valaki huszonöt évet lehúz egy börtönben, az már szinte egy önként vállalt életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésnek számít. A véleményemmel azonban úgysem tudok mindenkit meggyőzni, kiváltképp olyanokat nem, akik nem tudják, nem tudhatják, hogy milyen a börtön működési mechanizmusa…    

Emlékszem egy esetre, amikor annak idején, midőn még magam is gyakrabban találkoztam olyanokkal, akik felvételre jelentkeztek az intézethez, átkísértem egy fiatalembert a körletépület területére. Keresztülmentünk egy rácson, becsapódott mögöttünk a körlet bejáratának ajtaja, majd jött egy újabb rács. Ekkor lett rosszul a gondjaimra bízott ember, és megkért, hogy kísérjem ki. Pedig a börtönből még semmit nem látott, a konkrét körülményekből még semmit nem érzett. Akárki nem alkalmas arra, hogy itt dolgozzon. Fizikálisan és lelkileg egyaránt felkészültnek kell lennie annak, aki arra teszi fel az életét vagy annak legalább egy szakaszát, hogy például körletfelügyelő vagy nevelőtiszt legyen…           

 

És azt hiszem, az életkor sem mindegy. Pedig manapság egyre több olyan új felszerelőt látok, aki nincs húszéves, alig esett ki az iskolapadból. Nem dolgozott még soha, nem foglalkozott emberekkel - pláne fogvatartottakkal nem…-, nem irányított másokat, nem kellett utasításokat adnia. Ezen előzmények tapasztalatának hiánya nem könnyíti meg a dolgot. Plusz véleményem szerint egy alapvetően mégiscsak fegyveres, rendvédelmi szerv esetében megnehezíti az utánpótlás beilleszkedését, hogy ma már zömében olyanok jelentkeznek, akik már nem voltak sorkatonák. Nem szoktak hozzá a rendhez, fegyelemhez, parancsokhoz. És lehet, hogy nem is akarnak. Több olyan esetet hallottam, amikor valaki, alighogy felszerelt és elkezdte a szakmai képzést, már le is szerelt.

Az utóbbi időben egyébként egyre gyakrabban hallom a környezetemben is, hogy kollégák fontolgatják, hogy itt hagyják a büntetés-végrehajtási pályát. A nagyobb jövedelem reményében csábító a külföldi munkavállalás, rokonok, barátok pozitív visszajelzéseire alapozva. Ezzel együtt a fluktuáció, legalábbis intézetünkben nem nagyobb, mint tavaly volt. Ettől persze tény, hogy a Balassagyarmati Fegyház és Börtönből is több olyan kolléga nyugállományba vonult vagy leszerelt az elmúlt néhány évben, akik önálló szolgálatellátásra teljesen alkalmas, sőt mi több, rutinosnak számító munkatársak voltak. A helyükre zömében fiatalok érkeztek, az állomány átlagéletkora tehát csökkent. Viszont nem nőtt azoknak a száma sem, akik a rutint, a szakmai fogásokat át tudnák adni az újaknak, tehát előfordulhatnak olyan esetek, amikor néhányan úgymond a saját kárukon szereznek tapasztalatokat. Az állománynevelő munka fontossága ebből kifolyólag jelen időszakban kiemelt.

A létszámhelyzettel és a fluktuációval a Büntetés-végrehajtási Szervezet 2010. évi Évkönyve is foglalkozott, az alábbiak szerint:

„A büntetés-végrehajtási szervezet 2010. év során engedélyezett költségvetési létszáma 8236 fő volt. A december 31-ei 7771 fős záró létszám 94,3%-os feltöltöttséget mutat, amely hasonló a 2009. év záró adataihoz (7786 fő, 94,5%).

A személyi állomány csoportonkénti megoszlása a tényleges munkajogi létszám relációjában az alábbiak szerint alakult: tábornok, főtiszt, tiszt 16%; zászlós, tiszthelyettes 70%, közalkalmazott 14%.

A személyi állomány 5,6%-a rendelkezik felsőfokú egyetemi (440 fő), illetve 16,2%-a felsőfokú főiskolai (1265 fő), 52,5%-a (4087 fő) középfokú (érettségi), valamint 24,7%-a (1923 fő) alapfokú végzettséggel (szakiskola, szakmunkásképző). A tisztek átlagéletkora 38,2, a tiszthelyetteseké, zászlósoké 34,2, a közalkalmazottaké 47,2 év.

A teljes személyi állomány átlagéletkora 36,5 év. A tavalyi év során kevesebben távoztak a szervezettől (2008-ban 776 fő, 2009-ben 580 fő, 2010-ben 562 fő), azonban a decemberi távozások száma megközelítette az előző évit.

A fluktuációs mutatók javultak az előző évek adataihoz képest, a felvételek és távozások száma közel azonos volt.

Ennek oka elsősorban a munkanélküliség növekedésében és a stabil munkahely iránti igény megerősödésében keresendő.”

A legfrissebb ezzel összefüggő adatok a 2011. évi Évkönyvben lesznek megismerhetőek, ami letölthető lesz a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága honlapjáról. Kíváncsian várom. De azt csak úgy zárójelben jegyzem meg, röpke matekozást követően kizárólag magamnak, hogy abban az esetben, ha mondjuk 60 éves koromig kell dolgoznom, akkor addig még van 21 szép évem. A hátam mögött lévő 16 évvel együtt az mindösszesen 37 év szolgálat lesz, tisztán. Huff… mások korábban halnak meg…    

És most, a végéhez közeledve, néhány szót ejtek még a fegyelmi helyzetről, szintén a 2010-es Évkönyvre támaszkodva:

„A büntetés-végrehajtási szervezet személyi állományának fegyelmi és bűnügyi helyzetét kiegyensúlyozottság jellemzi. A szolgálati rendet és fegyelmet jelentős mértékben sértő, kiemelkedő súlyú cselekmény miatt büntető-, illetve fegyelmi eljárás megindítására nem került sor.

A büntetőeljárások száma folyamatosan emelkedett, és jelentősen meghaladta a fegyelmi ügyek számát. Ennek alapvető oka, hogy 2009 augusztusától kezdődően, a Katonai Főügyészség elvárásának eleget téve, a bv. szerv területén talált, illetve a fogvatartott birtokába került mobiltelefonok és más tiltott tárgyak miatt minden esetben büntetőeljárást kell indítani, szolgálatban gondatlanságból elkövetett kötelességszegés gyanúja miatt.

Ennek következtében a katonai büntetőeljárások száma emelkedett, annak ellenére, hogy a talált mobiltelefonok száma tovább csökkent az előző évhez képest.

A nyilvántartott büntetőügyek száma így az előző évi 922-ről 1383-ra emelkedett, elsősorban a tiltott tárgyak előtalálásakor kötelezően indított eljárások miatt.

A személyi állomány ismert tagjával szemben folytatott büntető eljárások száma az előző évi 319-ről 506-ra nőtt.

A jelentős emelkedés ellenére azonban a jogerős elmarasztaló ítélettel vagy intézkedéssel zárult ügyek száma a 2009. évi 92-ről 77-re csökkent.

A bv. szerveknél a személyi állomány összlétszámát tekintve továbbra is alacsony a fegyelemsértést, vagy bűncselekményt elkövetők aránya. A múlt év során a személyi állomány mindössze 6%-a követett el fegyelemsértést, míg a bűncselekményt elkövető állományi tagok aránya nem emelkedett, alig haladja meg az 1%-ot.”

Meglátásom szerint ezek sem rossz adatok, és személyes tapasztalatom az általam ismert Intézet vonatkozásában az, hogy az állomány nagy része tisztességesen végzi munkáját. A statisztika pedig valóban csalóka, hiszen a tiltott tárgyak kapcsán ismeretlen tettessel szemben indult büntetőeljárások azt rontják. A feljelentés ténye viszont egyértelműen negatív hatással van az állományra, hallottam már én is olyan kijelentést, hogy „dehogy fogom megtalálni a telefont, még ha fülest is kapok rá. Hogy aztán hozzáérjek, aztán még engem jelentsenek fel, pedig én csak megtaláltam…” Ettől persze még tény marad, hogy tiltott tárgy csak kétféle módon juthat be egy börtönbe. Ha a személyzet tagja rosszul, figyelmetlenül, vagy hanyagul végzi munkáját, illetve maga közreműködik a bejuttatásban. A katonai ügyészek esetenként megtapasztalható hozzáállását tekintve pedig nekik mindegy, csak saját fontosságukat egy elmarasztaló ítélet elérésével bizonyíthassák…

Hát… így 23 óra 40 perc környékén töbre nem vagyok képes, le kell szögeznem, hogy nem könnyű a mi hivatásunk. Pedig a gazdasági helyzetet tekintve reálisan béremelésre nem számíthatunk, a társadalmi megbecsülésünket meg azt hiszem, hogy saját magunknak kell kivívnunk. Egy biztos, munkanélküliek nem leszünk, sőt a munkánk alanyai egyre többen lesznek. Az összetételük meg más, mint egykor. Ma már egyre kevesebb az a fogvatartott, aki tudja még, hogy mi az a zsiványbecsület, és egyre több az olyan, aki a zárt viszonyok között is megkísérel hozzájutni valamilyen tiltott, tudatmódosításra alkalmas szerhez, akár Rivotrilhoz, akár más hasonló anyaghoz. Mi, büntetés-végrehajtási dolgozók meg tesszük a dolgunkat, szépen, csendben. Mert úgy gondolom, hogy az a legjobb mindenki számára, ha minél kevesebb negatív csengésű hírértékkel jár együtt a munkánk. A pozitívumokról viszont nem szégyen beszélni. Zárszónak ennyi. És még valami, ami nekem eddig egész jól bejött: ha vége a munkámnak, és becsukom magam mögött az intézet kapuját, akkor szippantok egy mélyet a kinti levegőből, és megpróbálom másnapig lezárni a benti dolgokat, minél kevesebbet gondolni arra, hogy mit hagytam benn az intézetben. Mert kint egy más ember vagyok, más szerepeket kell, hogy ellássak. A férj, az apa szerepét. és ez így van rendjén. Jó éjszakát mindenkinek!

Az iménti gondolatok zömében a személyes véleményemet tükrözik, saját tapasztalataimra építve. Lenne még több olyan dolog, amit szívesen leírnék, de azt hiszem, hogy ezzel várok még 21 évet. Viszont észrevételeket, reakciókat, javaslatokat, vagy bármi építőt szívesen fogadok…