Egy fogvatartott írása

A mai történet egy első bűntényes fogvatartott írása, ami elég tanulságosnak mondható.

Szoszi van a szütyőben?!

"A börtön szlengben ez inkább felszólítás, mint kérdés és annyit tesz „Mutasd csak, mi van a szütyődben!”. Ebben a világban a dolgozó és nem dolgozó embert egy lényeges dolog különbözteti meg külsőre. Ez pedig a szütyő. Akinek van, az munkával tölti hétköznapjait, akinek nincs annak pedig az egész napos henyélés jut osztályrészéül. Egy másik lényeges különbség, hogy a dolgozók 4:30-kor kelnek, míg, aki nem, az csupán 6:30-kor. Azonban talán a leglényegesebb különbség, hogy aki dolgozik, az spejzol (vásárol), aki nem, az pedig várja a beszélőt, hogy családtagjai lássák el a havi kávé és cigi adaggal, ami persze a következő hét végére már eltűnik, többnyire a zárkatársak gyomrába és tüdejébe. Na, de kanyarodjunk vissza az első munkanapra. Azt követően, hogy az ember fia hozzászokik a 6:30-as keléshez, - hiszen az elején az ember biztos, hogy nem dolgozó - a 4:30-as „Műszak!” felszólításra történő kelés egyenesen sokkolóan hat. Rövid készülődés után sorakozó a folyosón, létszámellenőrzés, motozás, és indulás a fagyos udvarra. Itt rabtársaimmal körbe-körbe sétálunk, mint egy álmatag és végtelenül eltévedt zombi-hadsereg. A frissítő séta után munkahelyenként gyülekező. Ez először némi problémát okozott, hiszen nem tudni, hogy melyik embercsoport hova is indul. Szerencsémre a szinten volt munkatársam, így őt figyelve megtaláltam a helyes bolyt. Beálltam a sorba, fogadtam a szúrós tekinteteket, ami az új jövevénynek dukál. Gyors névsorolvasás, majd újabb létszámellenőrzés, közben megindul a duruzsolás és kérdések kezdenek el záporozni felém. Ezek azok a sztenderd kérdések, amiket az ember minden új helyen megkap, ha börtönbe kerül. „Hogy hívnak?”, „Hova valósi vagy?”, „Kedvezményed van?”, „Mennyid van?”, és így tovább. A kérdéssor célja felmérni milyen ember vagy, mennyire kell tartani tőled. Eközben persze haladunk a munkahely felé. Odaérkezvén létszámellenőrzés és szütyőmotozás, no meg persze a sztenderd motozás. A munkahelyen elméletileg jár egy szekrény mindenkinek. Azonban mivel a létszám magasabb, mint a szekrények száma, ezért ez nem mindig valósul meg. Természetesen a régiek, mint a farkasok védik a territóriumukat. Így nem mindegy, hová akasztja az ember a kabátját. Megvan annak a rendje is, ki mikor öltözik. A hierarchiában feljebb lévők élvezik a korábban öltözés privilégiumát. De a sorakozónál is megvannak a helyek. Ezek a szabályok azonban csupán addig léteznek, ameddig be nem fogadják az embert. Utána már elfelejtik emlékeztetni az embert, hol is a helye. Így vehetjük ezt amolyan sajátos beavatási szertartásnak is. Ez után megindul a kávézás, cigizés. Persze folytatódik a kérdések áradata. „Mi a balhéd?”, „Hol is laksz pontosan?”, „Asszony van?”, „Hány családod van?” – ergo hány gyereked van.

Persze nem egy embertől, de mindig érkezik egy-egy jól irányzott kérdés. Megpróbálok ilyenkor nem hazudni, de mégsem kielégítően információ dús választ adni. Mindig emlékeztetem magam, hogy ez a beszélgetés egy börtönben folyik, ahol bűnözők vesznek körül. Így bármi, amit mondok felhasználható ellenem. Kinek hiányzik, hogy emlékezzenek, hol lakik, és míg bent van, meglátogassák a lakását, hogy megtalálják a kedvesét.

A kérdések zápora után beindul az automatikus önfényező mechanizmus. Én úgy hívom, hogy verbális „NA, KI A KIRÁLY!”. Az illető azt meg azt az embert ismeri. Ilyen meg olyan palotája van. Olyan drága autót vezet, hogy csak na. Természetesen itt a börtönben is el tud intézni mindent. Persze mindenki kér érte valamit, ő nem. Ez persze kamu, aminek nem szabad bedőlni. Benn hatványozottan igaz az a mondás, hogy „ami ingyen van az a legdrágább.” Egy apró szívesség részükről, megszámlálhatatlan nagyobb szívességet szül majd. Ezért elvből nem kérek szívességet. A másik, amire figyelni kell, hogy ne váljon az ember „földivé”. Ugyanis, ha földi vagy, alapból kávéztatnod, cigiztetned „illik” rangidős „földidet”. Akkor is „földinek” vallja magát, persze, ha csak 2 napot lakott az adott településen. Így jártam én is, elmondtam, hová valósi vagyok, majd szinte azonnal rávágta valaki, hát akkor „földik vagyunk”. Szerencsémre nem volt túl következetes, mert korábban már elárulta, hová valósi, ami persze nem egyezett meg az „új” lakhelyével. Erre visszakérdeztem, hogy is van ez. Kifejtette, hogy pár napot töltött ott az egyik barátja meghívására. Hál’ istennek, nem kávézom és nem is dohányzom, így nem tudtam segíteni.

A másik, ami ugyan nem ért meglepetésként, de azért testközelből találkozni vele sokkoló, a rabok „munkaszeretete”. Tény, hogy a kereset még a minimálbérrel sincs köszönőviszonyban. Azonban teljesítményük alapján egy-két rabtársam még azt sem érdemelné meg. Mivel itt nincs a klasszikus értelembe vett állásinterjú, sem önéletrajz, és a bizonyítványokat sem kérik minden esetben, a szakmák bemondásos alapon az illető kreativitására vannak bízva. Ennek a böjtje akkor van, amikor ténylegesen meg kell oldani az adott feladatot. Mivel a „kollégák” többsége életmódszerűen bűnöző, ezért a munkát eleve csak hírből ismeri. Így a kemény munka ismeretlen fogalom. Ha valamit csinálni kell, legtöbbjük azonnal szitkozódni kezd, és úgy áll hozzá, hogy rajta kívül mindenki hozzáférjen. Persze tisztelet a kisebbségben lévő kivételnek. Ezen felül, mint anno a szocializmusban, akinek lehetősége van, maszekol. Bűnözőkről lévén szó pedig, megy a lopás is. Ha értelmetlen, vagy haszontalan dolog, akkor is muszáj valamit elvinni. Nem gondolva arra, hogy ez a kedvezmény elvesztését, extra hónapokat, esetleg bűnvádi eljárást és így extra éveket is jelenthet. Na és nem szabad szem elől téveszteni azt sem, amin dolgozol, hiszen annak is lába kelhet. . . ."