Egy fogvatartott sorsa --- igaz történet alapján... 5. rész

Egy ember megtörtént sorsáról                                                                            

A történet folytatódik, a tapasztalataim gyarapodnak, és egy érzelmi hullámvasúton vagyok idebenn. 

A mostani fejezetben rátérek a kapcsolattartásra a hozzátartozókkal. Ez az egy dolog az, ami a számomra a legfontosabb, de szerintem beszélhetünk jó néhány elítélt nevében is. Sajnos havonta egy órát lehetünk a szeretteinkkel, ez egy évben fél napnak számít, így az elhidegülés elkerülhetetlen, nagyon erős köteléknek kell lennie, hogy fenntartsuk a normál állapotot. Rengeteget szenvednek a hozzátartozóink, ez által mi is! De vannak ugye azok, akiknek ez ideális környezet, és itt otthonra lelnek, de ez csak az én véleményem és meglátásom. 

"Részemről ez átmeneti állapot” - ezt a szlogent a börtön pszichológusától kaptam úgy, mint sok jó tanácsot, amivel át lehet vészelni az ilyen helyzetet. Muszáj valahogyan túlélni, hiszen vannak szeretteink, akik várnak haza, és a jó tanácsok jókor jönnek. Lehet, hogy a legmegfelelőbb időben, amikor még nem késő. Sajna hamar összeomlik az ember, főleg, ha kicsit jobban fölveszi a dolgokat, mint mások. 

Szóval, a kapcsolattartás: ennek három módja van. Beszélő, telefon és levél. A beszélő egy olyan esemény, amit rettentően vár az ember, szerintem ez alól senki sem kivétel, ki ezért, ki azért, de várja. Jómagamnak a szeretteim hiánya a fő szempont, másnak meg a vásárlás, meg lehet, hogy egyben minden. A laikusok számára nagyjából leírom, milyen is a beszélő, azért, hogy soha ne kerülj börtönbe!!! Csak néhány sort írok, mert azért szabályok vannak, és ezeket be kell tartani, ez a véleménynyilvánításra is vonatkozik. Na, szóval, a kijelölt időpontra megérkeznek a hozzátartozók, kint türelmesen várakoznak, míg minket nem visznek le az ebédlőbe, részemről én már ilyenkor nagyon izgulok, hogy újra láthatom a szeretteimet!!! 

Megpillantjuk egymást, és ilyenkor elfeledünk minden rosszat, szinte örömmámorban úszik az ember! Ezt követően jön az üdvözlés, oly szorosan öleljük egymást, hogy szinte kiszorítjuk egymásból a szuszt, a torkomban fojtogató gombóc van, örömében és fájdalmában a sírás határára kerül az ember, csak úgy, mint a hozzátartozók. 

Helyet foglalunk egymással szemben egy asztalnál. Sajnos az egy óra az egy pillanatnak tűnik, de ez idő alatt az ember szíve szakad meg, főleg akkor, amikor a párját sírni látja, és nem tehet semmit a vigasztaláson kívül. Ezeket az érzéseket senkinek sem kívánom, még átérezni is nehéz ezt másnak, nem, hogy benne lenni. Rettenetes lelki gyötrelemmel jár, szóval soha ne kerüljön senki ilyen helyzetbe, mert az élete gyökeresen megváltozik, rossz irányba!!! 

Amikor már a beszélő vége felé járunk, a nevelőtiszt közli, hogy még van öt perc, kezdjünk el búcsúzkodni, ilyenkor egyre jobban szorul az ember szíve. Megtörténik a távozás, látod, amikor a szeretted elmegy, de te maradsz. Na, ekkor jön a ,,recsegés”, ezt a szót a börtönben használják a befordulás helyettesítésére, már mint a szót, elnézést a bakiért. 

Jó pár nap telik el, hogy valamennyire megnyugodjon az ember, én már várom a másnapot, hogy tudjak telefonálni. A telefont naponta lehet használni egy bizonyos idő formátumban, ezt mindenki sajátosan osztja be magának. 

És van még ugye a harmadik kapcsolattartási forma, a levél. Ezt korlátlanul lehet igénybe venni, úgy mint küldeni vagy kapni. 

A telefonról nem véletlenül írtam keveset, de a következő fejezetben egy igen érdekes témáról fogok írni, kis ízelítő róla, mert végül is a civil életben is észlelhető: az információ terjedelméről, és a benti kapcsolatok vándorlásáról lesz szó...