Resztoratív megbeszélés a családtagok között
A fogvatartott büntetés-végrehajtási keretek között tanúsított magatartása, hozzáállása alapján felmerült annak a lehetősége, hogy nevezett egy rövidtartamú eltávozás jutalomban részesülhet. Az ennek az előkészítését szolgáló, az ideiglenes távollétre mind az elítéltet, mind a családot felkészítő megbeszélés 2009. szeptemberében zajlott le, a büntetés-végrehajtási intézetben. Annak érdekében, hogy a keretek valamelyest feledtessék az érintettekkel, hogy börtönben vannak, illetve a lehetőségekhez és a körülményekhez képest oldottabb beszélgetés alakulhasson ki, a resztoratív konferencia nem az egyébként látogató fogadásra használt helyszínen került lebonyolításra, hanem egy kisebb alapterületű tárgyalóhelyiségben, amely e mellett étkezőként is funkcionál. A családtagokat, akik korábbi ígéretükhöz hűen mindannyian megérkeztek, egy rokon hozta el a Balassagyarmati Fegyház és Börtönbe. A megbeszélésen részt vett továbbá az intézetparancsnok, a büntetés-végrehajtási osztályvezető és Katona Csilla pártfogó felügyelő, aki az MBBA vezetőjeként a korábban már említett Zakeus-program kapcsán megtartott foglalkozásokat vezette.
A találkozás érzelmileg erősen túlfűtött légkörben indult, mivel a szabadságvesztés büntetés kezdete óta ez volt az első alkalom, amikor a fogvatartott és családja (élettársa, két gyermeke, anyósa és sógornője) mind a hatan együtt lehettek. Az intézetparancsnok kezdte el a beszélgetést, bemutatta a fogvatartott magatartását, ismertetve az abban érzékelhető fejlődési folyamatokat és elképzeléseit, majd átadta a szót Negrea Vídiának, és kezdetét vette a facilitálás. A beszélgetés a résztvevő szakemberek számára már ismert resztoratív kérdések (Mi történt? Hogyan érintett? Mire van szükség? Mit kell tenni?) mentén folytatódott és körben haladva valamennyi jelenlévő kifejtette a véleményét.
A családtagok megosztották egymással az elmúlt évek jelentősebb eredményeit és nehézségeit, az elítélthez kapcsolódó események tükrében. A családra egyértelműen pozitív hatást gyakorolt az intézetparancsnok beszámolója annak megváltozott magatartásáról, amit az élettárs hálásan, könnybe lábadt szemekkel fogadott. Ezt követően egy ötletbörze vette kezdetét, ötletek hangoztak el arra vonatkozóan, hogy miként erősíthetnék kapcsolatukat a jelenlegi állapotban, hogyan oldhatnák meg a jövőben még intenzívebb kommunikációt, illetve adott esetben hogyan tölthetik együtt a közelgő karácsonyi ünnepeket úgy, hogy ez mindenki számára megjelelő legyen. A megbeszélés felépítésének ismerete és a strukturált kérdésekre való felkészülés segített a beszélgetés bizalmas légkörének a kialakulásában és a problémák könnyed megoldása felé terelte a beszélgetés fonalát.
Az elvárások és a konkrét tervek megosztásakor azonban a fogvatartott felszínre hozott egy olyan témát, amelyet a család felnőtt tagjai mindaddig tabuként kezeltek úgy a gyermekek, mint az idegenek előtt. Az elítélt itt mondta el, hogy az engedélyezésre kerülő rövidtartamú eltávozás tartama alatt mind a négy gyerekével apaként szeretne törődni. A váratlan információ „bombaként” robbantotta fel a megbeszélés addig nagyon nyugodt és idilli hangulatát. A gyerekeket, akik egészen idáig csak egy féltestvérükről tudtak, sokkhatásként érte a bejelentés, de a többi résztvevőből is mély érzelmi hatást váltott ki a hír, a leblokkolástól az indulatos vádaskodásig… Gondoljunk csak bele, hogy mit érezhetett a két gyerek, amikor egyik pillanatról a másikra megtudták, hogy az unokatestvérük, aki nap, mint nap átjár hozzájuk, akivel együtt játszanak, akt rokonukként szeretnek, valójában egy újabb féltestvérük… És majdani szabadulása után a fogvatartott tervei között szerepelt volna a családegyesítés, valamennyi gyermekének a nevelése…
A kritikus helyzetet a megbeszélés resztoratív eleme oldotta meg azáltal, hogy az érzelmek szabad áramlásának teret adva lehetőséget biztosított a résztvevőknek arra, hogy körben haladva beszélni tudjanak az adott kijelentés pillanatnyi hatásairól. A résztvevők (családtagok és segítő szakemberek) egyaránt őszinte meglepődése és érzelmi visszajelzései segítettek az élettársnak abban, hogy kifejezhesse saját, mindaddig leplezett csalódottságát, dühét és szégyenét, amit a fogvatartott korábbi tettei miatt érzett.
Az érzelmi kitöréssel járó kijelentés tisztán mutatta azokat az eddig ismeretlen, mélyen lappangó konfliktusforrásokat, amiket a családi titkok rejtettek. Annak ellenére, hogy a helyzet átélése nehéz volt a résztvevők számára, a folyamat szempontjából a súlyos titok terhétől való hirtelen és váratlan megszabadulás nagyon pozitív fordulatot hozott a megbeszélésben, és ezzel egyben nyíltabbá is tette a kommunikációt. Felszínre kerültek ugyanis a valós szükségletek és elvárások a közös élettel kapcsolatban, így ettől a ponttól kezdve összpontosítani tudtak a közösen kezelendő problémákra, és sorrendet tudtak felállítani ezek között. A gyerekek jelenléte és a nagyszülő hozzászólásai, valamint az osztályvezető gondolatai segítettek abban, hogy a fogvatartott megértse kijelentése és viselkedése hatásait, és rámutattak azokra a tennivalókra, melyekben felelősséget és aktív szerepet tud vállalni.
Az osztályvezető hangsúlyozta, hogy a fogvatartottnak teljesen új életet kell kezdenie, melyben kulcsfontosságú lesz az, hogy megismerje a családját, megismerje a gyermekeit, akikkel hosszú évek óta szinte csak a levelezésre korlátozódott a kapcsolatuk. Ezzel együtt azonban nem volt részese az életüknek, nem ismerte azokat a mindennapi gondokat, nehézségeket, amellyel a családnak a boldogulása, vagy inkább a fennmaradása érdekében meg kellett küzdenie. A börtönben lévő elítéltek sokszor nem is gondolják azt, hogy a családtagjaiknak milyen fejtörést okoz az, hogy elmenjenek egy-egy beszélőre, hogy csomagot küldjenek neki, hogy levelet írjanak. Sokszor mindezeknek az anyagiak szabnak gátat, de előfordul olyan eset is, amikor egy nő azért nem ír levelet a börtönben lévő párjának, mert a másodállás után fáradtan hazaérve még vacsorát készít a gyerekeinek, elkészíti a másnapi iskolai ruhájukat, kikérdezi a leckét, majd szinte ájultan dől az ágyba, mert néhány óra múlva mindez kezdődik elölről.
A szabadságától megfosztott, a szeretteitől távollévő fogvatartott részéről valahol persze érthető az a fajta önzés, hogy a maga sorsára gondol, a saját körülményeinek a javítására törekszik, hogy várja a csomagot és a levelet, de mindez mégis nehezen fogadható el annak ismeretében, hogy míg az elítéltek napi háromszori étkezésben részesülnek, fűtésre, vízre, villanyra különösebb gondjuk nincsen, addig mindezeknek a megteremtése sok esetben mekkora terheket ró a családtagjaikra.
Esetünkben a fogvatartott legfontosabb tennivalói között szerepelt a szülői szerep, az apaszerep megtanulása is, melyben ő először csak megfigyelő szerepet kapott a két gyerek és a többi családtag interakciója esetén, de vállalta, hogy csak a látottak és tapasztaltak megbeszélése után, az élettársával egyeztetve fog beleszólni a gyerekek nevelésébe. Az elítéltet egyébként a gyerekek kérése, azok érzelmei érintették leginkább érzékenyen. Elmondása szerint korábban nem gondolta volna, hogy a kisfiára is ennyire mély hatást gyakorolt az ő viselkedése. A gyerekek egyik kérése az volt, hogy együtt sétálhassanak apjukkal a településen, azért, hogy: „mindenki láthassa, hogy nekünk is van apánk, aki már rendes, erős és jóképű és be tudjuk mutatni őt a barátainknak”.
A kétórás családi megbeszélés azoknak a tennivalóknak a pontosításával zárult, melyeket a felek elsősorban a kapcsolatuk helyreállításáért és javításáért vállaltak (decemberig), illetve amelyeket az öt napos rövidtartamú eltávozás idejére terveztek. Összességében a család, a fogvatartott és a gyerekek közötti jó kapcsolat kialakítását és a karácsonyi közös, mindenki számára pozitív töltetű élményeket tűzték ki célul a szabadság idejére.
A megbeszélés nyugodt, békés légkörben záródott, és ezt követően az intézetparancsnok további egy órás beszélőt engedélyezett a család részére, a közös együttlétre, idegenek jelenléte nélkül.
A megbeszélés alatt kialakult feszültség kezelésének módja, valamint a család működése és felelősségvállalása mind a kritikus, mind a többi téma kapcsán biztató jel volt a család, valamint az intézet vezetője részére, aki végül jóváhagyta a karácsonyi ünnepek idejére ütemezett eltávozást. A parancsnok úr elmondta, még soha nem volt ilyen könnyű döntést hoznia egy fogvatartott eltávozásával kapcsolatban, mint jelen esetben, mert korábban soha nem volt alkalma megismerni a befogadó család működését és erősségeit. Látva a család összetartását, a parancsnok úr döntését megalapozottnak értékelte, mert egyaránt megtapasztalta a család kontrolláló és támogató funkcióját.
A fogvatartott börtönön belüli viselkedése az eltávozásáig továbbra is összességében pozitív maradt, részt vett intézeten kívüli rendezvényeken, fellépéseken, amelyek során egyházi dalokat adott elő társaival közösen, várta az ünnepeket, de még mindig elégedetlen volt az otthonról kapott levelek mennyiségével. Úgy tűnt, hogy a hosszú szabadságvesztés alatt a levelezés fontossága számára nagyobb hangsúlyt kapott, és azt remélte, hogy a megbeszélés után a család aktivitása e téren azonnal változni fog, legalább a gyerekek részéről. Csalódott volt, és nehezen tudta elfogadni, hogy nem kap több levelet, ami feszültséget keltett az élettársával történő telefonbeszélgetéseik során is.
Az ünnepeket aztán az elítélt 12 év után a családja körében töltötte, a sok rokon látogatása miatt egy igen zsúfolt program szerint. Feladatait és vállalásait a saját és a család visszajelzése szerint kielégítően teljesítette. Az otthon töltött időszak alatt ugyan adódtak kisebb feszültségek, de ezeket az elítélt és az élettársa egyaránt pozitívan értékelte. Elmondásuk szerint sokszor az alvás rovására döntöttek a konfliktusok megbeszélése mellett, amire a fogvatartott rendkívül büszke volt, mert elmondása szerint korábban a nézeteltéréseket erőszakos fellépéssel zárta rövidre. Elmondása szerint mindketten sokat változtak, főleg ő, hiszen az élettársát mindig is jó embernek tartotta, de most már ő is tudott szeretetet adni és elfogadni.
Élettársa és anyósa nevelési módszere tiszteletet ébresztett benne, a gyermekei pedig büszkeséggel töltötték el. Az eltávozást követően időben és rendben tért vissza a büntetés-végrehajtási intézetbe, betartva a megbeszélés azon megállapodásait, melyek a családdal való kapcsolatok erősítését célozták. A kísérleti jellegű családi megbeszélés tehát elérte a célját: a család vissza tudta fogadni az elítéltet, sikerült megbirkóznia a problémákkal és ő is eleget tett a családtagok igényeinek...
(Folytatása következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése