A családon belüli erőszak ellen

(Forrás: http://inforadio.hu/hir/belfold/hir-681290)

A világon minden ötödik nőt, Magyarországon pedig a 8-900 ezer bántalmazotton keresztül akár 2,5 millió embert is érint a családon belüli erőszak. Ennek megakadályozására egyre több helyen szerveznek oktatást és kampányt.

 

A gyermekbántalmazás megelőzésére indul képzés szülőknek. A programot izlandi minta alapján szervezi a Lélekben Otthon Alapítvány öt magyar civil szervezet bevonásával. A háromórás oktatásra több városban is lehet jelentkezni - mondta Szász Áron, az alapítvány adminisztratív koordinátora.

"A cél: abban segíteni a szülőket, tanárokat, tehát a felnőtteket, hogy a gyermek minél nagyobb biztonságban legyenek. A program hét lépésben magyarázza el, hogyan lehet biztonságosabbá tenni a gyermekeink életét, kifejezetten a szexuális zaklatás, a molesztálás megelőzésére koncentrálva."

Az Ökumenikus Segélyszervezet a családi erőszak ellen indít figyelemfelkeltő kampányt, becslésük szerint Magyarországon a kapcsolati erőszak áldozatainak száma több százezerre tehető. A kampány lényege, hogy felhívja a figyelmet az erőszak jeleire. A probléma nemzetközi szinten is súlyos, ugyan sok ország fogadott el az utóbbi években a nők egyenjogúságát, védelmét erősítő jogszabályokat, egyes kimutatások szerint Európában így is minden ötödik nőt ér családon belüli erőszak - hangzott el egy, a témával foglalkozó genfi konferencián, amelyen részt vett Nyíri Iván is.

"Lényegi kérdésekben a jogalkalmazás, jogszolgáltatás területén még borzasztó nagy elmaradások vannak. Többek között elhangzott, hogy a családon belüli erőszak, ahol azért a világnak nagyon nagy adóssága van a nőkkel, az anyákkal szemben, globálisan minden ötödik nőt érint, Magyarországra lefordítva 8-900 ezer nőt érint és rajtuk keresztül akár 2-2,5 millió embert, az ország egynegyedét. Ez ijesztő."

Magyarország márciusban csatlakozott a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló isztambuli egyezményhez, ám annak ratifikálása még várat magára. Ezt eddig a harminchat aláíró ország fele tette meg.

°°°°

A téma komoly, azt gondolom, hogy mindenképpen  figyelmet kell szentelni rá. Sokan nem is gondolják, de talán a közvetlen környezetükben is bántalmaznak valakit. Nőt, gyermeket, vagy éppen férfit, az életkor vagy a nem talán nem is annyira fontos, maga a jelenség azonban feltétlenül elítélendő. Az erőszak nem kizárólag a fizikai vagy éppen szexuális jellegű bántalmazásban merül ki, a lelki terror, a verbális agresszió, az anyagi szempontból megjelenő kizsákmányolás egyaránt beletartozik a lehetséges megnyilvánulási módok közé. És a legdurvább az, hogy valójában nem feltétlenül van ráírva a bántalmazó arcára, hogy néhány perccel ezelőtt megverte a feleségét, vagy éppen molesztálta a gyermekét. Sok esetben olyan, mondhatni azt is, hogy köztiszteletben álló emberek az elkövetők, akikről még csak nem is gondolnánk, hogy ilyesmire képesek lennének. Az esetleges árulkodó jeleket (a szomszédból átszűrődő furcsa hangok, ismeretlen sérülések, megváltozott magatartás stb.) vagy éppen a segélykéréseket pedig vagy nem vesszük észre, vagy nem akarjuk észrevenni. Felmerülhet a kérdés, van -e jogunk beleavatkozni mások életébe, van -e jogunk szétrobbantani a cukormázat, ami mögött sötét titkok és egy eltorzult személyiség lappang. Ki-ki döntse el, mit tud, mit akar tenni a jelenség ellen, egy biztos: hivatalból sok olyan emberrel találkoztam, aki családon belüli erőszakot alkalmazott, és nehéz annál rosszabbat elképzelnem, mint egy gyengébb, ártatlan ember különféle módszerekkel megvalósított bántalmazása... A jelenséggel összefüggésben bemutatok egy verset, ami talán nem annyira ismert, mégis ideillő, mert felhívja a figyelmet a bántalmazásra:     

  

Murzsa András Dr.

Fogjuk le kezüket.
(A családon belüli erőszakról)

Szinte naponta olvasom,
hallom és látom,
az erőszakról szólnak,
ez szinte rémálom.
Az erőszakról, mely
mérgezi a családot,
az erőszakról, mely
szedi az áldozatot.
Gyermekek, nők, anyák
félnek, szenvednek tőle.
Sokszor késsel, ököllel
támadnak a nőre.
Vannak gyermekek,
kik a félelemben élnek
és hányan vannak,
kik már erőszakot éltek.
Hányan és hányan voltak,
kik nem bírták tovább,
kiket az erőszaktól
mentett a másvilág.
Tudjuk sokan voltak,
kik segítségre vártak,
s mikor kérték azt,
süket fülekre találtak.
Hányan és hányan félnek
még, ma is szenvednek,
nem jön a segítség, 
a falak közt rettegnek.
S akik tehetnének várnak,
még ma sem téma.
Verje meg az Isten,
mert cinkos, aki néma.
Emeljük fel hangunkat,
tegyük amit lehet.
Segíts! Fogjuk le az
erőszaktevő kezet.

2011. december

És a témával kapcsolatban itt van Mr. Busta "Amíg csak élek" című klipje, ami a családon belüli erőszak ellen szeretné felhívni az emberek figyelmét. Ahogy a rapper fogalmazott: "A dal, remélem sokaknak fog erőt adni, a videoklip pedig a tervek szerint jó néhány embernek felnyitja a szemét és a családon belüli erőszak eltűnik az emberek életéből!" Ajánlom mindenkinek a figyelmébe!

Az lett volna gyanús, ha megdicsérnek érte

(Forrás: http://abcug.hu/toth-laszlo/)

Három hónapra a családjába fogadott egy börtönből frissen szabadult elítéltet a kétgyerekes László és felesége. A férfit azért költöztették magukhoz, mert a büntetés-végrehajtásból nem volt hová mennie, és azt is meg szerették volna neki mutatni, hogy milyen egy támogató közegben élni. Lászlót hidegen hagyta, hogy miért ült az új családtag, szerinte a bizalom a fontos, nem az, hogy ki mit tett. Az együttéléstől pedig nem félt, az semmivel sem jár több veszéllyel, mint mikor egy kollégiumba költözik be az ember.

Tóth László lelkész, van egy felesége, egy nyolc és egy tízéves gyereke. Tavaly augusztusban befogadták a házukba a fiatal,  börtönből szabadult Attilát. Nem ismerték előtte egymást, a költözés előtt két héttel találkoztak először, illetve László többször látta szerepelni Attilát a Feldmár Intézet szellemi iránymutatásán alapuló Mesekörben.

“Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy odamentünk hajnali ötre a börtön elé, és lássuk: ki szabadul ma” – nevet Laci, “de mélyebb ismeretség valóban nem volt közöttünk”. Attila a szabadulása előtt jelezte az intézetnek, hogy nincs hova mennie. Halmozottan hátrányos helyzetből került a börtönbe, felesége elhagyta, így a gyerekeit sem láthatta. “Dorka – (Büky Dorottya, a Feldmár Intézet alapítója) ekkor azt mondta, hogy kéne Attilának egy hely ahová mehet”.

 

“Jött a telefon Dorkától, mi pedig megrágtuk a feleségemmel, hogy kipróbáljuk-e vagy sem. Aztán arra jutottunk, hogy vágjunk bele” – meséli Laci. Feleségét nem kellett nagyon győzködni, de “azért nem ugrott egyből a nyakamba az ötlettől”. Azt azért alaposan átbeszélték előtte, hogy miért is fogadják be Attilát. “Tisztáztuk, hogy nem azért költözünk össze vele, hogy biztosítsuk a lakhatását, mossunk rá és takarítsunk utána, hanem azért, hogy legyen egy támogató közeg mögötte”.

“Augusztus 27-én pakoltunk össze mindent Erdélyben, és pont Attila szabadulására értünk a börtön kapujához, így már együtt tudtunk beköltözni az új házba” – meséli Laci. Ez a helyzet nekik is teljesen új volt, “fura volt, de inkább úgy mondanám: nem szokványos. Nem egy kitaposott ösvény volt, amire ráléptünk, tudtuk, hogy most valami olyan dolog történik, amit soha nem csináltunk még, és ez érdekesnek találtuk”.

Az nem volt téma közöttük, hogy Attila miért ült börtönben, “betörésről tudtam, de ezt nem firtattam”. A gyerekek miatt szempont lett volna, ha például egy gyilkosság miatti volt elítéltnek kellett volna hely, de az sem mellékes László szerint, hogy kit ölt meg az illető és miért. “Lehet, hogy van olyan ember, akiről tudom, hogy megölt két embert, de bízom benne, és biztos van olyan is, aki lehet, hogy rabolt, vagy éppenséggel nem derült ki róla semmi, de nem tudnék megbízni benne. A lényeg a bizalmon van, nem azon, hogy mit tett vagy nem tett”. A gyerekeknek az elején csak annyit mondtak, hogy jön az Attila, akinek nincs hol laknia. “Mikor már együtt laktunk, és látták, hogy nem eszik embert, akkor elmondtuk nekik, hogy korábban börtönben volt”.

“Félelem nem volt bennünk az együttéléstől, én ezt nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, mint, amikor kollégiumban élsz együtt több másik emberrel. Itt van valaki, akinek máshogy telik a napja, máshogy szedi össze a ruháit, és lehet kint hagyja a zokniját, de ez volt a legtöbb, amitől tartottam”. Ez az optimista hozzáállás az összeköltözés után sem változott, a mindennapok zökkenőmentesen teltek, Attila segített a háztartásban, de külön megállapodásuk nem volt, hogy a szállásért cserébe mit kéne tennie. Attila a szabadulása után nem kapott rögtön munkát. “Előre nem beszéltünk meg semmit, a háznak szabályai sem voltak. Úgy álltam hozzá, hogy amíg nem történik olyan dolog, ami zavarna bárkit is a családban, addig nincs értelme szabályokat sem lefektetni. Ezért azt sem határozták meg előre, hogy Attila meddig marad” – meséli.

Három hónappal az összeköltözés után, egyik kora reggel Attila szólt, hogy valamit meg akar Laciékkal beszélni. “Izgult, és mondta, hogy hazaköltözne a saját családjához, a gyerekeihez. Furcsa érzés volt, amit akkor éreztem. Ahhoz hasonlítanám, mint mikor felnő a gyereked, aztán kirepül a fészekből szerencsét próbálni. A szobáját még egy ideig úgy hagytuk és a kulcs is nála maradt” – mondja Laci. Attila összesen három hónapot volt a családnál. László megérti, hogy egy idő után frusztráló lehetett, hogy egy másik családban élt, miközben neki is voltak gyerekei, csak tőle távol.

“Senkinek sem ajánlom, hogy átgondolatlanul utánunk csinálja” – mondja nevetve Laci. A történetnek fontos része, hogy Attilának évek óta kapcsolata volt a Feldmár Intézet trénereivel, akik a szabadulás után is figyelemmel kísérték mindennapjaikat. Egy frissen szabadultat befogadni egy működő családba, közösségbe jó ötlet, de azt már utólag látja, hogy sok múlik a tágabb környezeten. “Mi egy kis faluban élünk, ahol az egyetlen szórakozási lehetőség a művelődési ház könyvtára. Nincs munkalehetőség sem helyben, ez a dolog szerintem csak egy városban működhet igazán jól”.

Laci jó érzéssel gondol vissza az együtt töltött időre. Azt mondja, szerinte mindannyian gazdagabbak lettek értékes tapasztalatokkal, a gyerekek pedig jó példát láttak. „Fontos, hogy kinyíljunk egymás felé, mert egymásra vagyunk utalva” – mondta. Szerinte ez így jó volt, ebből nem hiányzott semmi. “Lehet, ha valaki megdicsért volna ezért, az már gyanús lett volna”.

Attila jelenleg egy volt fogvatartottaknak nyílt félutas otthon lakója és tapasztalati munkatársa Budapesten. A lakásban hárman élnek, dolgoznak, és december közepén szabaduló társuk fogadására készülnek. Ha segítene a talpra állásban, a részleteket itt találja.

Büntetés vagy reintegráció?

(Forrás: https://norvegcivilalap.hu/hu/node/10376)

A börtönökkel szemben számos elvárást támaszt a társadalom. Egyrészt legyenek kellően riasztó helyek, amelyek a törvények betartására ösztönzik az állampolgárokat, és kellő büntetést biztosítanak a bűnelkövetők részére. Másrészt zárják el az ártatlan lakosoktól a veszélyes bűnözőket. Ugyanakkor azonban paradox módon azt is elvárjuk a börtönöktől, hogy változtassák törvénytisztelő állampolgárokká a bűnelkövetőket, akik miután visszatérnek közénk, harmonikusan vegyenek részt a társadalmi együttélésben, ami korábban nem ment nekik. Tapasztalatok szerint a börtönök reintegrációs funkciója elég rosszul működik világszerte, hiszen a börtönöket elhagyók kétharmada később visszaesőként ismét rács mögé kerül. Mik lehetnek azok az eszközök, amelyek elősegíthetik, hogy a börtönök esélyt és ne csak stigmát tudjanak biztosítani az elítéltek számára?

A norvégiai Bastøy börtönszigete száz évvel ezelőtt még főként fiatalokat fogadott, akiket az elrettentés, megfélemlítés és erőszak klasszikus eszközeivel próbált megregulázni. Mára a szigeten élő elítéltek a világ egyik legélhetőbb, legdemokratikusabb börtönében tölthetik mindennapjaikat, ahol nem csak az önellátás számos eszközét sajátíthatják el, de megtapasztalhatják azt is, hogy milyen bizalmi légkörben, aktív, felelős állampolgárként, egymást segítve élni. Ráadásul a hozzátartozóikkal való kapcsolattartás, a szigeten elérhető számos programnak is köszönhetően sokkal rendszeresebb és élményszerűbb tud lenni, mint a legtöbb börtönben. Mivel az intézet működése nem erősíti bennük tovább a frusztrációt és az erőszakos eszközök alkalmazásának bevésődését, az innen kikerülő elítéltek közül kevesebb, mint minden ötödik válik ismét bűnelkövetővé. Ez az eredmény társadalmi és pénzügyi szempontból egyaránt sokkal sikeresebb, mint azoknak az intézményeknek a gyakorlata, amelyek főként csak újratermelik a bűnözést, és rengeteg befektetést igényelnek a biztonsági és ellátó rendszerek finanszírozására.

Magyarországon is egyre több büntetés-végrehajtási intézet próbál olyan modellprogramokat befogadni, amelyek az elítéltek önértékelését, kreativitását fejlesztik, családtagjaikkal való viszonyukat javítják. A Tévelygőkért Alapítvány által november 15-én megrendezendő „Kitörni az ördögi körből” konferencia is arra keresi a választ, hogy milyen eszközökkel tudjuk az elítélteknek és gyerekeinek kilátásait valamint egymással való kapcsolatukat javítani. A konferencián több, NCTA által támogatott jó gyakorlat is bemutatásra kerül. A téma az eltérő szektorok számára egyaránt fontos. Így a civil szervezetek mellett börtönparancsnokok is felszólalnak a rendezvényen, melynek Pintér Sándor belügyminiszter a fővédnöke.

Az utóbbi időben több helyen lehetett olvasni a norvég börtönről, amelynek felépítésével, működésével lehet egyetérteni vagy éppen egyet nem érteni, egy azonban vitathatatlan: a skandináv keretek között működik a dolog. Az eredmények pedig önmagukért beszélnek, hiszen a bűnismétlési mutatók alapján hatékonynak kell tekinteni a norvég mintát. Magyarországon közel sem biztos, hogy ugyanilyen jól valósulna meg a skandináv módszer, azonban bizonyos elemeinek hazai keretek között történő tesztelése, kipróbálása érdemes lehet. Az önellátásra, önfenntartásra szoktatás, a felelősségérzet erősítése szinte bárhol alapkövetelmény kell(ene), hogy legyen. Mint ahogy az sem egy elrugaszkodott gondolat, hogy a fogvatartottakkal való foglalkozás egy bizalmi légkörben történjen, természetesen ésszerű keretek között, illetve egészen addig, míg az érintettek nem játsszák el a számukra megelőlegezett bizalmat. Arról pedig nem hiszem, hogy külön kellene beszélnem, hogy a szabadulás utáni történések, a sokszor emlegetett sikeres reintegráció szempontjából mekkora is a rendezett családi háttér, a folyamatos, támogató kapcsolattartás jelentősége. Sokan persze ismét fanyalogni fognak, hogy a börtönben legyen szigor meg vasfegyelem, meg a fogvatartottaknak legyen minél kevesebb joga, meg minek szerveznek nekik különféle programokat, minek tanítják őket, és még sorolhatnám. De ezt jellemzően olyanok mondják, akiknek nem sok rálátásuk, betekintésük van a börtönök világára, vagy éppen annyi előítélet van bennük úgy a fogvatartottakkal, mint a velük foglalkozó büntetés-végrehajtási és civil szakemberekkel szemben, hogy arról jobb nem beszélni. Az előítéletekkel nehéz megküzdeni, mindegy, hogy az teljesen kívülállók részéről érkezik, vagy adott esetben a rendszeren belülről fakad. A kommunikáció talán segíthet némileg a csökkentésében, különös tekintettel, ha az megalapozott, hiteles, egyenes. Mindegy... A lényeg, hogy foglalkozzunk a gondjainkra bízott fogvatartottakkal, különös tekintettel abban az esetben, ha egykor hivatásunknak választottuk a büntetés-végrehajtási munkát. Mindeközben differenciáljunk, egyénre szabottak igyekezzünk lenni, és higgyük el, hogy az új módszerek nem feltétlenül rosszak, kiegészíthetik a régieket, és a civil szakemberek sem ellenségeink, hanem segíthetnek a szakmai célok megvalósításában.        

A Magyar Börtönügyi Társaság szakmai konferenciája, Pécs

Szakmai konferenciát tartott Pécsen a Magyar Börtönügyi Társaság
A magyar büntetés-végrehajtási jog az európai elvárások tükrében címmel tartott szakmai konferenciát a Magyar Börtönügyi Társaság október 30-án. A rendezvényen bemutatták az új, hiánypótló szakirodalmi művet, a Börtönügyi Lexikont is. A konferenciát Prof. Dr. Mezey Barna, a Magyar Börtönügyi Társaság elnöke nyitotta meg, a levezető elnök Schmehl János bv. dandártábornok, a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának biztonsági és fogvatartási helyettese volt. A rendezvényen Prof. Dr. Korinek László köszöntése után Prof. Dr. Vókó György, az OKRI igazgatója tartott előadást a változó jogszabályi környezetről, majd Dr. Pallo József bv. ezredes, a BVOP titkársági és jogi főosztályvezetője mutatta be a magyar büntetés-végrehajtás fejlődését. Tóth Judit, a Belügyminisztérium főosztályvezetője bemutatta a TÁMOP 5.6.3. program reintegrációs szerepét, majd Dr. Szeiberling Tamás, az Igazságügyi Hivatal főigazgatója ismerettette a hivatal új feladatait. Ezt követően a bv. törvény kínálta lehetőségekről beszélt Dr. Antal Gábor, a Pécsi Törvényszék büntetés-végrehajtási csoportvezető bírója. Dr. Bencze Béla bv. alezredes, a Baranya Megyei Bv. Intézet parancsnokhelyettese az általa írt Börtönügyi Lexikont mutatta be, amelynek szerkesztésén öt éven át dolgozott, az eredmény pedig egy hiánypótló mű lett. A Kronosz Kiadó gondozásában ezer példányban kiadott, 270 oldalas, több mint 1300 szócikket és 250 képet tartalmazó lexikon a büntetés-végrehajtás legfontosabb fogalmainak, eszközeinek, intézményeinek megismertetésére, több évszázados fejlődésének összegzésére vállalkozik, megjelenítve a börtönügyhöz kapcsolódó társadalomtudományok széles spektrumát is. A lexikon a következő fotón látható, mivel nekem már megvan otthon a könyvespolcomon, azt kell, hogy mondjam, ajánlom minden olyan kollégának, szakembernek, civilnek, aki érdeklődik a börtönügy, a börtönök világa iránt. Egy rendkívül tartalmas olvasmány, öröm volt kézbe venni, belenézni, még ha nem is volt erre túl sok időm. És a birtokomban lévő példány értékét csak növeli, hogy a szerző dedikálkta is azt!

Ezt a börtönt mindenki irigyli --- Bastøy, Norvégia

Ezt a börtönt mindenki irigyli

Oslótól 74 kilométerre van egy kis sziget. Az emberek kis faházakban laknak. Ökoközösségben élnek, majdnem mindent maguk termelnek, állatokat nevelnek, mindenkinek megvan a saját feladata a rendszerben. Amikor nem a földeken dolgoznak, nyáron úsznak és teniszeznek, télen síelnek és szaunáznak. Százötvenen élnek itt, köztük egy magyar is. A sziget lakói gyilkosok, rablók, drogcsempészek és hétköznapi bűnözők. Az egész sziget egy börtön, de nem akármilyen.

Bastøy a világ egyik legeredményesebb börtöne a világon. Míg az innen kikerülőknek csak 18 százaléka lesz visszaeső, addig ez a szám máshol 70 százalék fölött van.  

A körülmények nem voltak mindig ilyen ideálisak. A sziget az 1900-as évektől fiatal fiúk keresztény nevelőintézeteként működött. Bastøy hírhedt volt brutális nevelési módszereiről, az erőszakról és a megfélemlítésről. Abban az időben a szülők gyakran azzal vették rá gyermekeiket a jó magaviseletre, hogy azt mondták nekik, ha így folytatják, Bastøyban fognak kikötni.

Az idekerült, nagyrészt viselkedészavaros, elhanyagolt és abuzált gyerekek gyakran próbáltak megszökni - kevés sikerrel. Végül 1915. május 21-én fellázadtak kegyetlen nevelőik és a sziget ellen, felgyújtották a pajtákat, és hajókon akartak megszökni. 

Ekkor 150 felfegyverzett katona, torpedóhajók és még tengeralattjárók is bekapcsolódtak az üldözésükbe. Az incidens után Bastøy próbált egy kicsit enyhíteni radikális módszerein, de rossz hírnevét és azokat a károkat, amiket ezekben a fiatal srácokban okoztak, senki sem tudta elfelejteni. Az intézetet 1953-ban véglegesen bezárták. Ha valakit részletesebben érdekel a történet, 2010-ben Marius Holst norvég rendező sikeres filmet készített belőle, Ördögsziget (The King of Devil’s Island) címen.

Szeretettel vár a börtönparancsnok

Ez a történet 1953-ban lezárult, a sziget azonban a mai napig a rosszfiúké maradt. Nagyon érdekelt minket, hogyan működik a gyakorlatban egy ilyen börtönsziget, ezért vettük a bátorságot és írtunk nekik egy emailt, hogy szeretnénk forgatni. A CNN és Michael Moore is készítettek már itt anyagot, többek között ezért sem éreztünk nagy esélyt arra, hogy visszaírnak. Két nappal később aztán kaptunk egy kedves választ a börtönparancsnoktól, hogy szeretettel várnak, csak írjuk le, pontosan mit szeretnénk, mert akkor úgy szervezik az ott tartózkodásunkat.

Egy héttel később már a horteni kikötőben vártunk a hajóra, ami Bastøyba visz. Itt találkoztunk először Tom Eberhardttal, a börtön parancsnokával. Kék Helly Hansen széldzseki volt rajta, az arca napbarnított volt és kipihent, a kézfogása pedig erős. Úgy festett, mint egy hollywoodi karrierje csúcsán lévő osztrák filmszínész.

Tom a hajón elmesélte, hogy az összes ember, aki a fedélzeten dolgozik, rab. Mivel a sziget maximális önellátásra törekszik, ezért mindenkit kiképeznek különböző munkákra, hogy ne kelljen civileket alkalmazniuk, és a bent élők változatos munkakörökben dolgozhassanak.

A második esély

A szigeten Hans Peter várt minket. Ahogy a sziget belseje fele sétáltunk és beszélgettünk, megkérdeztük, hogy akkor ha jól értjük, hogy egyáltalán nincsenek felfegyverkezve, mire Hans Peter mosolyogva mondta, hogy ő nem őr, hanem rab.  Akkor vált világossá számunkra, hogy itt tényleg nem tesznek különbséget ember és ember között. Ez nemcsak duma és önreklámozás: akik itt élnek, azok valóban kapnak egy második esélyt.

Tom, a börtönparancsnok, és Hans Peter, a rab úgy üdvözölték egymást, mintha minden nap együtt söröznének. Érdekes volt, hogy Hans Peter milyen izgatottan várja meglepett reakcióinkat. Úgy éreztük magunkat, mint amikor valaki 40 év kóma után kimegy az utcára és mindenre rácsodálkozik. Sokkolt minket az, amit láttunk. Nemcsak azért, mert a mi szocializálódásunk során kialakult börtönfogalmat képtelenek voltunk összepárosítani azzal a térrel, amiben sétáltunk, hanem mert elképzelhetetlennek tartottuk ennek a kapcsolódásnak a puszta létezését is.

Amikor elértünk a faházhoz, amiben Hans Peter lakik, tényleg leesett az állunk. Egy gyönyörű, tradicionális kis norvég ház, otthonosan berendezve, kerttel, virágokkal, és nem utolsó sorban olyan kilátással a tengerre, amilyenről csak álmodik az ember.

"Ez a Blues House - mondta Hans Peter, amikor beléptünk. Itt heten lakunk. Azok, akik játszanak a börtön blues zenekarában.“ Betessékelt minket a nappaliba, ahol egy jól felszerelt próbaterem volt berendezve profi hangszerekkel, poszterekkel a falakon és aláírt gitárokkal.

Tom csillogó szemekkel mesélte, hogy az elmúlt években a Skyldig som faen (Pokolian bűnös) névre hallgató zenekar a börtön büszkesége lett. Rengeteg fesztiválon fellépnek, és hatalmas sikerük van országszerte. A fiúk általában délutánonként, a munka után próbálnak. Imádnak zenélni, sokan folytatni is akarják miután kikerültek. 

Hans Peter egyébként 18 évet kapott gyilkosságért. Az utolsó kettőt tölti itt Bastøyban.

A bizalmon alapul

Hans Peter nagyon szerencsésnek mondhatja magát, hogy itt lehet, mivel rendkívül hosszú az ide bekerülni vágyók várólistája. Hans Peterrel csak röviden tudtunk beszélgetni, mert sietnie kellett, hogy befejezze az aznapi munkáját, azért hogy délután kimehessen a városba egy gyönyörű, új gitárt venni.

Tommal továbbindultunk a sziget központja felé. Útközben sok bennlakóval találkoztunk, akik biciklivel, lovaskocsival és kis elektromos quadokkal haladtak el mellettünk. A biztonság kedvéért vittünk magunkkal útlevelet, hisz egy magyar börtönben igazolnod kell magad, átvizsgálják a cuccaidat és telefont sem vihetsz be. Végül kiderült, hogy teljesen feleslegesen vittük el az iratainkat, mert anélkül is nyugodtan bemehettünk, senki sem kérte, hogy igazoljuk magunkat.

Bíztak bennünk. A bizalom kulcsfogalom ebben a társadalomban. Az emberek megbíznak egymásban, a pártokban, a kormányzásban és nem utolsó sorban a jogállamukban, ami biztosítja számukra a demokráciát. És erre a bizalomra épül a tolerancia, a kölcsönösség és egymás megsegítése, amik alapvető értékek a norvégok számára. Ha ezek nem lennének lefektetve, egy ilyen börtön valószínűleg nem tudna működni.

Félszabadság

A sziget igazából nem nagy, másfél óra alatt körbe lehet sétálni. A házak elszórva helyezkednek el a centrum körül, ami a templomot, a sportpályákat, a boltot, az istállókat és a főépületet jelenti, ahol az adminisztratív munka folyik. A templom egybe van építve egy közösségi házzal, ami tanfolyamoknak és kurzusoknak ad helyet, hiszen mindenkinek tanulnia kell valamit. Idegen nyelvek, szakmák, de még egyetemi kurzusok közül is lehet válogatni.

Mindez persze csak félszabadság valahol a teljes élet és a börtönlét között. Nincsenek látható kerítések, rácsok, így a bennlakóknak azon kell dolgozniuk, hogy mire kikerülnek, a lelkükben keletkezett rácsokat is lebontsák, hogy teljes értékű tagjai legyenek a társadalomnak. A börtönnek a szabadságon és az egymás, illetve a természet tiszteletén alapuló filozófiája nagyban segíti a reintegrációt.

Nem csak a különféle tanfolyamokkal, és azzal, hogy szakmát ad a rabok kezébe, amit majd ha szabadlábra kerülnek kamatoztatni tudnak, hanem hitet is ad nekik, hogy meg tudják csinálni, amit akarnak, semmi sem elérhetetlen. Itt azonban sokakban felmerül a kérdés: Vajon ezek az emberek tényleg megérdemlik a második esélyt? Könnyebben tudnak majd reintegrálódni a társadalomba? És a társadalom hogyan fogadja őket?

Tom szerint mindenki megérdemli a második esélyt, aki változni képes. Nekünk meg az a dolgunk, hogy segítsünk ebben, és toleránsak legyünk. Tom azt a példát hozta fel többször is a beszélgetéseink alatt, hogy ha kiadó lakás van melletted, és egy volt rab szeretné kivenni, minek örülnél jobban? Ha egy olyan ember veszi ki, aki évekig volt büntetve, megalázva, bezárva, vagy egy olyan, akivel jól bántak, tanult valamit, kapott az élettől és változott a személyisége? Nyilván a második opciót szeretné mindenki.

A sziget ugyan teljesen nyitott, nincs kerítés, maximum négy fegyvertelen őr marad estére is, mégsem próbál megszökni senki. Nincs értelme. Az emberek jól érzik itt magukat, értékelik azt, amit kapnak. Reggelit és ebédet maguk készítenek, vacsorával pedig ellátják őket. Napi hatvan koronát (2400 Ft) kapnak a munkájukért, ebből be tudnak vásárolni és kényelmes életet élni.

Közel a természethez

Jan kávéval és teával várt minket a faháza teraszán. Ő kivételes helyzetben van, ugyanis rögtön Bastøyba érkezett, nem ült előtte sehol sem. Két évet kapott sikkasztásért. Mióta itt van, lefogyott húsz kilót, egészségesen él és tanul. Szociológiából szeretne diplomázni, ha kikerül. Most ötvenéves, és két gyermeke várja haza.

Amikor először meglátogatták a gyerekei a szigeten egy hétvégén, nagyon féltek. Nem akarták az apjukat rács mögött látni. Amikor megérkeztek, és egész nap kirándultak, lovagoltak, úsztak a tengerben, azt kérdezték jöhetnek-e máskor is. Ugyan internet nincsen, tehát skypeolni nem tudnak, de minden nap beszélnek telefonon.

Jan azt is elmondta, hogy nagyon jót tesz a bennlakóknak, hogy ilyen közel kerülnek itt a természethez. Gondozzák és felnevelik az állatokat, elsajátítják az alapvető dolgokat a növénytermesztésről, horgásznak, ha van kedvük, vetnek és aratnak. Ezek a tevékenységek értelmet adnak a mindennapoknak, és motiválttá teszik az embert, hiszen ezáltal ők is adnak a közösségnek.

Norbi

Amikor elindultunk Jan gyönyörű faházából, Tom mondta, hogy van egy jó híre. Lakik itt egy magyar srác is, aki szeretne velünk találkozni.

Norbit először a közösségi házban láttuk, éppen norvég kurzuson volt. Hat hónapja került Bastøyba, előtte egy másik, high security börtönben töltötte a büntetését. Elvesztette a munkáját Hollandiában, ezután drogot csempészett, de a Norvég határon elkapták.

Norbi nagy népszerűségnek örvend szigeten, hiszen ő a blues banda egyik gitárosa. Nem sokkal Bastøyba helyezése után kezdett el gitározni, és olyan gyorsan tanult, hogy szinte rögtön bevették a zenekarba. Először traktoron dolgozott, aztán a konyhán. Azt mondja, hogy a változatosság sokat segít, gyorsabban mennek a napok és különböző képességeket is el lehet sajátítani.

Szabadidejében norvég és angol kurzusra is jár. Ugyan nem maradhat Norvégiában, mert amint kiszabadul, kiutasítják, de legalább valamennyire meg szeretné tanulni a nyelvet, hiszen másfél évig itt lesz még. Számára a legnehezebb, hogy nem láthatja a családját, akik nagyon messze vannak tőle és látogatni sem tudják. Norbi körbevezetett minket a farmon, aztán megkérte a barátait, hogy dobjanak el lovaskocsival a blues házba, mert szerettük volna, ha játszik nekünk valamit. Fél háromkor kellett elbúcsúznunk tőle, mivel a házirend szerint nem maradhattunk tovább. A negyed négyes komppal mindenki elmegy, kivéve az a négy őr, akik az éjszakát a szigeten töltik.

Miközben hajóztunk vissza Hortenbe, nem nagyon beszéltünk, csak néztük a szigetet, ahogy távolodik. Tele voltunk pozitív energiával és azzal az inspiráló lelkesedéssel, ami Tom részéről egy jobb társadalom iránti vágyban, a rabok részéről pedig az új élet reményében testesül meg.

Írta: Szakonyi Noémi Veronika, Vincze Máté Artur

Rosszfiúk szigete ---- Az előző szövegre kattintva látható a börtönről készült rövidfilm.

A film és a cikk a Norvég Civil Támogatási Alap támogatásának köszönhetően készült. Szakonyi Noémi Veronika és Vincze Máté Artur Norvégiában és Izlandon kutatott fel olyan jó gyakorlatokat, amelyeknek motiváló ereje lehet a magyar társadalomra is. Tapasztalataikat ebben a blogban írták meg. 

 (Forrás: http://index.hu/kulfold/2014/11/01/rosszfiuk_szigete/)