Az alábbi sztori szintén egy, a közelmúltban megtörtént eset. Egy átlagos testalkatú, az átlag fogvatartotti populációtól magasabb intelligenciával, felsőfokú végzettséggel rendelkező, első bűntényes fogvatartott vetette papírra, kérésemnek megfelelően, úgymond a hozzá hasonló, különösebb börtönrutinnal nem rendelkező elítéltek okulása céljából. Az eset egyébként a Befogadási és Foglalkoztatási Bizottság aktuális ülésére várakozó fogvatartottak között zajlott le…
„Hadd nézzem csak meg az órád!”
„A mai felszínes világban az emberek az alapján ítélnek meg, hogy nézel ki, milyen drága ruhát hordasz, milyen drága autót vezetsz, milyen házban laksz. Ezeket hívjuk gyűjtőfogalommal státusszimbólumnak. Hatásuk tetten érhető a mindennapi életben például egy éttermi látogatás során. Egy elegáns étterembe egy öltönyös szinte feltűnés nélkül bejut, míg egy sportcipős, farmeres embert valószínűleg megkérnek, hogy máshol étkezzék. Hiába az előbbi egy szélhámos, míg az utóbbi maga Mark Zuckenberg a FACEBOOK alapítója és multimilliárdos…
Amikor átléptem a börtön kapuit, egy olyan világba lépve, amely csak filmekből volt számomra azelőtt ismeretes, rádöbbentem, ez is amolyan látszatvilág, mint a kinti. De itt a dolgok felerősített, sarkított valójában jelennek meg. A benti „felső tízezer” milliós vagyonnal rendelkezik, méregdrága tuningolt sportautókkal jár és naponta más szupermodellel hál. Azonban a legtöbben ezt csak szavakkal tudják igazolni. Az ilyen típusú „gazdagok” 99%-a se nem spejzol /vásárol/, se nem kap csomagot, de levelet is csak nagy ritkán. Így ki kellett találni egyéb eszközöket, hogy megmutathassák a státuszukat…
Sajnos elég szűkek a külsőségen alapuló erőfitogtatás lehetőségei. Hiszen a rabruha egyforma szürkeségbe taszít mindenkit /bár a jobb állapotú darabokért kemény küzdelem folyik/, ékszer viselése nem engedélyezett, így egyetlen mentsvár maradt, az óra. Ez az egyetlen engedélyezett módja annak, hogy megmutassák rabtársaiknak kik is ők „valójában.” Az igazán menők hetente cserélik a csillogóbbnál csillogóbb és drágábbnál drágábbnak tűnő órákat. Persze, ha valaki a szakértő szemével nézi meg őket, akkor felismeri, hogy a legtöbb ismeretlen márka, vagy eredeti hamisítvány. Azonban a legtöbben nem szakértők, így a következő kritériumok alapján becsülik fel az értékét: 1. Jól néz ki, ergo tűnjön drágának, csillogjon, villogjon. 2. Legyen valami írva a hátuljára. 3. Legyen rajta valami, ami arra utal, hogy svájci, hiszen a svájci a legjobb. 4. Legyen nehéz.
a képen látható karóra csak illusztráció...
Nos, a következő történet főszereplője mégis egy olyan óra, amelyik egyik fenti kritériumnak sem felel meg, mégis valaki azt gondolta, menő lehet vele. Ez az óra történetesen az én karomon volt, amikor is az illető egy „Hadd, nézzem csak az órád!” mondat kíséretében odalépett hozzám. A következő mondata pedig az volt „Most kaptad csomagban vagy értékborítékban?” Mire a mondat végére ért, már felemelte a kezem, és le is csatolta az órát. Meglepetésemben a következőt reagáltam „Áá, ez csak egy gagyi promóciós óra, 100 forintot nem ér.” Eközben megnézte a hátulját, és felcsatolta a kezére. Itt már sejteni kezdtem, hogy lehet, hogy most volt rajtam utoljára ez az óra. Az illető hirtelen sarkon fordult, és eltűnt a tömegben. Ekkor konstatáltam, itt a vége, az óra a múlté. Őszintén szólva meg sem fordult a fejemben, hogy utánaeredjek. Legnagyobb meglepetésemre, az illető néhány perc múlva visszatért. Persze az órám már nincs a kezén. Viszont helyette amolyan cserealap gyanánt mutat egy ütött-kopott bőrszíjas órát. Össze-vissza forgatja, pörgeti. Mutatja milyen nehéz, felirat is van a hátulján, ja és márkás! SWISS! Ezt egy kopott svájci zászló is bizonyítja. Azonban jobban megfigyelve a másodpercmutató egyhelyben áll. Mikor közlöm vele, hogy én viszont kihagynám ezt a visszautasíthatatlan ajánlatot, meglepetten odaböki „De hát ez jobb, more!” Elmagyarázom neki, hogy számomra eszmei értéke van /az enyém!/, ráadásul bele van gravírozva a nevem. Hoppá, erre nem számított. De azért közli, hogy azt ki lehet ám vésni, mondom neki, a szilikonból igen bajosan. Mivel látja, nem adom fel, ezért mondja, hogy jó, de akkor kérjem vissza az órámat, mert ő már odaígérte. Rámutat egy kétajtós szekrényre, aki valami vezér lehet, mert sokan állják körbe, és minden mondatára elismerően bólogatnak. Minden bátorságomat összeszedve, átverekedem magam a tömegen, és odalépek hozzá. Közlöm vele, hogy itt az órája, és kellene vissza az enyém. Mindezt számomra is meglepően, határozott hangon. Meglepetten rám néz, majd szó nélkül visszaadja. Azért odaböki „De ugye nincs probléma!” Mondom, nincs. Majd távozok a rosszalló tekintetek kereszttüzében.
Közben látom az illetőt, aki elindította a lavinát. Úgy néz rám, mint akit vérig sértettem. Persze 2 perc múlva azért odalép mellém, hogy kiderítse vamzer /áruló/ vagyok-e. Elmondja, hogy már úgyis összegyűjtött pár olimpiára valót bűnvádiból, úgy hogy nem kéne neki több. Bár meglepően büszke is arra a néhány évtizedére. Néhány perc múlva ismét látom, most már egy aranyhatású órával a kezén. Pár nappal előtte egy másik illető eredeti Breitlingként harangozta be. Nos, úgy tűnik, ő úgy gondolta, jó üzlet elcserélni a másik „márkás” órára. Bár lehet, nem is cseréltek, csak jószívűen odaajándékozta….”
Ennyi volt a történet, melynek tanulsága egy első bűntényes fogvatartott számára leginkább az lehet, hogy a börtönben alapvetően nem feltétlenül szabad megbízni egy elítélt társban sem, illetve azt is számtalan esetben elmondjuk az újonnan befogadott, börtönrutinnal nem rendelkező személyek számára, hogy vigyázzanak az értékeikre (de lehetőség szerint egyáltalán ne tartsanak maguknál semmilyen márkásabb, vagy annak tűnő használati tárgyat, és például cigarettából se a Marlboro legyen a széria-felszerelés…), továbbá a hozzátartozóik elérhetőségére, családi fényképeikre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése