Rendhagyó irodalom óra - Kányádi Sándor a Balassagyarmati Fegyház és Börtönben

A mai napon, Gránitz Miklós fotóművész közreműködésével egy több szempontból is rendhagyó irodalom órára került sor a Balassagyarmati Fegyház és Börtön elhelyezési körletépületének IV. emeletén található Szent Mihály Kápolnában. Igen, mindenképpen különlegesnek mondható az esemény, ha másért nem, akkor a helyszín miatt. Egy büntetés-végrehajtási intézetről ugyanis elsőre nem az jut az ember eszébe, hogy ott egy irodalom óra kerül megrendezésre, hanem sokkal inkább a tyúklábmintás formaruhába öltözött, marcona fogvatartottak képe villan be. Mindez persze esetünkben is igaz, hisz a történetnek fogvatartottak is szereplői voltak, illetve rajtuk kívül jelen voltak a Kiss Árpád Általános Iskola és a Szent Imre Keresztény Általános Iskola diákjai és pedagógusai. Ám mégsem ők voltak a nap főszereplői, hanem az a költő, aki önmagát nem is igazán tekinti annak, hanem ahogy nagy szerénységgel fogalmazott, ő nem más, mint „Sándor bácsi”. De kiről is van szó? Ki volt a mai nap vendége? Nem más, mint Kányádi Sándor.

Ahogy az Intézet parancsnoka, dr. Budai István bv. ezredes bv. főtanácsos Úr rövid köszöntőjében elmondta, nagy megtiszteltetésnek vettük, hogy otthont adhattunk egy olyan rendhagyó irodalom órának, amelyen a magyar irodalom egy nagy alakját, Kányádi Sándort láthattuk vendégül.

Csillag Dorottya nevelőnő bemutatta a művész úr életútját. Egyebek mellett megtudhattuk, hogy Kányádi Sándor a romániai magyar irodalom középnemzedékének sajátos nyelvű és sok változáson, küzdelmen csiszolódott, érlelődött alakja. Költészetére a változékony változatlanság jellemző: változatlan a népköltészetben gyökerező hang és a megtartó közösséghez fűződő hűség; a változékonyság a stílusban, a szemléletmódban, a tematikában és a műfajváltásokban fedezhető fel. Nagy ívű fejlődése nemcsak esztétikai jelenségként érdekes, nemcsak egyediségében jellemző, hanem egy közösség változó sorsát, vágyainak, reményeinek alakulását is példázza.

Ahol a szarvas inni jár,
moccanatlan a nyír s a nyár:
még a fűszál is tiszteleg,
mikor a szarvas inni megy;
megáll akkor a patak is,
egy pillanatig áll a víz:
s ő lépked, ringatja magát,
agancsa égő, ékes ág.

Az életrajzi adatok közül említésre méltó, hogy Kányádi Sándor 1929. május 10-én (anyakönyv szerint 11-én) született Nagygalambfalván, Romániában (Hargita megye), székely földműves családban. Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó. Édesanyját, László Juliannát korán elveszítette (1940 karácsonyán halt meg). Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában végezte. Utána Székelyudvarhelyen tanult: 1941 és 1944 között a református kollégiumban, majd 1944–45-ben a Római Katolikus Főgimnáziumban, 1946–50-ben a fém- és villamosipari középiskolában.

Költőként Páskándi Géza fedezte fel, 1950-ben a bukaresti Ifjúmunkás című lapban közölte első versét, majd a kolozsvári Utunkban is megjelent. 1950 őszétől élt Kolozsvárott. 1950-től fél évig a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola hallgatója volt, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán tanult, 1954-ben itt szerezte magyar irodalom szakos tanári diplomáját. 1955-ben jelent meg első verseskötete, a Virágzik a cseresznyefa.

1951–52-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője volt, s közben néhány hónapig az Utunk munkatársa is. 1955 és 60 között a Dolgozó Nő, majd 1960-tól nyugdíjazásáig, 1990-ig a kolozsvári Napsugár című gyermeklap szerkesztőjeként ténykedett.

A mai napig tevékenyen részt vállal az irodalmi életben, iskolák, könyvtárak, művelődési házak állandó vendége Romániában, Magyarországon és a környező államok magyarlakta településein.

Ha a művész úr fontosabb díjait, elismeréseit szeretnénk felsorolni, akkor hosszú listát készíthetünk, de íme: 

1968 – Utunk-díj (Kolozsvár)

1971 – A Romániai Írószövetség Díja [A Fától fáig kötetre] (Bukarest)

1978 – A Romániai Írószövetség Díja [A Szürkület kötetre] (Bukarest)

1986 – Déry Tibor-díj

1989 – Az Év Könyve-díj [A Sörény és koponya kötetre]

1989 – Az Év Hanglemeze-díj [A Vannak vidékek nagylemezre]

1990 – MSZOSZ-díj

1990 – A Castren Társaság díja (Helsinki)

1993 – Kossuth-díj 

1993 – A Magyar Művészetért Díj

1995 – Herder-díj (Bécs)

1998 – Magyar Örökség-díj 

2000 – a C.E.T. Millenniumi díja

2001 – Kölcsey Ferenc Millenniumi Díj 

2002 – A Pro Renovanda Cultura Hungariae fődíja 

2004 – A Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal

2004 – Alapítvány az Erdélyi Magyar Irodalomért (Székelyudvarhely)

2004 – Mecénás-díj 

2005 – Hazám-díj

2008 – A Magyar Kultúra Követe

2008 – A 8. Győri Könyvszalon alkotói díja

2008 – Táncsics-díj

2009 – A Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje (polgári tagozat)

 

A bemutatást követően a nevelőnő átadta a szót és a terepet a Kiss Árpád Általános Iskola pedagógusaiból alakult Csalogató együttesnek, akik két megzenésített verssel köszöntötték a vendéget, majd a fogvatartottakból alakult Szent Dávid Együttes zenészei adtak elő egy újabb zenei köntösbe öltöztetett verset, illetve Z. István elítélt is előadta Az okos kos című Kányádi-verset:

Lucskos, latyakos
ősz vége volt, akárcsak
most,
mikor vásárra vittek egy kost.

Szép nagy állat volt,
fajtiszta racka,
sajnálta is nagyon a gazda,
de nem volt mit tenni,
mivel a kos nem tudott
viselkedni.
Mindig tilosba járt,
s volt úgy, hogy hetekig
odahált,
máskor meg naphosszat
tekergett kedvére,
(mint akinek nincs meg
a leckéje),
s mikor már rosszat
gondolhattak volna,
hogy most aztán vége:
farkas vagy medve
valami megette,
csak előállt, mintha
mi sem történt volna.
Tűrt, tűrt a pásztor,
aki egyébként jámbor
ember hírébe állott,
és még büszke is volt olykor
a kosára,
de egyszer csak megelégelte
a dolgot.
Tarisznyát vett a vállára,
szarvon fogta a kost, és
elvitte a szóban forgó
őszi vásárra.

Tetszett a kosnak a vásár,
s hogy annyi újat láthat,
kíváncsiságból szarvára is vett
egy mézeskalácsos sátrat.
Lett erre riadalom,
lárma:
- Vigyázzon, ember, a kosára,
ha már nem tudta megnevelni!
Erre a pásztor a kosnak,
a kos a kalácsosnak,
a kalácsok meg a földre estek.
Kicsin múlt, hogy össze nem verekedtek.
Aztán meg a garázda
kos egy kofa kosarára
vetett
szemet,
s dézsmálni kezdte,
mint egy mihaszna kecske.
- Hogy kerülne már rúdra bőröd! -
eképpen zsörtölődött,
a most már cseppet sem jámbor
pásztor.
- Hogy lenne belőled pörkölt,
te ördög,
te átok! -
S nyomatékul botjával reávágott.

Módfelett mulattatta a népet
a látvány.
Most
valaki hozzájuk lépett.
- Pörköltet mondott, bátyám?
Úgy legyen!
Mészáros vagyok, s a kost
ezennel megveszem. -
Meg is vette, sokat nem alkudoztak.
Indulni kellett máris
a kosnak.
S indult a pásztor is
megkönnyebbülten:
- Na végre, hogy tőled is
megmenekültem.
Haza is ért még délre.
S hát ki jön szembe véle
az udvaron? Ki az ördög?
- Kos ez, nem pörkölt!
- Ne-e-em bizony, gazdám,
volt eszed, de nekem is volt ám.

Mit eddig sose tettem,
ezennel megjelentem,
meghalni nem volt kedvem,
s amikor észrevettem
a hentes kését, menten
a hátuljának mentem,
s a késével, mit megfent,
szépen a sárba nyekkent,
talán még most is ott van
a pocsban.
Hol van az előírva,
hogy buta minden birka?!
A vásár különben szép volt,
én szeretem a cécót.

Próbált még néhányszor
túladni rajta a pásztor,
vitte vásárról vásárra,
de hiába:
a kosból nem lett pörkölt.
A pásztor meg csak zsörtölt,
s hűséges barátok lettek,
mire megöregedtek.

A verses-zenés köszöntést követően Kányádi Sándor kapta meg a szót, és nagy szerénységgel így kezdte beszédét: „Nem vagyok költő, ahogy bemutattak… az, hogy valójában költő vagyok –e, majd csak a halálom után derül ki…” Majd elmondta a hallgatóságnak, hogy szeretné, ha egy igazi költő sorait közösen elmondanák, és máris belefogott Petőfi Sándor „Itt van az ősz, itt van újra” című versének kezdő soraiba, és láss csodát: a nézőközönség tagjai szinte azonnal vele tartottak. A jelen lévő diákok, tanárok és fogvatartottak szinte kivétel nélkül szavalni kezdtek. Ahogy a közös verselést követően Sándor bácsi elmondta, szinte mindenütt járt már a Földön, ahol magyarok vannak, Buenos Airestől Vancouverig, de ezt a verset mindenki tudta…

 Jegyezzék meg, folytatta ezután Sándor bácsi, hogy a mai találkozásból annyi a tanulság, hogy a jelenlévők művelődtek egyet, majd elmondta, hogy milyennek kell lennie egy jó balladának: „Szép, szomorú, tömör. Ez a legkérgesebb szívű magyartanárt is megenyhíti…” És ezen felvezetés után fel is ajánlotta, hogy tanuljunk meg egyet együtt, egy romániai magyar költő emlékére, aki talán kevéssé volt ismert. Mindezt alátámasztandó elmondta, hogy a megidézett költő halálakor Budapesten így írtak róla: „meghalt a fiatal romániai költő”. Aztán máris megtudhattuk, hogy Horváth Imre 82 évesen hunyt el, annyi idősen, mint ahány éves most maga Sándor bácsi. Nem véletlen hát, hogy még mindig fiatalnak tartja magát… Ezt követően máris belefogtunk a közös verstanulásba:

„Ballada, írta Horváth Imre,

hogy szülőanyja a fekete föld,

erre gondolt a liliom, s letört.”

Igaz, hogy megy ez? – kérdezte Sándor bácsi, amikor már mindenki kívülről fújta a rövid verset, aztán mesélt Sinka Istvánról, a juhászbojtárból lett költőről, majd arra biztatta a körülötte ülőket, hogy kérdezzenek bátran tőle, hisz nincs kínos kérdés, legfeljebb szamár válasz…

És jöttek a kérdések, és jöttek a válaszok. Megtudhattuk, hogy Sándor bácsi több ezer hasonló találkozón volt már élete során, és a kezdetekről mesélve azt is elmondta, hogy minden gyermek foglalkozik ugyan versírással, aztán az okosabbak abbahagyják. Életútjáról, kezdeteiről anekdotázva elmesélte, hogy hatéves kora óta annyit mindig megszolgált, amit magára vett és megevett, de Székelyföldre és az ott élő emberekre egyébként is jellemző az önellátás.

A Z. István fogvatartott által előadott verssel kapcsolatban megtudhattuk, hogy azt maga Sándor bácsi szerette volna elmondani, mert egyik karrierversének tekinti azt. Aztán szót ejtett arról, hogy Székelyföld magasan van, hegyvidéken az emberek tovább élnek és a szavak is jobban megmaradnak.

Amikor egy jelenlévő elítélt megkérdezte, hogy milyen hangulatban volt a „Valaki jár a fák hegyén” című verse megírásakor, akkor Sándor bácsi elszavalta a verset, mert ennél jobban nem tudja azt elmagyarázni.

Az alkotói válsággal kapcsolatos kérdésre válaszolva vendégünk elmondta, hogy nem olyan egyszerű dolog erről beszélni, ráadásul az alkotói válság kifejezést kicsit nagyképűnek is tartja. Az utóbbi időben inkább nem tartja illendőnek, hogy írjon. Illyés Gyula mondta neki egykor, hogy nem tartja illendőnek, ha valaki abbahagyja az írást. Erre Sándor bácsi azt felelte akkor, hogy ha valaki időben abbahagyja, az sem kutya…

Aztán hallhattunk még néhány gondolatot az 50-es évekről, arról, hogy a párt akkoriban mennyire tehetségesnek tartotta. Mesélt a finnugor rokonságról, az eredetünkről, arról, hogy voltunk már minden birodalom része, de hol vannak azok… A hunok, az avarok és mások… De a magyar nyelv, a magyarság megmaradt…

A végén a fogvatartottak egy ajándékkal köszönték meg a látogatást, az egyik elítélt által készített festménnyel, majd a két együttes még eljátszott néhány megzenésített Kányádi-verset, melyek között ott volt a „Valaki jár a fák hegyén” című vers is. A fogvatartottak által előadott verzióra Sándor bácsi azt mondta, hogy hét zenei változatban hallotta eddig a versét, de ez tetszik neki a legjobban…

  

„valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem”

1994

Hát… röviden ennyi ízelítőt adnék a mai délelőttről, talán sikerült illusztrálnom egy kicsit a hangulatát annak a rendhagyó irodalom órának, melynek részesei lehettünk. És személyesen találkozhattunk egy szellemileg irigylésre méltóan friss emberrel, aki a székelyföldiekre oly jellemző humorral és bölcsességgel átitatva mesélt hosszú életútjáról, pályafutásáról, gondolatairól és magyarságáról. És jó volt ott lenni a börtön kápolnájában, ahol olyan gyorsan elröppent az a bő másfél órás irodalmi időutazás, amit Kányádi Sándor társaságában élvezhettünk…