Jókai Anna balassagyarmati látogatása, avagy egy újabb
közönségtalálkozó
„Csak lassan-lassan kezdtem eszmélkedni: semmi, amit
elkövettünk, meg nem semmisíthető, és gyér minden jóvátétel. Amit létrehoztunk,
azt el kell viselni. A szégyent, a tehetetlenséget. (...) Nincs feloldás
visszafelé.”
Ma délután egy újabb
rendhagyó irodalmi kalandozásnak lehettek részesei a Balassagyarmati Fegyház és
Börtön elítéltjei, illetve két helyi általános iskola tanulói, pedagógusai. A
közelgő karácsonyi ünnepekre való készülődés, az advent jegyében a magyar
irodalom egy újabb nagy alakja, Jókai Anna látogatott el hozzánk.
A közönségtalálkozót
az Intézet parancsnoka, dr. Budai István bv. ezredes bv. főtanácsos Úr nyitotta
meg, aki köszöntötte a vendéget és a jelenlévőket. Ezt követően István Károlyné
oktatásszervező nevelő mutatta be röviden az írónőt, életútjából kiragadva,
hogy harminc éven keresztül ugyanolyan ember volt, mint bármelyikünk.
Jókai Anna erre
mosolyogva jegyezte meg, hogy „remélem,
még ma is...”.
A nevelőnő elmondta,
hogy a vendégünk sokakhoz hasonlóan jeles tanuló volt, aki pedagógus szeretett
volna lenni, követve gyermekkori álmait. Tanári pályáján később rengeteg
gyereket bocsátott útjára, mindeközben készült az órákra, de e mellett anya
volt, aki mosott, főzött, vezette a háztartást. Ezzel együtt azonban az
életről, a családról, a felelősségről szóló gondolatait is papírra vetette, és
ennek figyelembe vételével már nem is nevezhető annyira hétköznapinak az élete…
A nevelőnő felsorolta
az írónő legfontosabb kitüntetéseit, elismeréseit, amit én most oly módon próbálok
meg bemutatni, hogy egyúttal közzéteszem az életrajzát is, amit röviden az
alábbiak szerint lehet összefoglalni:
Jókai Anna 1932. november 24-én,
Budapesten született, egy polgári család késői gyermekeként. Már kiskorában
próbálkozott az írással, de ezt a tevékenységet tizenhat éves korában
abbahagyta. Érettségi után dolgozni kezdett, könyvelő és művészeti előadó volt.
1956-ban fölvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára,
levelező tagozatra. 1961-ben itt szerzett magyar–történelem szakos tanári
diplomát. 1961-től 1970-ig általános iskolában, majd 1970-től 1976-ig középiskolában
tanított.
Írói pályája csak 33–34 éves korában
kezdődött. 1968-ban jelent meg első regénye, a 4447, melynek címe egy külvárosi ház helyrajzi számára utal,
1969-ben pedig Kötél nélkül
címen adta ki első novelláskötetét. Művei ettől fogva az érdeklődés
középpontjába kerültek, széles körű kritikai visszhang és olvasói érdeklődés
fogadta őket. Azóta is folyamatosan jelen van az irodalmi életben, számos
közéleti tisztséget visel. 1970-től tagja a Magyar Írószövetségnek. 1976 óta
írásaiból él. 1986 és 1989 között a Magyar Írószövetség alelnöke, 1990 nyarától
1992 végéig választott elnöke volt. 2002-től az Írók Szakszervezetének elnöke.
1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja. 2000-től a
Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Könyvei számos utókiadást értek meg,
és több idegen nyelven is megjelentek (lengyelül, csehül, szlovákul, szlovénül,
németül, bolgárul, ukránul, oroszul), novellái számos külföldi antológiában
szerepeltek (például A reimsi angyal
[The Angel at Reims] az Ocean
at the Window című antológiában, amely 1980-ban jelent meg
Minneapolisban, Prof. Albert Tezla által válogatott kötetben).
1980-ban még a rendkívüli állapot
kihirdetése előtt elnyerte a lengyel PAX Kiadó nemzetközi díját a Napok című regényéért (Pietržak-díj),
amely hét éve ott várakozott, mivel a cenzúra addig nem engedélyezte a
kiadását.
1999-től a Nemzeti Kegyeleti
Bizottság (első) elnöke és a VII. kerület díszpolgára.
Fontosabb díjak, elismerések:
1970 – József Attila-díj
1974 – SZOT-díj
1980 – Pietržak-díj (Pax,
Lengyelország)
1981, 1990 – a Szépirodalmi Kiadó
Nívódíja
1985 – a Munka Érdemrend arany
fokozata
1992 – a Magyar Köztársasági
Érdemrend középkeresztje
1994 – Kossuth-díj
1998 – Magyar Örökség Díj
1999 – CET-díj
1999 – Tiszatáj-díj
1999 – az Év Könyve-jutalom
2000 – Magyar Művészetért Díj
2002 – a Köztársasági Elnök
Érdemérme
2003 – Arany János Nagydíj
2004 – a Magyar Kultúra Lovagja
2004 – a Prima Primissima
közönségdíja
2004 – Kölcsey-díj
2006 – Stephanus-díj
De
most térjünk vissza a délutáni rendezvényhez…
A
bemutatást követően a nevelőnő azt a kérdést tette fel, hogy milyen érzéssel
jött el hozzánk az írónő, illetve mit érzett, amikor elfogadta a meghívásunkat.
Jókai
Anna az alábbiakat mondta a kérdésre válaszolva, életútját, gondolatait
megosztva a hallgatósággal:
„Amióta az eszemet
tudom, azt vallottam, hogy azokról kell szólni, akiknek az életük nem egy lampionos
kerti ünnepség. Mindig az érdekelt, hogy mitől olyan nehéz ez a kutya emberi
lét. Milyen kevés a szeretet, ami meg tudja menteni az emberek életét.
A mostani szituáció
furcsa számomra, mert gyerekek és fogvatartottak vannak itt együtt. Furcsa a szituáció,
de nem reménytelen. Így advent körül különösen fontosnak érzem, hogy ne engedjük
el egymás kezét…
Lényeges az, hogy ki
milyen családban nő fel. Nem mindegy, hogy egy gyerek hová születik. Én olyan
polgári családban nőttem fel, ahol az volt a legnagyobb baj, hogy a szüleim nem
szerették egymást. Adott volt egy alkoholista apa, és egy boldogtalan anya, aki
mindent a gyermekének szentelt. Én meg elhittem, hogy a világ közepe vagyok.
Aztán később, amikor kikerültem a családból, úgy éreztem, hogy támasz nélkül
maradtam…
Amikor megszületünk
erre a világra - ami nehéz mulatság…-, nem vagyunk tökéletesek, hibátlanok.
Szüntelen választások, válaszutak elé kerülünk. Nekem is el kellett döntenem,
hogy éljek úgy, hogy csak a tánccal, az udvarlókkal törődjek, vagy foglalkozzak
a felnőttekkel, akiket szüntelenül bíráltam. Ami a véleményem volt, azt mindig
elmondtam. Szemtelen gyerek voltam, mindig a színtiszta igazat mondtam. És
írónak is ilyen akartam lenni, mert egy írónak nem szabad hazudni, hisz anélkül
is annyi társadalmi hazugság van…
Hiszem, hogy semmi
sem véletlen. Nem véletlen, hogy ide kerültünk, ide vezetett a sorsunk. De gondoljunk
csak bele, mit ér a legsikeresebb élet, ha közbejön egy betegség vagy a halál…
A halotti ruhának nincs zsebe, az összekuporgatott javakat nem lehet a halál
után elvinni. De úgy hiszem, hogy az emberi élet a halál után nem tűnik el. Egy
mag marad, ami továbbmegy. Az élete során viszont az ember állandóan válaszút
elé kerül, mit tegyen, mi legyen…
Senki ne érezze azt,
hogy a többiekhez viszonyítva értéktelen. Ha például egy utcaseprő felveszi a
narancssárga mellényét, és elsöpri a havat egy öregember háza elől, már lehet,
hogy többet tett, mint adott esetben egy többdiplomás ember…
Biztosan maguk is
néznek tévét. Itt van most ez a Való Világ…. Milyen tyúkok vannak ott… Egyik
sem vonzó, és nem is okos. És van ott kellően pökhendi fiú is. Olyan emberek,
akiknek feldobnak havi egy milliót. Ez lett az emberből. Pedig Isten
legcsodálatosabb ajándéka a szerelem. Amikor egy pár együtt marad, szeretik
egymást, gyereket nevelnek, az az igazán jó dolog. Nem a mai celebek közvetítik
az értéket…
Amikor az ember egy
verembe zuhan, és akkor megtalál egy kötelet, na az az igazi. És ha a mélyből
még magasabbra sikerül eljutnia, mint ahonnan oda zuhant.
Fontos, hogy valaki
tudjon mit kezdeni az idejével. Például ti fiatalok, gondoltatok –e arra, hogy
például a hétvégi disco helyett egy ilyen zárt helyre kerültök? Az idő elrepül,
ezért fontos, hogy tudjon vele mit kezdeni az ember, hasznosan tudja azt
felhasználni. Senki ne engedje meg, hogy elmenjen mellette az idő, az élet, itt
a börtönben adott esetben cellatársi torzsalkodással. Tanuljanak például.
Képzeljék magukat a másik helyébe. Például, nekem valami fájna, ezért nem
teszem meg azt. Vagy van az a szemlélet, hogy ha valakit megrúgnak, ő is tegye
meg, adja vissza. De ez nem vezet semmire…
A rosszat nem kell
továbbadni, mert az egy végeláthatatlan sor kezdete lenne. Tény, hogy a
kilencven kilós lányból vélhetően nem lesz balerina. De reális álmokat, célokat
lehet keresni.
Nézzétek meg ezt a
környezetet, ezeket a könyveket, az ablakokat... - mutatott körbe
a kápolnán az írónő. – Ezekben elítéltek
munkája van. Aki ilyet tud alkotni, az nem lehet elveszett ember, lehet, hogy
csak megtévedt.
Az ilyen embereket a
környezete nem lenézi, utálja, hanem egyfajta emberközösséget vállal vele. A
könyveimben én mindig nehéz sorsú emberekről írok, akik életük végén egy
számadást készítenek. Ott már nincs ügyész, nincs bíróság…
A lázadó
természetemet én mindig megtartottam, a tanári pályámon is. A felvételin annak
idején szóvá is tették, hogy nem vagyok alkalmas az ifjúság oktatására, mert
kritizálok, nem látom rózsaszínben a világot. Mire tanár lettem, már két
gyerekem volt. Albérletben, szegénységben éltem, tehát erről újat nem lehet
nekem mondani. A VIII. kerületben kezdtem tanítani, egy olyan iskolában, amit
azóta már lebontottak. Vártam az első napot, vártam, hogy jöjjön az ifjúság, a
napfény. Aztán beléptem az első osztályomba, amelynek osztályfőnöke is voltam,
ahol csupa szerencsétlen sorsú gyerekkel találkoztam. Olyanokkal, akik kutya
életet éltek. Akkoriban nekem a rezsi is gondot jelentet, kerestem a páromat,
és amikor ott körülnéztem, az olyan hatással volt rám, hogy megírtam az első
novellámat, ami nagy vihart kavart. és azóta is ugyanezt írom, csak más
sorsokkal…
Az első novellám egy
fiatal tanárnőről szólt, aki egy olyan környezetbe ment tanítani, ahová úgy
ment be, hogy Istenem, csak bírjam ki estig… Az egyik gyereknek kék volt az
arca, és a tanárnő megkérdezte tőle, hogy hol ütötte meg magát. Erre érkezett a
válasz, és ezért van az, hogy sokan inkább nem is kérdeznek, mert nem akarnak
válaszokat. Erre a második, a harmadik gyerek is elmondta, hogy neki milyen a
sorsa. A tanárnő már rosszul volt, de a rossz gyermeki sorsok csak
folytatódtak. A tanárnő megijedt a hallottaktól, és meg akarta tartani a
nyelvtan órát. De ebben a szituációban valahogy nem érezte annak a fontosságát.
Kínjában elnevette magát, amit a gyerekek először nem értettek, majd ők is
elkezdtek nevetni, egyre jobban, végül a padra borulva, egészen kicsengetésig…
Tudják, nem csak a
tananyag leadása a fontos, hanem az is, hogy az ember őszintén letehesse a szívét
valakinek. De ezeket meg kell válogatni. Mert sok a hitvány barát. Ha igazit
találunk, akkor viszont arra oda kell figyelni.
Életünkben nagyon
fontos, hogy mit tudunk csinálni a lelkünkkel. Én minden sikeremet annak köszönhetem,
hogy tudtam, miért dolgozom.
És több lehetőség is
van, hogy az ember felismerésre jusson.
Az ünnep kapcsán
mindig eszembe jut ez a nagy vásárlási láz. Nem szeretetből, hanem
illendőségből. A karácsony nem a bóvli és a kiárusítás ideje. A jelentését kellene
a lelkünkbe engedni. Mert minden a szereteten múlik. A karácsony nem egy buli,
az vagy áldott, vagy semmilyen…
Itt a börtönben
fontos, hogy bejöjjön az a gondolat, hogy ki fogok menni, és valamit kezdeni
kell az életemmel. De először saját magunkat kell megjavítani. Önmagunkat kell
adni. A börtön falai közé külső embert beengedni és behívni jó kezdeményezés,
de ez a külső ember segíteni csak akkor tud, ha őszinte. Ha olyat tud mondani,
amit használni tudnak. Akár csak egy mondatot, amibe kapaszkodni lehet. Nem
nagy dolgokra vagyunk hivatva, azt kell tudni kibontakoztatni, amiben jó az
ember. A pénz ugyan számít, de nem minden, nem boldogít. És csak addig számít,
amíg a mindennapi életét meg tudja vele szervezni az ember.
Én megszülettem, ide
pottyantam, de minek? Nem a pénzért, mert az elmúlik. De gondolják csak meg,
hogy mit mondjanak a gyerekeiknek. Szépen lébecolj? Valami eszményt kell adni
nekik. Nem kell feltétlenül szentekké, jó emberekké válni, de erre törekedni
lehet. Assisi Szent Ferenc alázatossága például példaértékű volt, pedig korábbi
múltját tagadta meg, egy lázas betegségből kigyógyulva. Tehát a legnagyobb
mélységből is van kiút, ha megtalálod a mentőkötelet.
A szeretet nem egy
nyálas érzelem, hanem az, hogy valaki iránt felelősséget is érzek.
A szabadság
elvesztéséhez pedig rossz döntések is járulhatnak.
A bezártságban
fontos és szükséges a foglalkoztatás, de mindenkinek meg kellene próbálnia
visszapergetnie a napot, meg kellene találnia, hogy mi volt jó, mi volt rossz,
mi vihet előre. Mindez nagyon szórakoztató tud lenni, pedig apró dolog, mégis
értelemmel töltheti meg az életünket.
Az életünk során sok
akaraterőre van szükség, anélkül minden hiábavaló, mert nem mézeskalácsház vár
bennünket. És a rossz döntésekre mindig emlékezni kell, azokat lehet javítani.
A példaképek csak az áldott lelkek legyenek, akikre fel lehet nézni. Erő nem
valamit elkövetni kell, hanem ellenállni, hogy valamit ne tegyek meg.
Jó dolognak tartom,
hogy a gyerekek ma úgy tudtak ide eljönni, hogy félretették az előítéleteiket,
és szeretetet hoztak.”
Hm…
azt hiszem, hogy legrövidebben az előbbiek szerint tudtam összefoglalni Jókai
Anna szavait, melyek tele voltak tanulsággal, véleményem szerint valamennyi
jelenlévő számára. Egy fogvatartott kérdésére válaszolva az írónő még elmondta,
hogy számára a hit, a kegyelem, a szeretet mind-mind nagyon fontos fogalmak,
melyek segítették őt pályafutása során, de az akaraterőt is fontosnak tartja. A
jó iránti akaratot. Nem nagy dogokat kell látni, de egy tisztább, jobb emberré
válni jó dolog. De hit nélkül élni nem lehet…
Úgy
gondolom, hogy a korát meghazudtoló módon friss és energikus írónő nyílt,
őszinte, közérthető szavai valamennyi fogvatartott és gyermek felé eljutottak.
A gondolatainak sok üzenete volt, de ezek közül talán kiemelhetem azt, hogy ha
valami nem sikerül, akkor nem szabad feladni, hanem olyasvalamit kell keresni,
ami előrevihet. És nem minden a gazdagság, a csillogás, a pénz, mert ezek elmúlhatnak.
Az igaz érzelmek, az emberi értékek ezeknél sokkal fontosabbak, sokkal nagyobb
jelentőséggel bíró dolgok.
Végezetül,
búcsúzásképpen az írónő így köszönt el a fogvatartottaktól: „amikor együtt
vannak a zárkában, próbálják meg egymást ne zrikálni, hanem szeretni. Jegyezzék
meg, hogy van jóvátétel és van megbocsátás. És tudják, hogy egyszer, ha
egészségem engedi, és újra meghívnak, talán még visszatérek. És akkor nagy valószínűséggel
új emberek ülnek majd itt. És én bízom benne, hogy elmondhatom nekik, hogy volt
itt egyszer egy másik csoport, aki nem hagyta, hogy elnyelje őt az élet…”
Zárszóképpen,
a fogvatartottak egy képviselője egy mécsestartóval és karácsonyfadíszekkel ajándékozta meg Jókai Annát, mely tárgyakat a fazekas képzésben részt vevő elítéltek készítettek, majd a színjátszó csoport előadta Jókai Anna egyik versét, melyet a
mai napra zenésítettek meg a lelkes elítéltek.
Következzen a vers, melynek gondolatai szintén megérintették a jelenlévőket:
A magzat imája
Rándul az ötcentis testem –
hát megint elvesztem?
Vissza kell mennem?
oly sokáig vártam
az Égben születési láz van
minden Egész törtté lett
fölgyorsult az emberi történet
több az életre vágyó lélek
mint az életben foganó méhek
– de jaj, akik fogannak mégse fogadnak
„manó, légy elég önmagadnak”
győzött a
sátán-filozófia
vérébe full a Fehérlófia
átdöfik a Tündérlány szemérmét
szilikonos mellekre tűzik ki az
érmét
Isten szemét lurex-függöny fedi
ha nem lát mindent csak jobb neki
helyette figyel a Big Brother
olcsón megvesz és drágán ad el
anyát, apát, családot nem keres
megváltó lett az óvszeres.
Tetovált dzsungel a hátakra marva
ajakba, orrba üveggyöngy, tarka
lappadnak a hasak, a köldököt fémgolyó
zárja
elcsurog a forrás, ha nincs edény
alája
a képernyőn ész nélkül,
szív nélkül gyaknak,
van aki hirdeti: ez kell a magyarnak
még itt vagyok...sikoltok: kegyelmezz
az Éned tartalom, nem csupán csak jelmez
Isten teremt s belegyilkol az ember
halált szül az, aki életet szülni nem
mer
Ha
megáll a Föld, befagynak az égi tervek
hiába szól Krisztus, hogy szeretlek,
Nem lesz többé Ország, sem Hatalom,
oda a Dicsőség,
csak gyarmat, csak bitorló, alacsony
minőség
...váltott a Törvény: aki felnőtt, felelős
aki gyermekkel, az Istennel is viselős.
Nyiss utat, te férfi, ne szakíts ki,
asszony
botrány,
hogy az ember Istent halasszon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése