Bűn és bűnhődés - A büntető szankciórendszer alapkérdései - Az OKRI és az MTA TK Jogtudományi Intézet konferenciája

(Forrás: http://www.jogiforum.hu/hirek/32668)

Már nem a kísérleti szakban lévő kezdet, de még nem is hagyomány - mondta Tóth Mihály levezető elnök „A büntető szankciórendszer alapkérdései”című rendezvényről. A konferencia a második része volt az OKRI és az MTA TK Jogtudományi Intézet által szervezett „Régi és újabb vitakérdések a negyedik büntetőkódex kapcsán” című sorozatnak.

 

Földvári József professzor szerint a XVIII.-XIX. század a bűncselekménytan jegyében zajlott. A XX.-XXI században a bűnügyi tudományok a szankciórendszer izgalmas és folyamatosan napirenden lévő kérdéseire fókuszálnak – annak legaljától a „csúcsáig”, a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésig. A konferencia előadásai a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés, a „három csapás”, a szankciótan anyagi jogi szabályozásának változásai, a megbánás helye és szerepe a magyar büntetési rendszerben, és a sportrendezvények látogatásától való eltiltás voltak. Írásunkban ezek közül válogattunk.

Gellér Balázs ügyvéd, az ELTE büntetőjogi tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára munkásságának elmúlt időszakát áttekintve megpróbálta újragondolni a büntetőjog „fénysebességét”. Arra kereste a választ, hogy mi lehet az az alapelv, ami köré a büntetőjognak akár a szankciórendszerét, akár az általános részi tanát csatolhatjuk. A legalitás elvéből jól kiolvasható, hogy ez az emberek egyenlősége. Az emberek egyenlőségének feltételezése azonban valami mástól is függ. Ha visszacsatolunk a 23/1990 (X. 31) AB határozathoz, akkor tudjuk, hogy a Sólyom László féle párhuzamos vélemény az emberi méltóságot határozza meg ilyenként.

Az emberi méltóság az egyik, amihez az állam nem nyúlhat hozzá, azaz az emberi méltóság az állami büntetőhatalom abszolút korlátja, de jogosítója is. Az emberi méltóság legsúlyosabb megsértése esetén a bűnösségi elv sem gátolhatja a büntetőjogi felelősségre vonást. Az emberi méltóságnak, mint jogi relevanciával is rendelkező metafizikai és metajurisztikus jelenségnek van egy másik oldala – nemcsak jogosítja az egyént, de kötelezi is. Egyrészt korlátot állít az állami beavatkozás elé, de az emberi lét kötelez, ennek a kötelezettségnek a következtében válik lehetővé a bűnösségi elvvel szemben a bűnösség megdönthetetlen vélelemmé alakítása a legsúlyosabb bűncselekmények esetén. Az emberi méltóságnak kialakult egy kötelezettség oldala is, ezáltal válik lehetővé az emberi méltóság erodálódása, azok esetében, akik az emberi méltóságot súlyosan sértő cselekményt követnek el.

Szükségszerű, hogy az eljárás során az objektív igazság elváljon az ítéletbeli ténymegállapítástól, mivel az emberi megismerés mindig szubjektív és korlátozott. Ha ez az objektív múlt és az ítéletbeli megállapítás nagyon elválik egymástól, akkor azt lehet mondani, hogy igazságtalan az ítélet, és ha egy jogrendszer egészében történik, akkor elmondható, hogy ez egyfajta igazságtalan jogrendszer – már, ha a jogrendszernek célja az objektív igazságra való törekvés.

Az igazság és az igazságosság dualitása nemcsak az eljárásjogban, hanem az anyagi jogban is jellemző. Fikciók vannak, ahol az anyagi jog eltér az objektív valóságtól. A jogtudósok modellekkel dolgoznak, a valóság nem megragadható. Ezért azt olyanná kell tenni, hogy alkalmas legyen eljárásjogi feldolgozásra. Ezt a modellfüggő realizmust alkalmazzák akkor is, amikor a büntetőjogban tárgyi, vagy alanyi oldalról beszélnek. Ha a halálbüntetés azért tilos, mert az emberi méltóság nem az államtól származik és innentől az állam felhatalmazást sem adhat arra, hogy más öljön, akkor itt egy jogon kívüli helyzetet feltételezünk, legalábbis a Sólyom féle párhuzamos véleményt alkalmazva. A Sólyom által használt individuális emberi méltóság modell – azaz az egyetlen emberhez kötődő emberi méltóság nem működik, hiszen ebben már egy jogos védelmi helyzet sem magyarázható. Van egy másikfajta emberi valóság is és itt jön be a modellfüggőség. Ez pedig a Spinozai vagy egyetemleges emberi jog, ami a nemzetközi büntetőjogban is alkalmazott.

Egy harmadik modell szerint kumulálódnak az emberi méltóságok. Eszerint az egy ember egy emberi méltóságánál „erősebb” többek emberi méltósága.

A halálbüntetés eltörlésével valójában hiátus keletkezett a büntetéstani rendszerünkben ezt próbálták betölteni a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel.

Jelenleg Magyarországon 46 ember tölti tényleges életfogytig tartó szabadságvesztését. Körülbelül ezer és kétezer közötti ártatlan ember hal meg évente közlekedési balesetben, vagy olyan betegségben, ami nagyobb ráfordítással gyógyítható lenne. Mi a köze ezeknek egymáshoz? Egy állam már költségvetésében döntést hoz arról, hogy kik éljenek, kik haljanak meg. Az állam döntései megszületnek minden évben és nem arról szólnak, hogy teljesen ártatlan embereket tudatosan megölünk-e vagy sem, hanem hogy a saját megszokott kényelmünkről lemondunk-e, vagy sem. Amikor hangzatos vitákat folytatunk a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kapcsán és azt emberi jogi problémának állítjuk be akkor valójában egy öncsalásról van szó és egy részproblémával igyekszünk elfedni a kényelmünkhöz való ragaszkodást.

Ügyvédként a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróságig jutva egy keresettel a Magyar kontra Magyarország ügyben idén májusban az az ítélet született, hogy a magyar jog jelenlegi helyzete nem felel meg az Európai Emberi Jogi Bíróság azon feltételrendszerének, amit a bíróság a Vinter v. Egyesült Királyság ügyben megfogalmazott. Konkrétan 25 évben határozza meg a bíróság azt az időt, amikor felül kell vizsgálni, hogy fenn kell-e még tartani a szabadságvesztést. Azt is kimondta az ítélet, hogy a hazánkban alkalmazott jelenlegi elnöki kegyelmezési jogkör – lévén teljesen kiszámíthatatlan, véletlenszerű, kondícióhoz nem kötött – nem felel meg az Emberi Jogok Európai Egyezménye harmadik cikkének.

Indoklásában a bíróság kimondta, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel a büntetési célok közül csak a megtorláson van a hangsúly, márpedig nem lehet olyan büntetés, amely csak a megtorlás tartja szem előtt a többi célt – a rehabilitációt, a társadalomba visszavezetést – figyelmen kívül hagyja.

Az igazi kérdés valójában az, hogy ha valóban van emberi méltóság, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy ez erodálható. De ha erodálható, akkor legyen ez az államtól független, azaz ne az állam erodálhassa, hanem maga az ember. Az emberi méltóságnak akkor csökken a „védelmi burka”, ha az ember önmaga olyan súlyos cselekményeket követ el, mellyel mások emberi méltóságát mélyen és súlyosan megsérti. Ha az állam a bűnösséget és a visszaható hatályt felülírhatja, akkor az emberi méltóságnak az életre gyakorolta hatását is felülírhatja. Ezért a halálbüntetés ezen a logikai alapon nem az emberi méltóság ellen való. Van, hogy valaki odáig erodálja a saját emberi méltóságát, hogy nem tekinthető embernek. A halálbüntetéssel kapcsolatban a nemzetközi jogi kötelezettségek miatt Magyarországnak nincs mozgástere. A mozgástér a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés esetén is jelentősen beszűkült, holott az Európai Emberi Jogi Bíróság érvrendszere nem áll meg. A tényleges életfogytiglani szabadságvesztés paradox módon lehetne az az eszköz, amiből visszanyeri az emberi méltóságát akire ezt kiszabják. Gellér Balázs nem ért egyet az Európai Emberi Jogi Bíróság ítéletével és nem javasolná a jogalkotónak, hogy változtasson. Hogy akkor miért is adta be a keresetét? Az ember tudományos jogtudósi megközelítése és az ügyvédi esküje egy különböző dolgok. Ügyfele érdekében a lehetséges minden eszközt köteles igénybe venni, bár jogfilozófiai alapon sem Alaptörvénybe, sem nemzetközi jogi egyezménybe ütközőnek nem tartja a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést.

Békés Ádám Phd, adjunktus Büntető Anyagi, Eljárási és Végrehajtási Jogi Tanszék PPKE, ügyvéd a „három csapás” által felvetett kérdések áttekintésével vezette be előadását. Az egyik ezek közül, hogy milyen az ideális büntetőpolitika? Minél szigorúbb annál jobb? Át kell-e hogy hasson mindent a büntetőjog? Vagy éppen ellenkezőleg: nincs szükség a szigorításra és a büntetőjog mindenre kiterjesztésére?

Hová, meddig tud szigorodni a büntetőjog? És kié a büntetőpolitika? Ha a kormányé társadalmi felhatalmazottsággal vajon ki dönti el, mit akar a társadalom?

A büntetőpolitika változása mindannyiunk felelőssége. 2008 óta a büntetőjog általános szigorodása figyelhető meg. Vannak nem a szigorítás irányába ható intézmények– például a feltételes szabadlábra helyezés. Vannak tetszetős modellek a társadalom számára. Nagyon komoly a média szerepe, hatása.

Az Egyesült Államokban 1993-ban vezették be a „három csapás”-t. A kifejezés a baseball-ból ered. Ott két hibás ütés után a játékos kiesik. Az intézményt 1994-ben Kaliforniában vezették be, mára 25 államban működik. A törvény amerikai változatában nincs időbeli korlátja a harmadik bűncselekmény elkövetésének – ez rendkívül szigorú szabály.

A büntetőjog önmagában nem tudja megelőzni a bűnözést, az mindig utólagos reagálásra ad lehetőséget. A „három csapás” bevezetése után a bűnözés csökkent ugyan, de csökkent ott is ahol nem vezették be. Így a csökkenést más faktorokban – gazdaság, oktatás szociális körülmények – is keresni kell. Az is kérdés, hogy ezek közül melyik az amelyikre direkt módon hat a büntetőjog? Mai büntetőjogunk szigorúbb a 10 évvel ezelőttinél. A 2012-es jogszabályváltozás kedvezményeket von el. Vajon ez hatott a társadalomra? Nem - véli Békés Ádám. Bár a politikusok úgy érzik, hogy a társadalom még mindig nem elégedett. Viszont a társadalom valószínűleg nem is ismeri a Btk-t, hiszen annak a kérdései egy reggeli tévéműsorban nem vethetők fel. A társadalom befolyásolható a média által, mely szimpátiát tud kelteni színművész mellett és tud indulatot szítani egy milliárdosnő ellen. Nem szabad, hogy a büntetőpolitika ezeknek az indulatoknak a kiszolgálójává váljon. Annak higgadtnak és józannak kell lennie. A jogtudósok, jogalkalmazók felelőssége, hogy közvetítsenek a jogalkotók felé.

A három csapásra két példát hozott a jogalkotó a 2010. évi LXVI törvényben. Egyrészt az erőszakos többszörös visszaesők, másrészt a halmazati büntetések között is felsorolta – amit mára hatályon kívül helyeztek. Az erőszakos többszörös visszaesők esetében a három csapás lehetősége.

A Btk.-ba egyértelművé kéne tenni, hogy a „három csapáshoz” ne feltétlenül rögtön kapcsolódjon a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés intézménye, - vagy legalábbis ne merüljön fel ez az értelmezési lehetőség, mert akkor viszont az első ilyen ügyben - látva a Magyar ítéletet - valószínűleg a strasbourgi bíróság nemtetszését vívnánk ki. És valószínű a jogalkalmazás és a bírói kar igényét is ezzel lehetne kielégíteni úgy, hogy sem a büntetőpolitika, sem a vélelmezett társadalmi igény nem sérülne.

Barabás A. Tünde PhD, az OKRI osztályvezetője a megbánás helyéről és szerepéről tartott előadást – a magyar büntetési rendszerben. A büntetőjogra ugyan a szigorú megtorlás a jellemző, mégis a jogban mindig ott a „ratio”, a felek kiegyezésének lehetősége. A szabadságvesztés nem mindenható, talán ezért kerülhetett vissza a jogrendszerbe a tevékeny megbánás. A büntetések drágák, eredménytelenek voltak, ezért már az 1970-es években erősödni kezdtek a sértetti mozgalmak. Ezeket nem csak emberiességi szempontok vezették, hanem az előbb említettek is. Az igazságszolgáltatás is drága és sajnos a felhalmozódott, elhúzódó ügyek mellett előfordul, hogy nem követi a bűncselekményt a büntetés. Két nyomvonalú büntetőpolitikára lenne ezért szükség. Egyrészt teret kéne hagyni a megbánásnak, másrészt nagyobb szerep kéne az áldozatoknak. 1995-ben az első ilyen jellegű kedvezmény volt a vádemelés elhalasztása. Ami a fiatalkorúakról később a felnőttkarúakra is átkerült. A mediáció 2006-os bevezetése előtt kérdésként merült fel, hogy megengedhető-e a felek megegyezése, vagy ez teljesen idegen a „magyar néplélektől”? Miután az Európai Unió Tanácsa ezt a mediációs eljárást kötelezővé tette a vita eldőlt. Sokáig ellenállásba ütközött, de a bíróságok aktív segítségével szép számban így oldották meg az ügyeket (a 600 várt helyett 1500 ilyen ügyrendezésre került sor). Az elkövetőre jó hatása van annak, ha nem kerül be a büntetés-végrehajtás rendszerébe. A börtön után az elkövető már nem akar megbánni, hiszen már megbűnhődött. 2007 óta több, mint 20.000 ilyen eljárás zajlott. A felek a vizsgálat szerint elégedettek. A súlyos büntetés pedig maradjon meg a súlyos bűntettekre.

Az OKRI-ban volt egy békítő-kör módszer vizsgálat. Ennek lényege, hogy a bűncselekmény maga is egy konfliktus, amelyet az érintett közösség bevonásával próbálnak megoldani. A fejlődés iránya arra mutat, hogy az érintettek minél szélesebb tágabb körével próbáljanak megoldást találni.

Fogvatartotti gondolat a skype-os beszélő kapcsán...

Amint arról már több alkalommal beszámoltam, a Balassagyarmati Fegyház és Börtön, valamint a Váltó-sáv Alapítvány együttműködésében egy ideje már folyamatban van az „INNO-Váltó Innovatív, kísérleti foglalkoztatási program fogvatartottaknak/szabadultaknak” című TÁMOP-1.4.3-12/1-2012-0155  számú pályázati projekt megvalósítása, melynek keretén belül kísérleti jelleggel már több alkalommal került sor ún. skype-kapcsolat útján történő beszélő megvalósítására. Az egyik, július végén lehetőséget kapó elítélt az alábbiakban fogalmazta meg ezzel kapcsolatos gondolatait, érzéseit: 

"A mai napon a csillagok kedvező együttállása – vagy inkább a humánusabb büntetőpolitika – lehetővé tette, hogy a már 6 éve – egészen pontosan 2008. március óta – nem látott édesanyámmal skype-on keresztül beszélgethettem. Már az ebbe az intézetbe történő befogadáskor, a nevelőmmel történt beszélgetéskor egy számomra eddig ismeretlen fogalommal szembesültem: súlyos beteg hozzátartozó meglátogatása, akár kísérettel is. Az eddigi börtönéveim alatt ilyesmivel nemigen találkoztam…

Legutóbb, még egy másik bv. intézetben, az egyik barátom az őt nevelő nagypapája temetésére nem mehetett el, nem közvetlen hozzátartozója jeligével.

A börtönben a fogvatartottak jelentős többsége fegyház fokozatú, az új BTK-nak köszönhetően a többszörös visszaesők közül sokan kedvezményből kizártak, azaz „csontosak”. Így az évek során a magatartásukban gyakorlatilag semmi visszatartó erő nincs, nem fenyegeti őket a kedvezmény meg nem adásának a veszélye! Tudom, hogy ehhez jelentős szemléletváltásra és még több pénzre lenne szükség, de azt hiszem, hogy a javuló büntetőpolitika /az új Bv. Kódex megjelenése/, a hathatós nevelői munka, és nem utolsó sorban egy korlátlan lehetőségekkel bíró támogató program /jelen esetben a ,,TÁMOP”/ összefogásával, nagy mértékben javulhatna a morál, a fegyelem. Az ilyen intézkedéseknek köszönhetően javulna az elítéltek önkéntes szabálykövető magatartása, együttműködőbbek lennének a felügyelettel, személyzettel.

Megjelenne a visszatartó erő!

Maga a beszélő számomra komoly élmény volt, nagy öröm volt a 6,5 éve nem látott édesanyámmal találkozni. Felkészültem rá, hogy őt esetleg egy komolyabb trauma éri a beszélgetés során, mert már napok óta nem aludt, körbehívta az összes létező rokonokat, hogy találkozni fog a „kicsi fiával”. A beszélő mindkettőnk számára egy utánozhatatlan élmény volt. Édesanyám közben felhívta a figyelmemet, hogy köszönjem meg azoknak, akik ezt lehetővé tették. Ő figyelmeztetett rá engem, 91 évesen! Azt hiszem, hogy engem talán még jobban megrázott ez a találkozó, mint őt, de nem bánnám, ha a jövő hónapban már meg lehetne ismételni."

Művészet a rácsok mögött 3. rész

A sorozat mai darabja egy érdekes kompozíció, jobbról balra haladva értelmezve a képen látható tárgyakat és eszközöket valahogy úgy lehet összefoglalni a látványt, hogy a belőtt/bedrogozott állapotban elkövetett emberölés következményeként kattan a bilincs az elkövető csuklóján, majd a tárgyalást követően várható akár egy tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés is, minek okán a fogvatartott számára csak az a lehetőség marad, hogy a zárkaablak rácsain keresztül várja a véget...   

 

Nincs nyitva a zombizsilip - A Helsinki Figyelő írása

(Forrás: http://helsinkifigyelo.hvg.hu/2013/07/24/nincs-nyitva-a-zombizsilip/)


Helsinki Figyelő - A Magyar Helsinki Bizottság emberi jogi blogja

Egy strasbourgi döntés nyomán némelyek azt vizionálják, hogy életfogytiglanra ítélt vérnősző gyilkosok szabadulnak el, és nekünk, védteleneknek annyi. Ettől nem kell félni. Szimplán csak megjelenhet az az antropológiai felfogás, hogy az ember képes a változásra – nyilván, nem mindenki.

A strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ügyben 2013. július 9-én hozott ítéletében megerősítette: sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét, ha valakit az elítéléskor örökre, véglegesen kizárnak a szabadon bocsátás lehetőségéből. A döntés nagy nyilvánosságot kapott itthon is, de több médium, félreértelmezte és oly módon tálalta, amely indokolatlan aggodalmat és felháborodást keltett az olvasókban. A rémhírekkel szemben valójában mi is történt?

Mit mondott ki pontosan a strasbourgi bíróság?

A strasbourgi bíróság nem azt mondta ki, hogy a három érintett elítéltet, Vintert, Bambert és Moore-t szabadon kellene bocsátani – de még csak azt sem, hogy egyszer majd mindenképpen szabadon kell őket engedni. Az ítélet lényege ezzel szemben az, hogy minden fogvatartott, így az életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek esetében is lehetőséget kell biztosítani arra, hogy időről időre megvizsgálják, indokolt-e még a fogva tartásuk. Ha erre nincs lehetőség, az sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkét, amely kimondja: „Senkit sem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.”

A strasbourgi bíróság nem először foglalkozott az életfogytig tartó szabadságvesztéssel. Korábbi ítéleteiből az következik, hogy önmagában az nem ellentétes az Egyezménnyel, ha valaki örök életére börtönben marad, de a fogvatartási idő csökkentésének a gyakorlatban és jogilag is (de facto és de jure) lehetségesnek kell lennie, vagyis az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteknek is elvi lehetőséget kell biztosítani a szabadulásra. Ezt erősített meg most a Vinter-ügyben hozott ítélet is.

Eszerint az egyes államok maguk dönthetik el, mikor kerüljön sor a felülvizsgálatra, de az EJEB szerint a nemzetközi gyakorlat abba az irányba mutat, hogy először legkésőbb 25 év fogvatartás után kell a szabadon bocsátás lehetőségét megvizsgálni, ha pedig a hatóságok a fogavatartás fenntartása mellett döntenek, akkor a későbbiekben a felülvizsgálatra rendszeresen sort kell keríteni. Amennyiben a felülvizsgálat lehetőségét egy állam nem biztosítja, akkor megsérti az Egyezmény (fentebb idézett) 3. cikkét. Az EJEB kimondta továbbá a következőket: „Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartottnak joga van arra, hogy a büntetése kezdetén tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy a szabadságra bocsátásának lehetőségét megvizsgálják, és hogy milyen feltételek mellett – értve ez alatt azt is, hogy mikor – kerül majd sor a felülvizsgálatra vagy kérheti azt.”

Az angol szabályozás nem felelt meg a fenti követelményeknek (nem biztosította automatikusan a felülvizsgálat lehetőségét), amivel az Egyesült Királyság megsértette az Egyezményt. A strasbourgi bíróság ezzel együtt elegendő jóvátételnek tartotta az egyezménysértés megállapítását, és a szokásokkal ellentétben nem ítélt meg kártérítést a kérelmezőknek.

Az EJEB tehát nem a továbbra is veszélyesnek minősülő, kegyetlen bűnözők tömegét akarja a társadalomra szabadítani, csupán azt mondja ki, hogy mindenkit megillet a szabadulás reménye, és az, hogy pontosan tudja, mikor van először mód arra, hogy további fogvatartásának indokoltságát megvizsgálják.

Miért fontos számunkra a Vinter-ügyben hozott döntés? Mert hazánkban is eldönthetik valakiről már az elítélés pillanatában, hogy haláláig börtönben kell maradnia.

Mi az a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, és mi a baj vele?

Az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a magyar szabályok szerint a bíró két dolgot tehet: 1) meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját; vagy 2) kizárja a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Utóbbira egyébként csak meghatározott bűncselekmények esetében van mód, viszont például az erőszakos többszörös visszaesőknél kötelező ezt a megoldást választani.

Az 1) esetben az ítéletben meghatározott idő (de legkorábban 25 év) eltelte után egy bíró a büntetés-végrehajtási intézet véleménye, valamint az eredeti ügy iratainak alapján, az elítélt személyes meghallgatását követően dönt arról, hogy az elítélt feltételesen szabadulhat-e, vagy továbbra is fegyházban kell maradnia. Vagyis – ha a bíró úgy dönt – az 1) pont alá tartozó elítélt is maradhat élete végégig büntetés-végrehajtási intézetben!

A 2) eset a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (tész), amelynek kiszabása esetén a bíró már az elítéléskor végleg megfosztja az elítéltet a szabadulás lehetőségétől, ezzel végérvényesen kirekesztve őt a társadalomból – és örökre eldönti, hogy az elítélt soha nem lesz alkalmas arra, hogy visszatérjen a társadalomba. Ez az eset, vagyis a tész az, ami a Vinter-ügyben hozott döntés alapján egyezménysértő, és amin az európai államoknak (annak a kevésnek, amelyeknél egyáltalán léteznek ilyen szabályok) változtatniuk kell.

A tész intézménye 1999 óta szerepelt a korábbi Büntető Törvénykönyvben (Btk.), és ott van a 2013. július 1. óta hatályos új kódexben is. A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának 2012. novemberi tájékoztatása szerint akkor 25 tészes töltötte büntetését a magyar büntetés-végrehajtási intézetekben (többségük a Szegedi Fegyházi és Börtönben, a „Csillagban”) – valamennyien férfiak, köztük 3 nem jogerősen elítélt.

A tész intézményével kapcsolatban többféle kifogás is megfogalmazható, lássunk ezek közül néhányat.

1. A rehabilitáció lehetőségének kizárása sérti az emberi méltósághoz való jogot; a szabadulásra való bármely remény hiányában az elítélt a büntetés végrehajtásának tárgyává degradálódik, így a tész az embertelen, megalázó büntetés tilalmába ütközik. 2. A társadalom védelmére a tész intézménye nélkül is lehetőség van: a társadalomra való veszélyességet ugyanis a feltételes szabadságra bocsátáskor a bíróság minden esetben vizsgálja, és 30 év múltán is dönthet úgy, hogy a szabadságvesztést fent kell tartani. 3. A tész a büntetés-végrehajtásra is rendkívüli terhet ró: olyan rabok szakszerű őrzése, akiknek már nincs vesztenivalójuk és gyakorlatilag semmivel sem motiválhatók, nehéz, veszélyes és egyben rendkívül költséges feladat.

Ráadásul a tész nemcsak a strasbourgi bíróság esetjogával ellentétes: az Európa Tanácsnak az egyik ajánlása [Rec (2003) 22 számú ajánlás 4.a. pontja] kimondja, hogy a jogszabályoknak minden fogvatartott számára – beleértve az életfogytig tartó szabadságvesztést töltőket is – elérhetővé kell tenniük a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét. Az Európa Tanács kínzás megelőzésére létrehozott bizottsága (a CPT) pedig a Magyarországról szóló 2007-es jelentésében is leszögezte: „semmilyen ésszerű indok nem támasztja alá azt az állítást, hogy minden életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt fogvatartott élete végéig veszélyt jelent a társadalomra”.

A kérdéssel foglalkozott a német alkotmánybíróság is, amely szintén arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben az elítélt személyiségének változására tekintet nélkül a szabadulásra való minden reményét feladni kényszerül, az emberi méltóság lényege csorbul.

Nem csupán tőlünk nyugatra csodálkoznak rá a tészre: egy tavaly novemberi konferencián grúz és örmény jogvédők hallgatták elhűlve a magyar helyzetet bemutató kollégánkat. Ezekben az országokban ugyanis nincs ilyen kegyetlen büntetés.

De vajon mit gondol erről a magyar alkotmánybíróság?

A Magyar Helsinki Bizottság 2009 márciusában az Alkotmánybírósághoz (Ab) fordult, és kérte a testületet, mondja ki az akkor hatályban levő Btk. tészes szabályainak alkotmányellenességét, és semmisítse meg azokat. Az ügyet – több másik indítvány alapján is – 2010 februárjában napirendre tűzték, és a TASZ-nak megküldött 2011. júliusi tájékoztatás szerint összesen tizenegy alkalommal vitatkoztak róla az alkotmánybírák. Határozat az ügyben azonban rejtélyes módon végül nem született – az eljárást pedig az új alkotmánybírósági törvény alapján 2012-ben megszüntették. A TASZ kíváncsi volt rá, mire jutottak a vita során az alkotmánybírák, így közérdekű adatkérés keretében kérték az Ab-tól az ülésekről készült emlékeztetők nyilvánosságra hozatalát. Az adatigénylést az Ab elutasította, ami ellen hiába élt a TASZ keresettel, a Fővárosi Törvényszék nagyobb részben az Ab-nak adott igazat 2012. márciusi ítéletében – a vita állása tehát titok maradt.

Mit gondol a tészről a kormánytöbbség?

A tész bekerült az Alaptörvény szövegébe is, melynek IV. cikk (2) bekezdése kimondja: „Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.” Így az Ab már ha akarná sem ítélhetné alkotmányellenesnek a tészt, hiszen arra maga az Alaptörvény ad lehetőséget.

Sőt, a tész ügye annyira fontosnak bizonyult a kétharmadnak, hogy megjelent az új alkotmányról folytatott Nemzeti Konzultációban is, amelynek 11. kérdése így szólt: „Vannak, akik azt javasolják, hogy Magyarország új alkotmánya tegye lehetővé a bíróságok számára a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását a kiemelt súlyosságú bűncselekmények esetében. Ön mit gondol?” Akkor felhívtuk a figyelmet arra, hogy ahogyan a halálbüntetés kérdése, úgy a tész sem vezethető be „többségi rokonszenv” alapján.

Az alkotmányozók is érezhették, hogy e súlyos büntetés beemelése az Alaptörvény szövegébe „nem problémátlan”. Erre utal legalábbis az, hogy amikor 2011 márciusában a magyar alkotmányozásról tartott brüsszeli meghallgatás alkalmából a kormány eljuttatta az EP-képviselőkhöz az Alaptörvény tervezetének angol fordítását, akkor az angol szövegből egyszerűen kimaradt a tész alkalmazásának lehetősége.

Ennek az embertelen büntetésnek az „alkotmányos megtámogatását” a Velencei Bizottság sem díjazta, és véleményében úgy fogalmazott, hogy amennyiben az Alaptörvény IV. cikkét aszerint értelmezik, hogy az lehetővé teszi az életfogytig tartó szabadságvesztés csökkentésének de facto és de jure kizárását, akkor az Alaptörvény sérti az európai emberi jogi sztenderdeket.

Nos, a 2013. július 1-jén hatályba lépett új Btk. azt mutatja, hogy a Velencei Bizottság udvarias figyelmeztetése nem hatotta meg a kormánytöbbséget.

Magyar ügy Strasbourgban

Hamarosan azonban strasbourgi bíróság is értékelni fogja a magyar helyzetet. Az egyik tészre ítélt magyar fogvatartott ugyanis kérelemmel fordult az EJEB-hez, az kívánja elérni, hogy a bíróság mondja ki: a hazai gyakorlat sérti az Egyezmény 3. cikkét. Az eljárásba a Magyar Helsinki Bizottság is bekapcsolódott a kérelmező oldalán.

A magyar kormány azzal érvel, hogy a köztársasági elnöki kegyelem lehetősége azt jelenti: a tészre ítéltek büntetése mind de jure, mind de facto csökkenthető. Azonban az elnöki kegyelem aligha tekinthető a Vinter-ügyben hozott döntés által megkívánt felülvizsgálati mechanizmusnak, hiszen a kegyelem az államfő egyéni mérlegelésén múlik; a kegyelem megtagadása esetén nincs indokolási kötelezettség, illetve a kegyelemért folyamodóknak semmilyen információ nem áll rendelkezésükre arról, hogy a döntésnél milyen szempontokat vesznek majd figyelembe, mikor „érdemes” először (vagy érdemes-e egyáltalán) kegyelmei kérelemmel élni stb. A köztársasági elnöki kegyelmi gyakorlat ráadásul teljesen átláthatatlan, ugyanis nemcsak maguk a döntések, de a vonatkozó részletes statisztikai adatok sem érhetőek el. (Utóbbiakat hiába kértük ki a Köztársasági Elnöki Hivataltól, az adatok kiadását megtagadták, és a hivatalnak 2013. július 3-i döntésében a Kúria is igazat adott.) A hozzáférhető összesített adatok azonban azt mutatják, hogy a tészeseknek nincs sok okuk a bizakodásra: a sikeres kegyelmi kérelmek aránya az összes döntéshez viszonyítva éves szinten 0,57% és 3,38% között mozog – ebben persze a tészeseknél sokkal kevésbé súlyos bűncselekményeket elkövetők is benne foglaltatnak. Csak egy példa a kiszámíthatatlanságra: egy hatgyermekes, 162 178 Ft értékben elkövetett áramlopás miatt letöltendő szabadságvesztés-büntetésre ítélt sajókazai roma férfi 2009-ben nem kapott kegyelmet Sólyom Lászlótól, míg a több százmilliós váltókkal elkövetett csalás miatt elítélt Jakubinyi Róbert 1999-ben Göncz Árpádtól igen.

Mindezek miatt a kegyelem lehetősége nem jelent valódi reményt a szabadulásra, a köztársasági elnöki kegyelem nem minősül előre meghatározott időpontban bekövetkező, megismerhető szempontok szerint zajló „felülvizsgálatnak” – vagyis a magyar szabályozás láthatóan nem felel meg a strasbourgi bíróság által meghatározott követelményeknek.

 

A döntést halogató Alkotmánybíróság, titkolózó Köztársasági Elnöki Hivatal, populista kormány, nemzetközi egyezményt sértő jogszabályi környezet. Ezen a vigasztalan hazai összképen változtathat a strasbourgi ítélet. Továbbra sem kell azonban tartani attól, hogy a börtönből kiszabaduló zombik serege támad majd a társadalomra. Ezentúl is börtönben marad, akinek ott a helye, de esélyt kap az, aki valóban megbánta és megbűnhődte saját korábbi bestiális bűneit, aki megváltozott, aki más ember lett.

"Szoszi van?" - avagy beszélgetések a börtönben...

A mai szösszenet a rácsok mögötti kommunikációt igyekszik bemutatni, illetve ezzel együtt természetesen dekódolni, mert a közérthetőség szempontjából esetenként szükség van arra, hogy a fogvatartotti párbeszédek során előforduló némely kifejezés lefordításra kerüljön, egy átlagember számára is világos formába öntve a börtönszleng világában mindenki számára egyértelmű kifejezéseket...

"Talán nem túlzás azt állítani, hogy a börtönben lévő emberek nagy többsége nem kiemelkedő intelligenciával megáldott egyén. Persze tisztelet a kivételnek, de ez egy rendkívül szűk réteg. Így talán nem meglepő az sem, hogy kevés beszélgetést lehet elcsípni, amelyben az aktuális gazdasági/politikai helyzetről vagy a társadalmunkban bekövetkező szociodemográfiai folyamatokról esik szó. De akkor miről is beszélgetnek az elítéltek? Nos, ez rendkívül kézenfekvő: kinek mekkora ítélete van, talán ez a legnépszerűbb téma. Kinek mennyi van még hátra, számoljuk ki közösen a szabadulás időpontját, különböző kedvezményekkel, minősítésekkel, összbüntetéssel. A másik népszerű és merőben fikcionált téma hogy változik a büntetés-végrehajtási törvény, és persze nagyobbak lesznek a kedvezmények. De sokan hallottak már az amnesztiáról, vagy ahogy sokan mondják amnéziáról. Persze ezeket neves ügyvédek, ügyészek és bírók mondták. „A TV-ben és a rádióban is bemondták, nem hallotad, bátyja!?” Természetesen ebből egy szó sem igaz, de futótűz módjára terjed. Vagy, ahogy egy volt tanárom mondta „A hülyeség hangsebességgel terjed.” Népszerű még a „Látom, tesó, gyúrsz!” Ebben a témában mindenki szakértő. Személyi edzőket és dietetikusokat meghazudtoló magabiztossággal adják egymásnak a tanácsokat. A különböző gyakorlatokat a biszex (bicepsz) és triszex (tricepsz) izmokra. Persze muszáj tömegelni is, de ha nem akarod, hogy nagy hasad legyen csak kenyérhéjat szabad enni. „Hidegen mekkora karod van?” Azaz bedurranás előtt. Akinek nincs 50-es pajszerja (karja), az bizony nem is lehet menő. Talán ezért lehet, hogy a legtöbben leginkább a kajakozókhoz hasonlítanak. Hatalmas karok és pipaszár lábak. Ha az ember már jobban ismeri a másikat, akkor következhet az „Ismered a Pizzát/Pipit/Rántott húst?” Vagyis a börtön IWIW/Facebook, közös ismerősök szekciója. Ha akad közös kapcsolat, ha nem, önkéntelenül következhet a balhékkal való dicsekvés. Na és persze az illető sosem bűnös, csak neki kellett elvinni a balhét. Ő csak rossz helyen állt, rossz kocsiba ült be. „A haverok csinálták, csak távolról néztem.” Na meg a klasszikus, „valami vamzer kutya feldobott”. Kérdem én naivan, ha nem követtek el semmit, akkor hogyan tudták feldobni?! Na de, mindegy is. A történetekkel persze együtt jár, mintegy grátisz, néhány jó tanács. Hogyan kell lehúzni valakit. Hatástalanítani a bolti lopás gátlókat. Kirabolni automatát, pénzszállítót. Persze nem biztos, hogy okos dolog megfogadni ezeket a tanácsokat. Hiszen mind ide juttat, ahogy a tanács adóját is tette. Népszerű még a rémhírek keltése is. Ebbe bele tartozik halálhír keltése, elmarad a spejz, lefogdázták az XY-t, leszúrtak/megvágtak valakit, bunyó volt itt és ott. Persze mindenki máshogy meséli, mint abban a bizonyos elromlott telefon játékban. Avagy hogyan lesz a bolhából elefánt. Van, aki kifejezetten rosszindulatból csinálja, firtatva például bizonyos elítéltek nemi hovatartozását. Azonosítva őket azzal a bizonyos népi fazekasedénnyel, amit már régóta nem tisztítottak és kellően szaglik /büdös köcsög/. ez igen népszerű, ha valaki lejárató kampányba kezd, mondjuk egy tartozás miatt. Persze néha szóba kerülnek rendkívül komoly témák is. Miszerint a sziszta (ciszta) az női betegség. Hasonlóképp, mint az inkontingenica (inkontinencia). De a szegényeknek sem kell aggódni, mert segít rajtuk a Mátrai (Máltai) Szeretetszolgálat, no meg a ponzorok (szponzorok). De hát mindenki tudja, hogy hazánk szomszédja Spanyolország, Franciaország és persze Óperencia..."

Aranyköpések...

Az egyik fogvatartott, aki már szintén állandó közreműködője a blognak, feldobta, hogy a blogot esetleg tovább lehetne színesíteni egy „Aranyköpések” című résszel, aminek első darabja itt következik:

„A céget megvette valami pesti Btk.”

(Avagy egy fogvatartott társ fogalomzavara a Büntető Törvénykönyv és a betéti társaság között...)