Szamuráj esete - Családi döntéshozó csoportkonferencia Balassagyarmaton (1. rész)

Előzmények és pozitív egybeesés

A Balassagyarmati Fegyház és Börtön munkatársai és a családi döntéshozó csoport-konferencia végrehajtásában közreműködő civil szakemberek közötti együttműködés elindulásában, illetve a célszemély kiválasztásában döntő szerepet játszott, hogy egy korábbi bejegyzésemben már említett Zákeus-program során megtartott csoportos foglalkozás során a résztvevő elítéltek egyebek mellett feldolgozták a bűncselekményeiket, és egyúttal a kapcsolatok helyreállításának lehetőségeivel is foglalkoztak. Ennek többek között az attitűdjeikben bekövetkező változás lett a következménye: a program egyes résztvevőiben tudatosult az egyéni felelősség az elkövetett cselekmények áldozataival szemben, amely motiválta őket arra is, hogy valamilyen formában jóvátegyék tetteiket, és kiengesztelést nyerjenek a sértettektől.

 A résztvevők által az ünnepélyes keretek között megtartott záró csoportfoglalkozáson megfogalmazott visszajelzések alapján elmondható volt, hogy a program megalapozta az „alulról” jövő kezdeményezéseket: az elítéltek motivációját saját reintegrációs esélyeik növelése és bűncselekményekből származó károk jóvátétele iránt.

Az előzményekhez hozzátartozik továbbá, hogy a büntetés-végrehajtási intézet szakmai gyakorlatában a közösség, azaz Balassagyarmat polgárai javára szimbolikus jóvátételként végzett különféle tevékenységek (mint például parkgondozás, padok helyreállítása, Nyírjesi tavak környékének rendbe tétele stb) már ezt megelőzően is rendelkezésre álltak az elítéltek egy csoportja számára, de a bűncselekmények áldozataival való kapcsolatfelvétel módja, a közvetlen jóvátétel lehetősége és ez által a stigmatizáltságtól való megszabadulás még kiforratlan volt, az kidolgozásra várt. Ezzel összefüggésben tekinthetjük kiemelten hasznosnak a folyamatban lévő MEREPS-projektet, amely egyebek mellett ezt is hivatott megalapozni, a resztoratív módszerek gyakorlati alkalmazhatóságát megteremteni.  

A családi döntéshozó csoportkonferencia létrehozása szempontjából szintén fontos az a tény, hogy az intézet vezetői fontosnak tartották, illetve tartják támogatni mindazon folyamatokat, amelyek segítik az elítélteket abban, hogy visszanyerjék kontrolljukat a sorsuk irányítása felett. Lényeges szempont, hogy ezekkel a pozitív folyamatokkal az elítéltek hosszú távon is elkerülhessék a jogsértő magatartást, és a magatartásukban, gondolkodásukban és szemléletmódjukban bekövetkezett változások az általuk elkövetett bűncselekmény miatt hátrányt szenvedett család, vagy sértett közösség számára is megfelelőek és értékesek legyenek.

A Közösségi Szolgáltatások Alapítványa Magyarország vezetőjével, Negrea Vídiával való első találkozás során dr. Budai István bv. ezredes bv. főtanácsos intézetparancsnok arra kérte a nagy gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakembert, hogy kíséreljünk meg közösen megvalósítani egy komplex, segítő beavatkozást az egyik fogvatartott esetében, akinél látványos magatartásbeli változások mutatkoztak, és akinek a családja - ellentétben a többi hosszú tartamú szabadságvesztés büntetést töltő elítélt családjával - még ha korlátozottan is, de végig megtartotta kapcsolatát vele: látogatták és leveleket küldtek neki. Mindez valóban ritkaságnak számít, hiszen a tapasztalataink azt mutatják, hogy az évek múlásával a társas, családi kapcsolatok beszűkülnek, elhalványulnak, a fogvatartottak többsége valamilyen szinten magára marad, így a majdani beilleszkedése támogatása szempontjából kevés segítségre számíthat a hozzátartozóitól.      

Az intézetparancsnok és a Büntetés-végrehajtási Osztály vezetője (személyem...) az előbbiek figyelembe vételével fontosnak tartották megerősíteni az érintett elítélt esetében tapasztalt folyamatot, és ezzel együtt támogatni az emberölés elkövetése miatt hosszú tartamú szabadságvesztését töltő személy pozitív viselkedésváltozását. Továbbá szerették volna, ha még a szabadulása előtt felszínre kerülnek azok a körülmények és kriminogén tényezők, amelyek kritikusak lehetnek a reintegrációjának az eredményessége szempontjából. A büntetés-végrehajtási szakemberek véleménye szerint mind az elítélt, mind a mellette mindvégig kitartó család számára segítséget jelenthetett, ha közösen tervezhetik jövőjüket, és még az intézet végleges elhagyása előtt lehetőségük van átbeszélni, mérlegelni vagy akár megtapasztalni az újbóli közös együttlétet, ezzel is növelve esélyüket a 12-13 év utáni újrakezdésre és visszailleszkedésre.

A közösen megfogalmazottak alapján egyértelműnek látszott, hogy ez a segítő beavatkozás a korábbi intervencióknál több időt és szervezést igényel, és több személy bevonásával is jár, ugyanakkor a bűncselekmény jellege miatt a jóvátételt és a kapcsolatok szélesebb körben történő helyreállítását is magában foglalhatja a szükségletek és erőforrások feltárása mellett. A felkérők együttműködési készsége és a kedvező körülmények (Negrea Vídia jó személyes tapasztalatai a családi döntéshozó csoport módszerével kapcsolatban) azt eredményezték, hogy kísérleti keretek között kerüljön kipróbálásra a resztoratív technikák és a szabadulás utáni beilleszkedést elősegítő tevékenységek ötvözése. Mindez felvetette olyan összetett beavatkozások igényét, amelyek összhangba hozhatják a börtönben végzett pártfogói tevékenységeket, az utógondozást a családsegítéssel, áldozatsegítéssel vagy a közösségi szociális munkával.

A kezdetek…

Ahogy Negrea Vídia „A resztoratív szemlélet alkalmazása a szabadságvesztésüket letöltöttek társadalmi reintegrációjában” című esettanulmányában visszaemlékszik „az említett tematikus csoportfoglalkozás keretein belül találkoztam először Jánossal. Az emberölés miatt elítélt férfi ekkor fogalmazta meg a szabaduláshoz kapcsolódó elképzeléseit, aggályait, és segítséget kért a családjával való kapcsolat rendezéséhez és ahhoz, hogy kiengesztelést nyerhessen azoktól, akiket megbántott.

Kérése találkozott a börtön parancsnokának azon szándékával, hogy Jánost 1-15, év múlva esedékes szabadulásának előkészítése, és a család fogadókészségének feltérképezése érdekében fél év múlva néhány nap rendkívüli eltávozásra engedje, a családi kapcsolatok erősítése érdekében. Ezt az alkalmat a parancsnok a karácsonyi ünnepek idejére tervezte, de szükségét látta annak, hogy döntése előtt megbizonyosodjon arról, hogy ez a szabadság nem kockázatos senki számára.

A segítő beavatkozás kidolgozása érdekében megbeszéltük az együttműködés körülményeit a bv. intézet parancsnokával, osztályvezetőjével, valamint a Zákeus-program szervezőjével. Megállapodtunk abban, hogy a közös munka resztoratív szempontok mentén fog szerveződni, így a döntéshozatal folyamatát, valamint a beavatkozások jellegét és gyakoriságát az ügyben érintett személyekkel együtt, szükségleteik és erőforrásaik figyelembevételével segítjük majd elő és határozzuk meg.

A közös munka az alábbi kérdésekre hívatott választ adni:

Visszafogadja-e a család az elítéltet? Ha nem, hová mehet szabadulása után? Ha igen, mire van szükség ahhoz, hogy a család és a szabaduló együtt lehessen a szabadság ideje alatt, illetve a szabadulást követően? Hogyan fogják kezelni az esetleges nézeteltéréseket, problémákat a többi családtaggal, illetve a település lakóival a szabadság alatt és után? Hogyan fogja a település visszafogadni az elítéltet? Mit tehet az elítélt annak érdekében, hogy az általa okozott sérelmeket jóvátegye? Mi kell ahhoz, hogy a bűnismétlés kockázata csökkenjen és az elítélt a társadalom hasznos tagjává váljon?

A megfogalmazott kérdések megválaszolására egy három fázisban történő intervenció mellett döntöttünk:

Az első fázisban egy megbeszélést szerveztünk a börtönbe az elítélt és családja közötti kapcsolat tisztázása és erősítése érdekében tervezett rövid eltávozás előkészítésére.

A második szakaszban egy ún. családi döntéshozó csoportkonferenciára (CsDCs) került sor, a szabadulás időpontját röviddel megelőzően, az elítélt lakóhelyén, a család és a közösség más tagjainak bevonásával.

A harmadik szakaszra egy resztoratív konferenciát terveztünk, amelyben a bűncselekmény által okozott sérelmek enyhítésére, jóvátételére kerülhet sor az érintett közösségben, az áldozatok fogadókészsége szerint.”

Az előkészítés folyamata, a családi kapcsolatok erősítése

Az elítélt motivációjának feltárása

„János az említett csoportfoglalkozás alatt fogalmazta meg kérését, de ennek hátterére egy személyes megbeszélésben tértünk ki. A megbeszélésre egy külön teremben, nyugodt körülmények között került sor. Egy mosolygós, jól ápolt fiatal férfi jelent meg, hosszú copfba kötött hajjal, aki udvarias, ugyanakkor magabiztos és határozott ember benyomását keltette. A 35 éves János több mint egy évtizedes szabadságvesztés büntetését töltötte emberölés miatt. Bűncselekménye körülményeiről nem szívesen és múltjáról is csak keveset beszélt, igyekezett kitérni a téma elől és elsősorban jelenlegi helyzetéről és jövőbeni terveiről beszélt.

Elmondása szerint fiatal korában idős szülei nem tudták kordában tartani, iskolai tanulmányait félbeszakított, megszökött otthonról és sok meggondolatlanságot követett el, amelyekre azóta szégyennel és megbánással gondol. Akkoriban nem törődött a családi kapcsolataival, a különböző partnerektől született gyermekeivel sem, mert a könnyű életmód és a szórakozás vonzóbb volt számára. Elmondása szerint erőszakos magatartása sok nehézséget okozott számára mind bekerülése előtt, mind a büntetés első éveiben, de az, hogy élettársa és két közös gyermeke kitartott mellette, valamint az utóbbi időben megismer keresztény értékek hatására megváltozott, más értelmet adtak életének. Többször megismételte, hogy szeretne jó kapcsolatban kerülni az otthoniakkal, családcentrikussá válni és jóvátenni azt, amit másoknak okozott. A jó magaviselete miatt sok kedvezményt és lehetőséget kapott, ami könnyebbé tette a mindennapokat, de egyre inkább a szabadulás körüli kérdések foglalkoztatták. Beszélgetésünkkor a legnagyobb feszültséget az okozta számára, hogy szerinte élettársa ritkán és általánosságokat ír neki, ami meggátolja családja életének megismerését és kapcsolatuk erősítését. Elmondta, hogy az apai szerepre szeretne felkészülni még kikerülése előtt, és ezért is tartja fontosnak, hogy kommunikáljanak egymással. A családjával való találkozás és megbeszélés, valamint a rövid eltávozás ötletének nagyon örült, segítőkészen adta át azokat az információkat és telefonszámokat, amelyek a kapcsolatfelvételhez szükségesek és vállalta, hogy levélben jelez élettársának arról, hogy segítséget kért kapcsolatuk rendezéséhez.

A börtön parancsnoka lehetőséget biztosított arra, hogy soron következő beszélő alkalmával, ha a család is készen áll rá, a beszélőn kívül egy közös megbeszélésre is sor kerülhessen, amelyen mindazok a családtagok részt vehetnek, akik fontosak lehetnek a szabadság előkészítésében.”

A család felkészítése

„Telefonos egyeztetés után 2009 augusztusában kerestem fel János élettársát és családját, az élettárs szüleinek házában. Egy szép, Tarna völgyi, Heves megyei, közepes nagyságú (négyezer fős) település szélén laknak. A földúton megközelíthető ház és az utca többi épülete elhanyagoltnak tűntek. János élettársa, Mária fogadott, aki egy kissé zavarban volt, szégyenkezve kért elnézést a ház külseje miatt. A fiatal, nagyon vékony és törékeny alkatú nő könnyekkel küszködve kísért be a házba és mutatott be a családjának. A szülei és gyerekei is jelen voltak, valamint időközben egy kisgyerekes rokon is megjelent. A lakásban figyelemre méltó rend, tisztaság és a körülményekhez képest nagyon barátságos légkör fogadott. A beszélgetésen kiderült, hogy a szezonális munkából élő család igyekszik mindent megteremteni a 12 éves fiú és a 14 éves lány számára, hogy ne érezzék apjuk cselekményének és hiányának hátrányait. Ez azonban sokszor erőn felüli erőfeszítést igényelt mindannyiuk részéről, ami a település lakóinak többségéből tiszteletet és segítőkészséget váltott ki. Mária János levélírással kapcsolatos problémáját azzal hárította, hogy mindennapi küzdelmei során már nem marad energiája a levélírásra, majd beszélt arról, hogy szomorúnak és dühösnek érzi magát amiatt, hogy egyedül van, de a párja iránt érzett szeretetéről is. A beszélgetés érzelmi hőfoka megemelkedett, amikor a gyerekek elmondták, miként hatott rájuk apjuk cselekedete és távolléte. János fia könnyekkel küszködve mesélte el, miként bélyegezték meg már kisgyermekként apja miatt, és milyen nehéz számára, hogy ne erőszakosan reagáljon erre, ami elmondása szerint „nem mindig sikerült”, ezért pszichológus segítségét kellett kérniük. ennek ellentételeként a lány nagy ambícióval kompenzálta helyzetük hátrányait és az általános iskolai tanulmányait kitűnő eredményekkel fejezte be. Mária édesanyjának kijelentése tükrözte legjobban a család attitűdjét Jánossal kapcsolatban: „ . . . tettét elítélem, ez bűn, de János egy szeretetre méltó ember, akit bármikor visszafogadunk, mindaddig, amíg a jó szándék fogja vezérelni. Kell a gyerekeknek az apjuk és Marinak is, mert csak őt szereti azóta is”. Őszinte örömmel fogadták a megbeszélés lehetőségét, és mind az öten jelezték részvételi szándékukat.

János és a börtön képviselőinek tájékoztatását követően konkretizáltuk a megbeszélés időpontját, ismertettem annak felépítését, majd mindezt a családnak is visszajeleztem.”

 (a képre klikkelve az kinagyítható és jobban áttekinthető...)

Az előbbi ábrán megpróbálkoztam azzal, hogy valamilyen szinten párba állítsam, összevessem a fogvatartott és családja, családtagjai lényegesebbnek ítélt jellemzőit:

Megállapítható, hogy az érintett fogvatartott egy kifejezetten súlyosnak ítélhető, életellenes bűncselekmény elkövetése miatt került büntetés-végrehajtási intézetbe. Ezzel szemben a családját tekintve tény, hogy rajta kívül senki más nem volt büntetve a családból, ami a hozzátartozókban is erős ellenérzést váltott ki a cselekménnyel szemben, illetve egyfajta szégyenérzet is kialakult bennük a férfi börtönbe kerülése miatt.

A büntetés tartama hosszú, egy tizenöt éves, fegyház fokozatban letöltendő szabadságvesztés  büntetés került kiszabásra a fogvatartottal szemben, és mint korábban említettem, ennek ellenére megmaradtak a családi kapcsolatok, igaz ugyan, hogy az anyagi helyzettől függően behatárolt, némileg korlátozott módon, de mindenképpen érzékelhető formában és intenzitással. 

A börtönbe kerülés utáni kezdeti időszakban a fogvatartott beilleszkedése problémás volt, leginkább a bv. intézet rendjét sértő, veszélyeztető magatartással és cselekményekkel hívta fel magára a figyelmet, számos fegyelmi cselekményt követett el, ami miatt összességében a problémásabb fogvatartottak körébe volt sorolható. Ténylegesen, illetve meg nem erősített fogvatartotti információk alapján is rendszeresen közreműködött tiltott tárgyakkal való üzletelésben, fogyasztásban, hajlamos volt társait kihasználni, tehát egyáltalán nem lehetett a normakövető és együttműködő kategóriába sorolni. Az apa börtönbe kerülése természetesen erős hatással volt a gyermekei fejlődésére, magatartására is. A megismerkedésünkkor 14 éves lánya elmondta, hogy azért választott általános iskolai tanulmányai befejezése után egy pedagógiai középiskolát, mert szerette volna megérteni, feldolgozni, hogy az ő édesapja miért vált bűnözővé, mi vitte rá arra, hogy bűncselekményt kövessen el. A 12 éves kisfiú ezzel szemben maga is magatartási problémákkal küzdött az általános iskolában, mert a társai folyamatosan piszkálták azzal, hogy neki nincs is apja, merthogy börtönben van. A gyermekkel emiatt folyamatos foglalkozásokra volt szükség, a meglévő magatartási zavarok csökkentése és a lelki sérülések feldolgozása érdekében.

A fogvatartott büntetése töltését egy másik büntetés-végrehajtási intézetben kezdte meg, ahonnan később átszállításra került a Balassagyarmati Fegyház és Börtönbe. Az intézetünkbe történő befogadása utáni első időszakban a név kötelez alapon nem feltétlenül a szabályok megtartása jellemezte az elítélt magatartását, majd egy idővel, reményeim szerint a személyi állomány vele való foglalkozásának, annak hatékonyságának eredményeképpen változások következtek be esetében. A súlyosabb megítélés alá eső fegyelmi cselekményektől egy idő után igyekezett távol tartani magát, próbálta nem felhívni magára a figyelmet. Hogy mindez mennyire volt belülről fakadó, tudatos változtatás, vagy mennyiben volt egy érdekvezérelt, konformista magatartás eredménye, azt egyértelműen nem tudom megítélni. Mindenesetre tény, hogy magatartása kezdett együttműködővé válni, amihez vélhetően hozzátartozott az is, hogy érezte a családja támogatását, de azt is, hogy amennyiben nem változtat korábbi életén, akkor akár el is veszítheti őket. 

Idővel a fogvatartott résztvevőjévé vált a különféle csoportos foglalkozásoknak, egyebek mellett konfliktuskezelő és kommunikációs tréningen vett részt, majd bekapcsolódott a Zakeus-programba is. Ez alatt a gyermekei általános és középiskolai tanulmányokat folytattak, élettársa és annak szülei pedig dolgoztak, zömében idényjellegű, szezonális munkákat vállaltak, adott esetben egyszerre többet, annak érdekében, hogy megélhetésüket biztosítsák, a gyermekek iskoláztatását fedezzék és még az elítéltet is támogassák. 

A börtönben lévő fogvatartott a büntetése utolsó szakaszában elfordult a vallás felé, tagja lett az Intézet fogvatartotti kórusának, tehetséges gitárjátékát, zenei fejlődése érdekében mutatott szorgalmát, kitartását használva több alkalommal lehetőséget kapott arra, hogy az intézeten belül felléphessen fogvatartott társai előtt, de külső fellépések rendszeres résztvevője is volt. Számomra is valahol örök emlék marad a fogvatartott arca, amikor az első kinti fellépésén megpillantotta az őt tágra nyílt szemmel néző gyermekek arcát, a Reménysugár Gyermekotthon lakói számára előadott gyermeknapi műsor során. Ezután több templomi koncerten játszott, de a gyermekek előtt és a szociális otthonban is több előadás részese lehetett.        

A bemutatás egyelőre legyen ennyi, mint ahogy mára befejezem az írást. A következő alkalommal itt folytatom a történetet, egészen pontosan a családtagok közötti első resztoratív megbeszélés ismertetésével. És végezetül szeretném kiemelni, hogy a CsDCs bemutatása során felhasználtam a MEREPS-projekt kapcsán összeállított könyvet, melynek címe: "Konfliktuskezelés elítéltekkel - kézikönyv a mediáció és helyreállító igazságszolgáltatás alkalmazhatóságáról a büntetés-végrehajtásban". Emiatt köszönettel tartozom a Foresee Kutatócsoportnak, Dr. Fellegi Borbálának és Negrea Vídiának egyaránt.